JUHÁSZ GYULA VERSÉRŐL
2012 június
FOTOGRÁFIÁK
Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.
Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.
A földi másuk jár, kél, tova, messze.
Tán hervad, mint a dérvert őszi rózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.
Itt mindig így maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amig pereg, pereg a homokóra.
És rám köszönnek ők is, kik nem élnek.
*
Ez itt apám, mint ifjú katona,
Arcát pirosra festé régi mester,
Ily virulón nem láttam én soha.
Tán elfakult, mig annyi éve ment el,
Hogy engemet ringathatott a térdén
S tovább vánszorgott nyűgös életemmel.
Ez ifju arcon is, a szeme mélyén,
Jövő ború felhője veti árnyát
S a szeme fénye bánatos lidércfény.
A korai halál párkái várják
És én vagyok, sötét költő, fia,
Kin nem segit se asszony, se imádság,
Az élete neuraszténia.
*
Im itten egy régi daguerrotip kép:
Petőfi a pipával, Debrecenben,
Magasztos és dicső költői inség.
Egy másikon széljárta köpenyegben
Búcsúzik a szegény szülői háztól.
E képeken oly sokszor elmerengtem.
Boldog Petőfi, ki éhezve fázol,
De végig melegít egy szent lidércláng,
Egy forró hagymáz hirről és hazáról.
S amig mi többi, új, fájó poéták
Sebzett ideggel virrasztunk az éber
Álmok vak éjén, ő győzőn lenéz ránk,
Ki elment idején, huszonhat évvel.
*
Itt távol tájkép, tóval és hegyekkel,
Oly vad regényes és valószinűtlen
És rajta házaspár, sok víg gyerekkel.
Galambok turbékolnak nyári égen,
És a képen mindenki mosolyog,
A talmi bárány is a talmi réten.
Ó mosolyok, ti ódon mosolyok,
Ti talmi örömök, mik elmulátok,
Mi dolog ez, mi szomorú dolog?
Ma ugy tekintek már kábulva rátok,
Mint Andersen-mesék rajzára néztem
Én koravén fiú, kit sujt az átok.
Ó érzem én, hogy mindörökre végem,
Borom kifolyt, rózsám elhervadott
És csillagom megindult már az égen.
És jaj nekem, de már bús sem vagyok.
Juhász Gyula magára alkalmazza a Szondi-tesztet – ez a benyomásom, mikor elképzelem az örökös „agynyomástól” szenvedő költőt, amint 1918 márciusában az őseit ábrázoló fotóalbumot lapozgatja, s az örökéletűvé varázsolt elődök képmása láttán önnön sorsáról meditál. Túl van már előző, „fekete esztendején” – nyolc hónapot töltött a Moravcsik Ernő vezette pesti ideg klinikán –, depressziója, „akaratbénulása” kevésbé kínozza, sőt, Eörsi Júlia segítségével. Késő szüret című verseskötetének megjelentetésére készül; mégsem szabadul betegségtudatától. Egyetlen megnyugvása, hogy nem kell többé otthonától távoli kisvárosokba száműzötten tanítania, mert 1917 áprilisában munkaképtelenné, hivatalosan elmebeteggé nyilvánították.
korai halál
Önvizsgálatát már az „élő halottak házában” megkezdte: ennek dokumentuma a klinikán született Patológika (1917) című kórtörténeti jegyzet-sorozata, melyet ezúttal vizuális emlékei tükrében próbál ellenőrizni. Apja – akitől depresszióba torkolló neuraszténiáját örökölte – baljós fölmenő: a gyógyíthatatlan betegség és korai halál modellje fia számára. A választott szellemi „apa”, Petőfi Sándor dagerrotípiája láttán az ügyért „időben” hősi halált halt előd képességét bámulja. A meghitt családi pillanatokról készült fotókat ellenérzéssel szemléli, hisz rajta nem segít se asszony, se imádság. S bár úgy érzi, csillagom megindult már az égen – vár rá még két lázas, termékeny év a forradalmak idején, és újabb alkotó periódusok a húszas években. Amikor 1929-ben az elsők között kapja meg a Baumgarten-díjat, kishitűség vesz rajta erőt. Ekkor vonul először önként idegszanatóriumba, amely „sikeres” öngyilkosságáig második otthona lesz. De csillaga máig látható a költészet egén.