(TEST)VÉR ÉS ARANY

Adyt megosztó személyiségnek tartották kortársai. Hívei bálványozták, ellenségei kiátkozták, a politizáló költészettől idegenkedő, kifinomultabb stílhez szokott Nyugat-beli költőtársak pedig ellenérzéssel figyelték, hogy a vidékinek és műveletlennek vélt poéta miként válik a modern irodalmi folyóirat vezérköltőjévé. Sokakat riasztott zabolátlan fenegyerek-természete, mert amikor eluralkodott rajta a gőgös önérzet-túltengés, fegyverbarátaiba – köztük Juhász Gyulába is – belemart (s később nem győzte kiengesztelni őket). Juhász azonban nem volt haragtartó, különösen Adyval nem, aki 1905-ben elsőként bírálta el a Budapesti Naplóhoz küldött verseit, s „levél-terápiá”-val igyekezett kigyógyítani a huszonkét éves szegedi költőt „beteges szenzibilitásából”.^[1]

fejedelemként trónolt köztük

Nagyváradi tanárként többször is találkozott a Párizs-Budapest-Érmindszent között utazgató Adyval, aki néhány napot régi barátai körében, fehér asztal mellett – majd Léda otthonában – töltött. Ilyenkor fejedelemként trónolt köztük, s ellentmondást nem tűrve vélekedett mindenről. Az irodalmi ősökről vitázva összeszólalkozott Juhásszal, mert a fiatalember megvallotta, hogy – Petőfi mellett – a melankolikus Arany a kedvenc költője: drámát is írt róla,^[2] stílusművészetét elemző doktori értekezésre készült,^[3] és nem győzte hangoztatni Arany modernségét. Az ellenvéleményekhez nem szokott Ady sértetten elrohant – két nap múlva azonban levélben békejobbot nyújtott Juhásznak, remélve, hogy „hírhedt, de érthető érzékenysége” nem szenvedte meg az ő „lármázását”. A szegedi poéta verssel reagált, s Válasz Ady Endrének című költeményének kéziratára ezt rótta: „Most olvastam el a M. P-t.^[4] Ilyen vallomásokat még nem hallottam a Kárpátok alatt, de azokon túl se! Mit mondjak? Gyönyörű – s’il vous piait!”^[5]

Juhász Gyula, aki csüggedt korszakaiban maga sem vetette meg a szorongásoldó bort, el volt ragadtatva Ady szociológiai-lélektani diagnózisától, amely rávilágított, miféle belső kényszer hajszolja bele a „művész-temperamentumokat” az egészségromboló, halálsiettető ivászatba: „… az alkoholos zseni vagy zseniféle […] kénytelen újat mondani akkor is, amikor talán nem akar. Elvész hatalma a szótárszavak fölött, patologikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják [sic], hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvassa, hogy milyen újat és igazat írt le.”

Juhász nem volt vezér-típus, mint a valóságot röntgen-szemmel átvilágító, harcias Ady, de maga is a küldetéses költők közé tartozott, és bátorságára, hűségére bízvást számíthatott az új idők új dalosa. Még az elhíresült duk-duk affér sem rontotta meg kapcsolatukat: A Holnap-kör alapítója egy gyors pengeváltás után bölcsen napirendre tért a „hétnaposokat” önnön epigonjainak tituláló Ady becsmérlő cikke fölött,^[6] s titkos elégtételként paródiával vezette le bosszúságát.^[7] Különös érzéke volt a stílusimitációhoz: szerette saját szófordulataikkal jellemezni azokat, akiket tisztelt, így jelezve lelki azonosulását. Ady Endrének című hitvalló költeményét például Elillant évek szőlőhegyén alcímmel látta el.^[8] A címzett Párizsból köszönte meg a gesztust: „Édes Gyulám! Köszönöm a versedet. Félek, hogy funerátorom^[9] leszel mihamar. Nagy baj van. Szeretnélek még látni. Talán sikerül! Adyd”.^[10]

És „Ady, a jós”^[11] – ahogy Juhász több cikkében is jellemezte – pontosan megérezte, hogy a szegedi poéta lelkes kultuszápolója lesz. Sohasem feledkezett el Ady születési vagy halálozási évfordulójáról – ilyenkor verssel, emlékbeszéddel vagy cikkel ünnepelte –, s egyébként is állandó hivatkozási alap volt számára, ha más alkotókról írt. Aranyhoz sem vált hűtlenné,^[12] őt is rendszeresen idézte irodalmi értékítéleteiben. A távlatos összehasonlítást, a megmérettetést egymás tükrében a legbiztosabb minősítési technikának tartotta. Bárkiről írt, Ady és Arany méltánylandó öröksége rendre fölbukkant érvrendszerében. Ady pedig mindig önvizsgálatra késztető hívónév volt számára. Ilyen lélektani helyzetben született – a példakép halála után másfél évvel – vallomása.

ADYRA GONDOLOK

Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze és sír az avar.
Igaz, a dal szól és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap
És merre van a végső diadal
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?^[13]

A fájdalmas hiányt tudatosító emlékversről a kutatók megállapították, hogy Juhász Gyula egy korábbi – 1914. március 6-i öngyilkossági kísérlete után írt Egy halott költőnek című költeményét dolgozta át. Adyt nemcsak költői példaképének tartotta, hanem – a vállalt „funerátori” szerep miatt – akkor is éltető energiaforrásként tekintett rá, amikor már nemigen tudott lelkesedni a mindinkább keresztülvihetetlen célokért, a társadalmi korszakváltást előidéző forradalmi változtatásokért. Ady-mécses című, 1923-as versében már a teljes reménytelenség hangján szólongatta a halottat: „A sírod körül gubbasztunk sötéten, / Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk, / Kisértenek az új és régi rémek / És némaságunk legméltóbb dalunk. // Csak verseid suttogjuk néha fájva, / Hogy érezzük, volt egyszer élet itt / És higgyük, hogy nem sírtál tán hiába, / Hogy valahára megvirrad megint!”^[14]

stílusbravúrok

Ritka adottság az a fajta költői empátia, amely stílusbravúrokban nyilvánul meg. Juhász is szeretett mások hangján megszólalni, hiszen ezzel a módszerrel haláluk után tovább éltethette azokat, akikkel lélekben örömest azonosult. Kortársait is megtévesztette Ady-imitációi egyikével. Országos vitát robbantott ki 1923-ban, amikor előbukkant egy korábban „ismeretlen Ady-vers”,^[15] melyet a „szakértők” is eredetinek véltek. Csak az éles szemű Kosztolányi jött rá, hogy a vers szerzője régi egyetemi társa: Juhász Gyula. Az irodalmi detektív sejtését hamarosan az „elkövető” is megerősítette.^[16]

Szelíden „harcias” alkata a feledés ellen vívott posztumusz tudatosítási hadjáratban bontakozott ki – hiszen úgy írhatott a „vezérlő fejedelmének” és testvérének érzett Adyról meg halhatatlan mesteréről, Aranyról, mint önmagáról: sajátjának érezte szellemi hagyatékukat. Még a hivatalos irodalom képviselőivel szemben is kiállt Adyért. A Petőfi Társaság tagjaként 1927 októberében nyílt levelet közöltetett a Magyar Hírlapban, bejelentve Pekár Gyulának, a hazafias szellemiségű társaság elnökének, hogy szeretne felolvasást tartani Ady Endréről, ötvenedik születési évfordulója alkalmából. Akcióját józan megfontolás és némi ravaszság motiválta, mert tudta, hogy a konzervatív körök még haló porában is veszélyesnek tartják Adyt, és ha szabályos úton jelenti be szándékát, megakadályozzák terve végrehajtását. Így azonban a nagy nyilvánosság előtt jelenthette ki, hogy Ady életművét továbbra is aktuálisnak és megkerülhetetlennek tartja.

a lelkek temetője

Amikor Kosztolányi Dezső – Ady halálának tizedik évfordulóján – közreadta különvéleményét a zseninek kikiáltott költő túlzott kultuszáról, a friss Baumgarten-díjas Juhász már a Schwartzer-szanatórium ápoltja volt. Bántotta, hogy ifjúkori költőbarátja nagy felhördülést kiváltó cikkében éppen az ő elhíresült Ady-versutánzatára hivatkozott, mint ami gondolkodóba ejtette: „Úgy láttam, hogy az a divat, mely Ady személye körül tombolt, immár elvált munkáitól, független tőlük, s azoknak, akik néger-lármával körültáncolják, egészen mindegy, hogy mit alkotott és mit nem.”^[17] Orvosa, Gimesné Hajdú Lilly maga is rajongott az irodalomért, személyesen ismerte Adyt, s vállalkozott rá, hogy célba juttatja Juhász hozzászólását a kiterebélyesedő sajtóvitához. De páciense írás közben meggondolta magát: „Verekedjenek mások. Az egészségesek, az élők…” – mondta, immár a beteg Adyval azonosulva, aki „vitézlő harcos” többé nem lehetett. Ekkortól mindinkább a lelkek temetőjét szimbolizáló Adyban és a meggyötört, depressziótól szenvedő Aranyban ismert önmagára. Amikor Kellér Andor 1929 márciusában meginterjúvolta a szanatóriumban, Juhász így felelt a kérdésre, hogy írt-e verseket az elmúlt napokban: „Verseket írok, éppúgy, mint Arany János, amikor azokat a verseit írta, amik mellé odajegyezte: Nem megy. Nem megy…”^[18]

Életrajzot ugyan nem írt titkos mesteréről, de egyik utolsó vezércikkében, Arany halálának ötvenedik évfordulóján összefoglalta mindazt, amiért oly közel érezte magához. Az ötvenéves halhatatlan című, egyik utolsó vezércikkében^[19] idézte föl alakját. És közben intenzíven irigyelte a teremtő energiáit serkentő irodalmi vezért, aki a modern irodalomért küzdő társait sorsára hagyta: „Ady Endre, rég csillag ő már, / A fénye mindig tisztábban ragyog. / Én fájó földi féreg hallgatok / És szenvedek. Ó jaj, hogy még vagyok.”^[20]

Panaszos önvallomásaiban is tovább ápolta tehát rajongott elődei hírét, nevét, művészetét. Ráillik a mesteréhez hasonlóan empatikus József Attila (ön)jellemzése: „énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon.”^[21]

1. „Ott fenn a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne restelljen csecsemő lenni. Rúgjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan ideges, beteg volt, mint felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb” – írta Ady Juhász Gyulának 1905. július 30-án, a Budapesti Napló levélpapírján. (Juhász Gyula Összes Művei [JGYÖM], 9. Levelezés I. 1900-1922. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Belia György. Akadémiai, Bp. 1981.47–48.) ↑

2. Arany János Szigeten című egyfelvonásosát 1907 nyarán már műsorra tűzte a debreceni színház, a bemutató azonban elmaradt, s a dráma további sorsa ismeretlen. (JGYÖM, 4.

   Elbeszélések, színpadi játékok, aforizmák. Sajtó alá rendezte: Péter László. Akadémiai, Bp. 1975. 504., 560.) ↑

3. Noha 1906. augusztus 27-én Négyessy László professzornak részletesen beszámolt megírandó művei szempontjairól, de sem szakdolgozatával, sem Arany ősze című életrajzával nem készült el, mert a vidéki szellemi közegben kilátástalannak tűnő állásproblémái és megélhetési gondjai akadályozták a folyamatos és kitartó kutatásban. (JGYÖM. 9. 108–109., 388.) ↑

4. M. P. = Ady Endre: A magyar Pimodán című esszéje négy folytatásban jelent meg a Nyugat, 1908. január-februári számaiban. ↑

5. „Juhász elfelejtettnek, szinte meg nem történtnek tekintette az összekoccanást, s Ady tanulmányának elolvasásáról, a róla alkotott dicsérő véleményéről való tudósítását alkalomnak tekintette, hogy békülékenységét a maga részéről is kifejezze.” (JGYÖM, 1. Versek, 1891-1911. Sajtó alá rendezte Ilia Mihály és Péter László. Akadémiai Kiadó, Bp. 1963.169., 433) ↑

6. Ady Endre: A duk-duk affér. Új Idők, 1908. november 15.; A duk-duk afférhoz. Válasz a Holnapnak. Független Magyarország, 1908. november 26. ↑

7. A Napkelet, Herczeg Ferenc folyóirata 1937. július 1-én – két hónappal Juhász Gyula halála után – közölte Mar-Ady Endre aláírással azt a gúnyverset, mely így kezdődött: „Én az ital barátja vagyok…” A paródiát Juhász 1908 novemberében, Nagyváradon, a duk-duk-botrány idején – indulat-levezetés céljából – vetette papírra, s Rozsnyai Kálmán barátjára bízta az egyetlen példányt, titoktartását kérve. Ő azonban – Juhász tudta nélkül – megmutatta a versikét Adynak, aki jót mulatott rajta. (JGYÖM, 3. Versek, 1926–1934. Utánzatok, rögtönzések, töredékek, énekkari szövegek, műfordítások. Sajtó alá rendezte Ilia Mihály és Péter László. Akadémiai, Bp. 1963. 346–347.) ↑

8. Az Elillant évek szőlőhegyén című Ady-vers eredetileg a Budapesti Napló 1906. okt. 28-i számában, majd a Vér és arany kötetben (1907) jelent meg. Juhász a Független Magyarország 1909. ápr. 25-i számában tett hitvallást e költeményével Ady mellett. ↑

9. Funerátor: a latin „funus” = „temetés” szóból képzett foglalkozás elnevezése. A temetések rendezője, fő lebonyolítója, aki – református vidékeken – hivatásos, vagy alkalmilag választott népi tisztségviselő is lehet. Az alkalmi funerátor kegyeletből, tiszteletből látja el munkáját. Ady e hagyományra célozva, mintegy megbízta Juhász Gyulát önnön kultusza ápolásával. A jelölt pedig elfogadta a fölhatalmazást, melynek Ady halála után, még betegen is, csaknem élete végéig igyekezett lelkiismeretesen megfelelni. ↑

10. Lásd: JGYÖM, 9. 217. ↑

11. Juhász Gyula: Ady, a jós. Hüvelyk Matyi, 1919. június 29. A vicclap névtelenül közölte Juhász Gyula számtalan Ady-átköltéseinek egyikét, mellyel ezúttal éppen Ady időszerűségét igyekezett kiemelni. (Lásd: JGYÖM, 3. 176–177., 354.) ↑

12. 1920. október 22-én a Szeged című lapban a kurzus kultúrpolitikáját bírálta Arany halála című hírfejében. Ekkor volt Arany halálának 38. évfordulója, s Juhász szóvá tette, hogy a hivatalosság „elfeledkezett az emlékezés kötelességéről”. (JGYÖM, 6. Prózai írások, 1918–1922. Sajtó alá rendezte: Grezsa Ferenc. Akadémiai Kiadó, Bp. 1969. 653.) ↑

13. Megjelent a Híd 1927. novemberi, számában. (JGYÖM, 3. 41., 300.) ↑

14. Juhász Gyula: Ady-mécses. Magyarság, 1923. jan. 28. ↑

15. Nincsen, nincsen!? címmel Az Est 1923. december 25-i száma közölte Ady ismeretlen versét, „amely fordulatot jelent fejlődése megítélésében” alcímmel. ↑

16. A sajtópolémiáról részletesen lásd: JGYÖM, 3. 339-346. ↑

17. Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről. A Toll, 1929. július 14. ↑

18. JGYÖM, 3. 309. ↑

19. Megjelent a Délmagyarország 1932. október 22-i számában. ↑

20. Juhász Gyula: Rossz órában című verse (1930). Megjelent a Napkelet 1937. július 1-i számában. (JGYÖM, 3. 222.: 375.) ↑

21. József Attila: [Az Isten itt állt a hátam mögött…]. A költő halála után a Szép Szó 1938. január-februári számában közölték. ↑

kép | Gary Wragg művei, wikiart.org