VALAMI MÁS
VÁLTOZATOK EGY KORRA [1989 ősz]
1. Emtoszthenész jegyében
Szürakuza neve ma Arkhimédészt idézi fel bennünk, a magányos óriást; Arkhimédész azonban élete egy részét Alexandriában töltötte, a Muszeion vendégeként, ahol barátai közé tartozott Eratoszthenész is, a kor egyik legjobb fizikusa. Eratoszthenész mérte meg elsőként a Föld átmérőjét, ezenkívül még számos tudományban és művészetben – a kettő akkor még nem vált el élesen – jártas volt. Irigyei Bétának nevezték, mert egyik területen sem ő volt az első, de mindegyiken ő volt a második.
a reneszánsz becsvágy
Ez a fajta sokoldalúság a tudomány fejlődésével kivész, de csak azért, hogy helyét az átfogó szakosodás eszményének adja át. Lorenzo Medici idején az olyan tudós, amilyen Marsilio Ficino volt, a filozófia és a filológia mellett művelte még a költészetet is. Nemcsak az ókor imádata, kiváló képességei és a reneszánsz becsvágy bírta erre, hanem a hét szabad művészet, közelebbről a trivium hagyományai is. A 18. századra ebből annyi maradt, hogy William Jones, az indoeurópai nyelvcsalád gondolatának felvetője több mint húsz nyelven értett; a múlt évtizedben pedig Fred Hoyle, a Stonehenge-et csillagvártának tartó csillagász a polihisztort már a múlt kövületei közé sorolta, akinek feladatát a szűk részterületre szakosodott tudósok munkaközössége vette át.
Úgy vélem, az azóta eltelt idő rácáfolt Hoyle jóslatára. A tudomány fejlődése ma a tudományközi területek erjedésében zajlik, nem egy-egy terület elszigetelt tökéletesítésében. Az interdiszciplinaritás, korunk nyelvtörő varázsszava alighanem az eratoszthenészi hagyomány feléledése, nem az arkhimédészi tiszta tudományé. Az egész igézetében élőknek talán elkerülhetetlen sorsuk, hogy a többszörös félműveltség talajáról kelljen elrugaszkodniok.
Aktuális-e Eratoszthenész? Időszerű-e az ókor? Minduntalan, kimondatlanul is ezekre a kérdésekre keresem a választ – de nem elfogulatlanul. Ha nem gondolnám, hogy az, hozzá sem fogtam volna az íráshoz. Bár a feleletet kinek-kinek magának kell megadnia, remélem, az én érveimet is elfogadja az olvasó.
Cs. Szabó László írta egy mostanában megjelent olvasónaplójában: „Dante Pokla azért olyan szemléletes, mert ismerte a bandaháborúkat; a teológus költő nem szorult volna Truman Capote vagy a théatre de la violence oktatására. Miniatűr Chicago volt minden olasz város. Hasonló volt a vitalitásuk is.
Olaf Rude: Kompozíció fekete és fehér nőkkel, pinterest.com
Lehet, hogy a jövőről beszélek, nemcsak a múltról. Egy ideje, megnőtt arányban, ismét ehhez az állapothoz közelít a civilizált ember. Lehet, hogy Londonban, amelyet jámbor városnak ismertem meg valamikor, végül gázálarcos amerikai tengerészkatonák fogják őrizni követségüket, géppisztolyos mongol vöröskatonák a szovjet diplomatákat, lángszórós politikai rendőrök a miniszterelnök szállását. Angolszász regények és drámák már otthonosan forognak ebben az erőszakos világban, s az irodalom csápja igen érzékeny.”
Alighanem a nyakunkon egy új reneszánsz.
2. A vallástörténet aktualitásáról
A huszadik század második feléről sok mindent állítottak már: nevezték atomkornak és egy új felvilágosodás kezdetének ugyanúgy, mint a huszonnegyedik órának a világkatasztrófa előestéjén. Kétségtelen, hogy a műszaki haladás állapota és egy eszményi társadalmi igazságosság között sosem tátongott mélyebb szakadék, mint manapság. Ez már önmagában is felveti, etikus-e az öncélú haladás, lehet-e valamit kezdeni egy olyan világgal, amelyben a progresszió kötelessége dogmává érik, s amely a dogma erejével hirdeti magáról, hogy vallástalan, mert tudományos?
A műszaki fejlődés és a társadalmi stagnálás ellentmondásában úgy tűnik, az ember ösztönlény-volta, megváltoztathatatlan biológiai alkata csap össze végzetes képességével, a tekhnével. Ettől eltekintve azonban aligha vitatható Mircea Eliadenak az az észrevétele, hogy a huszadik századdal maga a deszakralizált kor köszöntött be, amely közelebbről a francia felvilágosodásban és a szekularizációban gyökerezik, és amely a modern technika lehetőségeivel ellenállhatatlanul csábítja a fejletlen országokat.
úgynevezett princetoni gnózis
Mégis, mi köze lehet a vallástörténetnek ahhoz a megismeréshez, amelyre az emberi faj mindenét feltette? Hogyan viszonylik a spekulatív és a metafizikus vizsgálatának tudománya az egészhez, mit adhat neki és milyen áron? Ha a metafizika szót gondolatban megfosztjuk mindazon becsmérlő jelzőktől, amelyeket a múlt ráragasztott, és csak „fizikán túlinak” értjük, olyasminek, ami a fizika mai tudásával megmagyarázhatatlan, ám ettől eredendően még nem irracionális, valamint felidézzük az Einstein utáni fizika és filozófia találkozását, amely a kvantummechanikával kezdődött és az úgynevezett princetoni gnózissal folytatódott, akkor a tudomány fejlődését nem intézhetjük el sommásan úgy, hogy az a vallástalanság irányába halad.
Mindez önmagában is érdekes. Túl ezen a váratlan fordulaton, azt is kiérezhetjük a tudomány újabb gesztusaiból, hogy igyekszik a metafizikusat elhódítani az irracionálistól: ilyennek tartom például az idő szerkezetére vonatkozó szovjet kutatásokat. A kettő végső különválasztása után is fennáll azonban a veszély, amelynek előszele már elérte a huszadik század fejlettebb társadalmait: hogy nem tudunk mit kezdeni a részletek irtózatos tömegével, nem tudjuk elválasztani egymástól a fontosat meg a lényegeset. Ezen a téren egyedül a számítástudomány és a könyvtári informatika tehetne valamit.
Visszatérve Eliade fentebb idézett megállapítására, mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a vallástörténet és a vallástörténész évezredekben gondolkozik, módszere pedig – ha fejlődéstörténettel próbálkozik – szükségképpen az összehasonlítás. Különösen becsesnek kell tehát tartanunk a tudós ilyen megfigyelését, hiszen a modern látásmódra éppen e két tulajdonság szinte teljes hiánya a jellemző – általában nem dúskálunk a távlatos vagy a párhuzamokkal megfelelően alátámasztott döntésekben, következtetésekben.
Még fontosabb azonban Eliade egy másik megfigyelése, vagy ha úgy tetszik, jóslata: a szent, amely évezredeken át új meg új köntösben, vallások százaiban találta meg a maga kifejezési formáját, a deszakralizált korban is felbukkanhat, vagy már fel is bukkant, csak még nem vettük észre, mert ismét új formát öltött. Azt hiszem, a szépség és a nemiség iránti tömegigény, annak finomabb és alpáribb formáiban, nem egyszerűen az elmúlt harminc esztendő elhatalmasodó hóbortja, hanem éppen a sacer legújabb jelentkezése, kultikus mozzanataival egyetemben. A nemiség és a szentség, a szépség és a kiválasztottság, a kiválasztottnak kijáró társadalmi megkülönböztetés olyan elemi erővel ható képzettársításaink, amelyek legkevesebb ötezer esztendeje szilárdulnak bennünk, és amelyek egyhamar nem is fognak távozni érzelmeinkből.
E mélyen belénk ivódott, őskori és későbbi tapasztalat szerint a pap és a pornócsillag szentsége, kívülállása – vagy, ha úgy tetszik, kiváltságossága – valamiképpen összetartozik. Az erotikus és a spirituális tapasztalat összeegyeztethetőségének kérdése egyébként kettészakította a Nyugatot és a Keletet, kétféle megismerésbe torkollott, aminek a társadalmi-gazdasági következményeit ismét a huszadik század viseli. Természetesen a sacerről beszélve a hit és nem a megvallás módjainak visszatérésére gondolok. Nem tudok továbbá arról, hogy a kőkori ikonográfia másodvirágzására ennél átfogóbb válasz létezne, sőt az igazat megvallva semmiféle magyarázatáról nem tudok sem a nemiséggel kapcsolatos falfirkáknak, sem az említett tömegigénynek. Úgy tűnik tehát, hogy ebben a kétféle, egymást át- meg átszövő kultuszban, a szépség meg a nemiség kisebb-nagyobb rítusaiban egy, a maga megvallásának, kinyilvánításának a formáját még csak kereső, lényegét tekintve azonban változatlan hit munkál, amely ezeknek az emberi lehetőségeknek kulcsfontosságot tulajdonít.
Mindent tudnunk végül mégsem lesz több talán, mint elhinnünk mindent.
3. Valami más
Valami, ami kezdetben nem volt sehol, ma más és jön: nem jobb vagy rosszabb minálunk, egyszerűen csak más, de mi erre készültünk fel legkevésbé. Mert akár háborúra, akár békére vágyakoztunk, azt hittük, úrrá leszünk a bajokon – ha nem mi, majd a fajtánk. És ez a „fajtánk” olyan biztatóan hangzott! Mindenki magát értette alatta, a megsokszorozott önmagát, a tömeggé duzzasztott ízlését, és ennek a gyakorlatnak a folytathatóságában reménykedett. De csak ez a remény volt bennünk közös.
a nemek harca időpocsékolás
Ezért talál a más most készületlenül. Vagy tud valaki a gondolkodásunkban bármi olyat mutatni, ami tudomásul venné, hogy az osztályharc vagy a nemek harca időpocsékolás? Van más megoldásunk ezekre a bajokra, mint a harc? Ha van, elő vele. Ha nincs, elsöpör a Más; és minden erőfeszítésünk is csak arra jó, hogy még gyorsabban sodródjunk afelé, amivel pompás érveink – a szellem fegyverei! – már nem vehetik fel a versenyt.
Valami mostanában lép át minket, a meghaladás pillanatait éljük, erőnkből már csak arra futja, hogy rámutassunk. ,,Ó az, amott megy!” „Kicsoda, hol?” Ó, szent csodálkozás! A világ ma is tele van meglepetésekkel, amelyek újdonsága nem önmagukban, hanem a mi közönyünkben és megszokásainkban keresendő. Talán nem is az idő járt el felettünk, hanem mi siettünk el alatta, anélkül, hogy egyszer is felfigyeltünk volna rá?