„VAGYON-E EGYMÁSHOZ VALÓ IGAZ SZERETET?”

„Fel kell aszt mindenkor tenni ilyen nagj dolgokban s confoederatusokhoz való kérdésben; hogy azokk az Nemzetekk (az kik aszt akarják) vagjon é egymáshoz való igaz szeretete. Nem szenvedett e egyik a másiktul olyan injuriákat […] meg emlékezvén […] a régi megbántódásokra […]”

„Néhány héttel ezelőtt Jókai Mór tisztelt barátom volt szives engem meglátogatni” – emlékezik gróf Ráday László 1868 szeptember elején. A gróf ugyanis megemlítette Jókainak, hogy családi levéltárukban van egy érdekes írás; logikája józan, „stylje” eredeti, tartalma érdekes. Jókai látni akarta. Behozatták a péceli levéltárból, és A Hon a 203. számában közölni kezdte a 17. század egyik legjelentősebb állampolitikai művét. A történet indítása, mint valami Mikszáth-novella. A folytatás pedig a magyar történetírás egyik legjelentősebb kihívása – talán a máig lezáratlan vita befejezésére is lesz megoldás.

AZ ELMÉLKEDÉS 1868 SAJTÓJÁBAN

Amikor úgyszólván újra felfedeztem a Magyarország és a szomszéd országok konföderációját az állampolitika igényével megfogalmazó 17. századi nyelvű írást, a fellelhető szövegvariánsokat és a műfajt mérlegelve, hosszú címváltozataiból a közös fogalmat kiemelve Elmélkedésnek neveztem. A mű ezzel a címmel került az utóbbi évek történeti, és részben irodalomtörténeti szakirodalmába is. 1868-ban az Elmélkedésről három történész – Szilágyi Sándor, Pauler Gyula és Thaly Kálmán – vitáját végső soron A Hon közleménye körül kirobbant sajtópolémia vezette be. Ráday László gróf ugyanis az írást Ráday Pál emlékirata (1705-ből) címmel közölte. Ha valóban ő adta a műnek a vitát elindító címet, nincs mit csodálkoznunk. A kéziratot családi levéltárában lelte fel, s ez, első lapjának címleírása szerint, egy 1705-ben kinyomtatott mű másolata. Ráday Pál (1677–1733), II. Rákóczi Ferenc kancellárjának életéről pedig két évvel azelőtt, 1866-ban megjelent Önéletírása alapján tárgyszerű tájékoztatást közölhetett a dokumentumot közreadó. Nem magyarázta meg azonban a kézirat eredeti címét:

örök emlékezetül

„Az igaz magyar hazafiságú, néhai jó emlékezetű méltóságos Vesselényi Ferencz, magyarországi Palatinus, s hasonlószívű s hazáját igazán szerető néhai esztergomi érsek Lippai György s nem különbvérő, néhai méltóságos gr. Nádasdy Ferencz Judex Curiae és néhai gróf Zrínyi Péter horvátországi Bán egyenlő értelemmel, Hazájok nyomorult sorsán busakodó szívből lőtt és azok kedvéért, kikben valamely szikrája az igaz magyarságnak lengedez, írásban feltött oktatási, melyet méltóságos fejedelem felső-vadászi RÁKÓCZI FERENCZ örök emlékezetül nyomtattatott ki Lőcsén, 1705-ben.”

Az ellentmondás azonnal feltűnt, és a második folytatás után a Pesti Napló névtelen Irodalom tárcájában, amely több más művet is ismertetett, személyeskedő kritika jelent meg: „Ráday Pálnak az emlékirat készítéséhez annyi köze sincs, mint Ráday Lászlónak a történeti kritikához.” A munka nem a Rákóczi-korban készült, állítja, és „hálásabb a mai ellenzék matadorjának lenni, mint Ráday Pál-féle emlékiratokat közölni.”

Ráday László, az országgyűlésben számottevő erőt megtestesítő balközép ellenzék arisztokrata szárnyához tartozó képviselő 1868 sajtója szerint többször beszélt és felszólalt különböző témában, többek között egészen korán felhívta a figyelmet az erdők pusztulására. A támadásra válaszolva kitartott álláspontja mellett; lehet, hogy a közölt műnek, amelyet ő Emlékiratnak nevezett, már korábban is voltak töredékei, de így, ebben a formában bizonyosan Ráday Pál szerkesztette össze. Levéltárukban Ráday Pál iratairól még fia készített jegyzéket, és Ráday Gedeon a kérdéses irathoz ezt fűzte: „Emlékezet Magyarország állapotáról – atyám saját kezeírása.” A mű negyedik és további részletét változatlan címmel közölték. Félő volt, hogy a vita politikai csatározássá fajul. Csernátony Lajos, A Hon vezető publicistája az egyedüli helyes megoldást ajánlotta: visszautasította a Pesti Napló névtelen cikkét: Ráday László megnyitotta levéltárát a kutatás előtt, és mi a köszönet? „Egy idétlen tudóska előáll a Naplóban és neveletlenkedik Ráday László buzgósága ellen.” Viszont leszögezte, a kérdéses Emlékirat keletkezési idejét és szerzőjét tudományosan meg kell állapítani: „az ügyet illetékes bírák kezére hagyjuk.”

kilépett a névtelenségből

Ezzel egy időben a Pesti Napló tárcaírója is kilépett a névtelenségből. Asbóth János Még egyszer a „Ráday-ügy” címmel közreadott írásában a heves politikai indulat csak a háttér ismeretében érthető. Megdöbbentő – írja többek között –, hogy „az országos képviselőház tagja lehet valaki, ki az ország múltjában oly kevéssé járatos […] Ráday László nem történész, nem publicista, nem filológ – de tökéletes gavallér.” Asbóth írásában több történeti érv hangzik el Ráday Pál szerzősége ellen, s néhány megjegyzése arra vall, hogy az átlagosnál jobban ismerte a Wesselényi-szervezkedés történetét. Végül megállapítja: „az emlékirat nem 1705-ben, hanem 1664–1671 között kelt.”

SZILÁGYI SÁNDOR, PAULER GYULA, THALY KÁLMÁN

Még javában folyt az Elmélkedés közlése, amikor Szilágyi Sándor Egy politikai röpirat a XVII. századból című írásával elindította a mű történész-vitáját. Ez az első, a történeti szempontokat a kor magyarországi tudományos szintjén valóban szakszerűen érvényesítő kritika. Szilágyi (1827–1899) az MTA rendes tagja, a korszak forrásainak jó ismerője. Több tanulmánya – a Kemény János kora és fejedelemsége, új adatokkal illusztrálva (1860), Rákóczi Ferenc Párizsban (1861), Az utolsó Zrínyiek (1861) – s különösen két könyve – Báthory Gábor fejedelem (1867) és A Rákócziak kora Erdélyben (1868) – nagy tömegű, újonnan feltárt forrást közölt. Írása a Budapesti Közlönyben jelent meg, s A Hon azonnal átvette.

Szilágyi megállapította, hogy a művet nem Ráday Pál írta, de hosszú címét nyilván ő adta, és ez ,,1705-ben, amikor a szécsényi convent együtt ült, jó szolgálatot tehetett”, mert hatott a közvéleményre. Vezéreszméjét is másban látta, mint az előtte szólók, s az írás tartalmát hangsúlyozva, a lényeget ragadta meg: arról szól, hogy „Magyarország külsegítség, külszövetkezés nélkül nem állhat fenn.” Műfajáról nem fogadta el, hogy emlékirat – szerinte: „röpirat”. Számba vette a Cseh-, a Morva- és a más országokkal kötendő konföderációra vonatkozó részleteket, felismerte, hogy minden kérdést több oldalról világít meg az írás, s az Erdélyre vonatkozó sorai csak 1657 után keletkezhettek, a vallásokkal foglalkozók viszont 1666 előtt. Ő vette észre, hogy az Elmélkedés hivatkozik a vasvári békére (1664. augusztus 10.), és ez post quem időhatár. Mégis úgy vélte, hogy a Wesselényi-szervezkedés idején írhatták, s ezzel az Elmélkedést a tudományos kritika asztalára helyezte.

Rendkívül gyorsan elkészült a másik szakkritika is. A Századok októberi száma közölt újabb vizsgálatot a Tárca rovatban, melynek beiktatását az akkor egy éve megindult lapban a tudományos vitaszellem élénkítésére, más külföldi szakfolyóiratok mintájára Ipolyi Arnold (1823–1886) kezdeményezte. A szerző, Pauler Gyula (1841–1903) még gyakorló ügyvéd, de már nevezetes tanulmányokat adott ki. Írt Zrínyi és Montecuccoli vitájáról, Zrínyi költészetéről és az utolsó Zrínyiekről, a Századok áprilisi számában pedig bírálata keltett nagy figyelmet. Szilágyi Sándor frissen megjelent kötetét méltatva a korszerű forráskritika követelményeit vázolta, mikor azt írta, hogy a dokumentumok puszta közlése még nem történetírás, hiszen a források el is titkolhatják a valót, s ha az adatok között hiány, az értelmezésben hézag keletkezik, a történetíró segítségül hívhatja a logikát és a pszichológiát. Véleményét a Századok nem jelentőségének megfelelő formában közölte – címként a nyitó mondat kezdő szavait emelte ki a folyóirat szerkesztője: Gróf Ráday László. Tömören összefogott írásában A Ráday-emlékirat címmel kiadott dokumentum műfaját Pauler is, mint Szilágyi Sándor, „röpirat”-nak nevezte. Megjegyzi, hogy az Egyetemi Könyvtár Kaprinay-gyűjteménye ugyancsak őrzi a vitatott mű egyik másolatát, és címét is közli, ez rövidebb, nincs benne, hogy Rákóczi nyomatta, nem „busakodó […] oktatás”, hanem a „Német Nemzet igája alá vetett haza szabadítására való Elmélkedéssek.” Megállapítja, hogy mindkét másolat címe félrevezető, később illesztették az irat élére, mint ahogyan az eredeti keletkezett. Bár a két szövegvariáns összehasonlító vizsgálatáról még nem volt szó, ezzel végleg megdőlt, hogy a mű II. Rákóczi Ferenc kancellárjának alkotása. Ezzel szemben Pauler más szerzőt nevezett meg, s a mű keletkezési idejét is összhangban látta az alkotó pályájával.

„A röpirat szerzője – a legnagyobb valószínűség szerint – Zrínyi Miklós, a költő, ha nem létezett egy más, vele rokon szellem azon korban, kinek emlékezete azonban végképp elenyészett. […] A röpirat közvetlenül a vasvári béke után, még 1664-ben készült […] csak egy ember nyilatkozhatott közvetlen a vasvári béke után úgy, mint olvassuk – maga a szerény Zrínyi Miklós.”

Kiemelte, hogy az iratban Horvátország érdekéről is szó van. Valószínű, hogy nem csupán azért figyelt fel Pauler a terjedelmes műnek erre a részletére, mert maga is Zágrábban született. A szomszéd országokra vonatkozó passzusok 1868-ban nem kerülhették el a figyelmét.

legfontosabb kérdései

Szilágyi Sándor és Pauler Gyula írása rávilágított az Elmélkedés legfontosabb kérdéseire. Értelmezték keletkezési időpontját, szerzőjét és tartalmát. Álláspontjuk ugyan néhány részletben eltérő, de ez a villám-vita egy csapásra megteremtette a lehetőségét, hogy a 17. századi magyarországi politikai gondolkozás meghatározó dokumentuma a maga eredeti jelentésében kerüljön feltárásra, és szemléletformáló erővel épüljön be a polgári korszak Magyarországának történetismeretébe. Mégsem ez valósult meg.

Thaly Kálmán a vita idején tette közzé a Gr. Zrínyi Miklós emlékirata II. Rákóczi György fejedelemhez címmel közölt forrásművet, s bevezető sorait Pauler utolsó mondatára rímelve zárja: „Így nem tudott, csak Zrínyi Miklós írni!” Ezt a dokumentumot a szakirodalom Nádori emlékiratnak nevezi. Kiadása kapcsolatban volt a Ráday László közleménye körül kirobbant vitával, erre nemcsak abból lehet következtetni, hogy 1868-ban, a Századok novemberi számában, közvetlenül a Pauler írását közlő októberi szám után jelent meg. Az egyetlen történész, akinek neve A Honban Ráday Pál szerzőségét szakmailag hitelesítette, mai ismereteink szerint Thaly Kálmán. Ráday László ugyanis, válaszolva a Pesti Napló név nélkül jegyzett kritikájára, azt írta: „Nem kívánja, hogy történésznek nevezzék”, mégis történeti érveket sorolt fel Ráday Pál szerzősége mellett, s a legfőbb az, hogy véleményét megerősítette „több hazai tudósunk, kik közül többeknek, jelesül Thaly Kálmán barátomnak is, megmutattam…” Asbóth János ugyancsak hangsúlyozta, hogy a kéziratról Ráday barátja, Thaly Kálmán és mások nyilvánítottak véleményt, mielőtt közölte. Kik voltak a „többek”, a „mások’? Nem tudjuk.

Thaly Kálmán (1839–1909) 1868-ra már szédületes és viharos irodalmi és tudományos pályát futott be, amint maga mondta: a „kurucvilág” költője és történetírója, háta mögött négy tudományos kötettel, sok cikkel, Gyulai Pál és mások kemény kritikájával és országos népszerűséggel. Vannak már előrejelzések, de csak négy év múlva lesz látens vita kuruc balladái körül, s négy évtizedig kell várni ezek nyílt, tudományos megmérettetésére. Témánk összefüggésében két körülmény érdemel figyelmet. Thaly a Pesti Naplóhoz Eötvös József (1813–1871) támogatásával került, Szalay László (1813–1864) mellett indult a tudományos pályán, de lelkes hangú művei nem arattak osztatlan elismerést, szemléletét sokan, többek között Arany János is bírálta. 1864-ben a mindössze 25 éves szerzőt 3 szavazattöbbséggel választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia. Ezután Rómer Flóris, Pesty Frigyes, Ráth Károly és mások kezdeményezésével szembefordulva, Toldy Ferenc köréhez csatlakozva lett 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat titkára, a Századok szerkesztője. Ugyanakkor A Hon körében látjuk feltűnni: jellemző 1867. október 5-én Ráth Károlyhoz írt levelének egyik részlete: átad egy írást A Honnak azzal, hogy majd küld levonatot a Pesti Naplónak „a melyet a Hon előfizetők dolgában máris felülhaladott. Úgy kell, miért bántja Kemény Kossuthot! Vivát, terjed a baloldal.”

teljesen téves válasz

Thaly 1866-ban adta ki a Rákóczi Tár I. kötetében Ráday Pál naplója címmel az Önéletírást és benderi követségének naplóját, „amelynek eredetije a péczeli gr. Ráday-levéltárat díszíti.” Feltételezték, hogy a Ráday Pál emlékirata (1705) közlésében is közreműködhetett, sőt a közlemény bekerült bibliográfiájába is. Lehetséges tehát, hogy Ráday Lászlót érvekkel is segítette. Arra a kritikus megjegyzésre, miszerint a közzétett mű stílusa elüt a benderi napló stílusától, Ráday László gróf biztos „szakszerű”-séggel adott, mint hamarosan kiderült, teljesen téves választ: nem is a naplóval kell összevetni az Emlékiratot, hanem a Manifestummal, s akkor a bíráló is „felismerheti az észjárás hasonlatosságát.” Különös az a biztonság is, ahogy Ráday László a tudományra hivatkozott. Lehet, hogy voltak az írásnak töredékei korábban is – „de hogy Ráday Pál szerkeszté így, ahogy közölték, ezt mindaddig állítani fogom, míg valaki meg nem fogja nevezni annak más és bizonyítékokkal beigazolt szerzőjét.”

Asbóth János feltehetőleg azért írta, hogy Ráday László grófot „tökéletes gavallérnak” ismeri, mert nem hárította nyíltan Thaly Kálmánra a tévedéseket. Thaly 1860–1868 közötti írásaiból kiderül, hogy nagyon érzékeny és hiú, szinte kisajátítja a Rákóczi-kort, levéltárak tömegén rohan végig, hatalmas forrásanyagot másol eufórikusan, heves vitákba keveredik, s előfordul, hogy igaza van, de hangneme szokatlan: „A mai Pesti Naplót olvasd el, Szilágyi Sándorral dulakodom benne” – írta Ráth Károlynak. 1868 őszén a Ráday-emlékirat vitájában presztízsvesztesége nyilvánvaló: arról a forrásról, amit ő is Rákóczi-korabelinek ismert el, Szilágyi Sándor és Pauler Gyula kimutatta, hogy korábban keletkezett. Thaly akadémiai előadásában nem sokkal korábban közölte, hogy átnézte Kaprinay gyűjteményét, s kiderült: elkerülte figyelmét az Elmélkedés ott őrzött másolata. Annál különösebb, hogy a Ráday-vitában közvetlen állásfoglalást a „legkurucabb kuruc” tollából eddig nem találtam. Viszont tény, hogy az általa Zrínyi-emlékiratnak nevezett szöveget akkor közli, amikor a nagy ellenfél, Szilágyi Sándor, és a fiatal tehetségnek számító Pauler Gyula egybehangzóan bebizonyította, hogy az általa is Ráday Pálnak tulajdonított mű korábban keletkezett, s valószínűleg Zrínyi alkotása.

Szembetűnőek a tartalmi megfelelések Pauler Elmélkedést ismertető írása és Thalynak a Nádori emlékiratot bevezető közleménye között. Pauler: „egy ember nyilatkozhatott a vasvári béke után úgy, mint itt olvassuk: maga a szerény Zrínyi Miklós.”

Thaly bővebben ugyanezt mondja: „vegyük számba azt a szerénységet és ismételt mentegetődzést, melylyel a bán csak maga szólhatott magáról.”

Pauler hangsúlyozza, hogy az Elmélkedés keletkezése idején Zrínyin kívül nincs más vezető politikus: gondolkozása hasonlatos a horvát bán más művéhez: „hogy nem ismer vezérnek való férfit a magyarok közt […] Vitnyédy, vagy bárki más Zrínyi Miklósra mutatott volna mint vezérre […] felette hasonlít a ’Török ellen való Áfium’, vagy mint később hívták: A ne bántsd a magyart! okoskodásához […] aggódó hazafi beszél az Elmélkedés lapjain.

Hasonló Thaly bevezetőjének gondolati mechanizmusa is: „A megürülendő nádori szék betöltésén törődő honfiú aggódva tekint szét, – mert a fényes, de akkor éppen súlyos tisztre termett férfiút nem talál […] hasonlítsuk továbbá össze Zrínyi más prózai munkái, különösen a ‘Ne bántsd a magyart’ nyelvezetét, irányát a jelen darabéval, s által kell látnunk, hogy az emlékiratot senki más nem, mint Zrínyi szerzetté.”

Végül – amint a továbbiakban még lesz szó róla – a Nádori emlékiratban éppen ez a három főméltóság – Wesselényi, Lippay és Nádasdy – jelenik meg a hazafiatlanság ördögi képében, akiket az Elmélkedés „igaz magyar hazafiságú”-aknak nevez. Thaly kétszer is elmondja bevezetőjében, amit Pauler is közöl: így csak Zrínyi írhatott.

KÉT ÉRTÉKREND, KÉT GONDOLKOZÁS

Az Elmélkedés keletkezési idejét Paulerrel egybehangzóan állapította meg az újabb kutatás: a vasvári béke (1664. augusztus 10.) és Zrínyi halála (1664. november 18.) között keletkezhetett. írója az új helyzetben keresi Magyarország és Horvátország megmaradásának lehetőségét. Pro és kontra sorol érveket, hogy kivel szövetkezhetne az ország. Az írás tartalmát tekintve politikai programirat, műfaja a humanista dialógus késői változatához hasonlatos, beszédhelyzete egyértelmű: egyes szám első személy.

európás historicus

A Nádori emlékirat keletkezési idejét Thaly Kálmán 1653 novemberére tette. A szöveg narrációja gazdag: Zrínyi követével felajánlja II. Rákóczi Györgynek szolgálatait, üdvözli a moldvai vajda felett aratott győzelmét, ismerteti a nádor küszöbön álló halálát, a nádori tisztség fontosságát, a pályázók személyét, majd arról beszél, hogy Zrínyi a legalkalmasabb a nádori főméltóságra. Eztán a Habsburg-ház spanyol ágának kihalásáról, az ausztriai ház házasságáról és az angol, holland s impériumbeli viszonyokról ír, végül pedig felajánlja, hogy a fejedelem írassa meg győzelmeit, s azt eljuttatja egy „európás historicus”-nak, Vittorio Sirinek.

Műfaja nehezen meghatározható. Thaly „emlékiratnak” mondta. Később a szakirodalom hol mint levelet, hol mint „publicisztikai írást” sorolta Zrínyi művei közé; én 1972-ben még „politikai programirat”-nak neveztem. Zrínyi műveinek újabb kiadásában „emlékirat” és „memorandum” áll. Legutóbb műfajáról azt olvashattuk, hogy „politikai propagandaszöveg”, egyik részlete „emlékeztet egy kortesiratra”. Más vélemény szerint: „műfaja diplomáciai memorandum”. Beszédhelyzete áttételes: a „beszélő” Zrínyi Miklós szolgája, akit ura küldött II. Rákóczi Györgyhöz, hogy közölje: a beteg nádor halála várható, a nádorságra többen pályáznak, ezek mind alkalmatlanok; de aki egyedül alkalmas, annak nevét nem mondhatja ki, ezért a végső lehetőség: Zrínyi. Ő ugyan nem keresi ezt a tisztséget, de „egyiknél sem tartja magát alábbvalónak”, a haza iránti szeretetből vállalja, s kéri a fejedelem támogatását. A szolga időnként átvált Zrínyi közvetlen szövegére. Már Klaniczay Tibor észrevette, hogy benne van csaknem szóról szóra a Vitéz hadnagy előszavának egy részlete. Legutóbb Várkonyi Gábor feltételezte, hogy a művet „Zrínyi leveleinek, írásainak felhasználásával” más állította össze. Megfeleléseket találunk szókincs és gondolatmenet tekintetében a Mátyás király életéről való elmélkedések bevezetése és a Nádori emlékirat utolsó részlete között. Mondattöredékek, kifejezések találhatók a Török Áfium ellen való orvosságból is. Mintha a szöveg összeállítója előtt 1653-ban ott lettek volna Zrínyi később írt művei. A korszakra azonban a toposzok, gondolatformák jellemzőek, és Zrínyi autentikus műveiben is sok a visszatérő elem.

A két művet olvasva azonban szinte szemfájdító élességgel tűnik elő: két merőben más Zrínyi. Az értékrend, a mentalitás, részben a szókincs, összességében pedig a politikai kultúra tekintetében két egymással szinte ellentétes gondolkodót látunk.

Az Elmélkedés önkritikus, az ország egyik legfőbb bajának a belső megosztottságot tartja, reálisan ítéli meg a viszonyokat: a katonai erő gyenge, a gazdaság fogyatékos. Kifejti, hogy a különböző vallásoknak békével el kell viselniük egymást. Nagy hangsúllyal foglalkozik a szomszéd országokkal, alternatívákat gondol végig, és elítéli a gyűlöletet.

Koncepcionális elemeit néhány kiragadott részlet is jól érzékelteti: „Utolsó romlásban forogván az valaha másokk rettentésére dicsőséggel tündöklő magyar nemzet […] Sokat segített ezekhez Istentől bűneinkért reánk bocsájtott ostora, a mi magunk között való egyenetlenség; mely ha azután is uralkodik közöttünk, minden elmélkedések, fáradságok haszontalanok.”

„Hogy pedig ne mondja valaki hízelkedvén nemzetemnek, nem gondolkozom az ellenkező dolgokrul; támasztok azért kérdést.”

„Jó volna a szomszéd országokkal való Liga; úgj mint Morvával, Csehországgal s ezekhez hasonlókkal. Mert Primo. Ezek az országok szintén szomszédságban vadnak, azaz Magyar nemzetnek legalkalmasabb lenne vélek edjet érteni; és valami bizonyost concludálni, kik álal a Magyarok s eők is a Magyar Nemzet által remélhetnek maga romlott s nyomorodott állapottyokbul való felszabadulást és előmenetelt. […]

„Fel kell aszt mindenkor tenni illyen nagj dolgokban s confoederatusokhoz való kérdésben: hogy azokk az Nemzetekk (az kik aszt akarják) vágjon é egymáshoz való igaz szeretete. Nem szenvedett e egyik a másiktul olyan injuriákat […] meg emlékezvén […] a régi megbántódásokra […]

„Csak lehetetlenség az, hogy amely Nemzet gyűlöli egymást, azok között állandó és szíves megegyesülés, és hasznos előmenetelre való Confoederáció légyen…”

A Nádori emlékirat értékkategóriái mások. A legszembetűnőbb minősítő kategóriái a „jó magyarok” és a „rossz magyarok”. A két fogalom mint abszolút értékkategória többször visszatér. „Jó magyar”, sőt „legjobb magyar” II. Rákóczi György. Jó magyar a fejedelmen kívül név szerint egyedül Zrínyi; viszont a fogalom általánosítva többször megjelenik: „minden jó magyar kívánsága”, „minden jó magyarnak tartozása az, hogy arról gondolkodjék, hogy (Pálffy Pál nádor) ennek halála után oly successor legyen, a ki hazájának jót és egyezséget, ellenséginek veszedelmet hozzon.”

A „rossz magyarok” Bécs szolgái, akik elgáncsolták a haldokló nádor jó igyekezeteit, bár Pálffy Pál is hibás volt ebben, mert nem tudott disszimulálni: „az mostani Palatinusunk is nem volt szerencsés dicséretes gondolatiban, holott az irigység, s a gyűlölség ráfegyverkeztette az rossz magyarokat.” Titkosan kell értekeznie a fejedelemmel, mert „a rossz magyarok […] ollyan vaddá, ollyan gyanússá tették az nagyságod fejedelmi méltóságos nevét…”

rossz magyarok

A „rossz magyarok”-at személy szerint is megemlíti a Nádori emlékirat, mégpedig úgy, hogy a neveket eredetileg számrejtjellel írták be, s valaki föléjük írta megfejtésüket. így „rossz magyar” Csáky László, Csáky István, Nádasdy Ferenc, Lippay György érsek és Wesselényi Ferenc, „az ki az 450 (érseket) Istenének tartja, és érte a magyar szabadságot lábbal tiporná, ha lehetne…” A „rossz magyarok” mind szoros kapcsolatban vannak a Haditanács alelnökével, Johann Pucheimmal, és valamennyien katolikusok. Már korábban megállapították, hogy a Nádori emlékiratot vallásfelekezeti elfogultság jellemzi a protestánsok javára, és íróit is a felső-magyarországi, vagy a Partiumban élő protestáns köznemesség körében vélik felfedezni.

Az Elmélkedés gondolatvezetésére mindvégig jellemző az érvek és az ellenérvek következetes számbavétele, egyik kulcsszava: „gondolkodjunk”. Fogalmai: „más nemzetek példái”, a „közjó”, „a közjó szolgálata”, az „egyenlő értelem”.

A Nádori emlékirat hangneme nem egységes, viszont két érzelemvilág jellemző soraira. Az egyik a teljes alávetettség II. Rákóczi Györggyel szemben. Elmondja, Zrínyi azért küldte őt, a szolgáját, „hogy az nagyságod fejedelmi kezét őnagysága képiben megcsókoljam. […] Nagyságod előtt, mint legjobb magyar előtt ki él ég alatt leteszi szivén való titkait, szintén oly tisztán, igazán, mint Isten előtt szükséges letenni az áldozatot.”

A többi főméltóság is levelezett ebben az időben az erdélyi fejedelemmel, de sehol nem találkozunk ilyen szubordinált hangnemmel, s azzal sem, hogy istenítették volna őt. Ez nem fordul elő Zrínyi hiteles későbbi leveleiben sem, amelyeket a fejedelemnek írt. Az érzelemvilág másik szembetűnő vonása a szinte féktelen indulat Lippay György esztergomi érsek személye ellen.

„De nagyságos uram, ezek mind bálványozók és az aranyborjút imádják, és ezeknek Istenek nem hazájok java, nem szabadsága: hanem mindenek felett 219 (érsek). Nem kell azért errül sokat írnom […] minden kicsiny rend is isméri, valaki az kígyót fullánkjáról, az csigát nyálárúl megismérheti. És így nagyságos uram bölcsen elmélkedhetik nagyságod, hogy, ha az forrás zavaros: lehetetlen, hogy patakja tiszta legyen; 450 (érsek) bizony mindezeknek forrása.”

Zrínyi hiteles írásaiban természetesen kifejezésre jutnak az eltérő politikai vélemények, de nem találkozunk gyűlölködő hanggal – többször írt is a gyűlölet ellen. Ismeretes, hogy írásait áthatja az emóció, de indulatainak más a kifejezési formája. Hite mellett tanúságot tevő szövegei ugyancsak kétségessé teszik, hogy ilyen maró gúnnyal és gyűlölettel nyilatkozzék az esztergomi érsekről, aki többek között báni kinevezését is segítette, és akivel voltak ugyan ellentétei, de szoros együttműködésükről is vannak régebbről ismert és Tusor Péter által újabban feltárt források. Éppen a nádorválasztás előkészületei idején küldte „főember szolgáját” Lippay érsekhez hű elkötelezettségét kifejező levelével.

Az Elmélkedés szerzője egyes szám első személyben beszél, a megbékélés híve. Legyenek katolikusok vagy protestánsok, ha megbántották bármelyiküket is „adassák egyenlő elégtétel. Ezekután aki Religióbeli háborgatást indít, kemény, mindkét részrül szabad akaratbul való büntetés végeztessék.”

A Nádori emlékirat laza szerkezetét egy kulcsmondat fogja össze: „Ihon, nagyságos uram, az én uramnak discursussa az magyarországi dolgok felől; ihon minden értelme, a ki hazája javát illeti. Nagyságod előtt, mint legjobb magyar előtt az ki él ég alatt.”

A Zrínyi-szövegekben előfordulnak felsőfokú jelzők, de nem személyre vonatkoznak, mint a Nádori emlékiratban. A magyarságban legkiválóbb minősítés mint kifejezésforma a 19. század gondolkozásmódjától nem idegen, a 17. században azonban szokatlan. Zrínyinél nem találtunk rá példát. Viszont Thaly 1866. évi forráskiadványa bevezetőjében így fogalmaz: II. Rákóczi Ferenc „e legnemesebb magyar”. A Zrínyi-szövegrészek és -töredékek a Nádori emlékirat sajátos elrendezésében központi gondolatot szolgálnak. A magyar politika viszonyítási pontja a „bécsi ármány”, vannak rossz magyarok, jó magyarok és van a legjobb magyar. II. Rákóczi György minősítését Thaly a bevezetésében is ritkított szedéssel külön kiemeli: Zrínyi „kéri kegyelmes urát Rákóczit, ‘a legjobb magyart ki él ég alatt’, ítélje meg…” Vagyis a Nádori emlékiratban II. Rákóczi Györgyöt az a Zrínyi minősíti, akit Thaly így jellemez: „a tizenhetedik század legnemesebb magyarja”. 1866. évi híres akadémiai előadásában ezt így fogalmazta meg: „Már a lánglelkű író és hadvezér gróf Zrínyi Miklós keservesen sóhajt fel e süllyedés felett ‘Török Áfium ellen való orvosság’ czímű munkájában, midőn a magyar nemzet akkori hadi állapottyát a régivel egybeveti vala […] hiába kiáltott fel Zrínyi szívrázó hangon a romladozó haza szeretetének átható hévével […] Zrínyi szava elhangzott a pusztában.”

haza iránti hűtlenség

Ez a Zrínyi minősíti a Nádori emlékirat lapjain azt a II. Rákóczi Györgyöt, akit viszont a korabeli történetírás kritikáival illetett. A Nádori emlékirat esszenciális tartalmát vizsgálva még inkább feltűnő, hogy az Elmélkedés utólagos címében megadott személyeket – Wesselényi nádort, Nádasdy Ferenc országbírót és mindenekelőtt Lippay György esztergomi érseket – „rossz magyar”-nak nevezi a Nádori emlékirat Zrínyije, sőt a haza iránti hűtlenséggel vádolja. Összességében: az eredeti Zrínyi-szövegrészek a Nádori emlékiratban más koncepció kifejezőjévé állnak össze. Értelmezéséből kirekesztő, megosztó nemzettudat körvonalai tűnnek elő. Ilyen a „jó magyar”–„rossz magyar” kategorikus felosztás, a katolikusok sommás elítélése, az egyszemélyes istenítés. Az Elmélkedés elütő gondolatrendszere még inkább kitűnik. Ennek meghatározói a kritikus, de szuverén önértékbecslés, az egység igénye, a türelem. Hangsúlyozza, mennyire szükséges egyetérteniök a szomszéd országokkal, együttműködésüket kereskedelmi szerződéssel és közös parlamenttel lehetne megvalósítani. Nyíltan számol a nehézségekkel. Egyenrangú feleknek tekinti a szomszéd országokat, s tudatában van Horvátország súlyos szenvedéseinek és nehézségeinek. Az ilyen gondolatokból építkező nemzettudat nyitott, beilleszkedésre alkalmas és befogadja az új társadalmi változások fejleményeit.

A KANONIZÁLT ÉS A SZÁMŰZÖTT

A Nádori emlékirat közzétételével lezárul az 1868. évi vita. Pauler ugyan kétségét fejezi ki, hogy szerzője Zrínyi lenne, ugyanakkor az Elmélkedés német fordításának felfedezése ürügyén kijelenti, tévedett, a szerző nem Zrínyi. Azóta a Nádori emlékirat mint kanonizált dokumentum épült be Zrínyi életművébe, mindmáig politikáját bizonyító forrásnak számít. Kézirata 1868 óta nem került elő, s közvetlenül vagy közvetve több mint száz éve él a kétely: nem Zrínyi a szerzője. Bene Sándor és Hausner Gábor Zrínyi leveleinek legújabb válogatott kiadásában a következő megjegyzéssel közlik: „A kontextusból nyilvánvaló, hogy az irat nem Zrínyi műve, de ugyanakkor félreérthetetlenül az ő gondolatait hordozza”. Az Elmélkedés viszont azzal a Zrínyivel együtt, akit gondolatai kifejeznek, több mint száz évig nem jelent meg hangsúlyosan a magyar nyilvánosság előtt. Nyitott kérdés, hogy a 17. századi magyar politika legjelentősebb állampolitikai műve miért tűnt el a magyar történetírásból? Miért esett ki a történeti tudatból egyik leglényegesebb részletével, a szomszéd országokkal kötendő konföderáció lehetőségeit és nehézségeit taglaló részleteivel együtt? Gondolatait ma már nemcsak Zrínyi autentikus művei igazolják, hanem ismeretesek előzményei és későbbi fejleményei. A magyar politikai kultúra egyik hosszú távú folyamatába illeszkedik. Ennek a Zrínyinek az úgyszólván száműzetése nagy biztonsággal az 1868. évi vitával hozható kapcsolatba.

Politikai okai aligha lehettek, hogy kirekesztették Magyarország történetéből. Az Elmélkedésben kifejeződő politikai kultúra nem állt ellentétben a polgári átalakulás Magyarországának politikai irányzataival. Az ország államformájáról a polgári átalakulás különböző időszakában, 1847–1859,1861–1867 között egyaránt nagy nemzetközi áttekintésekkel foglalkoztak a különböző irányzatok. Az Elmélkedés a 17. század viszonyainak megfelelően fejezte ki az országos érdekkel egybekapcsolódó egyetemes gondolkozást. Számolt a vesztfáliai béke következményeivel, a nemzetközi viszonyokkal, amikor elkezdődött az európai hatalmi átrendeződés hosszú folyamata.

Diagnózist készített a Királyi Magyarország helyzetéről, miután meghiúsult a magyar politika nagy próbálkozása, hogy nemzetközi összefogással háborút indít a török ellen (1663–1664), s visszafoglalja az ország megszállva tartott területeit. Számolt vele, hogy a török visszaszorítása a jövőbe tolódott át, s végiggondolta a különböző lehetőségeket: miként lehet biztosítani az ország stabilitását. Az a cél vezette, hogy Magyarország kiegyensúlyozottan helyezkedjék el Közép-Európában. Nagy hangsúllyal írt a szomszéd országokkal, Lengyelországgal, Horvátországgal, Morva- és Csehországgal megköthető konföderáció lehetőségeiről. Alapvető követelményként említette, hogy ezekkel az országokkal kereskedelmi szerződéssel és közös parlamenttel rendezze ügyeit. A konföderáció elgondolása az előző időszak magyar politikájában is nyomon kísérhető, s feltűnt a török kiűzése után is a Magyarország új berendezkedésével próbálkozók elgondolásaiban. Az Elmélkedés a magyar nemzettudat integrációs értékekkel gazdag alternatíváját vázolta, s ez a kora újkori Európában a biztonságot kereső tendenciákba illeszkedett.

feledésre ítélt források

Felmerülhet, hogy az Elmélkedés azért került a feledésre ítélt források közé, mert a konföderáció gondolatát 1868-ban egyik politikai tábor sem tekintette kívánatos hagyománynak. Magyarország és a szomszéd országok viszonyáról 1664 őszén az Elmélkedés írója szükségesnek vélte hangsúlyozni, hogy a magyarok és a szomszéd országok korábban, tehát 1664 előtt már kölcsönösen megbántották egymást, „…mind ezen szomszéd országok a Magyaroktul; mind a Magyarok azoktul sokszori és sokféle injuriákat szenvedtenek…”

Ismeretes, hogy a Dunai Szövetség terve és 1862. évi nyilvánosságra hozatala miatt sajtókampány indult. 1868 a magyar politikában a nemzetiségek helyzetét rendező esztendő volt. Április óta a legnagyobb nyilvánossággal zajlanak a horvát és a magyar országgyűlés küldöttségeinek tárgyalásai; a magyar–horvát kiegyezési törvény körüli parlamenti vitákról történeti érvekkel megtűzdelt, harsány riportokban tudósított a sajtó. Pauler közleménye távolságtartó és tárgyilagos, 1868 politikai légköre azonban megérződik hangsúlyaiban: „Azon körülmény is, hogy a szerző horvátországi, vagy legalább dunántúli volt – ezt mutatja az érdek, melylyel pedig a magyar ellenzék azon tájt, mint magyarhoz nem nagyon szító, sokban különböző résszel nem igen gondolt (!) hogy Horvátországnak különösen 1649-től való sérelmeit emeli ki, szintén Zrínyire mutat, ki 1649-ben vévén át a bánságot, ezen időnek szenvedéseit legjobban ismerte.”

Mindemellett az Elmélkedés megfogalmazása ugyan eltért az 1868. évi törvény szellemétől, de a törvény elég tágas volt, hogy a történetkutatói programban a Zrínyi politikájához köthető írás mint gondolkozásra érdemes történelmi dokumentum helyet kaphasson. S mi több, a történetírók különböző politikai irányultságuk ellenére elfogadták a kiegyezés liberális nemzetiségi törvényét. Hunfalvy Pál hangsúlyozta, hogy az ország lakosságának fele nem magyar nemzetiségű, s a törvény jelentőségét nemzetközi összehasonlítással emelte ki. Horváth Mihály (1809–1878) és gróf Mikó Imre eltérő módon, de lényegét tekintve hasonlóan, a fejlődéselmélet keretei között, a törvény szellemének megfelelően vázolták a jövőt. Gróf Mikó Imre a Magyar Történelmi Társulat elnöke írta: „Életszükségletünk, hogy helyreállított alkotmányunkat magunk és a velünk élő népek javára használhassuk […] Magyarország története: a magyar tartomány részek politikai egységét, e földön lakó népek szorosan együvé tartozását, közös boldogságuk, vagy közromlásuk nagy tanúságát hirdeti.”

Az Elmélkedés konföderációs gondolatai alternatívaként belefértek volna ebbe a vélekedésbe, ahogy Horváth Mihály álláspontja is: „Valamint a társadalomban az egyénre nézve megszűnt a privilégium, a nemesi levél, a nagyúri származás értéke: úgy a népek is hasztalan fognának már mai napság egyedül a történelmi jogaikra, fajuk nemességére, nyelvökre, hagyományaikra vagy földrajzi helyzetükre támaszkodni. Mindez ma már csak olyan előnyök, melyeknek egyedül a művelődési s haladási törekvés tényleges tanúsítása adhatja meg értéküket.”

Nincs tehát bizonyíték arra, hogy a történettudomány aktuális programja szorította háttérbe az Elmélkedést gazdasági, társadalmi és állampolitikai vonatkozásaival együtt, és részesítette előnyben a Nádori emlékiratot.

Nyilvánvaló, hogy több körülmény együtthatójaként alakult így a valóság. Egyik magyarázatául kínálkozik, hogy a korszakváltás idején a történelemről számbavett ismeretek alapozó jellegűek. Az Elmélkedés megértéséhez és beiktatásához a magyar történelembe általános szemléletváltásra lett volna szükség. A Nádori emlékirat pedig ebben a formájában, a nagy valószínűséggel utólag beiktatott 19. századi szövegrészével, a hitelesség könnyű hitelével szolgálta az illúziót, mint annyi más, hogy a múlt kényelmes folytatása az akkori jelen.

Zrínyi születésének háromszázadik évfordulójára 1918-ban az Akadémia nagyszabású kiállítást rendezett. A horvát kormány előzékenyen hozzájárult, hogy Zágrábból az egész Zrínyi-könyvtárat Pestre szállítsák. Kéziratokat küldött a máramarosszigeti református egyház, a kolozsvári egyetem és festményt a ferencesek Csáktornyáról. Az Elmélkedést nem állították ki. Elfelejtették.

kép | August Macke művei, wikiart.org