VAGY-VAGY. VAGY MÉGSEM?
Jövő-forgatókönyvekről és gondolkodásunk korlátairól [1994 szeptember]

Manapság, amikor nagyjából azonos szintű feladat mosóporok, képviselőjelöltek és eszmék közül választani, legalábbis megnyugtató, hogy mosóport két-három havonta, képviselőt – ha minden jól megy – négy-öt évente, eszmét pedig harminc-negyven évente válthatunk, ha úgy tartja kedvünk. Amilyen előszeretettel borítunk fátylat korábbi, hibásnak vagy meghaladottnak bizonyult vélekedéseinkre, olyan erős az igényünk arra, hogy aktuális álláspontunk kialakításakor lehetőleg elkerüljük a buktatókat. Ha az élet nagy kérdéseiről van szó, akkor véleményünk formába öntéséhez a ,,merre megy a világ” kérdésre adható felelet-variációk közül választjuk ki azokat, amelyek jelenbeli nézeteink (és ebből levezetett döntéseink) helyességét a választásunkkal egybeesőnek ígérkező jövőbeli változások valószínűsítésével látszanak megerősíteni. Többek között ezért mutatnak túl születésük és népszerűsítésük színhelyén, a tudomány berkein azok a fejlődési forgatókönyvek, trendvizsgálatok, előrejelzések és jövőalternatíva-kutatások, amelyek – javarészt a témához intellektuális csemegeként forduló sajtónak köszönhetően – egy szűk szakmai rétegtől az elmúlt időszakban az újságolvasó nagyközönségig jutottak. Növekvő népszerűségük mögött a tájékozódó állampolgár kettős erkölcsi kényszere húzódik meg: ha a világ sorsának alakulásába nem avatkozhat, személyes felelősségét határozott vélemény kialakításával és képviseletével mégiscsak vállalni tudja. Ha viszont már határozott véleménye van, akkor úgy érzi: ,,illik” azt megtámogatni egyértelmű statisztikákkal, látványos bizonyítékokkal vagy éppen magabiztos diagnózisokkal. Ennek nyersanyagaiként folklorizálódtak a köztudatban a Római Klub jelentései, valamint a kapcsolódó világmodellek; jutott második kiadáshoz Naisbitt iskolateremtő összegzése, a Megatrendek, és látott napvilágot folytatása, a Megatrendek 2000. Folyamatosan, nagy meggyőző erővel és igénnyel lép fel a katasztrófa-tendenciákra figyelmeztető, tudományos apparátussal megtámogatott környezetvédő irodalom, és se szeri, se száma a magazincikként közölhető, különböző másod- és harmadrangú tudományos műhelyek, „kutatóintézetek” által gyártott, általában akkurátusan pontokba szedett előrejelzéseknek. 1993-ban minden hónapra jutott egy effajta jövőcsomag, nagyjából éppen a különböző világszépe-választásokkal megegyező nagyságrendben.
Ha a hobbi-teóriákkal és a tudománytalan-fantasztikus irodalommal nem is foglalkozunk, a komoly szakmai háttérrel kidolgozott, s a tudományosság minden attribútumával képviselt és népszerűsített elméletek alapvető módszertani hibájára, a mesterséges dualizmusra nem lehet elégszer felhívni a figyelmet.[1] Így ugyanis egyfajta ’bizonyítottság’ és ’objektivitás’ nimbuszával erősítenek meg egyoldalú gondolati konstrukciókat. A veszély nagy: szellemi fogódzókért kiáltó korunkban a megtalálni vélt kapaszkodók érdemükön és valós értékükön felül rögzülhetnek.[2]
SZÉP VAGY CSÚNYA ÚJ VILÁG?
A következőkben nézetekről lesz szó: ellentétpárokba rendezve. A valóságban persze nem feltétlenül kiélezett alternatívaként szerepeltetik ezeket; egy adott állásponton belül is lehetségesek fokozati és intenzitásbeli eltérések. Lényegük azonban közös: valamely nézetegyüttes választásával a rivális forgatókönyv automatikus tagadása jár együtt. A tömör leírás és megnevezés kedvéért alkotott, nyelvi szörnyszülötté formált terminológiával a játékon kívül a duális felosztás első ránézésre is látható mesterkéltségének karikatúráját próbálom adni. Bármily komolytalannak is tűnik azonban, a valóságban a viták túlnyomó része pontosan e pólusok köré rendeződik.
Ökopesszimizmus vagy technooptimizmus[3]
Talán a legismertebb nézetpár. Az egyik oldal alapállítása, hogy az erőforrásokat felélő és a természeti környezetet tönkretevő gazdasági növekedés előbb-utóbb katasztrófához vezet. A másik fél a növekedés által okozott ellentmondásokat mindenkor feloldani képes technikai fejlődés problémamegoldó erejében bízva kiegyensúlyozott jövőállapotot ígér, a megoldás közben keletkezett új veszélyforrások meghaladásának az emberi alkotóerőn alapuló, végtelenbe nyúló folyamatát tételezve.
Orwell vagy Athén
Orwell-forgatókönyv. Az egyén információs kiszolgáltatottsága olyan fokúvá válik, hogy a manipulációra épülő hatalomgyakorlásnak szinte elképzelhetetlen dimenziói nyílnak meg, maguk alá temetve az alkotóerő, a szellem és a humanitárius értékek maradványait, tartósan berendezkedő, rémálomba illő globális diktatúra formájában.
Athén-forgatókönyv (vagy Komputópia).[4] Az informatizálás az egész emberiséget átalakító, erőforrás- és alkotóerő-felszabadítási diadalmenetnek ígérkezik. A számítástechnika által lehetővé tett kollektív döntéshozatallal megvalósulhat az elektronikus demokrácia.
Lupopesszimizmus vagy networking
Homo homini lupus. Ember embernek farkasa. Sokak rovására gyarapodnak kevesek, a kedvezményezett csoportok pedig a kiszolgáltatottak és kizsákmányoltak mindinkább elnyomorodó millióinak (sőt százmillióinak) rovására fokozódó ütemben sajátítják ki a többletterméket – és ez így megy évezredek óta.
A kételeművé hierarchizált nézőponttal szemben azok sorakoznak fel, akik a társadalmi viszonyok hálózatszerű kialakulását, az egalitárius tendenciákat kibontó folyamatokat tartják meghatározónak.[5]
Genopesszimizmus vagy antropo-optimizmus
Az emberi faj biológiailag elkorcsosul, genetikailag romlik, fizikai képességei rohamos hanyatlásnak indultak – kesereg a genopesszimista.
Az emberben rejlő képességek evolúciós átalakulásáról van szó – értelmez a másik oldal. Bizonyos szervek produkcióerősségének csökkenése mögött az adott funkciót magasabb hatásfokkal ellátó közvetítő rendszerek állnak, a folyamat tehát üdvös. Az etnikai keveredés a zárt génpopulációk felszakadásához vezet, kedvező irányú tendenciákról beszélhetünk.
Kultúrparalizálódás vagy kultúroptimizmus
Az egyik forgatókönyv lehangoló: tartalomvesztő, uniformizálódó, áruvá váló művészetek, a fejlesztés kiszolgálójává silányuló tudomány, védtelen nemzeti kultúrák reménytelen vergődése a domináns nagyhatalmak és nyelvek kultúrimperializmusának dömping-posványában.
Mozgósító kultúroptimista helyzetkép másfelől: a tárgyiasult szellemi értékek közvetítésének új típusú csatornái nyílnak meg, amin keresztül az egyetemes kultúra soha nem látott mértékben válik az emberiség egészének közkincsévé. Az alkotóerő felszabadításának, a korlátok nélküli művészi önkifejezésnek a diadala közeleg, amely képes lesz az átalakuló, bonyolult és összetett valóság gazdag és érvényes tükrözésére.
Klerikopesszimizmus vagy religo-optimizmus
A világ nagy egyházai javarészt borúsan látják a jövőt. Fokozatosan kiüresednek a hitélet tradicionális keretei, a dogmatika bántóan leegyszerűsödött formában válik a Tan megalapozójává, egyfajta lelki exodusként erősödik fel a tömeges elvándorlás az új, ezoterikus irányzatokhoz és valláspótlékokhoz.
Mások pontosan az ellenkezőjét hirdetik. A tételes tanításoktól és az egyházak gúzsba kötő konzervativizmusától eltávolodva jön/jött el az istenélmény minőségileg magasabb rendű, individuális megtapasztalásának kora. A hit reneszánszának egyetemes jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint a kulturális kötöttséget átszakító sajátos szinkretizmus, vallási összeolvadás, amelyben leglátványosabban a hit keletinek és nyugatinak nevezett képletei érnek össze az évezred végére.
A DUÁLIS OPPOZÍCIÓ MÉLYSZERKEZETE
Ennyi talán elég is a forgatókönyv-dualizmus szemléltetéséhez.[6] A duális oppozíció, e sajátos szerkezet elnevezése azonban némi magyarázatra szorul. Bevezetésére azért volt szükség, mert a logika hagyományos terminusai és a hétköznapok során használt kifejezések egyaránt alkalmazhatatlannak bizonyultak. Nem ellentmondásról van szó (mert az egy zárt állításcsoport tarthatatlanságát jelenti, amennyiben valamely belső x feltétel esetén egy y állítás érvénytelenné válik, s így bebizonyosodnak az adott rendszer következetlenségei és hibái), mert két zárt, önmagában ellentmondásmentes nézetegyüttes ütközik. Nem is egyszerű ellentét: egy ellentétpár két oldalára kerülő állítások, tételek vagy bonyolultabb összefüggéshalmazok ugyanis önmagukban érvényesek, csak egymást egy időben, egy problématérben vagy egy kiemelt szempontra vonatkoztatva zárják ki. A duális oppozícióhoz legközelebb a Kant által a filozófiába bevezetett antinómia fogalma áll. Ez olyan állításkonstrukciókra vonatkozik, amelyek egymást egzisztenciálisan tagadó tételekre épülnek. Így a tagadás lényege a másik állítás egyszerű elvetése, a tézissel szemben egy azt tagadó antitézis állításával – A és B egymást definiálja. Egy A-val szembeni B állítás gyakorlatilag egyszerű nem A, és fordítva: A tulajdonképpen nem B. Az antinómia megszűnését tehát egyedül a rivális állítás cáfolatától lehetne remélni – ha a probléma egyáltalán eldönthető volna.[7]
A duális oppozíció azonban mégsem antinómia, mivel ebben a valóság adott szeletének öntörvényű értelmezéseiből felépülő állításegyüttesek ütköznek meg. Ha tehát bármelyik hamisnak vagy tévesnek bizonyul, illetve az általa ígért fejlemények nem valósulnak meg, ez önmagában nem jár együtt a másik állítás- vagy nézetrendszer igazolásával. (Ez az általunk kimerítően bemutatott duális oppozíciók mindegyikére igaz.)
Duális szerkezetet számtalan különböző formában és problémaszinten találunk. És fordítva: oppozíciós szerkezetek is szép számmal vannak jelen a közéletben és a kultúrában egyaránt. Mindegyiknek megvan a maga érvényességi köre. Sajátos összekapcsolódásuk eredményez hamis szembeállítást.
A valóságban létező kételemű képletek a múlt- és jelenállapot leírása során (a ,,tényszinten”) problémamentesek. A ragadozó felfalta áldozatát, a katonailag erősebb állam megnyerte a háborút, az egyik sportoló legyőzte a másikat – a tényeken nincs mit vitázni. A jövőállapotra vonatkozó leírásszintű prognózis viszont azonnal előhívja a duális oppozíciót, és rögtön teljes fegyverzetében.
jövő-forgatókönyvek
Ha állításunk nem megtörtént események konstatálására, hanem adott események bekövetkeztének valószínűsítésére vonatkozik, a duális oppozícióba rendezett valóság egy pillanat alatt kibújik a gondolkodási séma merev kettősségéből. Az előző példáknál maradva ,,a két háborúzó fél közül az egyik legyőzi a másikat”, illetve ,,az egyik sportoló jobbnak bizonyul a másiknál” – látszatra igazak. Valójában a potencialitás szintjén (ami a jövő-forgatókönyveknek felel meg) ab ovo nem duális a szerkezet, mert könnyen elképzelhető, hogy egyik sem győz: az eredmény döntetlen lesz. Az áldozat–ragadozó oppozíció esetén sem igaz a sikeres menekülés vagy felfalatás forgatókönyve, hiszen számtalan olyan, az állítás pillanatában előre meg nem határozható körülmény adódhat, ami miatt az oppozíció használhatatlanná válik. Jóllakott ragadozó esetén például szükségtelen a menekülés, nem lesz préda az állatból. Éhes ragadozó elől történő sikertelen menekülés sem jelent automatikusan felfalatást, mert a nagyvad figyelmének elterelődése, vonzóbb zsákmány megjelenése, vadász golyója stb. miatt a forgatókönyv idő előtt megszakadhat. És különösen hová illan az oppozíció, ha mondjuk a menekülő állat húsából a ragadozói fogak kitépnek egy darabot: sikertelen menekülés-kudarcot vallott felfalás vagy majdnem sikeres menekülés–majdnem sikeres felfalás történt-e?
Korábban azt állítottam, hogy a múlt- és jelenállapot leírásakor nem támadnak effajta problémák. Ha azonban a gondolati művelet túlmegy az egyszerű leíráson, és értelmező/minősítő/magyarázó elemek bekapcsolásával fogalmazza állítássá a leírást, azonnal a duális oppozíció szakadékába zuhan.[8]
Az elefántot különböző testrészeinek megtapintása után meghatározó vak bölcsekről szóló keleti tantörténet bizonyára jól ismert. Az ormány megérintője tömlőnek, a lábé oszlopnak, az agyaré csiszolt kőnek, a faroké kötélnek, a fülé pedig legyezőnek írja le az állatot. E bátran ,,pentális oppozíciónak” nevezhető szerkezet megoldása, a tantörténet tulajdonképpeni tanulsága az egész oppozíciós logika szemléletes kritikája: a világról alkotott tudás fragmentáltsága miatt a lokális érvényű állítás abszolutizálása a mesterséges oppozíció teremtésének forrása.
Nehezebb ugyanennek a mesterséges mivoltnak a bizonyítása, ha nem különböző vizsgálati egységek, hanem egy többé-kevésbé körülírható problémauniverzum rossz szelekcióval kiragadott elemei hordozzák. Az ,,egyoptikás” leírások hajlamosak figyelmen kívül hagyni mindazt, ami nem illik a rendszerükbe, ám ezek gyarapodása egy idő után talpra állítja a duális oppozíció másik tagját, azonnal valóságidegen mederbe terelve a vitát. Az informatizálás egyik alapkérdésével szemléltetve mindezt: azzal az állítással, hogy az információs technológia veszélyt jelent a társadalom jövője számára, felsorakoznak azok, akik szerint éppen ellenkezőleg – pedig valójában a kérdés az, hogy az információs technológia bizonyos hatalmi csoportok általi felhasználása miképpen zajlik, milyen következményeket ígér és milyen garanciái vannak a negatív forgatókönyv elkerülésének[9] – a válaszok nem rendezhetők vitapárokba! A bonyolultság szinte sugallja a leegyszerűsítést, a leegyszerűsítés viszont kedvez a hamis gondolatalakzatoknak, köztük a duális oppozíciónak.
A DUÁLIS OPPOZÍCIÓ SEGÉDCSAPATAI A FEJÜNKBEN ÉS A KÜLVILÁGBAN
A választásban és a mérlegelésben csendesen mellénk szegődnek korábbi tapasztalataink, de ott settenkednek azok az árnyak is, amelyek gondolkodásunk korlátait és az egyoldalúsági hajlamot erősítik, s a tudatra szinte észrevétlenül hatva úgy befolyásolják a döntéseket, hogy észre sem vesszük. Ezek akkor válnak feltűnővé, amikor az alternatívák közti választás döntetlen színezetű, vagy esély nyílik a kiszakadásra a mesterséges oppozíciós logikából: a másodlagos vagy járulékos oppozíció-erősítő elemek csoportos támadása képes lehet, hogy korábbi beidegzettségek alapján nyitott helyzeteket az oppozíciós szempont javára billentsen el.
A szociálpszichológia legjobb külföldi és magyar művelői sokoldalúan leírták a nézetek formálódásának törvényszerűségeit a szociális térben.[10] Ezúttal azokra a tényezőkre utalok, amelyek a gondolkodás mélyrétegeiben és hétköznapjaink aktuális valóságában lapulnak, és kevésbé látványos, de nagyon hatásos módon erősítik az oppozíció-párti megfontolásokat.
fokozati különbségek
Egészen ősi dualitásokra épülő latens szerkezetek élnek bennünk: a Jó–Rossz (Gonosz), Öröm–Bánat, Szeretet–Gyűlölet, Szép–Csúnya, Erős–Gyenge, Kövér–Sovány stb. Ezeket a mesék normaformáló világától az iskolai tantörténeteken és a líra gyöngyszemein keresztül egyes vallási tanításokig újra és újra megerősítik. Pedig a valóságban nyilvánvalóan nem oppozíciós szerkezetek ezek, tárgyilagos megközelítésük/leírásuk csakis a bonyolult érzelmiállapot- és értéktartományban fellelhető fokozati különbségek kontinuumainak kijelölésével történhet.
Az ősi dualitás-szerkezetek mellett számtalan történeti beágyazottságú oppozíció is él. Ezek között egyaránt megtaláljuk a napi politikai csatározások propagandafelhőjének csapadékát és az ideológiák (főleg a kizárólagosságra törekvők) hosszú távú legitimációteremtő aprómunkáját.
A 20. századi rendszerváltások sűrűségét tekintve csúcstartó Magyarországon generációkon keresztül sulykolták a politikai mindennapok a hamis oppozíciókat (t.i. az új politikai rendszer az előző tagadásaként határozta meg magát, hosszú távon teljesen szétroncsolva a történeti tudat igazodási pontjait.) Ezt az alaphelyzetet terhelte meg a tény, hogy pártpolitikai szempontból 1945–47 rövid életű idilljének kivételével mindig túlsúlyos, domináns politikai erő (párt) és a hozzá kötődő ideológia határozta meg az igazodási irányokat, a vele vagy ellene dualitásának útvesztőiben. S ne higgyük, hogy mindez már csak történelem[11]: a rossz beidegzések a pártosodás és pártoskodás vak kizárólagosságában élnek tovább.
És emlékezzünk meg végül egy különösen erősnek és hosszú életűnek bizonyult hamis oppozícióról: a vasfüggöny által kettészakított világ képének évtizedes sulykolása szinte „szervileg” tette alkalmatlanná a különbségek, az árnyalatok érzékelésére mindazokat, akiknek erre az alaptételre épült a világképük. És nem is a „harmadik világnak” nevezett országcsoport léte miatt volt tarthatatlan a dualitás – a tényleges konfrontáció függönye mögött a valóságban sohasem állt olyan fokú gazdasági-katonai-politikai kizárólagosság és ellentét, mint ahogy azt az ideológiai fogantatású szocializáció-ipar több generáción át képes volt elhitetni!
Sok esetben a torz oppozíciós atmoszférát képezték le a szellemi életnek a politikáról, társadalomról és kultúráról folytatott vitái. Hiába próbálta például a „harmadik út” teoretikusainak többsége a vagy-vagy csapdahelyzetét elkerülni, a népies–urbánus oppozíció Prokrusztész-ágyába szorított társadalompolitikai-nemzetpolitikai vitában minden jószándékuk ellenére éppen a mesterséges dualitás új metszetben történő újratermelése miatt futottak tragikus zsákutcába. Rendkívül megterhelték a szellemi közéletet azok a fals konstrukciók és a köré szövődő viták is, amelyek mesterségesen gerjesztették a Petőfi vagy Arany, Babits vagy Ady típusú kényszerválasztási képtelenségeket. Vagy – túllépve a „nemzeti hagyományokon” – mit kezdjünk a „két kultúra” (reál kontra humán) sokszor megcáfolt, mégis makacsul tovább élő felfogásával?
És végül a fentiek mellé a hétköznapi tudat jó néhány mesterségesen polarizált képlete társul. A hatvanas évek végének kisiskolásai akkor is állást foglaltak – sokszor véres verekedésekbe kényszerülve – a mindennél fontosabb ,,Illés vagy Omega” kérdésben, ha a riválissá tett zenekaroktól egyetlen taktust sem hallottak soha. Vagy itt van napjaink drukker-huliganizmusa, amely a mérkőzések ürügyén folytatott szidalmazásháborúkkal a szurkolói tudatba az erejüket összemérő sporttársak helyett a könyörtelen ellenségek képét vetíti. Az a tény pedig, hogy ennek nyomán a B-közepek a hangerő és a lelkesedési együttható helyett a trágárságban és a fizikai durvaságban versengenek, a cselekvéssé formálódó oppozíciós szemlélet veszélyeire figyelmeztet. Csak egy lépés, és máris az újabb keletű európai bevándorló- és menekültellenes hullám szomorú krónikájánál, a skinhead-ideológia forrásvidékén vagyunk.
BEFEJEZÉS HELYETT
Bármilyen egyértelműnek tűnik a vagy-vagy logika terméketlensége vagy éppen mostanában végbemenő felváltása a ,,több lehetőség birodalmával”, a feloldási kísérletek még mindig nagy számban próbálják a sem-sem sémával eltüntetni az oppozíciót.[12] S noha örvendetesen szaporodik azoknak a száma, akik a látszatra intellektuálisan defenzív és lefegyverző, valójában a valósághoz legközelebb álló ,,is-is” logikával közelítik a kérdéseket[13], korántsem beszélhetünk arról, hogy gondolataik kellő alakító erővel kerültek volna a köztudatba.
No de mi a helyzet mindezek után a trendekkel vagy azok érvényességével? Nos, itt is egyszerűen csak arról van szó, hogy egymással rivalizáló forgatókönyvek helyett párhuzamos, bonyolult trendcsoportokat kell vizsgálnunk. Ha elfogadjuk azt a látszatra meghökkentő kiindulópontot, hogy a valóság egyszerre, egy időben egymással ellentétes tartalmú tendenciákat is kibont, belátható, hogy kizárólag ezek együttes számbavételével remélhető közelítő kép az aktuális valóságról – és a jövőről.[14] A jövőre vonatkozó minden állítás ugyanis a jelenről tartalmaz ítéletet; nem árt, ha orvosságot szedünk a duális oppozíciós áfium ellen, s így a gondolkodás újabb gyermekbetegségén túlesve nagyobb eséllyel folytathatjuk a Megismerés Nagy Kalandját.
-
A világmodelleknek nem módszertani hibájuk az a gyakran hiányosságként felrótt jellemző, hogy nem teljes rendszert vesznek figyelembe. Vizsgálódásaik érvényességi körét tudatosan, programszerűen szűkítik le a népesség, az energiafogyasztás, a környezeti változások stb. várható tendenciáinak kérdésére, elsősorban a növekedés-probléma fényében. ↑
-
Talán elég, ha egyetlen ős-informatikai csapdára emlékeztetünk, Seymour Papert kedvenc példájával: az írógépek betűkészlete – de különösen a bal felső sor hat betűje (az ún. QWERTY-szektor) annak ellenére őrzi szinte megingathatatlanul a század első felében kialakult elrendezési szerkezetét, hogy hatékonyságcsökkentő és gépelési sebességet lassító mivolta napnál világosabb minden érintett számára. Ha egy ennyire sokadlagos területen ekkora a konvenció, az ,,első megszokás” ereje, a sajátos „intellektuális imprintingnél” ez még inkább fennáll. ↑
-
Görög Tibor–Darai L. Mihály: Ökopesszimizmus-technooptimizmus Bp. 1981. A kismonográfia a témakör irodalmának áttekintését adja, oppozíciópárja pedig a többi esetben is az elrendezés mintájául szolgál. ↑
-
Yoneji Masuda Az információs társadalom című könyvében megrajzolt eszményképe nyomán ezt a forgatókönyvet mind gyakrabban nevezik Komputópiának (magyarul: OMIKK, 1988), bár az első utópiák a számítógépesített társadalomról már jóval előtte megszülettek. Minderről röviden 1. Szabó Katalin: „Komputópia” avagy a tudás tőkésítése, Társadalmi Szemle, 1987/4. ↑
-
Érdekes, hogy ebben az esetben szó sincs ideológiai bal–jobb oppozícióról. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a tény, hogy a kérdéskör kapcsán a leghevesebb viták éppen a hatvanas-hetvenes években formálódó New Left iskolái és történetfilozófusai között folytak. Erről részletesen 1. a szerzőnek az Eszmélet 15–16. számában megjelent tanulmányát. A valóság mítosza. (Wallerstein haladás-kritikájának szemléleti-módszertani fogyatékosságairól) 30–43. o. ↑
-
További példák:
Edukopesszimizmus vagy tudásreneszánsz
Az oktató-nevelő munka hatásfokának megállíthatatlan zuhanása nyomán előálló válságnak az iskola mint képzési-szocializációs intézmény megszűnése vet majd véget – az ismeretszerzés korszerű eszközeinek bekapcsolásával és a tudásközvetítés páratlanul gazdag formáinak integrálásával az iskola nemcsak megújul, hanem a jövő évezred húzóágazatává válik.
Ethopesszimizmus vagy moráloptimizmus
A tőke-logika jármába préselve és az elidegenedésfaktorok gyarapodásával a haszonelvű, kíméletlen individuál-etika uralma következik – a kooperáció és versengés egészséges arányának kiformálódása a szolidaritás, a kollektivitás és a humanitárius értékek erősödésének irányába mutat.
Szcientopesszimizmus vagy paradigmamessianizmus
Az információnövekedés kezelhetetlenné válik, mind nagyobb anyagi erőket kell megmozgatni a mind kisebb lépéseket eredményező új felismerések eléréséhez – állítja a tudásfragmentáció hátrányaira figyelő posztmodern szkepszis. Ellenkezőleg: a tudomány paradigmaváltással terhes! Minden jel arra mutat, hogy felhalmozási folyamatának a minőségi ugrást közvetlenül megelőző szakaszába lépett – erre érkezik azok riposztja, akik a világ aktív ’tudós-állományának’ dinamikus növekedésében látják az optimista forgatókönyv legfőbb garanciáját.
Harlemizálódás vagy globalizálódó jogrendszer
A pokollá váló közterületek, a közbiztonság vészes leromlása, maffiauralom, korrumpálódó igazságszolgáltatás, nyomáscsoportok által megerőszakolt jogrend víziójával a szabadságjogok világméretűvé válása, biztosításuk nemzetközivé tétele, a hagyományos bűnözéstípusok visszaszorítása és a nagyságrendekkel hatékonyabb bűnmegelőzés ígérete áll szemben. ↑
-
A tiszta ész kritikájában a „transzcendentális eszmék” összeütközésében megjelenő négy antinómiával Kant módszertani célja közös a duális oppozíció kritikájának szerényebb kísérletével. „Ezt a módszert, az állítások küzdelmét nézni, vagy inkább előidézni, nem azért, hogy egyik vagy másik fél javára döntsünk, hanem hogy megvizsgáljuk, nem puszta hiú szemfényvesztés-e tárgya, mely után hiába kapkod…” E szkeptikusnak nevezett módszer „a félreértés okát igyekszik kideríteni, hogy … magának okulást merítsen arra nézve, ami … fogyatékos és határozatlan”. ↑
-
Természetesen itt sem új felfedezésről, hanem közismert összefüggésről van szó. Ha már korábban ezt tettem, idézem most is Kantot, egy címével is sokat mondó írásának részletét. „Az ember megkímélheti magát minden tévedéstől, ha nem kezd ítélkezni ott, ahol tudása elégtelen egy definitív ítélet megalkotásához.” Immanuel Kant: Tájékozódni a gondolatok között: mit is jelent ez?; A vallás a puszta ész határain belül és más írások. ↑
-
Klaus Lenk: Információs technológia és társadalom (Mikroelektronika és társadalom.) ↑
-
E törvényszerűségek közül szempontunkból az előítéletek és a véleményformálásra vonatkozó csoportnyomás vizsgálata különösen fontos. Az individuális és kollektív identitás természetrajzának az az eleme, amely a vélemények és értékek radikális változtatási kényszerét identitásválsággal köti össze, szintén rendkívül figyelemre méltó, ha a szempontváltás elmaradásának (és így a duális oppozíció valamelyik végletébe szorulásnak) az okait kutatjuk. Az ellentétes nézetek bizonyos fokig automatikus elutasítása, ill. az egyoldalú ideológiai szocializáció gondolkodásbénító ereje szintén árnyaltan bemutatott téma. ↑
-
Nem érzem túlzásnak, ha a duális oppozíció történeti gyökerei közül egészen a 18–19. sz. nagy dilemmájára, a Habsburgok kontra vármegye dilemmájára utalok. A reformkor nemzetfelrázó indulatában (,,egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált…”) és az 1848-as nagy konfrontációban diadalát ülte a duális oppozíció: a „Rabok legyünk vagy szabadok” mozgósító pátoszára azonban 1867 szigorú realitása felelt. A duális oppozíció hősi kettősségének vagy-vagy-át felváltotta a színtelen, de termékeny kompromisszum is-is-e. ↑
-
Pl. Botond Ágnes: Pszichohistória – avagy a lélek történetiségének tudománya című könyvecskéjében (Bp., 1991) az emberi faj haladásával kapcsolatos ’örök’ vita két álláspontja mellé (kultúrpesszimizmus /KP/ kontra kultúroptimizmus /KO/ a ’sem ez, sem az’ /S/ teóriáját emeli harmadikként; fel sem merül az ’ez is, az is’ /I/). ↑
-
A korábbi példáknál maradva remek illusztráció erre Balaton Károly könyve (Szervezeti változás és mikroelektronika Bp., 1988), amelyben a hazai helyzet többdimenziós elemzésével meggyőzően igazolja az „áldás vagy átok” hamis választásával szembeni ,,áldás is, átok is” megoldást. ↑
-
A duális oppozíciós logika azonban olyan mértékű torzítást jelent, amely a gondolkodás és a természet törvényei közti összhangot megszakítva eleve érvénytelenné teszi egyoldalú forgatókönyveit. És ez – bármilyen furcsán hangzik – még akkor is igaz, ha a valóság tényleg a duális oppozíció valamelyik oldalát teljesíti ki. (Pl. egy globális katasztrófa esetén a pesszimista változatokat.) A be- (ill. ki) teljesedés pillanatáig ugyanis legfeljebb az adott forgatókönyv növekvő valószínűsége és fokozódó dominanciája igaz. Másrészt a katasztrófa-prófécia esetleges megvalósulása nem a duális oppozíció egyik ágának ’győzelmét’ jelenti, hanem az egész oppozíciót megszünteti és érvényteleníti. A katasztrófaforgatókönyveknek ezért van túlnyomórészt lelkiismereti (ill. kollektív lelkiismereti) funkciója, s ezért van a legritkább esetben tudományos értéke. ↑