PSZICHOGRAVITÁCIÓ 

Ádám fenegyerek hírében álló, kiváló újságíró, a rendszerváltás egyik előkészítője volt, s fényes politikai karrier várt rá a kilencvenes évek elején. Ő azonban – ahogy mondta – az igazság független szellemű harcosa akart maradni a demokratikus átalakulás éveiben is.

élvezte a veszélyt

Dosztojevszkiji lélekkel megáldott, modern „köd lovag” módjára, fegyverként forgatta tollát az úgynevezett puhuló diktatúrában, igazságot szolgáltatva azoknak, akiket a hatalom megalázott és megszomorított. Egy reneszánsz uralkodó nagy fényt (s óriási árnyékot) vető egyéniségét és egy lélekgyógyász empatikus lényét ötvözte. Intellektuális fölénye, provokatív megnyilvánulásai nem riasztották el barátait, mert bohém természetességével mindenkit levett a lábáról. Kedvelte az adys-krúdys pózokat. Egy-egy újságírói bravúrnak beillő, „rázós” cikk megjelenése után hajnalig mulatott barátaival és kolléganőivel, akik modern Szindbádként rajongtak érte. A patinás régi vendéglőkben elköltött vacsora után, borozás közben, Ádám érces hangon Villon-balladákat szavalt – Faludy György átköltésében –, népdalokat, régi magyar virágénekeket dúdolt, nagy átéléssel, majd az est betetőzéseként, naiv önfeledtséggel elénekelte a székely himnuszt. A rendőrjárőröktől rettegő pincérek rémületére következetesen ragaszkodott bevált repertoárjához. De ő, szemmel láthatóan, élvezte a veszélyt. A magabiztosság harsány bája a sebezhetetlenség páncéljával vonta be alakját. Úgy érezhette: szerencsés csillagzat alatt született, akire nem vonatkoznak a földi gravitáció törvényei, tehát bármit megengedhet magának.

Éva, a felesége – szőke szépség, gyermekkori szerelme – húszévi együttélés után már ritkán rendezett jelenetet, ha férje hajnalban tántorgott haza, s fölverte a szomszédokat, amikor nem találta a lakáskulcsot. Megszokta, hogy Ádám kimaradozik, s megadóan elfogadta a hagyományos szereposztást. Otthon is – akárcsak a munkahelyén – ideális titkárnőként viselkedett. Nem terhelte a férjét cseperedő lányaik nevelésének gondjaival; belenyugodott, hogy sohasem tudhatja pontosan, merre jár, kivel van, mit csinál éppen Ádám, aki nagy lábon élt, sokat költött, de gavallérosan gondoskodott a családjáról is.

A hátországba szorult Éva nem akart kitörni az összkomfortos babaházból, és tudta, hogy Ádám – aki kései, legkisebb gyermeke volt idős szüleinek – hozzászokott a gondoskodáshoz, anyapótló nő nélkül képtelen megállni a lábán, így erre játszott: a tenyerén hordta Ádámot, s közben a végsőkig alkalmazkodott hozzá. Olykor, ha színházba vagy társaságba voltak hivatalosak, az asszony valósággal kivirult, s olyan feszültség töltötte be a közös teret, hogy Ádám elámult, egész este benne gyönyörködött, neki udvarolt, barátaik pedig irigyen bámulták szerelmüket.

egyre megalázóbb

Az erotikus intermezzók azonban rövid életűek voltak, az asszony nem lehetett Ádám szellemi társa. Amikor a lányaik önállósodni kezdtek, Éva egyre megalázóbbnak érezte háziasszonyi szerepkörét. Búskomor lett, magába zárkózott, nyugtatokkal tompította hiány- és szégyenérzetét. Ádám mindebből semmit nem vett észre. Még akkor sem fogott gyanút, amikor egyik kora este váratlanul hazaugrott egy barátjával, s – kicsit spiccesen – vacsorát követelt. Éva az arrogáns „rendelés” elhangzása után kiszédelgett a konyhába, majd alvajáró módjára elébük rakta az ebéd elsózott, agyonfűszerezett, fölmelegített maradékát. Ádám ráförmedt: „mi ez a moslék?”, majd elviharzott haverjával egy vendéglőbe.

A magabiztos Ádám sohasem szédült a magasban, a klausztrofóbiát is csak hírből ismerte – addig a karácsonyig, amikor felesége túlgyógyszerezett állapotban kizuhant (lányai szerint szándékosan a mélybe vetette magát) harmadik emeleti lakásuk ablakából, és a kórházban belehalt sérüléseibe.

Az ormótlan méretű, régi, nagypolgári lakásban Ádám eztán úgy érezte magát, mintha egy nyomasztóan tágas családi kriptában kellene vegetálnia. Lányai őt okolták anyjuk haláláért, és elköltöztek a kísértetházból. A férfinak azonban nem volt hová menekülnie az emlékek és a felelősségérzet elől. Eleinte szent áhítattal ápolta az elvesztett hitves emlékét: valóságos mauzóleumot rendezett be Éva régi fényképeiből meg tárgyaiból. A múló idő aztán mindinkább tudatosította benne a helyzet visszafordíthatatlanságát, és úgy érezte: képtelen tovább élni ezzel a bizonyossággal.

Amikor először ült oda elszántan annak a bizonyos ablaknak a peremére, ahonnan Éva örökre eltűnt, egy addig ismeretlen érzés, szédítő-bénító tériszony lett úrrá rajta. Hiába próbálta legyőzni félelmét, szűkölve és szégyenkezve menekült vissza a párkányról az öblös karosszék oltalmába.

Haragudott magára és az életösztön ravasz taktikájára.

Ezután altatóval kísérletezett. Ha Éva gyógyszerfüggő volt, ő is patikaszerekkel végez magával. Minden alkalommal megmentették: valahányszor lenyelte a végzetesnek szánt pirulákat telefonon elbúcsúzott barátaitól, hozzátartozóitól, akik erre riasztották a mentőket, rátörték az ajtót, és bevitették a kórházba. Pontosan tudta, hogy az utolsó segélykiáltás is gyávaság, megvetette magát, de képtelen volt megokolni a kezelésére vállalkozó pszichológusnőnek, miért kapaszkodik kilátástalan életébe.

Egy pszichiátriai utókezelésen ismerkedett meg második feleségével, Ágnessel. A megértő, szintén lelki sebektől szenvedő, ugyanakkor rendkívül határozott, sikeres üzletasszony szerelmes törődéssel vette körül a férfit: otthonába fogadta, kényeztette, munkára serkentette, s csupán egyetlen feltételt szabott jövendőbelijének az esküvő előtt: a teljes absztinenciát. Merthogy Ádám depressziós hangulatait, tragikus elhatározásait kétségkívül a mértéktelenül fogyasztott alkohol gerjesztette.

a rideg valóság

A kölcsönös fogadkozások – „vigyázok rád, megmentelek”; „nem iszom többé egy kortyot sem” – csak az első, közös karácsonyig maradtak érvényben. Éva halálának évfordulóján Ádám nem ment haza új otthonába, és Ágnes – először együttélésük óta – napokon át azt sem tudhatta, él-e, hal-e a férje. Végigtelefonálta a mentőket, a kórházakat, s tapasztalhatta, hogy a legrosszabb rémálomtól a rideg valóság nem sokban különbözik. Ádám ugyanis az eszméletlenségig leitta magát hajdani törzskocsmájában, majd visszatért a „tett” színhelyére: hazament lakatlanul álló, régi otthonába, és a néhai Évával közös ágyban töltötte az éjszakát. Másnap-harmadnap ugyanez volt a programja: ivás, búsongás egyedül vagy alkalmi ivócimborákkal – majd a hátsó lépcsőn föllopózott a harmadik emeleti lakásba, tolvajként osont végig a hosszú előszobán, és kimerülten, csodára várva végigheveredett az egykori nyoszolyán

Amikor elfogyott a pénze, bűnbánóan fölhívta a feleségét, és hazakönyörögte magát. A büszke Ágnes szerette férjét, presztízsét is dagasztotta a neves újságíróné státusza, így hát – tulajdonképpen megkönnyebbülve – visszafogadta. Ám az alkoholtilalom mellé újabb feltételt szabott: Ádámnak végleg el kell temetnie magában Éva emlékét.

Férje mindent megígért, amit Ágnes hallani akart – az pedig pénzt, törődést nem sajnálva, igyekezett ismét talpra állítani bálványát. Tudta, mi volt Éva hibája a tragikusan végződő házasságban; ezért aztán Ádám ki nem élt irodalmi ambícióit ösztökélte. Fölajánlotta, szívesen eltartja, ha férje otthagyja a fáradságos újságírói pályát, hogy megírhassa egy esszéregényben mindazt, amit csak az önpusztító ivással tud levezetni. Ádám ambivalens érzelmekkel fogadta az írásterápia csábító ötletét. Szívesen kiszakadt volna egy időre a szerkesztőségi taposómalomból, hogy a számára immár legfontosabb témára: önmagára koncentrálhasson, de még a gondolatát is képtelen volt elviselni annak, hogy kitartott legyen, s egy nő – aki egyben a mecénása – minden lépését ellenőrizze. Nem tudott búcsút mondani a kocsmázó életformának sem, mert ital nélkül az ihlet is cserben hagyta. Minduntalan megakadt, muszáj volt elmenekülnie hazulról, az írógörcs elől: lődörögni, haverokkal találkozni, egy-két pohár itallal oldani a feszültséget, s megszabadulni a mintaférj fullasztó maszkjától.

Egyre gyakrabban kimaradozott, ám az áhított regény sem akart formát ölteni. A megaláztatások között az volt számára a legelviselhetetlenebb, amikor bolyongásaiból hazaérkezve, felesége gyanakvóan körülszimatolta.

A következő karácsonyt ugyanúgy töltötték, mint az előzőt.

Ágnes beadta a válókeresetet, kiutasította lakásából a férjét, az pedig más megoldás híján – visszaköltözött megözvegyülése színhelyére. Előbb telefonon, majd faxon próbálta jobb belátásra bírni a türelmét és szeretetét vesztett asszonyt, hiába. Pénze elfogyott, írni képtelen volt. Elhatározta, megszabadul a drága és túl nagy lakástól, mely házassági kudarcaira s az Évával szemben elkövetett mulasztásaira emlékeztette.

nap mint nap

Egy ingatlanügynökségre bízta a csere lebonyolítását – és viszonylag hamar megtalálta azt a két és fél szobás lakást, amelyben, úgy érezte, egyedül is új életet tud kezdeni. Csak egyvalami nyugtalanította. A kiszemelt lakás a tető alatti szinten, a hetedik emeleten volt: keskeny gang vezetett a bejárati ajtóhoz, a derékmagasságú korlát alatt pedig örvényként tátongott a mélység. Hogy lehet itt illuminált állapotban, nap mint nap, biztonságosan hazatérni?

Amint az óriási ház tövéből először nézett föl leendő otthonára, elfogta a szorongás „Magas, túlságosan magas”. Mégsem keresett alacsonyabb fekvésű lakást.

Néhány óra alatt átköltözött régi otthonából az újba, hiszen mindössze pár száz méter választotta el a két épületet. A hurcolkodás idején Ádám a törzskocsmájában italozott: legjobb barátai irányították és fizették ki a hórukk-embereket. A berendezkedésben is ők segédkeztek. Ádámban már csak az iváshoz volt meg a virtus: valódi tettekhez alig-alig érzett indíttatást.

Pszichoterápiás kezelésre járt, idegcsillapítókon élt. Visszavágyott Ágnes puha, meleg otthonába, ám hiába igyekezett eltántorítani az asszonyt válási szándékától. Még alkoholelvonó-kúrának is alávetette magát, hogy felesége kedvében járjon – de az szóba sem állt vele.

Egy újabb öngyilkossági kísérlete után Ádám üzent neki: látogassa meg a kórházban, nejének azonban már elege volt a kilátástalan újrakezdésekből, szabadulni akart tőle. „Ha igazán meg akartál volna halni, meg is teszed!” – jegyezte meg gúnyosan, amikor a kórházban találkoztak. Ádám megrendülten vette tudomásul, hogy végleg elvesztette Ágnes fölött férfiúi varázserejét.

A vesztes szokatlan szerepében vergődve, egyre mélyebbre süllyedt magánéleti válságába. Az egykor oly vonzó, délceg termetű „korhely Apolló” bája végképp szertefoszlott. Csillogó szelleme megkopott, hiszen a külvilág történései valójában nem érdekelték, gondolattalanul-céltalanul élt bele a világba, és felejteni igyekezett. Egész lényén nyomot hagyott az önpusztító életforma és a női törődés hiánya. Néhány magányos hónap után ugyanolyan rogyadozó léptű, szakadt és kortalan kocsmatöltelék benyomását keltette, mint lecsúszott-enervált ivócimborái – pedig még csak negyvenes évei végét taposta

Híre ment a szakmában is lezüllésének – vezető pozícióba került régi barátai azonban mindent elkövettek, hogy megmentsék Az alkoholkábultságtól örökké szédelgő Ádám kegyes közönnyel hagyta, hogy az érte aggódók fáradhatatlanul kilincseljenek az érdekében, postásként hozzák-vigyék a szerkesztők üzenetét, kézbesítsék nagy nehezen kikönyörgött kéziratait, s letöröljék róla a megbízhatatlanság mind láthatóbb bélyegét.

Eszmetársai jóvoltából – hiszen mégiscsak el kellett köteleződnie a számára legmeggyőzőbb politikai irányzat mellett – hamarosan belső munkatársként alkalmazták egy napilapnál, és ebben az időszakban valóban összeszedte magát. De szellemének szűkülését pontosan tükrözték írásai.

az élet vesztesei

Utolsó nagy fellobbanásként elhatározta: azokról ír szociográfiát, akiket legbelülről, mindenkinél jobban ismer: az élet veszteseiről, a magánybetegségben szenvedőkről, a hajléktalanokról, az alkoholistákról, a drogosokról, akikkel a pszichiátriai gondozás során és a kocsmákban találkozott. Ezek az emberek vették körül élete utolsó hónapjaiban. Rendszeresen följártak hozzá, hol pénzt, hol ennivalót, hol szállást kértek tőle.

Egy idő múlva már csapatostól ott laktak Ádám hetedik emeleti lakásában, együtt ettek-ittak-aludtak – és ha magukról meséltek, Ádám már nem kapcsolta be a magnót, nem jegyzetelt és nem kérdezett – a nagy műről legbelül már régen lemondott –, „csak” azonosult. A kitaszítottak akolmelegében majdnem jól érezte magát.

Akkor is tele volt a lakása új ismerőseivel, amikor egy délután elfogyott a bor, és ő elindult az italmérésbe, utánpótlásért. Társai órák hosszat várták vissza, hiába. A jól ismert kulcszörgés helyett egyszer csak élesen fölberregett a csengő, és amint kinyitották az ajtót, egy csapat rendőr rohanta meg a lakást. Mindenkit igazoltattak és kihallgattak. Gyilkost kerestek. Azt a feltételezett elkövetőt, aki pár órával korábban a hetedik emeleti folyosóról letaszította Ádámot a mélybe – s ő azonnal szörnyethalt.

A vizsgálatot lezárták, bűnöst nem találtak. Maradt a véletlen baleset- vagy az öngyilkosság-teória. Az önkezűség lehetőségét mindenki kizárta. A megvádoltak szerint nem történhetett más, csak hogy az erősen ittas Ádám megtántorodott, és átbucskázott az alacsony, hetedik emeleti korláton.

vágyott-félt zuhanás

Régi barátai azonban úgy vélték. Ádám már akkor döntött sorsáról, amikor olyan magas lakhelyet választott, s mintegy a véletlenre bízta az Évát kiengesztelő, vele újra eggyé olvasztó, vágyott-félt zuhanást.

Ádám koporsóját Éva sírjába, felesége hamvai fölé temették, a hitvesi eskü – holtomiglan-holtodiglan – szellemében. Ásó, kapa és nagyharang ezúttal újra összehozta a szerelmeseket. Ádám feloldozást kereső lelkét így béklyózta magához a testeket kérlelhetetlenül magához rántó gravitáció.

kép | vecteezy.com