„CSODAGYEREKEK” VÁLTÓFUTÁSA

„Attila” és „Sanyika” – két huszadik századi költő, akiket több hívük ma is a keresztnevükön emleget, becéz. József Attila és Weöres Sándor szellemileg koraérett „csodagyerekként” jelentkezett az irodalomban, s noha a kétféle személyiség egymástól merőben különböző módon újította meg a magyar költészetet, érdemes párhuzamot vonni pályájuk, versviláguk és sorsuk között.

egymástól függetlenül

Az öregkoráig kisfiús Weöres nyolc évvel volt fiatalabb az eredetileg suhancos bájú, felnőtt szerepre áhítozó József Attilánál, s huszonnégy esztendős múlt, amikor költőtársa meghalt. Közös életidejük alatt azonban sokat tanult elődjétől, s alkati különbözőségük ellenére hasonló kortársi kihívásokban és élményekben is részük lehetett. Mivel a húszas-harmincas években Babits Mihály megkerülésével a legkiválóbb tehetség sem válhatott elismert költővé, adódik a szempont, hogy a Nyugathoz fűződő kapcsolatuk alapján kövessük nyomon: miképp próbáltak érvényesülni, egymástól függetlenül.

A ferencvárosi munkáskörnyezetből származó makói gimnazista, az önképzőkör büszkesége, illetve a magas kultúrájú, jómódú földbirtokos családban – művelt és szellemileg nyitott édesanyja szeretetteljes irányításával – nevelkedett, négyéves kora óta verselő kisfiú[1] versekkel és levelekkel „ostromolta” a korabeli költőnagyságokat, akiktől tanulni akart, vagy közbenjárásukkal megjelenési lehetőséget remélt. A tizenhét éves József Attila elsőként Juhász Gyula rokonszenvét igyekezett megnyerni, teljes sikerrel: a Szegeden élő költő profétikus előszót írt első kötetébe.[2] Bécsi egyetemistaként Kassákot, majd Osvát Ernőt próbálta rávenni, hogy közöljék verseit – de náluk nem járt sikerrel. Osvát halála után az új szerkesztő, Babits megnyerését tekintette céljának – akárcsak Weöres. Vele szemben tanúsított magatartásuk alapozta meg egyikük balsorsát s másikuk szerencséjét.

Tizenhat éves volt Weöres, amikor első hosszúnadrágjában fölkereshette verseivel Tábor utcai lakásán Kosztolányi Dezsőt, akit elbűvölt tehetsége, s nagy jövőt jósolt neki, de lebeszélte a túl korai publikálásról. Füst Milán volt másik mesterjelöltje: Füst elragadtatottan maga továbbította verseit Osvátnak, de még évekig keltett várnia, míg a lap olvasói megismerhették a frissen érettségizett költő első költeményeit.[3] Ekkortól azonban – amíg a lap létezett – mintegy száz versét, illetve recenzióját közölte a folyóirat.

Monográfusa, Kenyeres Zoltán úgy vélekedett a száz éve született költőről, hogy „Talán ő volt az egyetlen a magyar irodalomban, akinek soha nem kellett küzdenie tehetsége elismeréséért”, mert „az első pillanattól kezdve áttört minden akadályon”[4] – Babitssal azért neki is meg kellett küzdenie, méghozzá ugyanúgy „viselkedési” alapon, mint József Attilának, aki a szerkesztő egyik fogadóóráján vitába szállt a házigazdával.[5] Hasonló jelenet játszódott le az ifjú Weöres és Babits között is.

Lőcsei Péter idézte első „suta párbeszédüket”, amelyet Károlyi Amy jegyzett le és közölt a Kritikában:

nyegleségnek vélhette

„Babits kezet adott, s csak úgy állva átnézte W. S. paksamétáját, ‘nem rosszak’, mondta, s utána kelletlenül felelni kezdett W. S. naivan tapintatlan kérdésére, hogy mit szól a maláji költészethez? A szerkesztőségekben járatosabb fővárosi ifjak ilyet nem hoztak volna szóba. Köztudott volt, hogy Babitsnak nincs huzalma a keleti művészet iránt.’ Hozzá szóló üzeneteiben is előfordulnak hasonlók. Magánéleti vallomásaiból ilyennek tartom a betegségével, gyógykezeltetésével kapcsolatos közléseket, a borozásokról szóló beszámolókat és a ‘szüzességének’ elvesztéséről írottakat. Babits nyegleségnek vélhette, ahogyan saját verseinek egy részéről és prózai kísérleteiről is beszámolt. Korai leveleiben feltűnő kettősség figyelhető meg: az alázatosságként, hízelgésként is felfogható tisztelet és a kamaszos, aránytévesztő bizalmasság. A szójátékok, stílusbukfencek elválaszthatatlan egysége. Például abban, amelyikben korai Babits-élményéről és a Versenyt az esztendőkkel hatásáról vallott: ‘Nekem, ki a ‘Recitativ’ zárf és fagyos muzsikáján nevelődtem lírikussá még alsósdiák-koromban, szinte fájdalmas élmények Mesterem újabb versei. Fáj a meztelen hús és vér jajgatása annak a költőnek a tollából, ki mint az érzéketlen magasságok közönye vált szinte sajátommá…[…] Tudom, hogy Mester legigazibb és legnagyobb szavai ezek – mégis, remélem, hogy a jövőben az élet kevésbé kegyetlen nótákat fog hegedülni Mester talpa alá.’ Csak találgathatjuk, hogy Babits miként fogadta a meghökkentő sorokat.”[6]

Weöres is elkövette tehát a vétket: vitahelyzetbe került a betegesen érzékeny Mesterrel, sőt, kritizálni merte – neki azonban minden megbocsáttatott. Talán mert belőle hiányzott a kisebbrendűségi érzésből fakadó, látványos hiúság, és kópés-koboldos-ősnaiv igazmondóként nem titkolta, ami a szívét nyomta.

Érdekes párhuzamnak tekinthetjük, hogy míg „Sanyika” a maláj költészetről szóló érdeklődésével hozta ki sodrából Babitsot, József Attila A Toll hasábjain és különlenyomatban is terjesztett Babits-ellenes pamfletjében a primitív népek lélekidéző varázsköltészetéről oktatta ki a nyugat-európai orientációjú, finom ízlésű főszerkesztőt.[7]

A „tárgyi kritikai tanulmányból” – melyben József Attila névvarázs-elméletéből és az ihletről vallott költészetbölcseleti elveiből is ízelítőt adott – Weöres Sándor is meríthetett A vers születése című, 1939-ben készült doktori disszertációjában.[8] Noha ő sokkal gyakorlatiasabban gondolkodott a költészet alkotáslélektani törvényeiről, mint elődje, mégis szellemi rokonoknak tekinthetők: virtuóz technikájuk fejlesztése mellett teoretikus alapon is foglalkoztak a „születő szóval”, legfőbb matériájukkal.

Huszonegy esztendős korában Weöres saját költségén jelentette meg első verseskötetét,[9] benne a tizenöt éves korában írt Öregekkel, melyet később Kodály megzenésített. A Nyugatban Illyés Gyula dicsérte a kötetet, nem sejtve még, hogy a legfiatalabb magyar költő tehetsége az én-költészetet elvető személytelenség, illetve a szubjektum idő- és térbeli kitágítása felé tart.[10] Pedig már akkor is gyanítani lehetett a folytatás irányát, a kötetben szereplő önironikus „karikatúra” alapján: „Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg? / Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg. / Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon. / Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.”[11]

próteuszi törekvések

Ekkor már megjelent József Attila Külvárosi éj kötetében A hetedik című vers, mely akár mintája vagy programadója is lehetett a mindenkivel azonosulni vágyó ifjabb poéta próteuszi[12] törekvéseinek. Weöres később azt az interjút is olvashatta, amelyben József Attila – A hetedik kapcsán – a világ(mindenség) sokrétűségét érzékeltető költő szükségszerűen összetett személyiségéről nyilatkozott: „A hetedik csak abban van meg, aki éppen a verset csinálja. A hetedik az ő egyszerisége, egyedüivalósága, ami több, mint az, amit egyéniségnek szokás nevezni.”[13]

Míg József Attila a pszichoanalízisben gyakorolt emlékboncolás[14] során, önnön énje vallatásával és mélyre ható elemzésével ismerte meg azokat a lelki törvényeket, amelyek mindenkire (kit anya szült) egyaránt vonatkoznak, s ezért személyében az emberiség közös élményeinek kifejezőjévé válhatott – Weöres Sándor fordítva cselekedett: tudatosan „éntelenítette” költeményeit, hogy személye kikapcsolásával, akár egy sámán, időtől-tértől független összképet adhasson mindarról, ami az emberiséget az őskortól foglalkoztatta. Mindkét attitűd alapján született versekre nyitott volt a Nyugat.

József Attila 1933-tól igyekezett elnyerni Babits bocsánatát, újra megjelenhetett néhány verse a lapban. A Baumgarten-díjak odaítélésénél is az esélyesek között kapott helyet, de két ízben is csak jutalomra érdemesítették. Mindkét alkalommal Weöres Sándorral együtt vett részt a díjátadáson: 1935-ben jutalmazottak voltak,[15] egy évvel később azonban a második kötetével[16] sikert arató Weöres már a nagydíj birtokosaként volt hivatalos a rendezvényre, József Attila pedig (a Medvetánc című, maga válogatta kötete után) ismét az ezerpengős jutalom átvételére kényszerült.

Ki gondolná, hogy nagyjából egy időben kezdtek érdeklődni a keleti kultúrák iránt? Weöres Sándor első kötetét Lao-ce-idézettel kezdte; a második kötetére kapott Baumgarten-díjjal járó pénzből pedig 1937 elején eljutott Egyiptomba, Indiába, Szingapúrba, Manilába és Sanghajba.[17] József Attila csak képzeletben indulhatott napkeleti utazásra, de őt Baktay Ervin[18] kalauzolta. 1928-ban a Századunk folyóirat asztalánál ismerkedhettek meg, és később az IGE által szervezett íróheteken is egymás társaságában múlatták idejüket. Baktay elbeszéléseinek, könyveinek hatására írhatta a költő az [Indiában, hol éjjel a vadak…] kezdetű versét.[19]

Baloldali barátai között is akadt kelet-szakértő; Agárdi Danzinger Ferenc[20] például számos cikket publikált a Korunkban Kínáról, Japánról, és rendszeres vitapartnere volt a költőnek. Hatvany Bertalan[21] orientalista könyvtárába szabad bejárása volt. Sokrétű tájékozottsága birtokában írhatott kritikát a Szép Szóban Hatvany Bertalan Ázsia-könyvéről.[22]

Mindkettejüket foglalkoztatta a nemzedéki kérdés, amelyre Halász Gábor[23] hívta föl a figyelmet.[24] A vitához még a közügyektől magát tudatosan távol tartó Weöres Sándor is csatlakozott.[25] Kenyeres Zoltán szerint „Weöres akkor még nem szokott hozzá a bírálatokhoz, és egyáltalán nem a buddhista boncok [buddhista papok] nyugalmával fogadta a kritikákat. Már Babits első szavaira élesen kifakadt.”[26]

Amikor Weöres 1937 tavaszán hazatért távol-keleti útjáról, s úgy találta, hogy a generációs vita még mindig nem ért véget, ironikus hangú episztolában szólította „egységre” korosztályát: „Sej-haj, szeressük egymást, nemzedékem, / hisz azt mondják, mind egyformák vagyunk, / miként a kanadai ötös ikrek, / avagy Frigyesnek díszgárdája és / bírálóink előtt csoportban állunk, / akár a rekruták a sorozáson.

[…] / Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, / csak hátgerincem borzongjon belé. / Csak épület legyen, zárt, teljes egység, / sokrétű, mégis áttekinthető / s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e. […] / Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: te légy, te légy bírálóm!”[27]

a művészegyéniség jogai

Jóllehet részben Babits ellen irányult Weöres szokatlanul heves esztétikai krédója, melyben a művészegyéniség jogait védelmezte a sommás nemzedéki szemlélet ellenében, a Nyugat „költőfejedelme” mégsem haragudhatott meg rá, hiszen ő tudta legjobban, hogy a kivételes tehetségeket nem lehet bármilyen közös skatulyába gyömöszölni. Sőtér István idézte a Négy nemzedék című antológia Weöres-fejezetében: „Babits állítólag kijelentette, hogy mindaz a formai tudás és bravúr, amit kínok és harcok árán tett magáévá, Weöressel csaknem együtt született”, s eszerint „Weöres ott kezdte pályáját, ahol más végezni szokta”.[28] Nem csodálkozhatunk hát, hogy az egykori tanítvány szükségét érezte megköszönni, amit a Nyugat első nemzedékéhez tartozó mestereitől kapott. Hála-áldozat című versében állított nekik emlékművet:

Szememnek Ady nyitott új mezőt,
Babits tanított ízére a dalnak,
és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kívánó kordivat előtt.
Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.
De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
három költő előtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

A lírai váltófutás szemléltetésének kulcsverse lehetne ez az 1939-ben íródott költemény, melynek szerzője mindennél fontosabbnak tartotta az ekkor már nagybeteg Babits tudomására hozni, hogy örök tanítványként továbbra is magában hordozza, amit tőle – és az egymás iránti ellenszenvet, féltékenységet nem leplező Adytól és Kosztolányitól – kapott. Ezzel a nemes gesztussal visszamenőleg feledtette, hogy a modern magyar költészet megteremtői nem mindenben kínáltak követendő példát utódaiknak. Ugyanakkor a megnevezett három mester előtti főhajtással Weöres egységesnek tüntette föl a közös lírai hagyományt.

Elképzelhető, hogy a megrendítő Hála-énekre saját disszertációja ihlette. Doktori dolgozata végén, a vers haláláról és halhatatlanságáról szólva, meg is magyarázta, miért érezhet hálát minden új nemzedék az előtte járó mestereknek: „Pár ezredév s a művész híre elhúny / s nevét, művét ki őrzi? A halál. / Él mégis: minden új kor rajta áll, / mert ő a láthatatlan fundamentum.’’

[1] Weöres egyik önvallomásában így jellemezte magát: „Az ifjúkor és a történelem viharait, és utazásokat kivéve, semmi esemény sem történt életemben: befelé figyelve élek. Munkáimra hatott: a Tao-te-king, a Gilgames-eposz, a Biblia, az újabbak közül Mallarmé, Babits; továbbá a matematika, a zene, az ablaküvegen mászkáló légy: körülbelül minden, amire csak ráeszméltem. Mondanivalóm lényege: igyekszem az olvasókat emberi lényük tágabb regiszterére ébreszteni, a reflexek dinamikus működésére, az ösztönök hullámmorajára, az értelem rendező-tágító és nem korlátozó, leszűkítő hivatására, s a tudat fölötti alig dimenzionált tág térségekre. ‘Ismerd meg önmagadat’: ez a célom.” (In: Írói vallomások. Összeállította: Tóbiás Áron. Petőfi Irodalmi Múzeum-Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 1971. 190.)

[2] József Attila: Szépség koldusa. Szeged, 1922.

[3] Weöres Sándor: Hajnal. Nyugat, 1932. 15-16. sz. II. 152.

[4] Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor költői életműve. Tekintet, 2013. 3. sz. 4.

[5] József Attila 1928 decemberében kereste föl Reviczky utcai lakásán Babitsot – Illyést is ekkor mutathatta be neki –, ám „ez a találkozás – Basch Lóránt emlékezése szerint – mindjárt vitába torkollott, mégpedig Croce intuicionista esztétikája körül.” (Szabolcsi Miklós: „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927–1930. Akadémiai, Bp., 1992. 366.)

[6] Lőcsei Péter: Weöres Sándor és a Nyugat. Holmi, 2013. 6. sz. 729–730.

[7] „Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos. De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét indítja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, ‘glóriával általlépnie” – építette bele pamfletjébe új tudását az Előörs Bűbáj-rovatát szerkesztő József Attila.

[8] Weöres Sándor: A vers születése. Meditáció és vallomás. In: W. S.: Egybegyűjtütt írások. Harmadik, bővített kiadás, I. kötet. Magvető, Bp. 1975. 219–260.

[9] Weöres Sándor: Hideg van. Versek. Pécs, 1934.

[10] „A költészet területén jól tájékozódik, csupán az életben tájékozatlan még. Képessége több, mint mondanivalója. Amit megfog, azt meg is oldja; kezében az anyag egy-kettőre méltó költői tárggyá válik; a varázslatot hibátlan beavatottsággal végzi. A változás, a szeszély, ami egyben az ifjúság leghitelesebb jellemvonása, abban nyilvánul, hogy még maga sincs tisztában, mit kellene megragadnia, kísérletez, maga is tudja, hogy felfedezőúton van, most próbálgatja a világot. Az út izgalmas, minden forduló elébe és elénk tárhatja azt a területet, mely majd az övé lesz. Egyelőre mindenen áthalad, figyel és jegyez; szeme kitűnő, megjegyzései és képei élesek, találóak: ha megtalálja a maga útját, szavainak eleve hitelt adunk.” Illyés Gyula: Hideg van. Weöres Sándor versei. Nyugat, 1934. 10–11. sz., Figyelő rovat, I. 586–588.

[11] Weöres Sándor: Önkarrikatura. [Sic] Nyugat, 1933. 13–14. sz. II. 31.

[12] Próteusz: a görög mitológiában Poszeidon, a tengeristen mindentudó fia, aki bármilyen alakot magára ölthet; legbensőbb világáról személytelenül is képes számot adni. Weöres legközelebbi költő-rokona a háború befejezése után megismert Rákos Sándor volt, aki utolsó versei egyikében meg is örökítette, hogyan telt el egy napja 1946 telén az Illés Árpád festőművész műtermében mindig otthonra lelt Weöres Sándor társaságában, s pontosan érzékeltette, miért volt számára oly ihlető hatású ennek az „asztráltestű” – a földi és égi dimenziók között akadálytalanul közlekedő – költőnek az emléke és alkotói attitűdje. (Lásd: Rákos Sándor: Egy napom Weöres Sándorral. In: R. S.: Senki úr Semmibe indul. Belvárosi Könyvkiadó, Bp. 1996.125–128.)

[13] Molnár Tibor: Beszélgetés a magyar Panait Istratival. Brassói Lapok, 1936. július 5. 4. – Szövegét lásd: Kortársak, 419–424.

[14] József Attila 1931–1933 között dr. Rapaport Samu pszichoanalitikus, „a gyomor Freudja” kezelése alatt állt (s a honorárium fejében költői nyelvre fordította az orvos első könyvét, mely Ideges gyomor- és bélbajok kezelése és gyógyítása címmel 1931 őszén jelent meg a Lélekkutatás kiadásában), majd 1934 őszétől két éven át Gyömrői Edit díványán próbálta földeríteni gyermekkora traumatikus élményeit. Az analitikus órákon fölsejlő múltbeli képek fölidézésével és verbalizálásával nemcsak lelki „gyógyulását” szorgalmazta, sokkal inkább költészetét próbálta – a mélyre temetett élményanyag fölhasználásával – totálisan megújítani.

[15] A díjátadáson 1935. január 18-án készült csoportképen Weöres Sándor Szerb Antal és Füst Milán között az első sorban áll, míg József Attila a második sorba szorul, Halász Gábor és Nagy Lajos mögé. A felvételt a Tolnai Világlapja közölte 1935. január 30-án, az 5. szám 4. oldalán. Lásd: Idesereglik, ami tovatűnt. József Attila összes fényképe. Előszó: Beney Zsuzsa. Szerkesztette: Kovács Ida. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp. 2005. 38., 71.

[16] Weöres Sándor: A kő és az ember. Versek. Nyugat, Pécs, 1935.

[17] Beszámolóját élményeiről lásd: A keleti út. Weöres Sándor és Nyisztor Zoltán párhuzamos útinaplói. Összeállította, a szöveget gondozta és az utószót írta Steinert Ágota. Terebess Kiadó, Bp. 1998.

[18] Baktay Ervin (1890–1963): festőművész, művészettörténész, orientalista, asztrológus, író, műfordító.

[19] Stoll Béla a versek szóhasználata alapján úgy véli, 1932–1933 körül keletkezett a költemény – szemben Szántó Judit datálásával, aki szerint egy neki ajánlott mese-témaként született 1936-ban. (Lásd: József Attila Összes Versei [JAÖV], kritikai kiadás, III. kötet, jegyzetek. Közzéteszi Stoll Béla, Balassi Kiadó. Bp., 2005. 194.)

[20] (Agárdi) Danzinger Ferenc (1898–1969), a polihisztor hírében álló „Danci”, a Társadalmi Szemle szerkesztőjeként a harmincas évek elején közeli barátja és vitapartnere volt József Attilának. Szenvedélyesen figyelte a Távol-Kelet eseményeit, s barátai „élő lexikonként” tartották számon.

[21] Báró Hatvany (Deutsch) Bertalan (1900–1980): orientalista. Író, műfordító, a Szép Szó folyóirat alapítója és mecénása, Hatvany Lajos unokatestvére. Ázsia lelke című művével 1935-ben filozófiai doktorátust szerzett a Pécsi Tudományegyetemen.

[22] József Attila: Ázsia lelke. Megjegyzések Hatvany Bertalan könyvéhez. Szép Szó, 1936.1. kötet, 1. sz. 68–71.

[23] Halász Gábor kora valóságos problémáit kérte számon a művekben, ezért kritikusi krédója így hangzott: magábananakronisztikusan kezelni a múltat.” Elismerően írt József Attila Medvetánc kötetéről és a legfiatalabbak költői teljesítményét elemezve Weöres Sándorról is megemlékezett. (Lásd: Új verseskönyvek, Nyugat, 1935. 4. sz. Figyelő, disputa rovat. I. 317–326.)

[24] Lásd: Halász Gábor: Nemzedékproblémák. Nyugat, 1933. 9. sz. I. 522–524.

[25] Weöres Sándor: Hang a „legifjabb” nemzedékből. Nyugat, 1935. 11. sz. Figyelő, disputa rovat, II. 384–385.

[26] A monográfus Weöres leveléből is idéz, amelyet a fölháborodott költő Vas Istvánnak, „sorstársának” írt: Babits „kifogásképpen említi, hogy nem fordulunk külföldi mintákhoz, hogy az ő nyomdokaikon haladunk, hogy nem vagyunk elég rossz gyerekek, mint ők voltak annak idején: hogy nem úgy csináljuk, ahogy ők csinálták. Az ő idejükben a ‘hagyományőrző’ volt a dicsérő jelző, ma a ‘merész’. Az ő idejükben a szelíd fiú volt a papa kedvence, ma a rakoncátlan kölyök a kedvenc. Előállt az a paradox helyzet, hogy ma forradalmi cselekedet nem forradalmárnak lenni. Maga Babits írta egy versében: ‘írd tenyeredre: sohasem lehet, mi egyszer volt már…’ Ők megtörték az utat, hát ne kívánják, hogy mi is úttörők legyünk: tűrjék el, hogy új emeletet húzunk az ő palotájukra. Nekünk nem úttörő, de összefoglaló szerep jutott”‘ (Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor. Kossuth Kiadó, Bp. 2013. 75.)

[27] Weöres Sándor: „Harmadik nemzedék”. Nyugat, 1937. 5. sz. Őrjárat rovat, I. 389–391.

[28] Négy nemzedék. Élő magyar költők. A tanulmányt írta és a költőket bemutatja: Sőtér István. Parnasszus Könyvkiadó, Bp. 1948. 228.

kép | Wolfgang Paalen művei, wikiart.org