KOSZTOLÁNYI NEM ALKUSZIK
2013 április

„Végtelenül sajnálom, hogy Kosztolányi megírta ezt a bírálatot”1 – így reagált a Nyugatban Fenyő Miksa2 arra a „különvéleményre”,3 amellyel Kosztolányi Dezső – Ady Endre halálának tizedik évfordulóján – magára haragította irodalomértő kortársait, akik kötelességüknek érezték, hogy kiálljanak a megtámadott Ady mellett.4 A botrány kirobbantója hosszú éveken át titkolta régi keletű Ady-ellenszenvét, sőt, nekrológjában5 „született alkotóként” jellemezte a huszadik századelő költőfejedelmét. Posztumusz kultusza láttán azonban sokat bosszankodott, úgy érezte: ideje mérlegre tenni a halott előd – szerinte – kritikátlanul ajnározott életművét. Trónfosztásra készült, s ezt nem is titkolta, mondván: Ady legfeljebb harminc-negyven maradandó verset alkotott.
balítéletre hajlamos
Fenyő Miksát fölháborította Kosztolányi értékítélete. Petőfi példáján bizonyította, hogy minden kimagasló lírikus életművében található jó néhány kevésbé kiemelkedő vers, amely arra hivatott, hogy előkészítse a csúcs-teljesítményeket. Ám ha valaki eleve a kirekesztés szándékával tanulmányoz egy életművet, olyasféle balítéletre hajlamos, mint az Édes Anna és a többi remek regény szerzője, aki sohase bocsátotta meg Adynak, hogy a Négy fal között című, első verseskötetét ironikus földicsérésbe burkolt, alig észrevehető lekezeléssel méltatta, a szerzőt pedig „irodalmi írónak” nevezte, akinek nincsenek valódi, „életes” élményei, s emiatt az egyénisége sem elég karakteres.6
Lengyel András irodalomtörténész úgy értékeli kettejük kapcsolatát, hogy „Ady írása valójában fölfedező, költővé ütő írás volt […], de eközben önmagától megkülönböztetve Kosztolányit, két irodalmi paradigmát konstruált: a sajátját és az ’irodalmi íróét’. […] A modern magyar irodalom belső differenciálódásának előmozdítását azonban Ady gesztusa szolgálta, elfogadva egy, az övétől radikálisan különböző út irodalmi létjogosultságát. S amivel, állítólag, megsértette fiatalabb pályatársát, azzal segítette leginkább annak önmagára eszmélését, karrierje öntörvényű kibontakozását.”7
A bántóan személyeskedő polémia idején azonban nem lehetett történelmi távlatból megítélni az eseményeket;8 sőt: a hozzászólók többségét is elfogultságaik vagy szabadjára eresztett indulataik vezérelték. Fenyő Miksa például leleplező információkat közölt Kosztolányiról: „Több mint húsz esztendő óta hordja magán, tartja nyitva, nem engedi behegedni ezt a sebet9 és szenvedi forróhideg lázait. Több mint húsz esztendő óta állítja, eleinte csak súgva, titkos társakat keresve, majd – különösen Ady halála óta – mind hangosabban, mind nyugtalanabbul, hogy az Ady-ügy revízióra szorul és ennek küldetése reá van bízva… […] Úgy érzem, nem is Ady-problémáról van szó, hanem Kosztolányi-problémáról és ez adja meg az ügy igazi érdekességét.”10
A bálványdöntögető tisztában lehetett azzal, hogy Ady hívei féltékenységgel vádolják majd, ezért már vitairatában kitért lelki motivációira. „Féltékeny vagyok egy olyan mérhetetlenné dagasztott hírnévre, melyet jogtalannak és hazugnak, kártékonynak és megtévesztőnek érzek. Minden nagy költőnk, minden értelmes, művelt olvasónk nevében vagyok rá féltékeny. […] Ez a féltékenység jogos. Minden kritika első, ősi mozgatója a féltékenység. Ha versei, amint kürtölik, mind remekművek, a kritika úgyis visszapattan róluk. De ezt a kritikát most állnia kell. Kevés író van, aki oly elmerülő szeretettel foglalkozott élők és halottak, fiatalok és öregek munkáival s annyira nem szégyelte [sic], hogy rajong azért, amit jónak tart, mint én.11 Mi, írók olyan pályán mozgunk, ahol mindenki a vetélytársunk, aki évezredek óta valami nagyot alkotott. Esztelenség, hiábavalóság volna rájuk irigykedni.”12
igazságtalanul alábecsülte
Ady lírai teljesítményét azonban igazságtalanul alábecsülte; ezért igyekezett lefokozni. A finom lelkű költő meglepő akcióját pályatársainak többsége értetlenül fogadta. S talán az utókor sincs tisztában azzal, mi mehetett végbe a látszólag szelíd, empatikus Kosztolányiban, amíg rászánta magát az Ady-revíziót javasló kezdeményezésére.
Eltérő családi indíttatásuk magában rejtette a későbbi konfliktusok lehetőségét.
Az érmindszenti születésű Ady öntudatos és ambiciózus, de elszegényedett, kálvinista kisnemesi családból származott, mely a honfoglaló Ond vezérig vezette vissza eredetét. Ady Lőrinc, a költő édesapja a família becsületének lehetséges helyreállítójaként tekintett idősebb fiára, s remélte, sikerül visszaszereznie a család régi rangját. Ez a magyarázat Ady – Nietzsche hatására is földuzzasztott – önérzetére, harcias természetére és dicsvágyára, amellyel vérrokonain kívül a feudális sorba ragadt, lassan polgárosodó magyarságot is igyekezett rávenni (hol korholással, átkozódással, hol ráolvasással), hogy zárkózzék föl mentalitásban, műveltségben, szokásaiban Európa fejlettebb országaihoz.
Kosztolányi ezzel szemben „burokban született”. A szabadkai tanárcsalád elsőszülöttje 1885 virágvasárnapján jött a világra, és a rokonság vidám reménykedéssel állt az ágy körül. „A szűkebb család és a kiterjedt atyafiság rajongó szeretetében nevelkedő kisfiú első lelki megrázkódtatását a második Kosztolányi-sarj születése idézte elő. […] A testvérféltékenységet, s aztán a bűntudatot is úgy élte át Kosztolányi, mintha egy modern lélektani könyv leírását követte volna. Mert ki-kitört belőle a harag, ha öccse bárki figyelmét elvonta róla, s ugyanakkor felriadt álmából, hogy megnézze a szomszédos ágyat: nem halt-e meg Árpi,13 nem érheti-e valami baj” – jelenítette meg Kosztolányi legelső, lélekformáló tapasztalatait monográfusa, Levendel Júlia.14
A tudattalanban rögzült, gyerekkori alapérzelmek ugyanígy játszódnak le a hasonló helyzetbe került felnőttben, de az elsődleges ösztönök már a cenzorszerepre kijelölt tudat felügyelete alatt, az illemszabályok mögé rejtőzve élik titkos életüket. Kosztolányi pedig tudott „viselkedni”: simulékony kedvességével sok hívet szerzett, Adyt is elbűvölte. Különben nem üzent volna érte a halálos ágyán, hogy látni szeretné.15 Amikor azonban a vetélytárs dicsőítése évekkel a temetése után sem hagyott alább, Kosztolányiból kitört a zsigeri testvérféltékenység.
elburjánzás
Pamfletként elhíresült különvéleményét nem kis részben a síron túli bosszú vágya motiválhatta, bár ő maga a tisztánlátás iránti igényére hivatkozva adta közre kifogásait. Írásában megemlítette: már Ady halálakor fölemelte a szavát az ellen, hogy „ravatalát egyesek dobogónak használják”,16 később pedig könyvet szándékozott írni az Ady-divat elburjánzása ellen, míg rá nem jött, hogy egy vallással áll szemközt, és észérvekkel lehetetlen harcolnia. Ezek szerint vallásháborút kezdeményezett ominózus cikke közreadásával, hogy véget vessen a néhai rivális féktelen imádásának, és új megváltóként a helyére lépjen.
Babitsot mindaddig szövetségesének tekintette, amíg hajdani „szellemi ikertestvére” meg nem szólalt a vitában,17 azt állítva, hogy Ady megítélésében kezdettől a lehető legtávolabb állt Kosztolányi véleményétől. Kis híján tragikus fordulatot vett ekkor a vita. Kosztolányi árulónak tartotta Babitsot, s megfenyegette, hogy közzéteszi neki írt, ifjúkori levelét, amelyben nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illette Adyt, az „émelyítő poétát” és „kiállhatatlan alakot”.18 Gyergyai Albert tanúsága szerint „Babitsot Kosztolányi publikációs tervének puszta hallatára az öngyilkosság réme ejtette hatalmába.”19 Végül a sértődött Kosztolányi letett bőszült tervéről, de a két régi barát bensőséges viszonya többé nem állt helyre.
Az Ady-revízió elindítóját 1929–1930-ban nyílt közutálat vette körül; sőt, voltak, akik levélben az életét, a testi épségét fenyegették. Benne azonban minden támadás tovább szította a harci kedvet. Ekkoriban írt versei a „csak azért is” szembeszegülés, a dac jegyében születtek. Babitscsal, aki a legfájóbb, begyógyíthatatlan sebet ejtette rajta, költői párbajt folytatott. Veres András szerint „Ars poéticáikban és prózai vallomásaikban is gyakran vitáztak egymással: például Babits Vers a csirkeház mellől20 című szövege a Költő a huszadik században című Kosztolányi-versre felelt…”21
KÖLTŐ A HUSZADIK SZÁZADBAN
Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.22
Mennyire más hangot üt meg itt a szegényekkel és megszomorítottakkal együtt érző hírlapíró,23 a Pacsirta vagy az Édes Anna szerzője, aki felebarátainak nevezte szenvedő embertársait!24 Kosztolányi ebben a versében önkéntelenül az én-kultusz hangadójától, Adytól örökölt, óriásira növesztett egoját szegezte szembe a Nyugatot szerkesztő Babitscsal, hogy tollharcokban sebzett öntudatát megerősítse. Alteregója, Esti Kornél hangja ez, aki nem titkolja a benne élő pimasz másikat, s van bátorsága, hogy megvesse a tekintélyeket és a kordivatokat. S maga Kosztolányi sem ismert kíméletet az irodalmi harcban, a nagy felelősséggel járó „homo aestheticus” testére szabott szerepében.
A Költő a huszadik században című „ars poetica” a Marcus Aurelius25 párdarabjának tetszik. Mindkét költemény Kosztolányi 1935-ös Számadás kötetében jelent meg, amely erősen hatott József Attila kései költészetére.26 Olyannyira, hogy saját Ars poeticáját is az időközben elhunyt titkos mester versével polemizálva alkotta meg: „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga…”27
Kosztolányi én-kultuszában a hatás–ellenhatás törvényét is fölfedezhetjük. A Költő a huszadik században méltán lehetne a „Sem utódja, sem boldog őse […] nem vagyok senkinek” kezdetű Ady-vers párdarabja, utóvégre mindkét költő a lírai én elsődleges szerepét hangsúlyozta. Ady – a korabeli irodalom társadalmi érzékenységének ébresztőjeként – képes volt már-már ízlésdiktátorként föllépni. Kosztolányi pedig – aki a számára elfogadhatatlan, nyugtalanító utóéletű elődhöz viszonyította magát –saját individuális szabadságjogait és szubjektív ízlésének diktátumát fogalmazta meg önmagára koncentráló verseiben.
lelke mélyrétegei
Szembetűnő azonban, hogy míg a személyére oly gőgös Ady verse végén megvallja legtitkosabb indítékát: „szeretném, ha szeretnének” – a bölcsőtől a koporsóig szeretetszomjas Kosztolányi nem enged belelátni a leikébe és tettei indítékaiba. „Lepecsételt levélként jöttem a világra, és úgy is akarok eltávozni innen” – mondogatta feleségének.28 Árulkodó kijelentés ez Freud értőjétől és tisztelőjétől, Ferenczi Sándor és a kor magyar pszichoanalitikusainak közeli barátjától. Miért rejtegette lelke mélyrétegeit azok elől, akiknek tanait hírlapíróként maga népszerűsítette, s regényeit is láthatóan a freudi tanítás szellemében alkotta? Talán mert túlságosan is tisztában volt önnön természetével. Erre utal az a bűnös vezeklésére emlékeztető lírai végrendelet, amelyet már a közelítő halál „ihletésében” írt, arra kérve túlélőit, hogy ne bolygassák személyes titkait. „Ha meghalok majd, mélyre ássatok / gyarló valómban meg ne lássatok, / ködként inogjon eltűnt társatok, / s nekem, szegénynek, megbocsássatok.”29
Babits megbocsátott: fájdalmas kötelességeként ő búcsúztatta a Kerepesi temetőben ifjúkora legközelebbi barátját,30 aki szintén rákbetegségben hunyt el, nála öt évvel korábban.31 Kosztolányi titkaira mégis fény derült Babitsné Tanner Ilona (írói nevén: Török Sophie) jóvoltából, aki összegyűjtötte a három ifjúkori barát egymáshoz intézett leveleit, s halála után meg is jelent a gyűjtemény.32
Az olvasó előtt nem lehet kétséges, miért szeretett volna – még temetése után is – rejtőzködni az Adyval életre-halálra vetélkedő Kosztolányi.