Vajda Mihály

KÉTEZER – ELBIZONYTALANODOTT – SZÓ…

1994 december

KÉTEZER – ELBIZONYTALANODOTT – SZÓ…

I. Mi hiányzik?

Szilágyi Ákos szerint a „modern, demokráciában fogant, pártpolitikai értelemben vett jobboldal” hiányzik, mert „nincs működőképes demokrácia ilyen jobboldal nélkül”, Lányi András szerint viszont „nem az autentikus jobboldal hiánya fenyegeti súlyos egyensúlyvesztéssel a magyar demokráciát, hanem éppen ellenkezőleg, a baloldalé”. Ha két okos ember, akinek az értékrendje nagyjából és egészében megegyezik – mindketten liberálisok, mindketten „a privilegizált szerkezetek lebontására” voksolnak, s ugyanakkor mindketten bizonyos szkepszissel tekintenek a modernitásra[1] – egy adott helyzetet ennyire különbözőképpen értékel, akkor bizonyára baj van azzal a fogalmi apparátussal, amelyet az elemzéshez felhasználtak. Tulajdonképpen ezzel is tisztában vannak mind a ketten, de meggyőződésem, hogy erre nem is érdemes sok szót vesztegetni.[2] Nem érdemes sok szót vesztegetni akkor – bármilyen paradoxul hangozzék is ez –, ha politikáról, nem pedig értelmiségi attitűdökről beszélünk.[3] Ha nem az értelmiségi szemével nézzük a dolgot, akkor még az is kiderül, hogy Szilágyi és Lányi ugyanazt hiányolják, ugyanis a kialakult privilégiumok lebontására irányuló törekvés szervezeti inkarnációját. Ez a törekvés éppúgy tekinthető jobb- mint baloldalinak, attól függően, hogy a történelemben megvalósuló több szabadság vagy a magyar társadalom modernizálása szemszögéből tekintem-e. Ez pedig politikailag tekintve édesmindegy.

a szolidaritás mint érték

S most, miután mindent ilyen jól elmagyaráztam, itt állok (hogy ne legyek olyan patetikusan szkeptikus, bevallom: ülök tulajdonképpen), s ami a dolog tartalmi részét illeti, nemigen tudok mit mondani. Merthogy itt a közeljövőben nem lesz az, amit vitapartnereim és jómagam is szeretnénk – bárhogyan is nevezzük –, azzal mindannyian tisztában vagyunk. Nem fogunk világos egyértelműséggel betagolódni a nyugati modernitásba, ami pedig feltétele lenne, hogy abból kiindulva, annak talaján szóhoz jusson „a politikai baloldal nemzedéke”, ahogyan Lányi fogalmaz, mely „baloldal” „a személyiség integritásának és az igazságról, általában: az érték mibenlétéről folyó diskurzus szabadságának feltételét immár nemcsak az egyéni autonómiában látja, hanem a kulturális közösségek, önként választott társulási formák szabad önmeghatározásában, valamint az egymás javáért viselt felelősség tudatos vállalásában” is. Azt, hogy ez anélkül is bekövetkezhetne – ha egyáltalában, hiszen ennek a legfejlettebb nyugati társadalmakban sincsen igazán keletje –, hogy előbb egy többé-kevésbé funkcionáló modern jóléti társadalommá ne válnánk, azt – remélem – Lányi nem gondolja komolyan. Nem vitatom, hogy az európai kultúrához hozzátartozik a szolidaritás mint érték, de – s így van ez jól – a szabadságnak mint értéknek alárendelve. Megtanultuk már, mihez vezet, ha az európai kultúrán belül – akárcsak ideiglenesen is – más értéket rendelnek a szabadság-érték fölé. Egy bizonyos jólét meg biztonság viszont az európai átlagember szemében feltétele a szabadságnak, annak, hogy többé-kevésbé szabadon rendelkezzék saját sorsával. Szilágyi Ákos nem megy ilyen messzire, tőle távol vannak a történelmi utópiák, ő csak azt szeretné, ha sem a szocialista párt nem válna leválthatatlanná, sem a jobboldali radikalizmus fenyegetése nem válhatna komolyabbá. De ehhez is arra lenne szükség, hogy a magyar társadalom egy funkcionáló modern jóléti társadalommá váljék, mert hiszen a modern jobboldal és a modern baloldal váltógazdasága azon alapszik, hogy hol a javak megtermelésének biztonsága – a jó funkcionálás –, hol pedig a megtermelt javak igazságosabb elosztása tűnik fontosabbnak, de egyik sem igazán veszélyeztetettnek. Nálunk pedig arról lenne szó, hogy biztosítsuk a funkcionálás feltételeit. Szerintem bármit akarunk is hosszabb távon, most ez utóbbit kell akarnunk. De hogy ki az, melyik politikai képződmény, aki/ami ezt elérni képes, azt nem tudjuk. Hiszen aki tradicionálisan nyugaton ezt képviseli, a modern jobboldal, az itt szükségképpen nem rúg labdába, mert Európának ezen a felén az emberek interiorizálták a szocialista értékeket, s csak azért nem szerették a kommunizmust, mert az nem váltotta be szocialista ígéreteit. A szocialisták sikereinek részben ez a titka: vállalják a kontinuitást, de egyben azt állítják, hogy a célok eléréséhez (milyen célok? maradjon csak homályban!) jól működő piacgazdaságot kell teremteni.

vecteezy abstract watercolor background with spots and splashes on 27937564

Hát akkor mit tegyünk, mi, értelmiségiek? Van egy ötletem, de ha elmondom, akkor úgy tűnök fel lassan már magamnak is, mintha valakiket kioktatni szeretnék. Azt mondanám ugyanis, hogy ha mindenekelőtt az „egész” sorsa izgat bennünket, akkor menjünk a politikába, a pártpolitikába, de ne félszívvel, hanem úgy istenigazában, váljunk hivatásos politikusokká. Vagy ha ez nem kell, mert unalmas, vagy mert így szükségképpen szem elől tévesztjük a jobb jövő vízióját (az emberiség sorsát), akkor csináljuk a magunk dolgát, a magunk értelmiségi dolgát, s vegyük közben észre azt is, hogy ma – s ez így volt már az ásatag, rendies jobboldaliság idején is – sok mindent el lehet érni, sokban lehet jobbítani azon a konkrét helyen, ahol van hatalmunk, ahol tényleg kompetensek vagyunk. Konrád ezt írta a hetvenes évek végén: „Mivel mulasson a független értelmiségi? Függetlensége gyakorlásával abban a munkában, amelyet végez, azokban a pozíciókban, amelyekhez leginkább vonzódik, abban az életkörben, azokban a társas kapcsolatokban, amelyekbe sorsa helyezte. A magunk nyelvében és közegében vagyunk a legerősebbek. A hatalomhoz úgyis jobban értenek azok, akiknek van. Szabad embernek kényelmetlen, ha bármilyen hatalma van. A cselekvés fölmagasztalása a szemlélet rovására egy letűnő korszak értelmiségi öngyűlölete volt.” Talán ideje lenne ehhez tartani magunkat.

II. Az ásatag, rendies jobboldal nyomában

Szilágyi Ákos remekül jellemezte ásatagnak azt a jobboldaliságot, melynek kenetteljes hangját szerencsétlenségünk volt egy egész legislatura-periódusban hallani. Ha kicsit eltúlzottnak érzem is az elmúlt négy év „hatalmasait” Márainak a Horthy-korszakbéli urakra vonatkozó szavaival jellemezni: nem érzem, hogy igazságtalanság történt volna velük. Hiszen ők maguk kacérkodtak a Horthy-korszak szellemiségével. Hogy megszabadultunk az ilyen gondolatokkal játszó hatalomtól, s magam is úgy hiszem, végleg, az nékem is nagy örömömre szolgál. Az az érzésem azonban, hogy Szilágyi Ákos a kelleténél komolyabban vette a retorikájukat, ezért is volt megdöbbenve, amikor kiderült, hogy ezek bizony rendes-becsületesen tartották magukat a polgári demokrácia játékszabályaihoz. Kiírták a választásokat, amikor kellett, s annak rendje és módja szerint, zokszó nélkül át is adták a hatalmat azoknak, akikre mindaddig átkaikat szórták. Őszintén szólva én sohasem értettem azokat, akik elképzelni sem tudták, hogy bekövetkezik, és minden nehézség nélkül bekövetkezik a hatalomváltás. Nem értettem, mert fel nem foghattam, hogyan képzelik, hogy az MDF vezetőiből egy-két év alatt valóban magyar urak, az úri magyar középosztály képviselői lettek. Hiszen szó sem volt ilyesmiről. Ez az egész rémes retorika, amelybe persze próbálták beleélni magukat, csupán identitás-keresésük meglehetősen szerencsétlen következménye volt. Kétségtelen, hogy mindenáron különbözni akartak. Különbözni nemcsak a szocialistáktól, hanem – jóllehet eredetileg többségük magát is liberálisnak tudta – az SZDSZ és a FIDESZ liberálisaitól is. Mert a magyar értelmiségnek ahhoz a frusztrált típusához tartoztak, akik – ellentétben az urbánus liberálisokkal – elbizonytalanodnak a nyugati közegben. „Vidékiek” voltak – s ennek a szónak ebben az országban, sajnos, van értelme. Tamás Gáspár Miklós még az előző választások előtt azt mondotta róluk, hogy mucsaiak, haragudtam is rá ezért – nem mintha nem lett volna igaza, hanem mert felesleges volt bántani s így tovább frusztrálni őket. S a frusztrációikat – mint mindenki, aki valamiért valakivel szemben frusztrált – a másik hibáival kívánták magyarázni. De mi a másik hibája a politikában, ha tulajdonképpen ugyanazt akarja, amit én? Az, amiben mégis különbözik. S ez a nemzeti probléma kezelése. S ebben tényleg különbözünk. Mert ők igencsak ingerülten reagálnak Szilágyi Ákosnak arra a mondatára, hogy „politikai szempontból egyetlen értelme lehet annak, hogy valaki magyar vagy nem magyar, mégpedig az, hogy a magyar állam polgára-e vagy sem.” Mert ők azonnal átfordítják a szlovák vagy a román Szilágyi Ákos mondatába, minek eredményeképpen politikai szempontból a felvidéki magyarok szlovákok, az erdélyi magyarok meg románok. Nem érdemes itt magyarázkodni. Nem érdemes magyarázni a „politikai szempontból” megszorítás óriási jelentőségét. Politikai nemzet és kultúrnemzet fogalmai ugyanis összebékíthetetlenek. Kénytelenségből, mert nem akarok lemondani liberális értékeimről (mert azt akarom, hogy magyar legyek, ne pedig zsidó vagy éppenséggel uram bocsá’ magyar zsidó?), magam is a politikai nemzet fogalma mellett teszem le a voksot. De tudatában vagyok annak, hogy ezzel mindazokat, akik a Kárpát-medencében kulturálisan magyarok, de nem a magyar állam polgárai, mindaddig kiszolgáltatom egy számukra idegen – kulturálisan idegen – hatalomnak, amíg ezen a fertályon nem teszi mindenki magáévá a politikai nemzet fogalmát. Trianon mind a mai napig megnehezíti, hogy e vonatkozásban liberálisok legyünk. Ezeket a dolgokat meg kellett volna tudni beszélni egymással ahhoz, hogy a különbséget ne lehessen olyan jelentőségűvé felfújni, hogy egyeseknek már azt kelljen hinniök: nemzeti liberálisaink többsége, tegnap még tényleg liberális, mára már magáévá tette azt „a tudatot, hogy ő mint ’keresztény magyar ember’, előjogokkal élhet a világban; egyszerűen azért, mert ’keresztény magyar úri ember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát stb…” (Márai, idézi Szilágyi Ákos). Ez nem történt, de – minthogy különbözni akartak – azt elhitették magukkal, hogy bennünket, urbánus liberálisokat nem érdekel a környező országokban élő magyarok sorsa.

vecteezy ai generated abstract colorful watercolor background 35758857

Balul ütött ki a dolog a számukra. Szépen el is vesztették újra identitásukat. Ahogy közben a FIDESZ is elvesztette, mert kiderült, hogy a modern jobboldaliság itt lehetetlenség, s akkor ő is magára húzta a „nemzeti” gatyát, ami úgy állt rajta, mint tehénen a jelző. Ő meg ezt azért tette, mert nem szerette volna feladni a szocialistákkal szembeni különállását, nem szeretett volna az SZDSZ sorsára jutni.

nem készültünk fel igazán

Talán végre föl kéne ébrednünk, s tudomásul kellene vennünk, hogy mindannyian, akik ma itt felnőttek vagyunk, az átkos emlékű termékei vagyunk, hogy közösek voltunk abban, de abban tényleg közösek voltunk a késő kádárizmus haszonélvezőivel, mai urainkkal is közösek –, hogy utáltuk azt az egészet, ki azért, mert hazug volt, ki azért, mert ineffektív, ki azért, mert nemzetietlen, ki azért, mert a nacionalizmussal kacérkodott. Utáltuk, minthogy azonban nem tudtuk elképzelni, hogy megérjük a végét, azok közül is csak igen kevesek tudták elképzelni ezt, akik tettek is ellene valamit (amiért is ez utóbbiakat általában nem szerették: „még a végén elrontják az erre lelhető világok undorítóan legjobbikát!”), nem készültünk fel igazán arra, hogy miként identifikálnánk magunkat azután, ha mégis bekövetkeznék a lehetetlen, azaz hogy milyen utat választanánk ezen ország számára, milyen utakat látunk egyáltalában lehetségesnek. „Piacgazdaságon alapuló szociális demokráciát”, ezt tudtuk, szinte mindenki kivétel nélkül ezt tudta. De hogy miként kell azt csinálni? Ugyan kérem! Ez aztán nem reális kérdés. Kapkodva kellett tehát emez identifikációt elvégezni, hisztérikusan. Holott még higgadtan-nyugodtan sem olyan egyszerű. Hiszen még ma sem tudja senki. Tessék mondani, valóban ezt kell csinálni? S ha kell, hogyan lehet? Hisz erről szól vitánk is! Hogy miként lehet végre a valóságosan létező szocializmusnak és utálatának mindent egybemosó szürkeségét valódi színekre felbontani.

  1. Szilágyi „egyébként kevéssé szeretetreméltó, hellyel-közzel elviselhetetlen modernitásról” beszél, Lányinál mindez bonyolultabb, mert ő a modernitáson belül lát egy olyan lehetőséget, hogy a „társadalomszabályozás piaci és bürokratikus gépezetét a haszonelvű észszerűség jegyében egyetlen totális rendszerbe szervező technokratikus uralom ellenében”, a felvilágosodás politikai programjának keretein belül tegyünk valamit.
  2. A Körösényi András, „Bal és jobb. Az európai és a magyar politikai paletta” című írása körül kialakult vita is mutatja, hogy ez így van. Lassan-lassan mindenki arra a meggyőződésre jut, hogy a „jobb” és „bal” fogalmai fokozatosan elveszítették elemző erejüket, ki kell dobni őket. A kérdés csak az, hogy ha ezt mindenki tudja, akkor miért ragaszkodik mégis mindenki a fogalmakhoz? Erre én ma csak azt a választ tudom adni: ha a konkrét politikai törekvések elemzésére a „bal” és „jobb” fogalmai értelmetlenekké váltak is, hiszen hagyományos politikai besorolásuk folytán egy skatulyába kerülnek egymástól alapvetően különböző, egymással sok tekintetben ellentétes irányok és csoportosulások, továbbra is leírhatunk e fogalmak segítségével egyfajta érzületet, amit azután a politikai és kulturális élet szereplői a gyakorlatban a lehető legkülönbözőbb módon fordítanak le a maguk számára. Baloldali az, aki azt hiszi, hogy a történelem az egyre több szabadság megvalósulásának irányában halad, s nekünk (hogy ki ez a „nekünk”, ez itt a nehéz kérdés) módunkba áll, sőt, kötelességünk is hozzásegíteni a történelmet ezen célja mielőbbi megvalósításához, „jobboldali” pedig az, aki a történelemnek semmiféle célját nem látja – amiből – s most figyeljenek a baloldaliak! – nem következik, hogy ez a világ a lehető világok legjobbika, hogy egy adott helyzetben ne lehetne éppenséggel több szabadságot is kivívni, magunknak és másoknak, sőt (de már itt a magam jobboldali meggyőződését dicsérem csak), többnyire éppen erről az álláspontról lehetséges ez, mert ezen álláspont híveit nem fogják akadályozni tetteikben olyan megfontolások, hogy a megvalósítható politikai plusz káros Történelem Isten végcélját illetően. Szóval a „bal” és „jobb” még ma is jelentéssel bíró fogalmai valahogy inkább értelmiségiekre illenek, mint politikusokra. Az utóbbiak többnyire – leszámítva a filozófus-forradalmárt, de az amúgy is értelmiségi – a jelennel vannak elfoglalva.
  3. L. az előbbi lábjegyzetet.
kép | vecteezy.com