HOHÓ!

Képzelem, mennyire meghökkent Karinthy Frigyes^[1], amikor rájött, hogy ez a hatéves kisfiú – emberi kiteljesedésének határait fontolgatva – még őt, az önmagát egykor omnipotensnek vélő „fiatalembert” is túllicitálta.

Nagy kérdés, hogy a pszichoanalitikusan képzett író, Ferenczi Sándor barátja vajon a szüleit instruáló, koraérett „bölcs csecsemő” vagy a felnőtteket eredeti gondolataival bosszantó „vásott kölyök” megtestesítőjét látta-e a gyerekben, amikor a tanítását kétségbe vonó, fölényes „hohó” elhangzott.^[2] Föltehetően az utóbbi lehetőség rémlett föl benne – hiszen ő is, és az említett fogalmakat bevezető Ferenczi is a szokatlan (zseniális) észjárású, vitára mindig kész „rettenetes gyerekek” közé tartozott.

De érdemes utánagondolni: mitől lepődhetett meg ennyire az író?

Úgy vélem, a generációváltás kikerülhetetlen szükségszerűségét érzékelte, amikor a magáétól alapjában véve különböző életideállal szembesült. Ekkor döbbenhetett rá, mennyivel reálisabb élet- és jövő-szemléletű az őt követő nemzedék, amely már nem kizárólag nagyratörő álmokat dédelget magában. Hiszen lám, ez az éppen iskoláskort elért fiúcska lehetségesnek tartotta, hogy ha felnő, nemcsak tudós, feltaláló, pilóta, államférfi vagy hadvezér legyen, hanem a leghétköznapibb foglalkozásokat, akár a villanyszerelést is kipróbálja.

életszerepek

Érthető Karinthy ámulata az ifjúkori teljesség-szemlélet parttalanná tágított, demokratizáló tendenciája láttán. Hiszen Ő, ugyanebben az életkorban, egészen másféle, a társadalmi kiemelkedés és az egyéni dicsőség vágyától hajtva vizionálta jövőkilátásait. A fiúcska viszont praktikusan mérte föl a rá váró életszerepeket, hiszen az egóját játékosan nagyra növesztő „homo ludens” kalandos-fantaszta életprogramja mellett a „homo laber” a világ üzembiztos működésén őrködő szakember szürkébb – de elérhetőbb – ideálképével is kész volt azonosulni.

Karinthy nyilván nem gondolt arra, hogy a képzeletbeli lét-lehetőségek határtalan kiterjesztése nem a kiteljesedés irányába mutat, hiszen ha potenciálisan túl sok mindent csinálhatunk, az egyformán vonzó alternatívák láttán elbizonytalanodunk, döntésképtelenné válunk. Választanunk kell a sokféle esélyből a nekünk legmegfelelőbb variánst – különben éppen határtalan szabadságvágyunk bénít meg.

A biztonságra törekvő, mintakövetésre berendezkedett társadalmakban a fiúk többnyire az apjuk szakmáját folytatták, generációkon keresztül. Tudniillik a hagyománytisztelő családfők – az embert saját képére és hasonlatosságára teremtő Isten gesztusával – őseiktől kapott nevüket, foglalkozásukat és társadalmi presztízsüket is át kívánták örökíteni utódaikra. A családi modell alapján szocializálódó fiatalok előbb-utóbb megadják magukat a valóságelv uralmának, s a fantáziavilág káprázata helyett beérik a reális életlehetőségekkel. Ám akik föllázadnak a tradíció ellen, szüleik szemében destruktív, „tékozló fiúnak” minősülhetnek.

Írók, művészek életrajzában visszatérő fordulat, hogy a sokféle késztetést magukban érző, kiteljesedni vágyó ifjak nem hajlandók apjuk mesterségét folytatni, s kibékíthetetlen családi konfliktusok árán is ragaszkodnak a bizonytalan egzisztenciájú művészléthez. De épp az ő sorsuk példázza: akibe átlagon felüli érzékenység, kíváncsiság és tehetség szorul, felnőttként is gyerek maradhat, ha olyan hivatást választ, melynek gyakorlásával kiélheti eredendő játékigényét, egyszersmind katartikus elragadtatást kelthet másokban. Freud szerint „a költő ugyanazt teszi, mint a játszó gyermek; fantáziavilágot teremt, amit nagyon komolyan vesz, azaz igen nagy affektusmennyiséggel ruház fel, miközben élesen elkülöníti a valóságtól.”^[3] A Freudon iskolázott József Attila is úgy vélte: „a költő olyan, mint a kisgyerek”, aki jelképes üveggolyókkal, virtuózan összerendezett szép szavakkal zsonglőrködve, „testet öltött érvekkel” igazgatja a világot.

annyi életet élhetek

Végezetül egy vallomással tartozom. Nemcsak szakirányú olvasmányaim, hanem személyes okok miatt is megszólítva éreztem magam, amikor e közös értelmezésre szánt Karinthy-idézeten elgondolkoztam. Kislányként én is a javíthatatlan álmodozók közé tartoztam, és ötéves korom óta – amikor először vittek színházba a szüleim – folyton-folyvást a színpadra vágytam. Elbűvölt a lehetőség, hogy annyi életet élhetek, ahány szerepet eljátszom, mintegy megsokszorozva önmagamat. Alig vártam az iskoláskort, hogy mielőbb megtanuljak olvasni, s tovább tágíthassam fantáziavilágom amúgy sem szűkös határait. Egész nap a kályha melletti zugban olvastam, minden hős sorsába beleéltem magam, arról morfondírozva, milyen boldog lennék, ha a magamé helyett mások – ezerszer érdekesebb – életét élhetném.

Aztán mégsem lettem színésznő, de mindmáig nagy hasznát veszem az olvasmányok révén kimunkált empátiámnak. Irodalmárként nagyon sok ember bőrébe belebújhattam, s a virtuális sorscsere élménye tett képessé arra is, hogy „harag és elfogultság nélkül” tekintsek azokra a gyakran félreismert vagy nem kellőképpen méltányolt írókra, költőkre, akikkel foglalkoztam.

Bizonyos vagyok abban, hogy a nívós szépirodalmon nevelkedő olvasókban szükségképpen kialakul a mások sorsa iránti érzékenység, a részvét, a belátás képessége. Minél több irodalmi és színpadi hőssel (vagy antihőssel) azonosulunk a „saját élmény” szintjén, annál gazdagabb-sokszínűbb lesz a személyiségünk. S mielőtt meghalunk – Karinthy szellemében – remélhetőleg valamennyien elmondhatjuk magunkról: „Íme éltem, és ismertem az életet”.

1. Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című sorozatba egy Karinthy Frigyes-idézethez készült. Az idézet: „Egyszer egy hatéves kisfiúnak magyaráztam az életkorokat. Elmondtam neki, hogy az ember előbb csecsemő, aztán kisfiú, kamasz, férfi, meglett ember, öregember, aggastyán. Figyelmesen hallgatott végig, aztán gúnyos fölénnyel emelte fel az ujját: ’Hohó! egyet kihagytál.’ Csodálkoztam. ’Mit hagytam ki?’ ’Hát – villanyszerelő!’ ’Villanyszerelő?’ ’Hát persze. Közben az ember villanyszerelő is lesz.’
   A válasz megdöbbentő! Az egész ember, a tökéletes ember szempontjából, akinek indulunk hatéves korunkban, villanyszerelőnek lenni nem foglalkozás, hanem életkor – vagy nem éreztétek soha, mint ez a gyermek, hogy mindennek kellett volna lenni, mindent meg kellett volna próbálni, mindent kellett volna tudni ahhoz, hogy úgy haljunk meg: íme éltem, és ismertem az életet.” (Még mindig így írtok ti) ↑ ↑

2. Vö. Ferenczi Sándor: Felnőttek „gyermekanalízise”. Elhangzott a bécsi pszichoanalitikus egyesület S. Freud 75. születésnapja alkalmából tartott ülésen, 1931. május 6-án. Szövegét l. magyarul in: „Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból”. Szerk. Linczényi Adorján. Magvető, Magyar Hírmondó, Budapest, 1982., 410–433. ↑

3. Sigmund Freud: ‘A költő és a fantáziaműködés’. In Bókay Antal-Erős Ferenc szerk.: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Szöveggyűjtemény. 59–64. Filum. Budapest, 1998. Idézett hely: 60. ↑

kép | vecteezy.com