KOSZTOLÁNYI NEM ALKUSZIK

„Végtelenül sajnálom, hogy Kosztolányi megírta ezt a bírálatot”¹ – így reagált a Nyugatban Fenyő Miksa² arra a „különvéleményre”,³ amellyel Kosztolányi Dezső – Ady Endre halálának tizedik évfordulóján – magára haragította irodalomértő kortársait, akik kötelességüknek érezték, hogy kiálljanak a megtámadott Ady mellett.⁴ A botrány kirobbantója hosszú éveken át titkolta régi keletű Ady-ellenszenvét, sőt, nekrológjában⁵ „született alkotóként” jellemezte a huszadik századelő költőfejedelmét. Posztumusz kultusza láttán azonban sokat bosszankodott, úgy érezte: ideje mérlegre tenni a halott előd – szerinte – kritikátlanul ajnározott életművét. Trónfosztásra készült, s ezt nem is titkolta, mondván: Ady legfeljebb harminc-negyven maradandó verset alkotott.

balítéletre hajlamos

Fenyő Miksát fölháborította Kosztolányi értékítélete. Petőfi példáján bizonyította, hogy minden kimagasló lírikus életművében található jó néhány kevésbé kiemelkedő vers, amely arra hivatott, hogy előkészítse a csúcs-teljesítményeket. Ám ha valaki eleve a kirekesztés szándékával tanulmányoz egy életművet, olyasféle balítéletre hajlamos, mint az Édes Anna és a többi remek regény szerzője, aki sohase bocsátotta meg Adynak, hogy a Négy fal között című, első verseskötetét ironikus földicsérésbe burkolt, alig észrevehető lekezeléssel méltatta, a szerzőt pedig „irodalmi írónak” nevezte, akinek nincsenek valódi, „életes” élményei, s emiatt az egyénisége sem elég karakteres.⁶

Lengyel András irodalomtörténész úgy értékeli kettejük kapcsolatát, hogy „Ady írása valójában fölfedező, költővé ütő írás volt […], de eközben önmagától megkülönböztetve Kosztolányit, két irodalmi paradigmát konstruált: a sajátját és az ’irodalmi íróét’. […] A modern magyar irodalom belső differenciálódásának előmozdítását azonban Ady gesztusa szolgálta, elfogadva egy, az övétől radikálisan különböző út irodalmi létjogosultságát. S amivel, állítólag, megsértette fiatalabb pályatársát, azzal segítette leginkább annak önmagára eszmélését, karrierje öntörvényű kibontakozását.”⁷

A bántóan személyeskedő polémia idején azonban nem lehetett történelmi távlatból megítélni az eseményeket;⁸ sőt: a hozzászólók többségét is elfogultságaik vagy szabadjára eresztett indulataik vezérelték. Fenyő Miksa például leleplező információkat közölt Kosztolányiról: „Több mint húsz esztendő óta hordja magán, tartja nyitva, nem engedi behegedni ezt a sebet⁹ és szenvedi forróhideg lázait. Több mint húsz esztendő óta állítja, eleinte csak súgva, titkos társakat keresve, majd – különösen Ady halála óta – mind hangosabban, mind nyugtalanabbul, hogy az Ady-ügy revízióra szorul és ennek küldetése reá van bízva… […] Úgy érzem, nem is Ady-problémáról van szó, hanem Kosztolányi-problémáról és ez adja meg az ügy igazi érdekességét.”¹⁰

A bálványdöntögető tisztában lehetett azzal, hogy Ady hívei féltékenységgel vádolják majd, ezért már vitairatában kitért lelki motivációira. „Féltékeny vagyok egy olyan mérhetetlenné dagasztott hírnévre, melyet jogtalannak és hazugnak, kártékonynak és megtévesztőnek érzek. Minden nagy költőnk, minden értelmes, művelt olvasónk nevében vagyok rá féltékeny. […] Ez a féltékenység jogos. Minden kritika első, ősi mozgatója a féltékenység. Ha versei, amint kürtölik, mind remekművek, a kritika úgyis visszapattan róluk. De ezt a kritikát most állnia kell. Kevés író van, aki oly elmerülő szeretettel foglalkozott élők és halottak, fiatalok és öregek munkáival s annyira nem szégyelte [sic], hogy rajong azért, amit jónak tart, mint én.¹¹ Mi, írók olyan pályán mozgunk, ahol mindenki a vetélytársunk, aki évezredek óta valami nagyot alkotott. Esztelenség, hiábavalóság volna rájuk irigykedni.”¹²

igazságtalanul alábecsülte

Ady lírai teljesítményét azonban igazságtalanul alábecsülte; ezért igyekezett lefokozni. A finom lelkű költő meglepő akcióját pályatársainak többsége értetlenül fogadta. S talán az utókor sincs tisztában azzal, mi mehetett végbe a látszólag szelíd, empatikus Kosztolányiban, amíg rászánta magát az Ady-revíziót javasló kezdeményezésére.

Eltérő családi indíttatásuk magában rejtette a későbbi konfliktusok lehetőségét.

Az érmindszenti születésű Ady öntudatos és ambiciózus, de elszegényedett, kálvinista kisnemesi családból származott, mely a honfoglaló Ond vezérig vezette vissza eredetét. Ady Lőrinc, a költő édesapja a família becsületének lehetséges helyreállítójaként tekintett idősebb fiára, s remélte, sikerül visszaszereznie a család régi rangját. Ez a magyarázat Ady – Nietzsche hatására is földuzzasztott – önérzetére, harcias természetére és dicsvágyára, amellyel vérrokonain kívül a feudális sorba ragadt, lassan polgárosodó magyarságot is igyekezett rávenni (hol korholással, átkozódással, hol ráolvasással), hogy zárkózzék föl mentalitásban, műveltségben, szokásaiban Európa fejlettebb országaihoz.

Kosztolányi ezzel szemben „burokban született”. A szabadkai tanárcsalád elsőszülöttje 1885 virágvasárnapján jött a világra, és a rokonság vidám reménykedéssel állt az ágy körül. „A szűkebb család és a kiterjedt atyafiság rajongó szeretetében nevelkedő kisfiú első lelki megrázkódtatását a második Kosztolányi-sarj születése idézte elő. […] A testvérféltékenységet, s aztán a bűntudatot is úgy élte át Kosztolányi, mintha egy modern lélektani könyv leírását követte volna. Mert ki-kitört belőle a harag, ha öccse bárki figyelmét elvonta róla, s ugyanakkor felriadt álmából, hogy megnézze a szomszédos ágyat: nem halt-e meg Árpi,¹³ nem érheti-e valami baj” – jelenítette meg Kosztolányi legelső, lélekformáló tapasztalatait monográfusa, Levendel Júlia.¹⁴

A tudattalanban rögzült, gyerekkori alapérzelmek ugyanígy játszódnak le a hasonló helyzetbe került felnőttben, de az elsődleges ösztönök már a cenzorszerepre kijelölt tudat felügyelete alatt, az illemszabályok mögé rejtőzve élik titkos életüket. Kosztolányi pedig tudott „viselkedni”: simulékony kedvességével sok hívet szerzett, Adyt is elbűvölte. Különben nem üzent volna érte a halálos ágyán, hogy látni szeretné.¹⁵ Amikor azonban a vetélytárs dicsőítése évekkel a temetése után sem hagyott alább, Kosztolányiból kitört a zsigeri testvérféltékenység.

elburjánzás

Pamfletként elhíresült különvéleményét nem kis részben a síron túli bosszú vágya motiválhatta, bár ő maga a tisztánlátás iránti igényére hivatkozva adta közre kifogásait. Írásában megemlítette: már Ady halálakor fölemelte a szavát az ellen, hogy „ravatalát egyesek dobogónak használják”,¹⁶ később pedig könyvet szándékozott írni az Ady-divat elburjánzása ellen, míg rá nem jött, hogy egy vallással áll szemközt, és észérvekkel lehetetlen harcolnia. Ezek szerint vallásháborút kezdeményezett ominózus cikke közreadásával, hogy véget vessen a néhai rivális féktelen imádásának, és új megváltóként a helyére lépjen.

Babitsot mindaddig szövetségesének tekintette, amíg hajdani „szellemi ikertestvére” meg nem szólalt a vitában,¹⁷ azt állítva, hogy Ady megítélésében kezdettől a lehető legtávolabb állt Kosztolányi véleményétől. Kis híján tragikus fordulatot vett ekkor a vita. Kosztolányi árulónak tartotta Babitsot, s megfenyegette, hogy közzéteszi neki írt, ifjúkori levelét, amelyben nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illette Adyt, az „émelyítő poétát” és „kiállhatatlan alakot”.¹⁸ Gyergyai Albert tanúsága szerint „Babitsot Kosztolányi publikációs tervének puszta hallatára az öngyilkosság réme ejtette hatalmába.”¹⁹ Végül a sértődött Kosztolányi letett bőszült tervéről, de a két régi barát bensőséges viszonya többé nem állt helyre.

Az Ady-revízió elindítóját 1929–1930-ban nyílt közutálat vette körül; sőt, voltak, akik levélben az életét, a testi épségét fenyegették. Benne azonban minden támadás tovább szította a harci kedvet. Ekkoriban írt versei a „csak azért is” szembeszegülés, a dac jegyében születtek. Babitscsal, aki a legfájóbb, begyógyíthatatlan sebet ejtette rajta, költői párbajt folytatott. Veres András szerint „Ars poéticáikban és prózai vallomásaikban is gyakran vitáztak egymással: például Babits Vers a csirkeház mellől²⁰ című szövege a Költő a huszadik században című Kosztolányi-versre felelt…”²¹

KÖLTŐ A HUSZADIK SZÁZADBAN

Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.²²

Mennyire más hangot üt meg itt a szegényekkel és megszomorítottakkal együtt érző hírlapíró,²³ a Pacsirta vagy az Édes Anna szerzője, aki felebarátainak nevezte szenvedő embertársait!²⁴ Kosztolányi ebben a versében önkéntelenül az én-kultusz hangadójától, Adytól örökölt, óriásira növesztett egoját szegezte szembe a Nyugatot szerkesztő Babitscsal, hogy tollharcokban sebzett öntudatát megerősítse. Alteregója, Esti Kornél hangja ez, aki nem titkolja a benne élő pimasz másikat, s van bátorsága, hogy megvesse a tekintélyeket és a kordivatokat. S maga Kosztolányi sem ismert kíméletet az irodalmi harcban, a nagy felelősséggel járó „homo aestheticus” testére szabott szerepében.

A Költő a huszadik században című „ars poetica” a Marcus Aurelius²⁵ párdarabjának tetszik. Mindkét költemény Kosztolányi 1935-ös Számadás kötetében jelent meg, amely erősen hatott József Attila kései költészetére.²⁶ Olyannyira, hogy saját Ars poeticáját is az időközben elhunyt titkos mester versével polemizálva alkotta meg: „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga…”²⁷

Kosztolányi én-kultuszában a hatás–ellenhatás törvényét is fölfedezhetjük. A Költő a huszadik században méltán lehetne a „Sem utódja, sem boldog őse […] nem vagyok senkinek” kezdetű Ady-vers párdarabja, utóvégre mindkét költő a lírai én elsődleges szerepét hangsúlyozta. Ady – a korabeli irodalom társadalmi érzékenységének ébresztőjeként – képes volt már-már ízlésdiktátorként föllépni. Kosztolányi pedig – aki a számára elfogadhatatlan, nyugtalanító utóéletű elődhöz viszonyította magát –saját individuális szabadságjogait és szubjektív ízlésének diktátumát fogalmazta meg önmagára koncentráló verseiben.

lelke mélyrétegei

Szembetűnő azonban, hogy míg a személyére oly gőgös Ady verse végén megvallja legtitkosabb indítékát: „szeretném, ha szeretnének” – a bölcsőtől a koporsóig szeretetszomjas Kosztolányi nem enged belelátni a leikébe és tettei indítékaiba. „Lepecsételt levélként jöttem a világra, és úgy is akarok eltávozni innen” – mondogatta feleségének.²⁸ Árulkodó kijelentés ez Freud értőjétől és tisztelőjétől, Ferenczi Sándor és a kor magyar pszichoanalitikusainak közeli barátjától. Miért rejtegette lelke mélyrétegeit azok elől, akiknek tanait hírlapíróként maga népszerűsítette, s regényeit is láthatóan a freudi tanítás szellemében alkotta? Talán mert túlságosan is tisztában volt önnön természetével. Erre utal az a bűnös vezeklésére emlékeztető lírai végrendelet, amelyet már a közelítő halál „ihletésében” írt, arra kérve túlélőit, hogy ne bolygassák személyes titkait. „Ha meghalok majd, mélyre ássatok / gyarló valómban meg ne lássatok, / ködként inogjon eltűnt társatok, / s nekem, szegénynek, megbocsássatok.”²⁹

Babits megbocsátott: fájdalmas kötelességeként ő búcsúztatta a Kerepesi temetőben ifjúkora legközelebbi barátját,³⁰ aki szintén rákbetegségben hunyt el, nála öt évvel korábban.³¹ Kosztolányi titkaira mégis fény derült Babitsné Tanner Ilona (írói nevén: Török Sophie) jóvoltából, aki összegyűjtötte a három ifjúkori barát egymáshoz intézett leveleit, s halála után meg is jelent a gyűjtemény.³²

Az olvasó előtt nem lehet kétséges, miért szeretett volna – még temetése után is – rejtőzködni az Adyval életre-halálra vetélkedő Kosztolányi.

1 Fenyő Miksa: Kosztolányi Ady-cikke. Nyugat, 1929. 15. sz. 127–132.

2 Fenyő Miksa (1877–1972): a Nyugat folyóirat egyik alapítója, utóbb szerkesztője, illetve főmunkatársa; a folyóirat egyik fő anyagi támogatója.

3 Kosztolányi Dezső: Az írástudók árulása. Különvélemény Ady Endréről. A Toll, 1929. július 14.

4A vitairat keltette botrány krónikája részletesen nyomon követhető Veres András Kosztolányi Ady-komplexuma című „filológiai regényében”. (Balassi Kiadó, Bp., 2012. 138”301.)

5 Kosztolányi Dezső: A huszonhét éves költő. Nyugat, 1919. 4–5. sz. 261–263.

6 Lásd: Ady Endre: Négy fal között. Kosztolányi Dezső verseskönyve, Budapesti Napló, XII. évf. 130. sz., 1907. jún. 1., 2–3.

7 Lengyel András: A „viharágyú” szava. Holmi, XXV. évf. 1. sz., 2013. január, Figyelő rovat, 105–115. Az idézet helye: 108.

8 József Attila volt az egyetlen, objektivitásra törekvő hozzászóló, aki az elhúzódó vitát lezáró tanulmányában tiszta logikával mutatott az előtte szóló „múlt századi emberek” gondolkodásának hibáira. A konkrét műalkotásokat elemző kritika módszerét követte, amikor bebizonyította az általa zseninek tartott Adyról, hogy „a tiszta ész finnyássága előtt is tiszta költő, aki manapság páratlanul áll”. Egyúttal ízelítőt adott bontakozó művészetbölcseteti gondolatrendszeréből, először hirdetve meg „a nemzet: közös ihlet”, valamint „a költészet a nemzet lelkében ható névvarázs” elméletét. (József Attila: Ady-vízió. A Toll, 1929. 18. sz. augusztus 18. 16–26.)

9 Fenyő Miksa – akárcsak ekkortájt mindenki más – Ady Kosztolányit illető kritikáját tekintette a két kivételes költő közti konfliktus alapjának.

10 Fenyő Miksa, i. m.

11 Valóban: Kosztolányi minden új költői hangért, stílusért lelkesedett: Berda József költeményeiért éppúgy, mint a Nyugat ízlésdiktátuma ellen lázadó avantgárd törekvésekért. Kassák Lajos Eposz Wagner maszkjában című kötetéért (Nyugat, 1915. 11. sz., 625–626.) éppúgy, mint Barta Sándor verseiért (A vörös lobogó. Esztendő, 1919. február) vagy a magyar művészeti formanyelvet esztétikailag is megalapozó Hevesy Iván eszméiért. (Lásd: K. A művészet agóniája és reinkarnációja. Nyugat, 1922. 17–18. sz. 1072–1075.)

12 Kosztolányi, i. m.

13 A pszichoanalitikus vizsgálatok föltárták, hogy mások halálának álombéli megjelenése az álmodó titkos vágyát leplezi.

14 Levendel Júlia: így élt Kosztolányi Dezső. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1985. 23.

15 Lásd: Kosztolányi Dezső: Ady feje. Pesti Napló, 1919. január 29. – Utal rá Levendel, i. m. 119.

16 Kosztolányi, i. m.

17 Babits előbb egy interjúban (D. Kocsis László: Babits Mihály nyilatkozik az Ady-probléma új és szenvedélyes felvetéséről. Magyarország, 1929. július 8. 5.), majd lapja Irodalmi figyelő rovatában reflektált a vitára. (Babits Mihály: Személyi ügy? Nyugat, 1929. szeptemberi. 17, sz. 303–304.)

18 Lásd: Babits levele Kosztolányihoz, Bajáról, 1906. február 21-én. In: Babits–Juhász–Kosztolányi levelezése. Török Sophie gyűjtése alapján sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Belia György. Új Magyar Múzeum, Irodalmi dokumentumok gyűjteménye, 3. Akadémiai Kiadó. Bp., 1959, 111–116.

19 Lásd: Rába György: Belia Györgyről, évforduló nélkül. Holmi, 1994. augusztus, 1145. Idézi Veres András említett könyve 201. oldalán. Rába György Babits-monográfiájában úgy fogalmazott, hogy „a Nyugat berkeiben ekkor Babits öngyilkossági kísérletéről is tudnak.” (Rába György: Babits Mihály. Nagy magyar írók. Gondolat Kiadó, Bp. 1983. 253.)

20 Babits Mihály: Vers a csirkeház mellől. Nyugat, 1931. 14. sz., 67–68.

21 Veres András i. m. 260.

22 „Kosztolányi e verse először Utolsó szavak címmel jelent meg (Pesti Napló, 1931. 116. szám [május 24.] 8.); Költő a huszadik században címmel – változatlan szöveggel – elsőként a Reggel című hetilap közölte (1935. 18. szám [április 29.] 10.)” Lásd: Veres, i. m. 260.

23 Téli éj, együtt a szenvedőkkel címmel megjelent riportját – amelyben saját benyomásai alapján panorámaképet rajzolt azokról, akik a szeretet ünnepének hajnalba nyúló éjszakáján kénytelenek voltak riasztani a mentőket – 1924. december 25-én jelent meg Pesti Hírlapban, írását megindító önvallomással kezdte: „Amint nőnek az éveim és fogy az életem, mindig jobban, világosabban látom, hogy az, aki azt mondja magáról: én, nagyon hasonlít hozzám, ki szintén azt mondom magamról Én, s ez a kis szócska egy, nemcsak a szótárban, nyelvtanban, logikában, hanem a lelkemben is. Te vagy én, én vagyok te. Nem értem már a húszéves költőt, ki annak idején csak önmagát vette észre. Csak a másikat értem, a mait, ki a többieket is látja, önmagában és önmaga által. A cél, melyhez pályám közepén eljutottam, ez.” (Szövegét lásd: Kosztolányi Dezső. Hattyú. Az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondozta: Réz Pál. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp„ 1972. 276.)

24 Vö: Réz Pál: Kosztolányi, a hírlapíró. In: ugyanő: Kulcsok és kérdőjelek. Szépirodalmi, Bp., 1973. 83–111.

25 „Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell, / őt szeretem, ki érzi a földet, / tapintja merészen a görcsös, a szörnyű / Medúza-valóság kő- / iszonyatját / s szól: ‘ez van’, ‘ez nincsen’, / ‘ez itt az igazság’, ‘ez itt a hamisság’ / s végül odadobja férgeknek a testét. […] Álarcomat itten elvetem, aztán / újra felöltöm / s járok mosolyogva, / tanulva a tűrést, / a hosszú alázat gőgös erényét, / szenvedve a mocskot, rejtve riadtan / rongyokra szakított, császári palástom.” (Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius. Nyugat, 1929. 19. sz., 379–380.)

26 Kosztolányi Dezső 1935-ben, két kötetben megjelent összegyűjtött költeményeiről írt kritikát. Lásd: József Attila: Kosztolányi Dezső. A Toll, 1935. június 15.

27 József Attila: Ars poetica. Első megjelenése: Szép Szó, 1937. április–május, 201.

28 Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem. Összeállította, a szövegeket gondozta és a jegyzeteket írta: Borgos Anna. Nórán Kiadó, Bp., 2003. 397–398. – Kosztolányi arra célzott, miért nem szeretné páciensként kipróbálni a század első évtizedeiben oly divatos lélekelemző módszert egy analitikus díványán.

29 Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz. Megjelent a Számadás c. kötetében, 1935-ben.

30 Kosztolányi Dezső 1933-ban kezdődő szájüregi rák következtében, hosszú szenvedés után 1936. november 3-án hunyt el Budapesten. Babits gyászbeszédét a Nyugat 1936. december 1-én megjelent, 12. száma közölte (395–401).

31 Babits halála azonban – mivel a lapengedély az ő személyéhez kötődött – a Nyugat folyóirat fennállásának is a végét jelentette. A Nyugat szellemi utódját – Magyar Csillag néven – Illyés Gyula indította meg 1941-ben; s ő volt a Babits-emlékkönyv kezdeményezője és szerkesztője is. Az új folyóirat 1944-ben, Magyarország német megszállásakor szűnt meg.

32 Lásd: Babits–Juhász–Kosztolányi levelezése.

kép | Roy de Maistre, artsandculture.google.com