EGY ÖRÖKSÉG VÉGELSZÁMOLÁSA

Milyen érzés nagy költő lányának lenni? – unos-untalan ezt a kérdést szegezték Tóth Eszternek, aki édesapjától, a Nyugat legendás első nemzedéke közszeretetnek örvendő, halk szavú költő-virtuózától, Tóth Árpádtól a lírai önkifejezés készségét is örökölte. Nyolcéves volt, amikor elvesztette „Aput”, akiről versek, emlékezések, könyvek sorát írta.

A Nyugat-írók első árvájának tizenöt éves korában – 1935-ben – már megjelent nyomtatásban néhány verse, amikor egy társaságban Szabó Lőrinc is föltette neki az obligát kérdést. Mint hamarosan kiderült, a rangos költőt nem az érdekelte, mennyire nyomasztja vagy lelkesíti versírás közben apja szellemi hagyatéka, hanem a saját életéhez kereste a párhuzamot: „vajon érzékeli-e a gyerek a mellette élt halhatatlanságot”. S nem ez volt az egyetlen ellentmondásos élménye, amikor apja tisztelőivel találkozott. Zelk Zoltán például az ötvenes évek elején arról faggatta, miből él az édesanyja, de – mint kiderült – csak azt szerette volna tudni, hogy „mire számíthat az ő özvegye”.

szeretet és a szeretetlenség

A tavaly szeptember 3-án, 81 éves korában elhunyt Tóth Eszter költő, műfordító élete utolsó esztendeiben írt, a Ligetben folyamatosan közreadott – s Hol töltjük az örökkévalóságot? címmel immár posztumusz kötetben is megjelent – önéletrajzi esszéiben a szeretet és a szeretetlenség furcsa, egyidejű élményeire emlékezve, személyiségfejlődése lassú, akadozó, bonyolult fázisait próbálta felidézni az asszociációk szabad áradásával formálódó meditációiban. A fentiekhez hasonló, sérelemként megélt életepizódok fájóan eleven emléke azonban arról árulkodik, hogy érési folyamatát nehezen tudatosítható, megemészthetetlen konfliktusok gátolták. Irodalmi élményt nyújtó esszéi azt sugallják, mintha világéletében viszonyítási pontnak érezte volna magát, míg ő a mások által felé fordított vak tükrökben nem ismerhette meg igazi arcát, hiszen soha nem lehetett biztos abban, hogy saját személyének vagy Tóth Árpád lányának szól-e az iránta tanúsított érdeklődés.

Szívesen hasonlított ugyan szerény, halk szavú, tapintatos, jóságos apjára, mégis hamar megelégelte „irodalmi ereklye-voltát”. Hiába köszöntötte őt a humorban tréfát nem ismerő, „élőszavú Frici bácsi” tizennégy éves korában verssel: „Születésnapod alkalmából azt kívánom neked, kedves Eszter, / légy mindig oly vidám, mint a Buster / Keaton, oly tekintélyes, mint a Pester / Lloyd, s mindenki úgy szeressen, / mint alulírott Karinthy meszter!” – azzal is tisztában volt, hogy mindezt nem magának, hanem az angyali természetű Tóth Árpádnak köszönheti, akit Babits Mihály szerint mindenki szeretett.

A jóleső, erőt adó, de el is bizonytalanító apai örökség tulajdonképpen élete

végéig kamatozott, hiszen a Tóth Árpád iránt érzett posztumusz szeretet továbbra is átsugárzott rá. „Boldogan voltam tudatában, hogy halhatatlanok húsvér melegében telt a kölyökkorom. Testközel emlékük megérte még azt a hátrányt is, hogy majd a pályán velem egyszerre, ’45 után indulók, a csetlés-botlás idején nem hívtak ’klubjukba’, nehogy az aranycsapat leszármazottjaként rúghassak labdába. (…) Az örök interjúkérdésre, hogy nyomasztott-e apám költői nagysága, őszintén válaszolok mindig nemmel. Nem olyan sportnak nézem a versírást, amelyben ismételnem, kivált túlszárnyalnom kellene Tóth Árpád rekordját. De saját formámat ki kell futnom.”

Irodalmi pályára készült, de nem használta ki helyzeti előnyét: nem szegődött az apja baráti köréhez tartozó mesterekhez – mint más Nyugat-árvák –, s még csak nem is dacból, inkább „tanítványi becsvágy híján”. Mint visszatekintésében írja, „csakis publikációs előmozdítókat keresek-találok némely irodalmárban, ám a nagy nyugatos márkák neveldéit mellőzöm. Pedig apu halála után még folytatódik velük a kapcsolat, igyekeznek patronálni bennünket kezdettől fogva.” Mivel minél előbb pénzkeresővé kellett válnia, újságírónak szegődött az Est-lapokhoz, egyenesen az iskolapadból. Fészekmeleg érzés lehetett apja volt kollégái mellett, valamint Bródy Lili, Bálint György, Pálóczi Horváth György társaságában dolgozni, ráadásul abban a biztonságos tudatban, hogy édesanyja is kiadóhivatali tisztviselő ott.

genetikus szülői örökség

A személyes sorsokat kényszerítő erővel alakító történelem jóvoltából azonban a harmincas évek végétől a genetikus szülői örökség másik felét, az „anyai részt” is megismerte, mely a gyűlölet és a kiközösítés „élményét” tartogatta számára, sok százezer zsidó származású sorstársával együtt. „Minthogy a nemzetről leradírozandó alsóbbrendűek fajához” soroltatott „mint félvér” – a bélyeget akkor is viselnie kellett, ha úgy érezte, hogy semmi sem köti 1920-ban megkeresztelkedett anyja fölmenőinek vallásához.

A stigma kiszolgáltatottá tette, de amint potenciális áldozatból túlélővé vált, az életben maradás morális dilemmákat is fölvetett benne. „Kimaradni a vérfürdőkből, ez a mi nemzedékünk istenláb-megfogása. (…) Én mindössze a ’klasszikus’ ostromot tapasztalva meg, vagyis az állandó életveszélyt és nélkülözést, utóbb pironkodtam, hogy ennyivel megúsztam. Hogy kimaradtam, anyai felem bélyege ellenére, a gettó s a haláltáborok rémesebb szenvedéseiből, még tudomást is csak utólag szerezve ezekről.” Úgy érezte viszont, hogy az áldozatok nevében ki kell kérnie magának a lágerekből vagy a frontokról élve hazatérő vallásos emberek kiválasztottság-érzéstől áthatott önvigasztalását, akik szívesen mondogatták: „Minket szeretett az Isten”. Méltán taszította „e fennhéjázó önzés, mellyel kimondatlanul is Isten szeretetére méltatlanoknak minősítik a háború áldozatait”.

De a lelkiismeret-furdalás kínját is megismertette vele a korábbi emberi kapcsolatokat törvényszerűen föllazító háború – amikor utólag nyílt rá a szeme a „náci kontinensen” rekedt régi kedves ismerőseivel történt tragédiákra, mert nem is sejtették, mi rejlik a tőlük érkezett hírek mögött. „Hogyan lehettünk, anyámmal együtt, politikailag és érzelmileg ennyire érzéketlenek? – lobogja a kérdést a gyehenna, és nem csillapítja égetését, hogy tudom: a kispolgárok zömmel ilyenek szoktak lenni” – adott magyarázatot, ha nem is fölmentést, a háborúviseltek szemellenzős közönyére.

Felemás érzésekkel követte a családjukért valóban sokat tett Szabó Lőrinc háború utáni kanosszajárását is, mert jól emlékezett arra, hogy a fasiszta-szimpátiával vádolt költő a náci időkben azt ajánlotta helyzetük megoldására zsidó pályatársainak, akiket egyébként akkoriban divatos szóhasználattal „vendég”-nek titulált: legyenek öngyilkosok. Illyés Gyula későbbi naplójegyzete szerint a költő „nietzschei magaslatról” osztotta tanácsait. Tóth Eszter viszont arra is jól emlékezett, mennyit lótott-futott-kilincselt a költő az érdekükben a német megszállást követően, amikor anyja származási hátránya alóli kivételezésért folyamodott.

Szabó Lőrinc ellentmondásos személye később is sokat foglalkoztatta, miután a költő naplójában rábukkant egy személyét érintő rosszalló bejegyzésre. Bántotta jótevőjüket, hogy amikor a háború után felelősségre vonták, s egy szekeret tolva kényszermunkára hajtották az utcán, az arra haladó Eszter átnézett rajta. Az írótársai naplóiban saját korélményeit kutató szerző, egykori önmagával szembesülve, kései magyarázkodásra kényszerült: „Akkor még nem figyeltem a saját ügyeinknél távolabbra, tehát arról, hogy Lőrincet fasisztaként be-beviszik vizsgálati fogságba, mit sem tudtam. Azt hittem, holmi közmunkára osztották be, ilyenként sajnáltam, a fárasztó melózás miatt. Odamenni hozzá? Esetleg engem is lekapcsolnak! Zavarban voltam csakugyan, s a biccentést választottam.”

minduntalan kizökkentette

A zavar később is hatalmába kerítette, ha kettős öröksége, keresztény és zsidó származása miatt választás elé került. A kettős identitás rendszerint a tolerancia melegágya. Tóth Eszter is így vélekedett: „Magam sosem éreztem magam felemásnak, inkább mindkettősnek. Így egyik oldal felé sem voltam elfogult, viszont mindkettőt bátran kritizálhattam.” Belső harmóniájából azonban minduntalan kizökkentette különös tapasztalata, melyet 78 éves korában így fogalmazott meg: „keresztény oldalról sosem tapasztaltam diszkriminációt. (…) Sokrétűen zsidó környezetem ellenben máig lesben áll: nem tagadom-e meg hús-vér közömet az anyai fajtámhoz?”

Ez az egyetlen vonatkozása az esszékötetnek, amely előtt e recenzió empatikus természetű írója meglehetősen értetlenül áll. Hogyan különböztetheti meg ilyen ingerülten egy „mindkettős” identitású ember a benne eggyé vált kétféle vallási összetevőt, csak azért, mert a holokauszt idején megfogyatkozott és több generációra kiható, kiheverhetetlen lelki sérülésektől szenvedő emberek fontosnak érzik a megmaradtak összetartozását? S hogyan lehet mindennek tudatában, a távolságtartást nyelvileg jelölő többes szám harmadik személyben írni lényünk egyik felének képviselőiről? „Túlérzékenyek, mondja róluk (kiemelés: V. A.) az, aki szörnyűségként panaszolja, hogy a kitelepítésben a városi látogatókat csupán a körlet határáig kísérhette vissza. Túlérzékenyek, mondja azokról, akiknek karján máig látható az Auschwitzban beleégetett marhabillog. E ’túlérzékeny’ felháborít, de az is, hogy az üldözött zokon venné tőlem, ha meg akarnék menekülni az üldöztetéstől. Amelynek félelme századok óta minden érintettnek a génjeibe van programozva.”

Lehetséges, hogy a József Attila-i „fortélyos félelem” gerjesztette problémahárítás a vészkorszak elmúltával – amikor már nincs hivatalos megkülönböztetés zsidó és keresztény állampolgár között – úgy működik, hogy ha nem muszáj, nem szolgáltat magáról terhelő bizonyítékot a bármikor újra bekövetkezhető pogromok végrehajtóinak? Vagy a pszichológiában „az agresszorral való azonosulás” néven számontartott lelki jelenséggel állunk szemben, amikor a szimbiotikus identitás balsors sújtotta, üldözött része kényelmetlenné válik tulajdonosának? A kérdés immár örökre költői marad.

Érdekes analógiát találhatunk viszont a kötet Egy ispiláng jóremény című fejezetében. Amikor Tóth Esztert 74 éves korában leütötték és kirabolták, döbbenten fedezett föl magában egy új, addig képtelennek tűnő érzést: a faji elfogultságot. Támadói ugyanis elmondása szerint „roma csávók” voltak, s ő azon kapta magát, hogy „a mássággal a diszkrimináló oldaláról” küszködik. Mi történhetett? Egy gyermekkorában hallott debreceni káromkodás – „A fene a faját!” –, mint palackból szabaduló rontó szellem, elsöpörte toleranciáját, és feledve, hogy magyar brigantik is leüthették volna, ő a származásuk miatt haragudott a garázdákra. Ám újabb meglepő fordulat következett, s ezt már nem annyira a tudatalattiban rejtőző irracionális erők, inkább az ambivalens érzelmekre hajlamosító, kulturális köntösben jelentkező hamis tudat motiválta, mely tartalmilag össze nem illő dolgokat hozott közös nevezőre, formai alapon. A cigányok becsületét ugyanis nem más, mint néhai Rácz Aladár, a világhírű cimbalomművész szerezte vissza számára, mert a zseniális zenész mágikus erejű muzsikájával levette a „rontást”, a gyűlölködés terhét az áldozatról. A „rasszizmustól” imígyen „megváltott” költőnő álmélkodva fedezte föl magában a változást: „dühöm, ha szidom is változatlanul támadóimat, nem átkozza többé a fajukat. Mert igaz ugyan, hogy amiként nem minden cigány bandita, úgy nem is mind csupa Rácz Aladár, ő azonban egyedül is elég erős volt, hogy a rosszhiszemű általánosítást elűzze.”

trauma és katarzis nélkül

Úgy látszik, trauma és katarzis nélkül nem lehet megszabadulni az észrevétlenül bennünk lappangó, bármikor felszínre bukkanható előítéletektől. Tóth Eszter ellentmondásos érzelmi tapasztalataiból levont következtetése ezért is figyelemre méltó: „Hazaindulnunk éppen a másságba kell: ’lemenni’ nem-fehér bőrűbe, a piszkos idegenbe, Közép-Európában főleg cigányba. A le nem alsóbbat jelent, hanem nyomorúságot. Aki oda alászáll, csak lélekben bár, az gyakorlatban is végbeviszi az összeilleszkedést. Nem beilleszkedését idegennek idegenbe, hanem a kölcsönös összepászításukat.”

S ez az a gondolatkör, amely a kaotikus világban nehezen tájékozódó, lassan érő, a szégyenletes huszadik században is az értelmes élet lehetőségét kereső Tóth Eszter számára a megváltás reményével kecsegtetett. Tizenkilenc éves kora óta Rudolf Steiner szellemtörténeti tana, „a szabadság filozófiája”, az antropozófia alapján próbálta értelmezni a világot. A gondolkodásnak transzcendens teremtő erőt tulajdonító elmélet híveként, Török Sándor író barátjaként, az univerzális szeretetben s annak átörökítésében lelte meg emberi-költői feladatát és személyes boldogságát. Férjéről, Hollós Korvin Lajos költőről, s fiáról, az esszékötet utolsó, Az élettel kötött szerződés című, befejezetlen fejezetét kiegészítő Hollós Mátéról elementáris érzelmi azonosulással emlékezett meg, akárcsak példaképeinek tekintett kortársairól. „Öregen is, ha bárki gyerek vagy felnőtt elkiáltja, hogy Anya! – úgy neszelek, mint a nevemre. A feleség szó meg, bárhol olvasom, szintén rám vonatkozik egy pillanatra. Utóbb pedig a tévedést nem megmosolygom, hanem örömömben mosolyodom el azon, hogy alapjában véve nem tévedtem.”

Kortársai közül azok portréját örökítette meg esszéiben nagy gonddal, akikért bakfis-rajongással lelkesedett – például fiatal- és felnőttkorának sztárbálványát, a delejes kisugárzású Rökk Marikát –, s akik az emberi szolidaritás és a szeretet halhatatlanító hatalmát jelképezték életükkel. Hitt Németh László idea-emberében s az író Jézusra utaló szavaiban, melyek szerint „a valódi nagy eszmék emberbe öltözködnek”. Így lett élete utolsó esszéjének hősnője a „fekete Vénusz”, a tizenkét különböző bőrszínű és vallású kisgyermeket örökbe fogadó és fölnevelő Josephine Baker, hogy az általa alapított „szivárványcsaláddal” az emberi nem egységének gyakorlati megvalósíthatóságát is bebizonyítsa.

Tóth Árpád és Lichtmann Anna lánya, miután elszámolt családi örökségével, előrement az öröklétbe, az újratalálkozás reményében. Hitt ugyanis az érzéki világon túli „felsőbb élet” és az újra megtestesülés lehetőségében. Kortársak című verse tanúsága szerint arról is meg volt győződve, hogy „nem hiába élünk egyidőben! / E szakaszon, mely nékünk adatott, / mindazokról, kik vélem lépegetnek, / tudni akarok minden adatot, / ami majd nem kell a történelemnek. // A mellékest, mit majd a szita / kiszór: az apró, egyszerű-személyest. / Nem tanulság kell, sem statisztika, / hanem hogy részt vehessek, fájót s édest, – // hogy minden járókelő névszerint / legyen kiemelt, féltőn figyelt hősöm. / Jöjj hát, szólj, időnk sietésre int, / emberiség, személyes ismerősöm!”

Ha létrejönne a remélt újratalálkozás, Tóth Eszter kortársai bizonyosan megismernék egymást.

kép | Hans Hofmann képei, wikiart.org