Valachi Anna

(TEST)VÉR ÉS ARANY

LÍRAI STAFÉTA [2013 február]

(TEST)VÉR ÉS ARANY

Adyt megosztó személyiségnek tartották kortársai. Hívei bálványozták, ellenségei kiátkozták, a politizáló költészettől idegenkedő, kifinomultabb stílhez szokott Nyugat-beli költőtársak pedig ellenérzéssel figyelték, hogy a vidékinek és műveletlennek vélt poéta miként válik a modern irodalmi folyóirat vezérköltőjévé. Sokakat riasztott zabolátlan fenegyerek-természete, mert amikor eluralkodott rajta a gőgös önérzet-túltengés, fegyverbarátaiba – köztük Juhász Gyulába is – belemart (s később nem győzte kiengesztelni őket). Juhász azonban nem volt haragtartó, különösen Adyval nem, aki 1905-ben elsőként bírálta el a Budapesti Naplóhoz küldött verseit, s „levél-terápiá”-val igyekezett kigyógyítani a huszonkét éves szegedi költőt „beteges szenzibilitásából”.[1]

fejedelemként trónolt köztük

Nagyváradi tanárként többször is találkozott a Párizs-Budapest-Érmindszent között utazgató Adyval, aki néhány napot régi barátai körében, fehér asztal mellett – majd Léda otthonában – töltött. Ilyenkor fejedelemként trónolt köztük, s ellentmondást nem tűrve vélekedett mindenről. Az irodalmi ősökről vitázva összeszólalkozott Juhásszal, mert a fiatalember megvallotta, hogy – Petőfi mellett – a melankolikus Arany a kedvenc költője: drámát is írt róla,[2] stílusművészetét elemző doktori értekezésre készült,[3] és nem győzte hangoztatni Arany modernségét. Az ellenvéleményekhez nem szokott Ady sértetten elrohant – két nap múlva azonban levélben békejobbot nyújtott Juhásznak, remélve, hogy „hírhedt, de érthető érzékenysége” nem szenvedte meg az ő „lármázását”. A szegedi poéta verssel reagált, s Válasz Ady Endrének című költeményének kéziratára ezt rótta: „Most olvastam el a M. P-t.[4] Ilyen vallomásokat még nem hallottam a Kárpátok alatt, de azokon túl se! Mit mondjak? Gyönyörű – s’il vous piait!”[5]

Juhász Gyula, aki csüggedt korszakaiban maga sem vetette meg a szorongásoldó bort, el volt ragadtatva Ady szociológiai-lélektani diagnózisától, amely rávilágított, miféle belső kényszer hajszolja bele a „művész-temperamentumokat” az egészségromboló, halálsiettető ivászatba: „… az alkoholos zseni vagy zseniféle […] kénytelen újat mondani akkor is, amikor talán nem akar. Elvész hatalma a szótárszavak fölött, patologikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják [sic], hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvassa, hogy milyen újat és igazat írt le.”

valachi2 0215

Juhász nem volt vezér-típus, mint a valóságot röntgen-szemmel átvilágító, harcias Ady, de maga is a küldetéses költők közé tartozott, és bátorságára, hűségére bízvást számíthatott az új idők új dalosa. Még az elhíresült duk-duk affér sem rontotta meg kapcsolatukat: A Holnap-kör alapítója egy gyors pengeváltás után bölcsen napirendre tért a „hétnaposokat” önnön epigonjainak tituláló Ady becsmérlő cikke fölött,[6] s titkos elégtételként paródiával vezette le bosszúságát.[7] Különös érzéke volt a stílusimitációhoz: szerette saját szófordulataikkal jellemezni azokat, akiket tisztelt, így jelezve lelki azonosulását. Ady Endrének című hitvalló költeményét például Elillant évek szőlőhegyén alcímmel látta el.[8] A címzett Párizsból köszönte meg a gesztust: „Édes Gyulám! Köszönöm a versedet. Félek, hogy funerátorom[9] leszel mihamar. Nagy baj van. Szeretnélek még látni. Talán sikerül! Adyd”.[10]

És „Ady, a jós”[11] – ahogy Juhász több cikkében is jellemezte – pontosan megérezte, hogy a szegedi poéta lelkes kultuszápolója lesz. Sohasem feledkezett el Ady születési vagy halálozási évfordulójáról – ilyenkor verssel, emlékbeszéddel vagy cikkel ünnepelte –, s egyébként is állandó hivatkozási alap volt számára, ha más alkotókról írt. Aranyhoz sem vált hűtlenné,[12] őt is rendszeresen idézte irodalmi értékítéleteiben. A távlatos összehasonlítást, a megmérettetést egymás tükrében a legbiztosabb minősítési technikának tartotta. Bárkiről írt, Ady és Arany méltánylandó öröksége rendre fölbukkant érvrendszerében. Ady pedig mindig önvizsgálatra késztető hívónév volt számára. Ilyen lélektani helyzetben született – a példakép halála után másfél évvel – vallomása.

ADYRA GONDOLOK

Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze és sír az avar.
Igaz, a dal szól és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap
És merre van a végső diadal
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?[13]

A fájdalmas hiányt tudatosító emlékversről a kutatók megállapították, hogy Juhász Gyula egy korábbi – 1914. március 6-i öngyilkossági kísérlete után írt Egy halott költőnek című költeményét dolgozta át. Adyt nemcsak költői példaképének tartotta, hanem – a vállalt „funerátori” szerep miatt – akkor is éltető energiaforrásként tekintett rá, amikor már nemigen tudott lelkesedni a mindinkább keresztülvihetetlen célokért, a társadalmi korszakváltást előidéző forradalmi változtatásokért. Ady-mécses című, 1923-as versében már a teljes reménytelenség hangján szólongatta a halottat: „A sírod körül gubbasztunk sötéten, / Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk, / Kisértenek az új és régi rémek / És némaságunk legméltóbb dalunk. // Csak verseid suttogjuk néha fájva, / Hogy érezzük, volt egyszer élet itt / És higgyük, hogy nem sírtál tán hiába, / Hogy valahára megvirrad megint!”[14]

stílusbravúrok

Ritka adottság az a fajta költői empátia, amely stílusbravúrokban nyilvánul meg. Juhász is szeretett mások hangján megszólalni, hiszen ezzel a módszerrel haláluk után tovább éltethette azokat, akikkel lélekben örömest azonosult. Kortársait is megtévesztette Ady-imitációi egyikével. Országos vitát robbantott ki 1923-ban, amikor előbukkant egy korábban „ismeretlen Ady-vers”,[15] melyet a „szakértők” is eredetinek véltek. Csak az éles szemű Kosztolányi jött rá, hogy a vers szerzője régi egyetemi társa: Juhász Gyula. Az irodalmi detektív sejtését hamarosan az „elkövető” is megerősítette.[16]

valachi3 0215

Szelíden „harcias” alkata a feledés ellen vívott posztumusz tudatosítási hadjáratban bontakozott ki – hiszen úgy írhatott a „vezérlő fejedelmének” és testvérének érzett Adyról meg halhatatlan mesteréről, Aranyról, mint önmagáról: sajátjának érezte szellemi hagyatékukat. Még a hivatalos irodalom képviselőivel szemben is kiállt Adyért. A Petőfi Társaság tagjaként 1927 októberében nyílt levelet közöltetett a Magyar Hírlapban, bejelentve Pekár Gyulának, a hazafias szellemiségű társaság elnökének, hogy szeretne felolvasást tartani Ady Endréről, ötvenedik születési évfordulója alkalmából. Akcióját józan megfontolás és némi ravaszság motiválta, mert tudta, hogy a konzervatív körök még haló porában is veszélyesnek tartják Adyt, és ha szabályos úton jelenti be szándékát, megakadályozzák terve végrehajtását. Így azonban a nagy nyilvánosság előtt jelenthette ki, hogy Ady életművét továbbra is aktuálisnak és megkerülhetetlennek tartja.

a lelkek temetője

Amikor Kosztolányi Dezső – Ady halálának tizedik évfordulóján – közreadta különvéleményét a zseninek kikiáltott költő túlzott kultuszáról, a friss Baumgarten-díjas Juhász már a Schwartzer-szanatórium ápoltja volt. Bántotta, hogy ifjúkori költőbarátja nagy felhördülést kiváltó cikkében éppen az ő elhíresült Ady-versutánzatára hivatkozott, mint ami gondolkodóba ejtette: „Úgy láttam, hogy az a divat, mely Ady személye körül tombolt, immár elvált munkáitól, független tőlük, s azoknak, akik néger-lármával körültáncolják, egészen mindegy, hogy mit alkotott és mit nem.”[17] Orvosa, Gimesné Hajdú Lilly maga is rajongott az irodalomért, személyesen ismerte Adyt, s vállalkozott rá, hogy célba juttatja Juhász hozzászólását a kiterebélyesedő sajtóvitához. De páciense írás közben meggondolta magát: „Verekedjenek mások. Az egészségesek, az élők…” – mondta, immár a beteg Adyval azonosulva, aki „vitézlő harcos” többé nem lehetett. Ekkortól mindinkább a lelkek temetőjét szimbolizáló Adyban és a meggyötört, depressziótól szenvedő Aranyban ismert önmagára. Amikor Kellér Andor 1929 márciusában meginterjúvolta a szanatóriumban, Juhász így felelt a kérdésre, hogy írt-e verseket az elmúlt napokban: „Verseket írok, éppúgy, mint Arany János, amikor azokat a verseit írta, amik mellé odajegyezte: Nem megy. Nem megy…”[18]

Életrajzot ugyan nem írt titkos mesteréről, de egyik utolsó vezércikkében, Arany halálának ötvenedik évfordulóján összefoglalta mindazt, amiért oly közel érezte magához. Az ötvenéves halhatatlan című, egyik utolsó vezércikkében[19] idézte föl alakját. És közben intenzíven irigyelte a teremtő energiáit serkentő irodalmi vezért, aki a modern irodalomért küzdő társait sorsára hagyta: „Ady Endre, rég csillag ő már, / A fénye mindig tisztábban ragyog. / Én fájó földi féreg hallgatok / És szenvedek. Ó jaj, hogy még vagyok.”[20]

Panaszos önvallomásaiban is tovább ápolta tehát rajongott elődei hírét, nevét, művészetét. Ráillik a mesteréhez hasonlóan empatikus József Attila (ön)jellemzése: „énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon.”[21]

  1. „Ott fenn a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne restelljen csecsemő lenni. Rúgjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan ideges, beteg volt, mint felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb” – írta Ady Juhász Gyulának 1905. július 30-án, a Budapesti Napló levélpapírján. (Juhász Gyula Összes Művei [JGYÖM], 9. Levelezés I. 1900-1922. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Belia György. Akadémiai, Bp. 1981.47–48.)
  2. Arany János Szigeten című egyfelvonásosát 1907 nyarán már műsorra tűzte a debreceni színház, a bemutató azonban elmaradt, s a dráma további sorsa ismeretlen. (JGYÖM, 4.
    Elbeszélések, színpadi játékok, aforizmák. Sajtó alá rendezte: Péter László. Akadémiai, Bp. 1975. 504., 560.)
  3. Noha 1906. augusztus 27-én Négyessy László professzornak részletesen beszámolt megírandó művei szempontjairól, de sem szakdolgozatával, sem Arany ősze című életrajzával nem készült el, mert a vidéki szellemi közegben kilátástalannak tűnő állásproblémái és megélhetési gondjai akadályozták a folyamatos és kitartó kutatásban. (JGYÖM. 9. 108–109., 388.)
  4. M. P. = Ady Endre: A magyar Pimodán című esszéje négy folytatásban jelent meg a Nyugat, 1908. január-februári számaiban.
  5. „Juhász elfelejtettnek, szinte meg nem történtnek tekintette az összekoccanást, s Ady tanulmányának elolvasásáról, a róla alkotott dicsérő véleményéről való tudósítását alkalomnak tekintette, hogy békülékenységét a maga részéről is kifejezze.” (JGYÖM, 1. Versek, 1891-1911. Sajtó alá rendezte Ilia Mihály és Péter László. Akadémiai Kiadó, Bp. 1963.169., 433)
  6. Ady Endre: A duk-duk affér. Új Idők, 1908. november 15.; A duk-duk afférhoz. Válasz a Holnapnak. Független Magyarország, 1908. november 26.
  7. A Napkelet, Herczeg Ferenc folyóirata 1937. július 1-én – két hónappal Juhász Gyula halála után – közölte Mar-Ady Endre aláírással azt a gúnyverset, mely így kezdődött: „Én az ital barátja vagyok…” A paródiát Juhász 1908 novemberében, Nagyváradon, a duk-duk-botrány idején – indulat-levezetés céljából – vetette papírra, s Rozsnyai Kálmán barátjára bízta az egyetlen példányt, titoktartását kérve. Ő azonban – Juhász tudta nélkül – megmutatta a versikét Adynak, aki jót mulatott rajta. (JGYÖM, 3. Versek, 1926–1934. Utánzatok, rögtönzések, töredékek, énekkari szövegek, műfordítások. Sajtó alá rendezte Ilia Mihály és Péter László. Akadémiai, Bp. 1963. 346–347.)
  8. Az Elillant évek szőlőhegyén című Ady-vers eredetileg a Budapesti Napló 1906. okt. 28-i számában, majd a Vér és arany kötetben (1907) jelent meg. Juhász a Független Magyarország 1909. ápr. 25-i számában tett hitvallást e költeményével Ady mellett.
  9. Funerátor: a latin „funus” = „temetés” szóból képzett foglalkozás elnevezése. A temetések rendezője, fő lebonyolítója, aki – református vidékeken – hivatásos, vagy alkalmilag választott népi tisztségviselő is lehet. Az alkalmi funerátor kegyeletből, tiszteletből látja el munkáját. Ady e hagyományra célozva, mintegy megbízta Juhász Gyulát önnön kultusza ápolásával. A jelölt pedig elfogadta a fölhatalmazást, melynek Ady halála után, még betegen is, csaknem élete végéig igyekezett lelkiismeretesen megfelelni.
  10. Lásd: JGYÖM, 9. 217.
  11. Juhász Gyula: Ady, a jós. Hüvelyk Matyi, 1919. június 29. A vicclap névtelenül közölte Juhász Gyula számtalan Ady-átköltéseinek egyikét, mellyel ezúttal éppen Ady időszerűségét igyekezett kiemelni. (Lásd: JGYÖM, 3. 176–177., 354.)
  12. 1920. október 22-én a Szeged című lapban a kurzus kultúrpolitikáját bírálta Arany halála című hírfejében. Ekkor volt Arany halálának 38. évfordulója, s Juhász szóvá tette, hogy a hivatalosság „elfeledkezett az emlékezés kötelességéről”. (JGYÖM, 6. Prózai írások, 1918–1922. Sajtó alá rendezte: Grezsa Ferenc. Akadémiai Kiadó, Bp. 1969. 653.)
  13. Megjelent a Híd 1927. novemberi, számában. (JGYÖM, 3. 41., 300.)
  14. Juhász Gyula: Ady-mécses. Magyarság, 1923. jan. 28.
  15. Nincsen, nincsen!? címmel Az Est 1923. december 25-i száma közölte Ady ismeretlen versét, „amely fordulatot jelent fejlődése megítélésében” alcímmel.
  16. A sajtópolémiáról részletesen lásd: JGYÖM, 3. 339-346.
  17. Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről. A Toll, 1929. július 14.
  18. JGYÖM, 3. 309.
  19. Megjelent a Délmagyarország 1932. október 22-i számában.
  20. Juhász Gyula: Rossz órában című verse (1930). Megjelent a Napkelet 1937. július 1-i számában. (JGYÖM, 3. 222.: 375.)
  21. József Attila: [Az Isten itt állt a hátam mögött…]. A költő halála után a Szép Szó 1938. január-februári számában közölték.
kép | Gary Wragg művei, wikiart.org