ORBÁN OTTÓ VERSÉRŐL
2014 szeptember

A MAGYAR NÉPDALHOZ
Most, mikor sok senki mellén
ki vagy tűzve, mint a jelvény,
nekem maradj, aki voltál,
nem babona, nem is oltár,
de maga a láthatatlan,
ahogy látlak száz alakban,
véletlennel habart végzet,
több s kevesebb, mint művészet:
dallamív, mely melizmáit
hajlítgatva szinte világít –
mintha öreg paraszt lenne,
maga az idő sóhajt benne:
katonának vitt legények,
ingben elföldelt szegények
nézik a csillagos eget,
sírtak alatta eleget.
Sírnék én is, de dühömben,
hogy ott rohadunk a régi körben,
s föltámadnak a holt rögeszmék –
láthatom újra a közös ügy vesztét.
Szellemem ép, testem romban.
Téged hívlak nagy bajomban,
dudorászlak, hogy segíts meg,
a rontástól szabadíts meg:
gyűlöljek csak aljas elvet,
ne a földet, ne a nyelvet,
nézhessek rád, mint a napra,
melyen nem üt ki a lepra.
Kit Kőműves Kelemenné
vére bűvölt elevenné,
elevenné és szilárddá,
mítoszi, kerek világgá,
benned minden, amilyen volt,
fény sikálta kád a mennybolt,
teli sötét szenvedéssel,
melynek csöppje sem enyész el,
s nincs múlt, jelen sem jövendő,
csak egy vastag gyapjúkendő.
annak bolyhos melegében
ringok a világ ölében.
A dal minden időben „megszüli énekesét”. Ezúttal korának „ádáz szemtanúja” vallotta meg őszinte hódolatát az őseinktől örökölt kollektív dalforma iránt. Versét azonban fölháborodás „ihlette”. A posztmodernnek elkönyvelt irodalmi „provokátor” azért szánhatta el magát 1992-ben erre a vallomásra, mert nem bírta elviselni, hogy a rendszerváltás után szabadon választott – s ma újra regnáló – „nemzeti” kormány vezetői kisajátítsák, sőt, a hazafiság alapismérvének tekintsék a magyar ősművészetet, s a „nép” (a honfitársak) szellemi megosztására alkalmas közvetítővé fokozzák le kulturális hagyatékunkat.
varázsének
Ritkán olvashatunk egyazon versben kétféle hangon is őszintén hangzó hitvallást. Az óda stiláris jegyeit fölmutató, dacos költemény a mai olvasónak amolyan rontást hárító, oltalmazásra áhítozó varázséneknek tűnik, mely szigorú-elutasító, egyszersmind esdeklő szómágiával próbál megálljt parancsolni az ellenségképző diktátumoknak. S mindezt azért, hogy az ősök érzésvilágát „tiszta forrásból” átörökítő népdal segítségével az anyanyelv méhében, majd ringató bölcsőjében még a posztmodernnek tartott költő is otthon érezhesse magát. Hiszen titkos szellemi hazájáról dalolt.
A HON A HAZÁBAN című antológiából