Greg Garrard

VADON

2006 január

VADON

A vadon, azaz a civilizációtól érintetlen természet eszméje az újvilági környezetvédelem legjelentősebb szellemi teljesítménye. Az egyes élőhelyek és fajok megóvására ösztönöz, ugyanakkor a város szennyétől és moráljától megcsömörlött emberek számára felüdülést jelent. A vadon már-már szakrális értékű, mert magában rejti a lehetőséget, hogy az emberiség földhöz fűződő viszonya megváltozhat, és igazi kapcsolat jöhet létre közöttük: tiszteleten és alázaton alapuló, poszt-keresztény, tiszta szerződés. A vadon vizsgálata központi szerepet kap az irodalmi és kulturális stúdiumok status quóját megkérdőjelező ökokritikában, mert nem társadalmi szemszögből közelít a hagyományos humán tárgyakhoz. A pasztoráltól eltérően a vadon fogalma csak a 18. században vált ismertté, az ökokritikusok által tárgyalt vadon-szövegek többségével a többi irodalmár nem foglalkozik. A legtöbb ilyen természetleírás a szellemi fejlődés történeteként vagy filozófiaként olvasható, tehát kívül esik a hagyományos irodalmi kritika érdeklődési körén.

természetolvasatuk teljesen különböző

A vadon-elbeszélésekben és a jellegzetes pasztorál-elbeszélésekben is fellelhető a menekülés és a visszatérés motívuma, de természetolvasatuk teljesen különböző. A pasztorál az Óvilág letisztult, otthonos táját jeleníti meg, az újvilági vadon azonban – különösen az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában – az egykori telepesek tapasztalatait, a látszólag érintetlen tájakat, a természet és kultúra éles szembenállását mutatja be. Mivel a telepesek kultúrája az óceánon túl érintetlenül őrizte meg az otthon rögzült kategóriákat, természetképük elkerülhetetlenül magán viselte a feledésre ítélt múltat. A korunkbeli vadon-felfogások megértéséhez tehát meg kell vizsgálnunk az Óvilág vadonfogalmának történetét, és meg kell kérdőjeleznünk a kritikusi véleményeket, melyek a vadont összemossák az amerikai vadnyugattal – amiről feltételezték: a gondviselés jelölte ki az euro- amerikaiaknak, hogy akadálytalanul birtokba vegyék.

Az óvilági vadon

A pásztorál a zsidó-keresztény és a görög-római kultúra kettősében gyökerezik, ám a 18. század elején a vadon fogalmához társuló jelentések csaknem kizárólag a zsidó-keresztény történelmen és kultúrán alapultak. Az angol wilderness (vadon) szó az angolszász wilddeorenből ered, amiben a deoren (vadállatok) a megművelt területeken túli világra utal. A wild (vad) szó annyira hasznosnak bizonyult a deoren jelentéstartományának kijelölésére, hogy sem helyesírása, sem elsődleges jelentése nem változott az elmúlt másfél évezred alatt – annak ellenére, hogy az erdők számának megcsappanásával és az érintetlen területek benépesítésével a szó új vonzatokkal bővült.

A vadon új fogalom az emberiség történetében. Az emberi kultúra meghatározásakor olyan jellegzetességeket sorolhatunk fel, melyek többnyire a mezőgazdasági tevékenységen alapulnak, hiszen a vadászó-gyűjtögető ember számára a vadonnal és gyomokkal ellentétes fogalmak, mint szántóföld és termés, nem léteznek. A földművelő a vadonnal ellentétben definiálja az otthont, és hajlamos munkája gyümölcsét a természettel vívott küzdelem eredményének, és nem természeti áldásnak tekinteni, így a paleolitikum vadászó-gyűjtögető emberének a neolitikum földművelőjévé alakulása lényeges fordulat, valamiféle kiűzetés az ősi édenből.

A mezőgazdaság a földtől való ősi elidegenedés okává és tünetévé válik, és beindítja a folyamatot, amit a monoteista vallás és a modern tudomány tetőz be. A paleolit korszak Eurázsiájának életmódja tiszteletreméltó, hiszen képes volt az emberi közösségeket szélsőséges időjárási viszonyok közepette már-már felfoghatatlanul hosszú ideig úgy életben tartani, hogy mindeközben rendkívüli szellemi, technológiai és művészi fejlődés is kialakult. Snyder „25 000 éves töretlen művészi és kulturális hagyomány”-ról beszél. Ennek ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy amikor a vadon értékei mellett érvelők az elsődleges értelmet szembeállítják a civilizált értelemmel, számos elkerülhetetlen nehézséggel kell szembenézniük. Például Max Oelschlager magabiztos elmélete, a paleolit korszakbeli elme rekonstrukciója írásos bizonyítékok hiányában az európai barlangművészet igencsak ellentmondásos értelmezésén alapul.

Bármit is állítsanak a paleolit korszakbeli értelemről, a legkorábbi nyugat-eurázsiai írások, például a Gilgames-eposz, fenyegetőnek ábrázolják a vadont, és ez a zsidó szent írások megszületése utáni időszakban sem változik számottevően. A kiűzetés után a vadon a számkivetettség helyszíne. Ennek ellenére Ábrahám a vadonba[1] vitte népét, hogy az ígéret földjét megtalálja; Mózes Izrael népével azon kel át hazafele menet, és sokkal barátságosabbnak tartja, mint a civilizált, de rabszolgatartó Egyiptomot. A vadon a Sátánnal asszociálható: „Akkor Jézus viteték a Lélektől a vadonba (pusztába), hogy megkísértessék az ördögtől” (Máté 4:1). Ugyanakkor a korai kolostori hagyományokhoz is kapcsolható, hiszen a római hatóságok üldözései és a világi hívságok elől az őskeresztény remeték a pusztákba menekültek. A vadon zsidó-keresztény felfogása tehát több olyan vonatkozást hordozott magában, mint próba, veszély, szabadság, megváltás, tisztaság – és ezek kevés jelentésmódosulással ma is élnek.

mélyökológusok és ökofeministák

Számos ökokritikus szerint a nyugat-európaiak a tudományos forradalom során újabb lépéssel távolodtak el az édeni állapottól. A mélyökológusok és ökofeministák szerint Francis Bacon, René Descartes, Isaac Newton és társaik elmélete, amely gépként tekintett az univerzumra, megadta a kegyelemdöfést elődeink organikus világának. Ha igaz, amit Louise Westling állít, hogy a paleolit kor embere egy termékeny Magna Matert vagy ősanyát imádott, az imént felsorolt tudósok csak befejezték, amit a férfias, égben trónoló, zsidó-keresztény isten előtérbe kerülése kezdett: ennek az anyafigurának a teljes kiiktatását. A tápláló Földanya helyett olyan leegyszerűsített, teljességgel megismerhető univerzumról beszéltek, amelynek részei szabályos törvények alapján működnek. Descartes Baconhoz hasonlóan egy új, gyakorlati filozófia alapjait akarta megteremteni, amely lehetővé tette volna, hogy „a tűz, a víz, a levegő, a csillagok, az ég, és minden minket körülvevő jelenség erejének és működésének az ismerete által” ő és kortársai „a természet uraivá és birtokosaivá” váljanak. Az értelem a természet fölötti teljes uralom megszerzésének eszközévé lett, a természet pedig hatalmas, megismerhető természeti törvények alapján működő, lélektelen gépezetté.

Az ökokritikusok úgy vélik, ez a szemlélet leegyszerűsítő, mert a holisztikus, organikus világ helyett szétszabdalt, mechanisztikus világot eredményez. Val Plumwood rámutatott: mihelyt Istenről megfeledkezve az emberi rációt tekintjük az értékek egyetlen hordozójának, a természet szerepe is csak annyi lesz, amennyit a racionális ész kijelöl számára. „Nem véletlen egybeesés, hogy ez a szemlélet éppen a természetet is piaci terméknek tekintő kapitalizmus felemelkedésével lelt a legnagyobb visszhangra” – állítja Plumwood. Ráadásul a tudományos forradalom nemi problémákat is felvet. Carolyn Merchant szerint a 16–17. században az ősanya teljesen elveszíti varázsát – ahogyan az utolsó követőinek nevezhető boszorkányokat is kegyetlenül kiirtották –, hogy helyét a férfias, racionális értelem vegye át.

A kritika egybeesik Heideggernek az en-framing vagy instrumentalizmus elleni támadásával, amelyben a létezők pusztán azért jelennek meg, hogy akaratunk eszközeivé váljanak. A Heidegger által használt metafora, amellyel a puszta eszközrendszerré csupaszított világot leírja, erdészeti terminus: Bestand, azaz: fűrészáru-készlet. Kétségtelen, a tudományos forradalom mély hatást gyakorolt az erdészetre, jegyzi meg Robert Pogue Harrison. Míg az erdészet hagyományos szerepe az volt, hogy a törvény kiszabta, erdős területeket megóvja, a tudomány elveinek előtérbe kerülésével az erdő elveszítette eredeti rendeltetését és szimbolikus jelentését: „E felvilágosult humanizmus számára … az erdő többé már nem a jóslatszerű kinyilatkoztatások, különös, rémisztő vagy magával ragadó epifániák, esetleg lírai nosztalgiázások, szerelmi tévelygések helyszíne. Már nem természetes szentély, ahova az állatok biztonságosan visszahúzódhatnak, távol az önpusztító emberiségtől, amely önös ’érdekeit’ hajszolja. A természet csupán az ember tulajdona és kiszolgálója, és az erdő sem több puszta haszonforrásnál.”

ökológiai katasztrófának tekintik

A tudományos erdészet művelését a német Forstgeometer fogalom bevezetése tette teljessé, amely az erdőket a matematika segítségével kiszámítható hozamú fűrészáru-készletté degradálta, és így végleg eltörölte a német történelem és legendavilág ősi, rejtélyes erdejét. A mélyökológusok, ökofeministák és heideggeriánus ökokritikusok a tudományos forradalmat ökológiai katasztrófának tekintik, amelynek bekövetkeztével odaveszett valamiféle ősi hitelesség.

Ennek ellenére igen kétséges, hogy a mechanisztikus világnézetnek olyan mélyreható és ártalmas következményei lettek volna, mint a fenti írók sugallják. Keith Thomas és Simon Schama kimutatta, hogy a modern időkben valószínűleg mindvégig létezett ezzel ellentétes szemlélet is – maga Bacon is azt tanácsolta, hogy kertünkben mindenképpen hagyjunk egy kis vadont –, és nem szabad alábecsülnünk a tudomány mindennapi áldásait sem. Bármennyire megváltozott a vadon szerepe a gyakorlatias gondolkodás következtében, a romantika korában dívó érzékenység annak újraértékelését követelte. Így a 18. században a vadont új színben tűntette fel a fennkölt mind népszerűbb fogalma.

A fennkölt

A zsidó-keresztény hagyomány ambivalens vadonértelmezése a korai modernitás filozófiájában és irodalmában már-már nyíltan ellenségessé vált. Thomas Burnet A Föld szent teóriája (1684) című művében a hegyláncok létét Isten az emberiség iránt érzett elégedetlenségével magyarázta, és azt állította, a Noé és családja által túlélt Özönvíz idején sebhelyek voltak a korábban sértetlen Föld felszínén. A heg felszakadt, és mélyéből rettenetes özönvíz árasztotta el az édeni földet, pusztulást és sivárságot hagyva maga után. Ezt az apokaliptikus rettenetét Burnet olvasói valahogy vonzónak találták, többek között egy fiatalember is, Edmund Burke, aki később a Töprengések a francia forradalomról című műve révén vált ismertté. A szép és a fennkölt eredetének filozófiai vizsgálata című írása Schama szerint a felvilágosodás filozófiájával igencsak ellentétes gondolatokat képvisel: Burke például a „homály papja”-ként beszél magáról. Schama szerint Burke felfogásának alapja „a felhők halotti leplével fedett űr, a földmélyi barlangok árnyai és sötétsége, a félelem és a reszketés”. Ugyanakkor az igazi szépség eredete „az a szenvedélyes érzés… a Rácsodálkozás, amelyet a természet fennköltsége kölcsönöz; a rácsodálkozás pedig a lélek rezzenéstelensége, melybe némi Iszonyat is vegyül” – írja Burke. A szépet parányisága, puhasága, törékenysége miatt szeretjük, a fennköltet azonban hatalmas, ellenállhatatlan ereje miatt csodáljuk. Feminista kritikusok kimutatták, hogy a fennkölthöz kapcsolódó képzetek nemileg körülhatárolhatóak, és – talán kissé igazságtalanul – arra a következtetésre jutottak, hogy – Aidán Day szavaival – a „fennkölt pillanat kifejezetten férfias természetű”. Burke meghatározásaiban a nőies és a szép negatív összehasonlításként szemben áll a fennkölt férfias fogalmával, ezzel is érzékeltetve: a nőktől megvonták a lehetőséget, hogy a vadonnal találkozzanak.

Burke műve 1757-ben jelent meg, de a vadon fennköltsége csupán a romantikus költészetben nyerte el irodalmi apoteózisát. A legismertebb romantikus tájak, mint a skót felvidék és az észak-nyugat angliai tóvidék azért váltak híressé, mert valamennyire hasonlítottak az európai fennkölt őshazájára, az Alpokra. William Wordsworth például úgy éli meg az angol hegyek megmászását, mint a félelem iskoláját, habár egy nőt szólít meg A Helvellyn tetején című versben:

Hol véget ér erdő, mező,
Elszédít a szakadék!
Ím a komor árny s a felhő
Mögött fénylő mennyei ég!
Ezer orom, bérc és hegyhát,
Lásd, milyen borzongató;
Tenger, öböl ezüstpajzsát
Felvillantva vakító!
Kelj hát szárnyra, ifjú lányom,
Alpok, Andok – csak terád vár!

Istenfélelem is vegyül ebbe az érzésbe, annak ellenére, hogy Wordsworth vallásossága, korai munkásságában legalábbis, hagyományos értelemben nem keresztényi. A Sorok a tinterni apátság fölött című versében a költőt erős „jelenlét” nyűgözi le:

… Szellemet
láttam meg benne, nagy eszmék vidám
izgatóját; valami áthatóbb,
fenséges értelmet, melynek lakása
a naplementék tündöklése és
az élő szél s a kerek óceán
és a kék ég; s az ember lelke mélyén
mozgást és szellemet: az ösztökéli
mindazt, ami gondol s a gondolat
minden tárgyát s átcsap mindeneken.
(Szabó Lőrinc fordítása)

Wordsworth Tavikalauz című munkájához húga, Dorothy csodálatos leírásokkal járult hozzá, és mindkét Wordsworth természetábrázolását a radikális feminista, Mary Wollstonecraft Beszámoló egy rövid svédországi útról című munkája ihlette meg. Az írónőre láthatóan ugyanolyan mély hatást tett a vadon szépsége, mint férfi kortársaira: „A kutakodó szemet megcsúfoló, sötét égből újult erővel támadó zivatar hevességében elmém is hasonló mozgásba kezdett, gondolataim összevissza csapongtak ég és föld között, és azt kérdeztem magamtól: mi láncol ilyen erővel az élet nyomorúságához? A fennkölt gondolat okozta viharos érzéseim azonban örömet okoztak…”

Beszélhetünk nemileg rögzült kategóriákról, de a körülírt élménynek nincs köze nemhez vagy helyhez. Shelley „Mont Blanc”-jában az alpesi környezet lángra lobbantja a képzeletet. Karl Kroeber ökokritikus szerint „Shelley verse felerősíti a wordsworth-i gondolatok és a táj közötti erős kölcsönhatást”. Kiaknázza a hegy „néma hang”-jának oximoronját, és egyben arra is utal, hogy ez ellentétben van a költő gondolataival, „mely e lét változásait, / e tiszta végtelent magába zárja / és mindent viszonoz és elfogad”, és tágabb értelemben a politika világával, amelynek kicsinyességét és csalásait felfedi: „Nagy Hegy, a kín s csalás törvényeit eltörölheti szavad” (Orbán Ottó fordítása).

Bár bizonyos fokú iszonyat kellett, hogy a fennkölt megfelelő módon érzékeltesse a szellemi vagy éppen politikai elvadulást, a technika és a kulturális változások hatásai elől nem menekülhetett. Az európai civilizáció hegyeit ma már vasutak, utak és sífelvonók uralják – az amerikai nyugat, a Grand Canyon és a Szikláshegység felfedezése után az óvilág vadonjai szelíd tájnak tűnnek.

  1. Egyes angol bibliafordítások a vadon (wilderness) szóval jelölik a bibliai pusztát. A ford.
kép | Franz Marc művei, wikiart.org