A FÜRDŐZÉS LÉLEKTANA

A csecsemőnek szinte lételeme a fürdővíz, míg ki nem növi kiskádját, melyben a szülők játékos ceremónia keretében összekapcsolják a tisztálkodást a magzati közeg idézésével. Az egyetlen, gyerekkoromban készült fénykép, amelyen mosolygok, a kerti lavórban ülve mutat – egyéves lehetek. A későbbi fotókon bánatosan, kényszeredetten nézek a tényfékezőgépbe; mellettem örökmozgó, életvidám kishúgom. Őt még fürdeti a nagymama; nekem már egye­dül kell mosakodnom esténként a konyhai hokedlire tett lavórban. Kan­nában hordjuk a vizet az utca végi kútról – hamarosan ez is a reszortom lesz. A mosdótálba szánt vizet a sparherten melegítjük; a hűvös, ablaktalan kony­ha levegője ilyenkor átlangyosodik – de a mosdás emlékétől még most is fázom. Fürödni – azaz zuhanyozni – a KÖJÁL-kirendeltségre járunk szomba­ton­ként. Leválasztott családi házban élünk: a fürdőszoba a szomszédoké – tizenhét éven át irigylem őket ezért, míg mi is beköltözhetünk egy másfél szobás, összkomfortos lakásba.

izgalmas a lubickolás

Kiskamaszkorban átalakul a gyerekek fürdésigénye. Pancsolni, fröcskölni ekkor már „dedós” időtöltésnek számít, a mélyvízben és a hullámfürdőben azon­ban izgalmas a lubickolás. A strandok meleg vizes medencéit csak a leg­ki­sebbek – no és az öregek – részesítik előnyben. Apánk hétvégén igazi für­dőbe jár. A Széchenyi a törzshelye. Egy órát utazik, míg Rákospalotáról a Város­ligetbe ér. Fontos neki ez a program, nem hagyja ki soha.

Húgommal sokáig nem tudjuk, milyen belülről az előkelő palotának látszó fürdő. Amikor a Vidám Parkba, az állatkertbe vagy a cirkuszba visznek ben­nünket a szüleink, mint valami családi nevezetességet mutatják az épü­le­tet: „ide jár apuka minden héten!” De mi inkább strandra vágyunk.

Már felső tagozatosak vagyunk, amikor apánk magával visz bennünket a Széchenyi fürdőbe. Nem hiszünk a szemünknek: a mértani pontossággal meg­tervezett medencék körül minden csupa kő, sehol egy zöld sziget; a mél­tóságteljes kupolák, oszlopsorok főúri eleganciájával nem tudunk mit kezde­ni, hiszen kertes házban élünk, ahol virágok, gyümölcsfák, orgonabokrok vesz­nek körül. Nagy csalódásunkra apánk – aki fiatal korában birkózó volt, s egész halom érmet őriz otthon – ki sem mozdul a meleg vizes medencéből. Úgy áztatja magát órák hosszat, mint az öregek. Pedig ő még fiatal – leg­alább­is a szemünkben. Kései gyerekek vagyunk. Ha utánaszámolok, ötvenes évei elején járt akkoriban. Föltehetően – amikor nem voltunk vele – a fürdő egyéb szolgáltatásait is igénybe vette: a gőzt vagy a masszázst.
fejesugrás
Húgomnak – talán mert fiúnak várták – a sport a mindene. Míg én a kályha melletti zugban falom a könyveket, ő fára mászik, futkározik egész nap, majd beiratkozik a rákospalotai Testvériség Sportegyesületbe, és rövidesen megnyeri gerendán a Balaton-bajnokságot. Engem is pártfogásába vesz, hogy legyűrjem félénk­sé­gemet és ügyefogyottságomat. Magával visz a szak­osz­tályi sporttáborba, ahol éppen a fejesugrást gyakorolják a kerti meden­cé­ben. Nógatnak: próbáljam meg. Nem akarok gyávának mutatkozni, pedig az vagyok. Összeszedem ma­gam, és ugrok: hasmánt ér a víz; úgy érzem, ketté­sze­li a testem. Jajgatva evic­kélek a partra, ájulás környékez. Soha többé nem próbálkozom ugrással. Vízközelben inkább napozok vagy az árnyékban olvasok. Húgom lemond ró­lam mint reménytelen esetről.

Az emberélet útjának felén újra megváltozik viszonyunk a fürdővízhez: amint belépünk a „reuma-korszakba”, a sportos hidegből megint az oltalma­zó melegbe kívánkozunk. Gyógyfürdőbe járunk, ingyen kezelésekért harco­lunk, és nem sajnáljuk a pénzt egy wellness-hétvégére. Elérkezik a „második gyer­mekkor”, amikor ismét meg kell tanulnunk fájdalommentesen járni. De ekkor már anyuka helyett a fürdőmester vagy a gyógytornász vigyázza mozdulatainkat a sorstársakkal zsúfolt, meleg vizes medencében.
Negyvenéves korom után kezdődnek ízületi fájdalmaim. Zsibbadó bal láb, elferdült derék: porckorongsérv – csontkovács, gyógytorna, súlyfürdő vár rám az ORFI-ban. Húgom meglátogat: makkegészséges, életerős, Kanadába készül, új életet kezd – és ott is megáll a lábán.
az összes kezelés
Megúszom a műtétet, de már nem vagyok a régi: a lumbágó, a nyakme­re­vedés, a fejfájás, a szédülés elválaszthatatlan kísérőm marad. Olykor feltámad bennem a vágy: milyen jó volna újra elkísérni apámat a Széchenyi für­dő­be. Együtt ücsörögnénk a meleg vizes medencében, s végigcsinálnám vele az összes kezelést, ami csak létezik! Persze, nyugdíjasként egyikünk sem engedhetne meg magának ekkora luxust. Így csak álmodom az eltűnt gye­rek­korról s a képzeletbeli újratalálkozásról apámmal, aki idén áprilisban lett volna százéves.

kép | Hórusz Archívum