RÁKOS SÁNDOR VERSÉRŐL
2012 július
PÁR FÉNYES ÓRÁT
fecskeszárnyvillanásnyi ideig még
fény maradj a szememben
nap hősugárzó korongoddal
még egy kicsit melengess engem
nem is nem is egy csorbítatlan őszt
hiszen az hosszú évszak
kegyetekből árnyéktalanul
pár fényes órát szeretnék csak
költözőmadárként lebegve
fürödnék a végső sugárban
s érezném amíg zuhanok
vállam fölött kinyílni szárnyam
Fohász két életre-halálra vívott „csörte” között, melyet a betegágyához láncolt költő az öregedéssel és a kikerülhetetlen elmúlással vívott. Noha a Parkinson-kór alattomos támadása ellen védtelen volt, emlékei és képzelete segítségével próbált szabadulni kiszolgáltatott helyzetéből. A zebegényi nyári lak és a kert – ahol minden fűszál, bokor, fa és építmény ifjúkorára, a természet kiszámítható-megnyugtató rendjére és nyírségi szülőházára emlékeztette – utolsó menedékként várta a hetvenéves költőt. Remélhette, hogy a versihlető újratalálkozással némi haladék is kicsikarható a végzettől, hiszen a hősugárzó és a pólyaként rácsavart pokrócok már nem lobbantják föl az ifjúság tüzét, amely egykor kazánként fűtötte belül. Régóta készült a halálra – egy asztrológiai jóslat szerint 1973-ban kellett volna meghalnia. A Csörte című 1991-es kötetben megjelent vers idején már csaknem két évtizeddel élte túl a jövendölést. Mégsem tágított tőle a közelgő pusztulás előérzete, mivel Füst Milán tanítványaként, a betegségeit gondosan lajstromozó mester hipochondriáját is magáévá tette. A testi elszakadást a földi világtól a hatvanas évek óta a madarak költözésének képével ábrázolta: „Madárnak kellett volna lennem / és elröppennem. / De kő vagyok, ólommal erezett. / Ólomszárnyon lebegek.” (Önarckép, 1953–1964). Sorsa azonban a havas télhez kötözte: „Kálmánházán huszonegyben” Katalin napján született, s halála is a „csikorgó tél” fagyos évszakára esett, 1999 karácsonyán.