VAK EMBER, GYEREKKEL

A Gyöngyösi útnál szálltak ki a metróból. Addig észre sem vettem őket, a negyven-negyvenöt éves férfit és a nyolc-tíz éves kisfiút, csak ahogy kiszálltak a kocsiból, és magabiztos léptekkel elindultak a kijárat felé. A férfi bal kezében fehér bot, jobb kezével a fiú bal kezét fogta – a metró viszonylag sokáig vesztegelt az állomáson, így még azt is láttam, mikor a feljárati lépcsőhöz értek. Eltűntek. Nem siettem, nem vártak sehol időre, nyugodtan kiugorhattam volna a szerelvényből, utánuk eredek, meglesem őket, figyelem útjukat – de mire észbe kaptam, már az Árpád hídnál jártunk.

mit tudok meg

A férfi valódi vaknak látszott, nem csak gyengén látónak, s főként nem szimulánsnak. Járása, fejtartása – mindkettőjük megjelenése a „valódiságot” sugallta. Nem kéregetni vagy bérkoldulni indultak valamelyik sarokra vagy aluljáróba. Valamit együtt elintéztek, és mentek haza. Bár ki tudja. És mit tudok meg, ha leszállok, és utánuk megyek? Hogy melyik utcán fordulnak be? Hogy vásárolnak-e még az ABC-ben? Találkoznak-e valakivel? Ha elég közel merészkedem hozzájuk, és meghallom, mit beszélnek – már ha egyáltalán mondanak valamit –, okosabb lennék?

Mindenesetre napok, hetek teltek el, és mindegyre rájuk gondoltam. Olykor elképzeltem, hogy többször végigutazom a vonalat Újpest városkaputól az Árpád hídig, és összeakadok velük újra. De nem tettem, csak egyre többet gondoltam rájuk, és magamban szőttem-bogoztam tovább, amit láttam.

Mit láttam? Közönséges metróbeli képet. Két embert a tengernyi utazó-járókelő között. Nem volt kétséges, hogy a vak ember és a gyerek valami különös békességet, biztonságot, már-már derűt sugárzott – az ilyesmit az optikai észlelés mellett számtalan apróság jelezheti, és nemcsak emberekből, de állatokból, növényekből, a földből, kövekből, környezetünk bármilyen darabkájából-részletéből eredhet.

mint egy látomás

Vajon azért fogott meg különös erővel a kép, mert annyi nyugtalanság és kérdés feszült bennem? A betegség árnyéka, az öregedés egyre súlyosbodó terhei, aggodalmak és aprócska remények kergették egymást agyamban-lelkemben. A munka öröme – nekem volt ilyen – fakult, és a kérdés elháríthatatlanul nyomult felém: meddig van még szükség rám? Elkopik tudásom, a fiatal kollégákat nem a világ működése érdekli, még a fizikai világé sem, nem tartanak igényt a felhalmozott tapasztalatra, a minél több jövedelem mindennél fontosabb számukra. Nem emberekre – rám!? – figyelnek, mert céljaikat az információs sztrádán történő versenyfutással (ámokfutással?) vélik elérhetőnek. Dehát szeretem fiatal kollégáimat, sokat tanulok tőlük, és olykor-olykor felfedezem bennük a szellemi kíváncsiságot is. Azt hiszem, efféle kavargott bennem akkor is – a vak ember és a gyerek, ketten együtt, úgy hatottak rám, mint egy látomás.

Igaz, ritkán vagy talán még soha nem láttam vak embert és gyereket együtt az utcán. A vakok többnyire egyedül járnak. Legfeljebb kutyával. A Vakok Intézete környékén, a Városliget felé néha feltűnnek párok, kettőzött magabiztossággal trolira szállnak vagy sétálnak az Ajtósi Dürer soron. A vakok viselkedéséről és képességeiről még kora gyerekkoromból vannak meghatározó emlékeim. C. belvárosának egyik terén a legtekintélyesebb újságos bódét – sötétszürke bádogszínű volt, és nem is kicsi – egy vak bácsi bérelte (vagy kapta a várostól örökös használatra). Még a nevére is emlékszem: Madurkai bácsi volt. A felnőtteknek nem is annyira bácsi, hiszen 50 évesnél nem lehetett több, de nekem, négyévesen, nagyon is bácsi. Mindig tőle vettük az újságot, nagyapám ezt parancsba adta a családnak. Elámultam, hogyan ismerheti minden vevőjét és minden újságját – a Kis Újságot, Szabad Földet, Magyar Nemzetet, Világosságot, a Szabad Szájat és Ludas Matyit, a helyi lapot meg az összes képes újságot, és ami sajtótermék akkoriban létezett, mindet! Tévedés nélkül választotta ki a kért lapot, megszámolta a kapott aprópénzt, és ha kellett, fillérre pontosan adott vissza. Hallottam, hogy a vakoknak különösen kifinomult a tapintásuk, de ha nincs Madurkai bácsi, valószínűleg így soha nem hiszem el. Amikor este bezárta a standot, felesége vagy felnőtt lánya jött érte, és együtt mentek haza. Azután nem is akadt dolgom vakokkal, legfeljebb ha alkalomadtán átkísértem őket a zebrán.

Azaz mégsem! A kilencvenes évek közepén a Niagara-vízesésnél találkoztam egy vak férfival, aki szintén eljött „megnézni” a természeti csodát. Talán már Buffalóban, a repülőtéren láttam, vagy csak Niagara Falls-ban, a látogatókat szállító buszon? Mindenesetre mellém keveredett, és beszélgetésbe elegyedtünk. Egy asztalnál ebédeltünk, és ő mesélt. Elmondta, azért járja a világot, hogy minél több tájat, várost, műemléket „lásson”, sokféle emberrel találkozzon, és a vakság nem akadályozza ebben. Keresi a szépséget, és meg is találja. Elámulva hallgattam, de amikor magunkra öltöttük a vízhatlan, csuklyás műanyag köpenyeket, és beszálltunk a motorcsónakba, ami közvetlenül a zuhatag alá vitt, és láttam a sűrűn hulló vízpermettel szembe fordított arcát, elhittem, hogy teljes neki az élmény, hogy valamiképp látja, amit mi, sőt talán színesebben, mélyebb tartományokban érzékeli a csodát. Egyedül járta a világot, félelem nélkül, biztonságérzettel utazott Afrikától Ausztráliáig, és persze szerte Amerikában. Azt mondta, rengeteg barátja van mindenütt. Nyilván eltökélten is bízott a szépség és együttérzés hatalmában.

És most, mint sűrített üzenet, a Váci út metró-árkában megjelent ez a vak férfi, gyerekkel! Meg kell fejtenem az üzenetet, vagy mint egy tömörített fájlt, ki kell csomagolnom. Ki tudom-e?

Úgy képzelem, a férfi, talán az apa, vak, a gyerek látó. De ha mindketten vakok? Pár éve láttam egy filmet, amely arról szólt, hogy két vak ember összeházasodik, és annak ellenére születnek gyerekeik, hogy az orvosok, rokonok, barátok óvják őket ettől a vakmerőségtől. A történetben a harmadik vagy negyedik gyerek valóban vakon születik, és ekkor megrendül ugyan a hitük, de a látó testvérek olyan szeretettel és okossággal veszik körül kistestvérüket, úgy megtanítják a belső látás örömére, hogy felnövekedve sem jut eszébe a vád: miért kellett megszületnie.

határtalan bizalom

Elhessentem a gondolatot, hogy itt, a Gyöngyösi úti megállóban vak vezet(ne) világtalant, nem, a fiúcska nyilván nem vak. Csak együtt van apjával (legyen apja a férfi), együtt utaztak valahova, és együtt mennek haza. A világ legtermészetesebb módján, amikor az apa jónak látja magával vinni cseperedő fiát, amikor úgy véli, ideje, hogy tanulja a dolgok intézését, megismerje a várost, szokja a közlekedést. Lehet, hogy a kisfiú kérte, hadd menjen apjával, mert kíváncsi mindenre, amit láthat, és egyébként is szeret apjával lenni. Persze hiába nem látszik, valószínű, a fiú segít apjának a tájékozódásban. Talán nem „vezeti”, nem, ez nem jó szó, hiszen az apa is úgy megy, mint aki ismeri az utat, a lépcsőt. Olyanok, mint két tökéletesen látó ember, csak az egyik kisebb, a másik nagyobb. Ha pedig valamelyest mégis vezeti a fiú apját, olyan finoman és egyszerűen teszi, hogy alig észrevehető. Ki irányít kit? Ez a szép benne? A tízéves forma fiú mégiscsak gyerek, nem lehet még otthonos a világban, a nagyvárosban. Szüksége van szüleire, vak édesapjára is! Az apának meg őrá, mert vele könnyebb be- és kiszállni a metróból, haladni a járdán. A fiú bizonyára otthon is segít apjának, az apa meg kikérdezi a leckét, elmagyarázza a fizikapéldát, zenét hallgatnak, nemsokára a szerelemről is beszél neki – egyszóval vezeti. Képemből hiányzott a gyerek anyja. Vajon ő is vak, mint a filmbeli családban? Nem, ez túldramatizálás, sőt, melodramatizálás! Van-e egyáltalán család? Remélem, igen. És lassan közelítettem ahhoz a bizonyos üzenethez: mi volt olyan lebilincselő kettősükben. A határtalan bizalom. Ahogy fogták egymás kezét, a fiú pillanatra feltűnő arca, mikor apjára nézett, a lépéseik ritmusa – és a puszta tény, hogy együtt utaznak a pesti metrón. A világtalan embernek amúgy is elemi életfeltétel a bizalom. Miben bízhat a vak? Bíznia kell a látókban. El kell hinnie, hogy segítségére van a külvilág, hogy a játékszabályok és jelrendszerek, amikre megtanítják, érvényesek. Bíznia kell önmagában meg a fehér botjában, kutyájában, kifinomult érzékeiben, a társadalom együttérzésében – esetleg a tudomány fejlődésében. Ennyi a számára kimért bizalom „normál adagja”; a család nem mindig biztos háttér. A vak gyerek teherré válhat, a vak nagypapa meg végképp.

Tudom, hogy más a helyzet a vakon születettekkel, mint a később megvakultakkal. Aki később veszti el látását, még „lát” az emlékeivel – már megtanulta a világ jellemző alakjait, ismeri a bútorok helyét a lakásban, fel tudja mérni a távolságot a lépcsőház és a lakásajtó között; viselkedhet úgy, mint Török Sándor regényhőse, aki mikor megtudja, hogy meg fog vakulni, mohón fényképez. Képeskönyvet szerkeszt a jövőre, teletömi memóriáját a még működő látóközpontjából érkező „információval”.

szavak nélkül is

Ahol a családban marad a vak családtag, és akad kísérője, gondozója, kutyája, megtanulja a Braille-írást, kap hangos számítógépet, jár hangversenyre – még a legoptimálisabb körülmények között is nehéz, hogy úgy „lássa” a világot, ahogy a többiek, ezt a biztonságot talán csak egy másik vak, vagy egy gyerek adhatja meg. A fiú szavak nélkül is azt közölte: apu, bízz bennem, hagyd rám magad, emeld fel a fejed, gyere nyugodtan mellettem, mert bár kicsi vagyok, tudom az utat, jelzem, ha lépcső jön, szólok a piros lámpánál. Hiszen én is bízom benned, szükségem van rád, tudom, hogy felnevelsz, és nem lesz nekem rosszabb, mint annak, akinek látó apja van…

Ők persze csak mentek kéz a kézben – én meg lehet, hogy néhányszor mégis végigutazom azt a metrószakaszt, hátha találkozom velük.

felső kép | id. Pieter Brueghel: Vak vezet világtalant, wikimedia.org