SZEREPVÁLLALÁS 

Fülep Lajos lenyűgözően pontos, vizuális, sőt, vizionárius Ady-jellemzését olvasva^[1] saját értékítéletemet éreztem megerősítve. Egyetértettem vele, hogy „a látó ember” – amilyen Ady volt – ugyanúgy kihalt mostanra, mint „az utolsó magyar”, akinek a méltatott költő önmagát tartotta. A látó ember tudniillik „a dolgok igaz, őszinte szemlélője” – ellentétben a modern kor felvilágosultjával, „aki már nem lát semmit, aki mindent tud”, persze közvetve könyvekből, ezért aztán nem is izgatja semmi, ami körülötte történik.

Az ősi és a modern, a magyar és az európai művészet szintézisét az a fajta ritka, kifinomult érzékű, ég és föld között közvetítő, Ady-elnevezte „antennás ember” teremti meg (persze virtuálisan: szavakkal, hangokkal, elképzelt s megjelenített látomásokkal, aki a múltból a jelenbe tartó folyamatok hatását saját idegrendszerén érzékelve, a jövő minőségére is következtetni tud. Az ilyen, táltosi adottságokkal – Ady esetében hat ujjal – született ember az isteni mindenhatóságot szimbolizáló, sötétben is látó „harmadik szem” prófétai adottságával rendelkezik. Ady a kiválasztottak egyike volt. Akik fölismerték jelentőségét, azok hívei és magyarázói, halála után pedig „evangélistái” lettek.

Fülep Lajos két ízben – ám hat évtizedes kihagyással (!) – rótta le hódolatát Ady nagysága előtt. Engem e két megnyilvánulás közti hosszú hallgatás titokzatos oka késztetett oknyomozó meditációra.

lényeglátásáról híres

Mindeddig olyan kép élt bennem a kiváló művészetfilozófusról – Eötvös-kollégium-beli tanítványa, Fodor András Ezer este Fülep Lajossal című naplóregénye alapján –, mint aki „ítéleteiben hajthatatlan és a végletekig tapintatlan”, „gyakorlati éleselméjűséggel és pszichikai érzékkel” megáldott kritikus, tisztánlátásának egyik titka pedig az, hogy „nagyon kevésből tud nagyon sokra következtetni”. A lényeglátásáról híres professzort – Ady egykori fölfedezőjét, aki 1906 márciusában kora legreakciósabb lapjában írta a legelső nagyrabecsülő kritikát az Új versek költőjéről, s még a negyvenes évek végén, Eötvös-kollégium-beli professzorsága idején is szobájában őrizte Ady halotti maszkját – gyakran faggatták tanítványai kettejük kapcsolatáról. A Fodornapló bejegyzései szerint az „Öreg” szívesen idézte föl „daliás ifjúkorát”, amikor „Adyval éjszakánként együtt ült a Három Hollóban”: hol a költő zsenialitását méltatta, hol vitáikat emlegette; de volt olyan eset is, amikor „leszedte róla a keresztvizet”. Talán Fodor András dokumentátori buzgalma nélkül örökre nyoma veszett volna az élőbeszédre és a tanítványok emlékezetére bízott emlékmorzsáknak, hacsak…

… és engem éppen ez a hacsak ejtett gondolkodóba.

Aki beleolvasott a költő életében kezdődő, s halála után is szélsőséges indulatokat gerjesztő Ady-kultusz dokumentumaiba – a zsenit magasztaló, illetve a „hazaárulót” az „erkölcsi bélpoklost”, a „zsidó áfiumtól elkábított magyarok (ál)prófétáját” lejárató-megsemmisítő publikációkba –, tisztázó vallomásként értékelheti Fülep Lajos posztumusz jellemzését, ami a durva vitáknak véget vethetett – volna, ha időben nyomdafestéket lát.

De nem így történt. Talán elég a költő halála után öt évvel megjelent, kétkötetes Ady-Múzeum emlékkötetére utalnunk, amelyben Móricz Zsigmondtól Ignotusig oly sokan adóztak – szinte szerelmes szavakkal – a „lángelmének”: vagy a Kosztolányi Dezső által kirobbantott 1929-es Ady-revízióra, melynek vitájában Babits Mihálytól József Attiláig jóformán minden megszólaló a lejáratni vágyott költő mellett foglalt állást. És akkor még az Adyval napi kapcsolatban álló kortársak önálló monográfiáit nem is említettem.

Épp az Ady-hívek egységes kiállása miatt vetődött föl bennem a dilemma: Fülep Lajos vajon miért maradt távol a költőért vívott publicisztikai harcoktól: miért érlelte – s fojtotta el szinte csírájában – több mint fél évszázadig eredendő szándékát, hogy írásba foglalja Adyhoz fűződő emlékeit, holott erre a költő jelölte ki őt, megkülönböztetett bizalmával, és számtalan alkalom kínálkozott volna a megszólalásra?

ádáz irodalmi viták

A titokzatos hallgatás okára Fülep Lajos pályarajza kínál részleges magyarázatot: 1906 után, több megszakítással, Fülep külföldön élt; Ady halálát követően pedig már csak vidéki református lelkészként, váltakozó szolgálati helyekről kísérhette figyelemmel az ádáz irodalmi vitákat. Papi hivatása, a földi szentként tisztelt lelkésszel szemben támasztott társadalmi elvárás és a bénító szeméremérzés leküzdhetetlen akadályként tornyosult előtte, s viszolygott minden témától, amelyben önmagáról is beszélnie kell.

Idézett, 1969-es írása elején egy „tartozásra” hivatkozott, amely miatt mégiscsak le kellett írnia „egyet-mást, ami élesebbé és teljesebbé teheti” Ady képét. Bevallom, elképesztett a törlesztési kényszer apropója. Eszerint az Ady éjszakái és éjszakája című memoár amolyan viszontszívességből született: Fülep Lajos így hálálta meg a Magyar Nemzet című napilap főszerkesztőjének közbenjárását, amiért megjavították központi fűtésű lakása kazánját.

Nos, ha létezik rejtjeles mondat Fülep Lajos hátrahagyott írásaiban, úgy érzem, most rátaláltam. Végre adódott számára egy ürügy, amire hivatkozva a hideg lakásban didergő bölcs öreg írásban is fölidézhette Adyhoz fűződő barátsága melengetően vérbő emlékeit, amelyekről – gátlásból, óvatosságból – csak utalásos formában beszélhetett addig.

Hogy annak idején ő is megperzselődött volna Ady bűvölő nézésétől, amelyben annyi érdemtelent is részesített, arról nem szól a fáma. Pedig mi másért kereste volna föl az ifjú Fülep újra meg újra, ismét és megint Adyt „az éjszakában”, amely egyébként taszította? Miért tartotta fontosnak, hogy megértesse az ország vezető színészeivel – Ódry Árpáddal, Pethes Imrével Ady költészetének lényegét? Miért vett részt az Ady által dirigált életszínházi szeánszokban, s miért tartotta be a mértéktelen ivászatba torkolló éjszakák szertartásait előre megtervező „rendező” utasításait? Miért poharazott és vitatkozott vele hajnalig – holott nem bírta a korhely életformát, amelybe fizikailag bele is betegedett? Miért vándorolt a bíborpalástban közeledő mámor ihletésére váró költővel kocsmáról kocsmára, műsoros lokálokba, majd ereszkedett alá a pálinkát mérő pincékbe – ha nem azért, mert őt is elvarázsolta Ady személyisége és éjszakáinak világa, s – mint be is vallotta – azért rögzítette buzgó „Eckermannként” a költővel átélt élményeket, hogy megírja őket? (Végül is e jegyzetek alapján született meg az 1969-es „ultima verba”, de már csak Ady emlékére.)

Érdekes adalék lehet e szellemi kapcsolat „földi” jellegű vonatkozása is. A sudár termetű, körszakállas fiatal kritikust már 1905-től Krisztusnak nevezték barátai – a költő pedig, aki Ady-Belzebubként dedikálta egyik kötetét „keresztlányának”, Itókának, Bölöni György Ottilia nevű feleségének – maga is Krisztus-Fülöpként szólította kiválasztottját, akitől méltán remélhette, hogy hiteles portrét rajzol róla az utókornak.

széplélek

Fülep Lajos azonban csak élete végén vállalta az Ady által ráosztott szerepet, amikor már nem kellett attól tartania, hogy fejére olvassák szentéletű emberhez méltatlannak tartott ifjúkori – nagyon rövid ideig tartó, Ady által meg szabott – életvitelét, amelynek áldatlan hatása még sokáig elkísérte. „Fülep elrontotta a gyomrát, betegen utazott el Párizsba, és mint Ady Párizsból írta, tejkúrát parancsolt neki ott a doktor” – számolt be „a mámoroktól irtózó”, de „az italok súlyától kókadtan engedelmeskedő”, misztikus megjelenésű széplélek fizikai szenvedéseiről Révész Béla, az Adyt hűségesen kísérgető, fülére süket, de a sötétben is mindent jól látó és memorizáló életrajzíró.

Fülep Lajos minden bizonnyal óriási lelki tehertől szabadította meg magát aggastyán korában, amikor vállalta a koronatanúságot a régen lezárult Ady-perben. Közkinccsé tett titkaival immár mindnyájunkat gazdagít.

1. Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című előadás- és beszélgetés-sorozatba készült egy Fülep Lajos-idézethez. Az idézet: „Amit tudok, és amiről tanúskodhatok: Ady valóban az egyáltalán lehetséges legjózanabb valaki volt, ha a józanságnak is úgy vannak fokozatai, mint az élesenlátásnak… lehet, hogy olyan valóság látással, amilyen az övé, nem lehetett verset írni – lényének egyik felét el kellett kábítania, hogy a másik fölszabaduljon, az, amelyik még hinni tudott a cselekvés értelmében, a többi között és a többivel együtt a verscselekvés értelmében, és hogy egyáltalán a vers játékához nyúljon – hiszen a vaskos, brutális, irgalmatlan valóság mellett a vers mégiscsak szavak zengése, nem ágyúé, vagy harcba menők harc! Jézus Máriája, neki meg nem volt más fegyvere, se harci serege.”
   Fülep Lajos: Ady éjszakái és éjszakája↑

kép | vecteezy.com