Peterdi Nagy László

VALAMI EURÁZSIA

2007 szeptember

VALAMI EURÁZSIA

A magunkfajta európai ezzel a szóösszetétellel eddig csak megszállottaknál találkozott. Például Gogolnál, az élete fő művének szánt összehasonlító földrajztudományi munkához gyűjtött jegyzetekben. És most mintha éppen ezek kerülnének elő, sorra egymás után; az interneten szörfözve például ilyen honlapokkal találkozunk: Eurázsiai Szövetség, Eurázsiai Gazdasági Együttműködés Szervezete, Sanghaji Együttműködési Szervezet, Eurázsiai Párt és Ifjúsági Szövetség, Eurázsiai Hírek folyóirat.

„És nemzetközivé lesz…”

Bizony, a globalizmus! De talán még valami: konkrét politikai szándék és gyakorlat. Az Eurázsiai Egyetem például Kazahsztán új fővárosában, az ultramodern Asztanában van, és Nazarbajev elnök személyes támogatását élvezi. A nevét mégis Lev Gumiljov szovjet etnológusról, az 1921-ben kivégzett híres orosz költő és Anna Ahmatova fiáról kapta. Viszonzásként Putyin nemrégiben Moszkva belvárosában, a Csisztije prudi parkban leplezte le a nagy kazah költő és bölcselő, Kunanbajev Ibrahim Abaj (1845–1904) szobrát.

eurázsiai ökumenizmus

Kazany, amit Moszkva és Pétervár után egyre gyakrabban az ország harmadik fővárosaként emlegetnek, lassanként valamiféle eurázsiai ökumenizmus központjává, a pravoszlávság és a muszlim vallás közös kegyhelyévé válik. A 19. század végén és a 20. század közepén az orosz birodalom kétszer is megpróbálta, hogy – a Konstantinápollyá lett Bizánc nyomán – Moszkvát a „harmadik Rómává” tegye. A pravoszlávság után most a muszlim vallás terjed Oroszországban. Miért ne lehetne ennek éppen Kazany a központja?

Feltűnő, hogy az európai és ázsiai voltukat egyszerre hangsúlyozó országok többsége az egykori Szovjetunió déli, délkeleti köztársaságai, illetve szomszédai voltak. Csak nem restaurációról van szó? A jelenség hatóköre azonban már most is jóval túlterjed a poszt-szovjet térségen. Fontos szerephez jut például az idén ötéves Sanghaji Együttműködési Szervezet létrejöttében és működésében is, amelynek Oroszország, a Kínai Népköztársaság, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Mongólia, Baskíria a tagjai, de tevékenysége iránt érdeklődik például India, Irán, Törökország, és ezek nem voltak tagjai a Szovjetuniónak. Az ideológia és a szervezés viszont mégis színtiszta orosz. Elég meghallgatni Sosztakovics Eurázsiai indulójának bizakodó és győzedelmes hangjait.

Úgy esett, hogy 1921-ben a zászlóbontás – a világforradalomra készülő bolsevikok elől külföldre menekült eurázsiai ideológusok, Nyikolaj Trubeckoj, Lev Karszávin, Gennagyij Vernadszkij és P. Szavickij munkásságának eredményeként – Prágában, Szófiában és Belgrádban történt. A következő években az ő műveik termékenyítették meg a polgárháborúba, majd a nyugatról sebtében és rosszul átplántált, bolsevik szocializmusba merevült oroszországi politikai gondolkodást. Az eszme lényegét legvilágosabban Vernadszkij körvonalazta Az orosz történelem vázlata című könyvében. Eszerint a görögség meggyengülése után a Földközi-tenger medencéjében „a szkíták, a hunok, a kazárok, a mongol-törökök és a szlavorusszok erőfeszítései egyazon célra, a hegemóniára irányultak. E történelmi küzdelemben a szlavorusszok kerekedtek felül.” A „történelmi” jelző az ő felfogásában itt azt jelenti: mindörökre.

Még közelebb jut a lényeghez az eurázsiai gondolat egyik legismertebb mai képviselője, Dmitrij Balasov irodalomtörténész, író, amikor kimondja: Oroszország egyszerre két alapon nyugszik, az egyik szláv, a másik türk. A földrajzi, természeti adottságok következtében az oroszság sajátos etnikum, és legfőbb jellegzetessége éppen egyidejű kötődése Európához és Ázsiához. Nem európai és nem ázsiai, hanem eurázsiai népesség.

Ez a szemlélet tükröződik a különböző oroszországi pártok dokumentumaiban is. Van például egy – nem túl jelentős – tömörülés, az Eurázsiai Párt. Az Eurázsiai Ifjúsági Szövetség már aktívabb. A Kreml ellenzékében egyre fontosabb szerephez jutó Nemzeti Bolsevik Párt sajátos „eurázsiai civilizáció” megteremtését szorgalmazza, és az eurázsiai forradalom kirobbantására mozgósít. A fegyveres osztagokkal is rendelkező párt vezetője, Eduard Limonov író A másik Oroszország és a jövő kontúrjai című könyvében így ír: „Fel kell lázadnunk! Egészen új életmodellt kell megalkotnunk, és elfogadtatnunk szerte a világon! Mindenekelőtt új eszmékkel felfegyverzett, új nemzetet kell teremtenünk. Legfőbb eszményünk a férfias bátorság és a hűség saját közösségünkhöz. Törvénybe kell iktatni a poligámiát! A gyermekeket csecsemőkoruktól közösségben kell nevelni! Oktatásuk a maitól egészen eltérő, és rövid ideig tartó lesz. A fiúkat és a lányokat egyaránt meg kell tanítani a gránátvető kezelésére, és hogy miként kell elfoglalni a városokat és falvakat. De meg kell tanítani őket jól főzni és verset írni is. Ki kell lépni a mai orosz határok közül, új területeket kell elfoglalni. Létre kell hozni egy új, eddig ismeretlen civilizációt, amit majd eurázsiai államnak neveznek.” [1]

A nemzet mint kollektív individuum

Az eurázsiaiság ideológiájának legmarkánsabb és legfelkészültebb, határozottan európai műveltségű képviselője a Nemzeti Bolsevik Párt egykori társelnöke, Alekszandr Dugin. Elementi (Elemek) címmel 1992-ben indította el, és főszerkesztőként több éven át jegyezte a még Oroszországban is viszonylag nagy, 50 000 példányban megjelenő folyóiratát, amely a két kontinens legfontosabb gazdasági és társadalmi tendenciáit bemutató Eurázsiai Szemlének deklarálja magát.[2] Az elemzett gondolatok és tendenciák az európaiak számára is figyelemre méltóak. Például a nemzet és az egyén, meg a tágabb közösségek viszonyát illetően.

eurázsiaiság

J. G. Herder „kollektív lélekként” határozza meg a nemzetet. A gondolatot az eurázsiaiság elméletének egyik atyja, Lev Korszavin kapta fel és fejlesztette tovább. A Nobel-díj átvételekor elhangzott előadásában Szolzsenyicin is ezt hangsúlyozta, és ezt görgette tovább Igor Safarevics akadémikus is egy Szolzsenyicin szerkesztette, még 1974-ben, Párizsban megjelent cikkgyűjteményben, amely számos orosz nemzeti konzervatív gondolkodó nézeteit tartalmazta. Ebben a felfogásban az igazság egyedüli hordozója a nemzet mint kollektív individuum. Ezért szükségszerűen elnyomja a vele szemben álló egyént, ahogyan a kar túlharsogja a szólóénekest. „A nemzet nem definiálható az emberek történelmi közösségeként vagy természeti erőként. A nemzet a keresztény Világmindenség egyik szintje, isten világról alkotott elképzelésének elidegeníthetetlen része. Nem a népek története hozza létre a nemzetet, hanem a nemzet mint személyiség valósítja meg magát a nép történelmében.”[3]

Némi, korántsem egyértelmű büszkeséggel állapíthatjuk meg tehát, hogy a magyar Szent Korona-tan nem áll egyedül a nagyvilágban. Merab Mamar Dasvili, grúz filozófus (1930–1990) egyszer azt merte mondani, hogy az igazságot és a szabadságot hazájánál és nemzeténél is jobban szereti. Ezért ú. n. „osztrakizmusnak” vetették alá, kitagadták a grúz nemzetből.

Feltétlenül „kollektív léleknek” akarja tudni magát még az olyan nagy nemzet is, mint az orosz. 1996-ban, amikor Jelcint újra elnökké választották, felkérte az ország szellemi műhelyeit és minden állampolgárt, hogy fogalmazzák meg az orosz, pontosabban az oroszországi nemzeti eszmét.[4]
A két szó magyarázatot igényel. A „russzkij” és a „rosszijanyin” jelentésének különbözőségét még a szovjet korszakban kezdték hangoztatni. Az orosz nyelvben az utóbbi ugyanis főnév, és fogalmi többlete van az elsővel szemben: bármely oroszországi állampolgárt jelentheti, nemcsak az orosz nemzetiségűeket. Az „oroszország-beliek” összefogására leginkább alkalmas eszme keresésében, leírásában akkor valóban milliók vettek részt. És az állásfoglalásokban, elemzésekben nagyon sokan az eurázsiaiságot jelölték meg mint az orosz nemzeti eszme tartalmának lényegét. Ebből is látszik, hogy az „eurázsiaiság” mai fogalma leginkább az „amerikaiság” tükörképe szeretne lenni. Megalakulása után Amerika a nemzet fogalmának forradalmian új értelmezését produkálta. Az „amerikai” jelző fogalmát gondosan megtisztították mindenfajta etnikai vonatkozástól. Kifejezetten jogi kategória volt, ami nem vérségi, hanem állampolgársági alapon keletkezett. Az „oroszországi” („rosszijanyin”) kifejezés ezt utánozza: ugyanolyan elvonatkoztatás az etnikai hovatartozástól, mint például a „belgaság”. Az USA történelme bizonyítja, hogy ez az út járható. Az ország minden állampolgára maga határozza meg etnikai identitását. Ennek így kell lennie az esetleg létrejövő eurázsiai birodalomban is.

birodalmi elképzelés

Egyes kutatók azonban, mint például Jurij Afanaszjev vagy Alekszandr Rar, tekintettel az identitásváltással kapcsolatos megrázkódtatásokra, óva intenek a birodalmi elképzelés valóra válásától. Bizonyára nem rajtuk múlik majd. Gazdasági és geopolitikai pozícióinak megszilárdítása után az oroszországi elit máris hozzáfogott egy új típusú birodalom építéséhez. Ebben szorosan összefonódnak és szerencsésen kiegészítik egymást a posztszovjet politikai elit és az állami nagyvállalatok mai tulajdonosai, az „oligarchák” érdekei és törekvései. Nemcsak a magánkézben lévő óriásvállalatok tulajdonosainak vannak határozott birodalmi céljai és elképzelései, hanem a döntően állami tulajdonú gazdasági komplexumoknak is, mint a Gazprom vagy a RAO-ES.

Az utóbbi óriáscég vezetője, Anatolij Csubajsz például több fórumon is kifejtette egy „liberális birodalom” megteremtésének koncepcióját, amelynek alapvetése, hogy Eurázsia egységes gazdasági térség. És ő jól tudja, mit beszél. Most látszik csak, hogy mára Belorussziával kiépített államszövetség is a birodalomépítés első lépése volt. Minszk a nyugati végvár, a másik alappillér Kazahsztán. A Minszk–Moszkva–Asztana tengely puszta létezése is ingerli az USA-t: fontos érdekeit veszélyeztetik a térségben. Ezért szeretné mindenáron megakadályozni, hogy Oroszország energetikai szuperhatalommá váljék, és hogy az orosz olaj és gáz a kínai gazdaság újabb dinamizálását segítse. Ez ugyanis az egész világon megváltoztatná a geopolitikai helyzetet. Oroszország így nem csupán a közel-keleti, hanem a legkülönbözőbb európai és ázsiai konfliktusok megoldásában is döntő tényezővé válna.

„Kölcsönös félelem…”

Maradjunk azonban a poszt-szovjet térségben, ahol egyre élesebb az Egyesült Államok és Oroszország vetélkedése. A „virágos forradalmak” kétes eredménye, hogy az USA továbbra is szorgalmazza a NATO bővítését Ukrajna, Grúzia, Moldávia és Azerbajdzsán irányában. Ezt az oroszországi elit és a szélesebb közvélemény sem foghatja fel másként, mint hogy Amerika igyekszik kiszorítani Oroszországot a régióból. Ugyanakkor az elit érdeke, hogy együttműködjön a Nyugattal, sőt, részlegesen integrálódjon. Persze a szomszédainál sokkal előnyösebb feltételek szerint, a nemzeti érdekeknek megfelelően. Oroszország és a Nyugat kölcsönös gazdasági függése a jövőben minden jel szerint egyre növekszik majd. Egyfajta interdependencia jön létre, főként energetikai vonatkozásban. A kíméletlen pozícióharc így talán mégsem jelenti, hogy új hidegháború küszöbén állunk.

A geopolitika persze több vonatkozásban szellemtörténet is. Nemcsak politikusok vívják az ütközeteket, hanem különböző értelmiségi csoportok is. Vizsgáztatják, szondázzák a közvéleményt, mire lenne leginkább vevő, és igyekeznek a maguk doktrínáit és utópiáit lenyomni a torkán. A külügyminisztérium is egyre hivatalosabb formában képviseli Oroszország geopolitikájának új, eurázsiai irányát. Egy Tallinban megtartott kerekasztal-beszélgetésen 2006 februárjában a Külügyminisztérium Diplomáciai Akadémiájának professzora, a Hadtudományi Akadémia tagja, Igor Panarin kifejtette, hogy Oroszország világpolitikai dominanciáját a jövőben egy transznacionális eurázsiai birodalom útján kívánja biztosítani, amelynek központja Moszkva lenne.[5] Panarin szerint elkerülhetetlen, hogy Oroszország szomszédai a birodalom tagjai legyenek. Még az időpontról is nyilatkozott: Észtország, Lettország és Litvánia 2010 júniusára lesz társult tag, megőrizve EU-tagságát is. Szerinte addigra maga az EU is a Párizs–Berlin–Moszkva–Peking, Delhi és Teherán leágazású ív szerves részévé válik.

Hasonló víziók és utópiák jelennek meg a Panarin szerkesztette Eurázsia: emberek és mítoszok című gyűjteményes kötetben, valamint a Vesztnyik Jevraziji című szakfolyóiratban. És ha a fenti kronológiát nem is, az eurázsiai ideológiába burkolt geopolitikai és birodalmi terveket komolyan kell vennünk. Az említett kötet előszavában Panarin kijelenti: Eurázsia térsége alapjában megegyezik az egykori Szovjetunió területével, az itt élő népekre – a hely és idő szabta konkrét formákban – markáns sorsközösség jellemző. Ez lehetővé teszi, hogy az oroszországi politikatudomány és politikai stratégia „az államalapítási terveiktől megszédült” helyi vezetők és ideológusok „előítéleteitől” függetlenül, „empirikusan” tanulmányozza a térséget.

nyugtalanságot okoznak

Világos a helyzet. Etnikai hovatartozástól és pártpolitikai orientációtól függetlenül, az oroszországi néptudatra mindmáig jellemző a keserű sóhaj: „Ej, de kár egy ilyen birodalomért!” És ez nem csupán nosztalgiát jelent: egy új, életképesebb birodalmi koncepció érdekében készek lennének újra vállalni a nehézségeket is. Ez az igazi értelme, mögöttes célja a már említett „nemzeti eszme” intenzív keresésének is, és hogy Oroszországban ma valamennyi politikai és ideológiai áramlat szellemi poggyászába emeli a hazafiságot, sőt, a nacionalizmust. Éppen ilyen természetes, hogy a poszt-szovjet térségben létrejött új államok elitjében ezek a birodalmi ambíciók fokozódó nyugtalanságot okoznak. Ők is egyre intenzívebben foglalkoznak az eurázsiaság gondolatrendszerével és a birodalom kiépítésének gyakorlati terveivel.

Ezek az eszmék ma újra pragmatikus szerephez jutnak: az orosz tőke expanziójának legitimálását szolgálják, de alkalmasak a jelenkori világpolitika másik fontos tényezője, az orosz–német közeledés ideológiai, történeti alátámasztására is. Ezt a gondolatot is Alekszandr Dugin vetette fel a már említett Elementi hasábjain, Thomas Mann Egy apolitikus ember elmélkedései és Doktor Faustus című művére hivatkozva. Olvasatában a szerző Oroszország és Németország szellemi rokonságát hangsúlyozza, és hogy lényegében egyik sem nyugati ország: mindkettő elveti az egyéni szabadságjogok vallását és az anyagi boldogulás kizárólagos fontosságát. Véleménye szerint a német és az orosz humanitás közelebb áll egymáshoz, mint a francia és angol-amerikai racionalitáshoz.

Oroszország – a motor és a híd

Marad a kérdés, hogy az ötletek és megfontolások érvényesülhetnek-e a gyakorlati politika szintjén is, vagy tojásfejű értelmiségiek ábrándjai maradnak. Eurázsiáról mindenesetre nem csak civilizációs és kulturális ütközőzónaként van szó: olyan szubkontinens lenne, ami önálló gazdasági alappal is rendelkezik. Oroszország meghatározó szerepét földrajzi helyzete és szinte kimeríthetetlen energiatartalékai biztosítják.

Oroszország köti össze a rendkívül dinamikusan fejlődő Délkelet-Ázsiát és az integrálódó Európát. Ez a hatalmas térség természetesen eddig is rendelkezett bizonyos közlekedési, mindenekelőtt vasúti infrastruktúrával. Igaz, a szélesebb nyomtáv némi problémát jelent. De ez csupán műszaki jellegű, és elhárításához máris hozzákezdtek. Így megteremthető a tengeri kereskedelmi utak alternatívája, amelyek ma alapvetően amerikai-angol kézben vannak – éppen ezek az országok akadályozzák leginkább a vasúti összeköttetés megjavítását. Már a 19. században, a transz-szibériai vasút építésének idején az volt az amerikai elemzők véleménye, hogy az orosz transzkontinentális vasút építése előrevetíti egy kelet–nyugati, orosz–germán birodalom veszélyét, amelynek globális hatását még az angol–amerikai együttes fellépés sem tudná ellensúlyozni.
Az 1904-05-ös orosz–japán háború provokálása is a vasútvonal befejezése ellen irányult, mert a tervek szerint eljutott volna egészen Koreáig. Később a Szovjetunió szétesése is jól jött a tengeri kereskedelmi útvonalak üzemeltetőinek. A Szovjetuniónak évi 15 milliárd dollár bevétele volt a vasúthálózatán zajló nemzetközi forgalomból. Ez a helyzet lényegesen megváltozott. A tengeri szállítások volumene az 1990-es évektől évente 12 százalékkal növekedett, az oroszországi szárazföldi közlekedés hatodára csökkent, évi bevétele most alig haladja meg az 1 milliárd dollárt. A birodalom szétesésével darabjaira hullott az egységes szállítási rendszer is. Az egykori Szovjetunió számos régióját ma vámhatárok választják el egymástól. Ráadásul Oroszország elvesztette kereskedelmi flottájának jelentős részét, és idegen kézbe került több balti- és fekete-tengeri kikötő is.

transz-szibériai vasútvonal

Mindezek a fejlemények Európa számára is igen fontosak, hiszen az olcsó szárazföldi útvonalak elengedhetetlenek a külkereskedelem számára, amely a legtöbb országban a nemzeti jövedelem döntő részét biztosítja. A magyar áruk is sokkal gyorsabban és biztonságosabban juthatnának el Délkelet-Ázsia térségébe, ha a transz-szibériai vasútvonalat és a kínai keleti vasutat meghosszabbítanák a koreai félszigetig. Senkinek sem lehet érdeke, hogy a térséget továbbra is vámhatárok szabdalják. Másrészről az eurázsiai közlekedési útvonalak kiépülése a nemzetközi együttműködés és a geopolitikai hangsúlyok új szakaszát is jelentené. És ez már nem mindenkinek egyformán érdeke.

Nem kevésbé fontos tényező az oroszországi olaj és gáz zökkenőmentes biztosítása, amiről ma olyan sok szó esik. Számos energetikai tanácskozáson felmerül, hogy az EU keresheti ugyan, és keresi is az alternatív energiaforrásokat, de függése az orosz energiahordozóktól a belátható jövőben nem csökkenni, inkább növekedni fog. Ami az elektromos áramot illeti, az egykori Szovjetunió villamos energiahálózata egységes rendszert alkot, és ehhez számos volt köztársaság ma is kapcsolódik. Nem volna szerencsés a rendszer szétszabdalása. Legalábbis, ha eltekintünk a pillanatnyi nemzetbiztonsági szempontoktól. Amelyek persze nem egyértelműek. A kölcsönös függés és az ebből következő együttműködés sokat hangoztatott elvének kellene előbb-utóbb itt is megvalósulnia.

GUAM – A félelem bére

Ha el is fogadjuk, hogy az eurázsiai integráció nem csupán szobatudósok képzelgése, és eltekintünk a gyakorlati megvalósítás ezernyi gondjától, bajától, még mindig nyitva marad a kérdés: az oroszországi hatalmi elit vállalja-e ezt a doktrínát minden súlyos kockázatával és költségével együtt? Mert akadnak más vállalkozók is. Például Kazahsztán. Nurszultan Nazarbajev és a kazahsztáni elit jelentős része, úgy tűnik, igencsak érdekelt egy eurázsiai birodalom létrejöttében, ám nem akar feltétlenül Oroszország farvizén haladni. Hasonló dilemma előtt áll néhány más poszt-szovjet állam elitje is.

Eurázsiai terveiben Oroszország nemigen számíthat még az egykori SZKP PB rendes tagjának fiára, a mai azerbajdzsán elnökre, Alijevre sem. És nemcsak a Kaszpi-, hanem a Fekete-, sőt a Balti-tenger felől is csábító szirénhangok hallatszanak. Az Oroszország vezette integrálódással szemben Grúzia, Ukrajna és Azerbajdzsán alternatív szerveződést hozott létre, a GUAM-ot. Vezetőik 2006 május végén csúcstalálkozót tartottak Kijevben, és megerősítették a szervezetet: elfogadták a szervezeti szabályzatot, amelynek értelmében belekerült nevébe „a demokráciáért és gazdasági fejlődésért” fordulat és deklarálták nyitottságát más fekete-tengeri és balti országok felé.
Az utóbbi időben Oroszország így igen feszült viszonyba, szinte kereskedelmi háborúba bonyolódott Ukrajnával, Grúziával és Moldáviával is. Azerbajdzsánnal azonban más a helyzet. Kijevben Alijev elnök szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy országa továbbra is érdekelt az együttműködésben Oroszországgal. És Oroszország jól tudja: ha az azeri politika nyugati irányba fordulna, az megnehezítené hozzáférését a térség gazdag energiatartalékaihoz. A GUAM többi tagjának azonban nem tetszik Azerbajdzsán kettős orientációja, és igyekeznek nyomást gyakorolni rá.

Oroszország nem lehet teljesen biztos Nazarbajev szándékai felől sem, bármilyen hathatósan támogatta geopolitikai törekvéseit mindeddig a kazah elnök. Kazahsztántól nagyon sok függ, mert szintén igen jelentős olajkészletekkel rendelkezik. Asztana jó néhány éve hangsúlyozza eurázsiai identitását, de legszívesebben magát helyezné a centrumba. Nazarbajev elnök 2006. május 26-án nagyszabású előadást tartott a már említett Eurázsia Egyetemen, amelyet a világsajtó részletesen ismertetett. Ebben ismét kifejezte elkötelezettségét a többszintű eurázsiai integráció eszméje és az orosz–kazah szövetség mellett. Hangsúlyozta azonban, hogy Kazahsztánnak idővel a térség tudományos központjává kell válnia. Bejelentette, hogy ennek érdekében nemzetközi szakértő testületet hoznak létre, és huszonötszörösére növelik a tudományra fordított összeget.

miért nem tette meg?

Mindez nagyon szép. Csak az a kérdés, ha a kazah állam ezt eddig is megtehette volna, miért nem tette meg? Ha pedig eddig nem tehette, most miből fogja megtenni? Ilyen és hasonló kérdésekkel áll szemben a térség valamennyi új országának elitje. Pillanatnyilag az orosznál jóval olcsóbb türkmén földgázt a Gazprom exportálja Ukrajnába. Miért nem intézi ezt a két ország egymás között, közvetítő nélkül? Nyilván a megfelelő nagyságrendű tőke hiányzik az infrastruktúra kiépítéséhez. Azon múlik tehát minden, hogy ez honnan jön majd. Nyugatról? Keletről? Esetleg Dél-Keletről? Arra haladnak majd a csővezetékek és a sűrített gázt szállító konténerhajók. Nem az a fontos, hogy „Déli” vagy „Kék-Áramlat”-nak, netán Nabuccónak nevezik mindezt. Hanem, hogy mielőbb elkészüljön. Kétszer ad, aki gyorsan ad.

  1. E. Limonov: Drugaja Rosszija i konturi buduscsevo. 2005, Moszkva.
  2. A. Dugin: Az Eurázsia-vita és a nacionalizmus apológiája. In: Doktrínák és alternatívák. Bp. 1998. 98–109. old.
  3. B. M. Boriszov: Nacionalnoje vozrozsgyenyije i nacija-licsnoszly. Iz-pod glüb. 1974. 199–217. old.
  4. L. erről Görög Tibor két kiváló tanulmányát: Nemzeti eszme kerestetik. Eszmélet. 33. sz. 82–97. old., továbbá: l. Safarevics esete a ruszofóbiával. XXI. század. 1992. 3. sz. 12–17. old. A téma mindmáig legteljesebb magyar nyelvű bibliográfiáját a szerző Ács Ilonával együtt írt jegyzetek az eurázsiaiság másodvirágzásáról című tanulmánya tartalmazza. XXI. század. 1992. 1. sz. 3–15. old. Az Eurázsiaiság – retrospektív utópia vagy új birodalmi elv? című beszámolónk 2006. végén, a Keletről Nyugatra, Európa közepén címmel tartott tudományos konferencián hangzott el.
  5. Vö. F. Tower: Dobro pozsalovaty v Evraziju! Rubezsi, 2006. 2. sz. 20–25. old. L. még: www.panarin. com
kép | Mihail Larionov művei, wikiart.org