VADHÚS

„Ötcentis fenyődarabot távolítottak el a 28 éves Artyom Szidorkin tüdejéből az oroszországi Izsevszkben, miután a férfi erős mellkasi fájdalmakra panaszkodott, és vért köpött. Az orvosok megröntgenezték a férfi mellkasát, és egy daganatot találtak az egyik tüdejében. Így azt gondolták, tüdőrákja van. Miután azonban belekezdtek a műtétbe és felnyitották Artyom tüdejét, zöld fenyődarabot találtak benne.

Vlagyimir Kamasev, az operációt végző orvos azt mondta: először azt hitte, káprázik a szeme. Aztán odahívta az asszisztenst, hogy nézze meg ő is, mit talált.

A férfi annyit mondott: sosem érezte úgy, hogy valamiféle idegen test van a szervezetében. Az orvosok persze megjegyezték: egyértelmű, hogy az ötcentis fenyő túl nagy ahhoz, hogy belélegezve vagy lenyelve kerüljön bele valakinek a tüdejébe. Szerintük talán egy kis rügyet lélegzett be egyszer véletlenül a páciens, ami aztán a tüdejében nőni kezdett.

Mindenesetre a fenyőt tartalmazó kis tüdődarabot további vizsgálatoknak vetik alá.”

[Komszomolszkaja Pravda, 2009. április]

Artyom már hároméves volt, amikor nagyapja, Telj először meglátogatta.

Az öreg udmurt vadász a várostól messze, a tajgán élt, és nem sokat törődött a fiával; négy-öt évente, amikor halaszthatatlan ügyei, például kedves puskájának javítása Izsevszkbe kényszerítette, minden előzetes értesítés nélkül fel-felbukkant, csalhatatlan ösztönnel nyomozta ki fia újabb és újabb lakhelyeit a hatszázezres fővárosban, és ajándékba rendszerint friss vadhúst hozott, véresen. Fia, Surd, az Udmurt Nemzeti Múzeum könyvtárosa, akit orosz anyja csecsemőkorában menekített el „attól a vadállattól”, és vegetáriánusnak nevelt, ilyenkor rémülten valami köszönöm-félét dadogott, és az újságpapírba csomagolt húst, amelyet apja előzékenyen megnyúzott, sőt kicsontozott számára, a kamrába rejtette, majd a vendég távozása után szomszédasszonyának ajándékozta, aki viszonzásképpen néha meglepte egy-két szelet süteménnyel.
titkon remélte
Surd az esküvője után új lakásba költözött, és erősen remélte, hogy apja, akit természetesen hiába próbált értesíteni az eseményről, többet nem talál rá. Anyja akkor már régen nem élt, így az esküvőn csak a menyasszony családja jelent meg és a vőlegény kollégái. Teltek-múltak az évek, megszületett a kis Artyom, akit klasszikus műveltségű apja Artemis istennő után nevezett el, arra gondolva, hogy ha már a kisfiú apja és nagyapja az erdő nevét viseli (udmurt nyelven a telj és a surd szó is erdőt jelent), legalább ennyi folytatódjék a családi hagyományból – és bár felvilágosult embernek tartotta magát, titkon remélte, hogy az Artemisios név másik jelentése, a tiszta egészségű is jószerencsét hoz majd a törékeny testalkatú gyereknek.

A szerencse bizony elkélt volna a családnak: a kisfiú még csak kétéves volt, amikor anyja, aki felügyelőként dolgozott az Izsmas fegyvergyár legkeresettebb terméke, az AK gépkarabély, közismertebb nevén a Kalasnyikov gyártási részlegén, egy hirtelen támadt tűzben életét vesztette. A gyár vezetői eltussolták az esetet, és mivel Izsevszk hadiipari gyárai miatt akkoriban még zárt város volt, ahová idegenek csak külön engedéllyel léphettek, és lakosai sem költözhettek el, Surd nem tehetett egyebet: elfogadta a kárpótlásként felkínált pénzt, és Artyommal egy tágasabb lakásba költözött, a város szélére. Egy évvel később itt talált rájuk az öreg udmurt vadász.
véres lé
Ezúttal egy nagy darab szarvascombot hozott, és szó nélkül a konyhaasztalnál üldögélő Artyom elé hajította a csomagot. A kisfiú csodálkozva bámulta az ismeretlen férfit, aki hosszú, ősz haja és fonatokban összecsomózott szakálla ellenére is fiatalabbnak tűnt az ő erősen kopaszodó, hajlott hátú apjánál. A lazán összekötözött újságpapírcsomag sarkánál kilógott a vadhús és összepiszkolta a fehér asztalterítőt, amelyet Surd felesége halála óta maga mosott és vasalt. Artyom apjához hasonlóan vegetáriánus koszton élt, és bár a szomszédasszony, aki néhanap vigyázott rá, suttyomban olykor a szájába dugott pár falat sültet, nyers húst sosem látott. Némán figyelte, ahogy a véres lé egyre nagyobb folttá terjed a terítőn, de nem mert szólni, mert apja is néma maradt, mindketten dermedten meredtek az öregre, aztán a csomagra, aztán megint az öregre. Pár perc telt el így, végül Telj szakította meg a csöndet, a gyerek felé bökve: Hát ez? Surd néhány szóban összefoglalta az elmúlt öt év eseményeit, az apja bólogatott, aztán a kisfiú mellé telepedett, és mesélni kezdett a tajgán élő szellemekről. Artyomnak egyre tágabbra nyílt a szeme, amikor az öreg vadász a vukuzsóról, a tó szelleméről beszélt, akit egy ravasz udmurt jól rászedett, és elvette minden pénzét, meg az emberformájú Muncsokuzsóról, a fürdőház szelleméről, akit tilos éjfél után zavarni. A medvékről és a farkasokról is mesélt, a fák alját borító vastag mohatakaróról és a savanykás ízű áfonyáról, amelyből öntetet szokott készíteni a szarvashúshoz. Surd soha nem hallotta az apját ennyit beszélni, és aggódva pillantgatott az óra felé: már éjfélre járt, a gyereknek réges-régen ágyban a helye, de a nagyapja láthatóan megbabonázta a történeteivel. Végül Telj fektette ágyba a kisfiút, gondosan betakarta, aztán a nyakából leemelte apró csontokból álló láncát, az éjjeliszekrényre fektette és távozott.

Surd még hajnalig üldögélt a gyerek mellett, nézegette a finoman faragott csontgyöngyöket, a lószőrből font vékony zsineget – valami amulett lehet. Valószínűleg évekig nem látják viszont az öreget, töprengett, vagy talán sohasem, hiszen veszedelmes az élet a tajgán, és az alvó gyerek nyakára csúsztatta a láncot. Reggel Artyom izgatottan kereste a vendéget, és megnyúlt az arca, amikor megtudta, hogy elment. Mikor jön újra? – faggatta az apját, de Surd csak rázta a fejét: Honnan tudhatnám?

Telj egy héttel később ismét beállított, de hús helyett ezúttal egy nagy csupor áfonyalekvárt hozott és apró faállatokat: puha erdei fenyőből medvét, farkast, mókust faragott az unokájának, és méhviasszal dörzsölte be a figurákat. Ahogy Artyom kibontotta az ajándékot, a lakás aprócska konyháját elöntötte a tajga illata – valami vad, izgató szag, amitől a kisfiút ismeretlen boldogság töltötte el. Még álmában is a faállatokat szorította, és amikor reggel ismét csak az apja hajolt az ágya fölé, első dolga volt, hogy kezéhez dörzsölje a figurákat és beszívja illatukat.
a tajga szaga
Az udmurt vadász rendszeresen látogatta az unokáját, és ha hosszabban elmaradt, Surd alig tudta csillapítani a gyereket – munka után a játszótéren üldögélt vele, hétvégenként kirándulni vitte a városi parkba és az Izs folyó partjára, de a fiút mintha megfertőzte volna a tajga szaga, unottan lődörgött a hinták és a homokozó között, és csak akkor élénkült fel, ha a nagyapja megérkezett és megengedte, hogy öreg, foltos bőrkabátja nagy zsebeiben kutasson. Telj mindenféle apróságot rejtett a zsebekbe: színes madártollat, csontfaragványt, sípot, fonott kosárkát vagy vörössel hímzett keszkenőt, amelyet a tajgán élő asszonyoktól kapott. Minden ajándéknak elmesélte a történetét, és Artyom idővel úgy ismerte a távoli vidéket, mintha maga is ott élt volna.

Közben beköszöntött a tél, és a vadász egyre ritkábban jött, mert a távolsági autóbuszok elakadtak a méteres hóban. Artyom esténként órák hosszat álldogált az ablaknak szorított homlokkal, szótlanul bújt ágyba, és Surd többször rajtakapta, hogy alvás helyett a faállatokkal játszik a sötétben: a tajga szellemeiről mesélt nekik, az igazi medvékről és farkasokról, meg a töppedt áfonyaszemekről, amelyeket a nagyapja kabátzsebében talált.

Aztán engedett az idő, és Telj ismét eljárogatott hozzájuk, de Artyom esténként egyre nehezebben engedte el, mintha félne, hogy többet nem látja. Ravasz trükköket eszelt ki, hogy maradásra bírja: hol a hasát fájlalta, hol a parkban talált fadarabból akart kishajót magának, máskor meg hosszú-hosszú történetet talált ki egy barátjáról. Telj komoly képpel hallgatta, és minden kérését teljesítette: simogatta a hasát, hajót faragott, türelmesen kivárta a vérfagylaló kalandok végét, de amint Artyom álomba merült, elment.

Nyár közepén, amikor az Udmurt Nemzeti Múzeum bezárt, és a munkatársak szabadságot kaptak, Surd és Artyom buszra ült, hogy életükben először ellátogassanak a tajgára. Egész nap zötyögtek a rossz utakon, mire elérték a pár házból álló falut, ahol az öreg vadász a legszükségesebb holmijait beszerezte. Üzenetet hagytak a boltosnál, és meghúzták magukat az egyetlen kiadó szobában – mást nem tehettek, mert sejtelmük sem volt, hol találhatnák meg Telj kalyibáját, amely elmondásai szerint valahol az erdő mélyén rejtőzött. Szerencséjük volt, mert a vadász négy nappal később felbukkant – új töltényekért jött és féltucat nyúllal fizetett; az élettelen szőrcsomók összekötözve lógtak a hátán. Meglepődött, talán örült is az érkezésüknek, és három napig a faluban maradt, de a házát nem mutatta meg. Messze van és veszélyes – hárította Artyom óvatos kérését, és többet egyikük sem szólt a kalyibáról. Apa és fia három nap után visszatért a városba, és Telj a következő héten megint eljött – így ment ez hosszú időn át: télen ritkább, tavasztól őszig sűrűbb látogatásokkal. Ők csak évente egyszer utaztak az öreghez, de minden nyáron három napot együtt töltöttek a tajgaszéli falu kiadó szobájában.
szellemalak
Artyom közben elvégezte az általános iskolát és a gimnáziumot, bejutott az Udmurt Állami Egyetem néprajz szakára, és kiváló eredménnyel végzett, szakdolgozatát a permi népmesék szellemalakjairól írta. Tanársegédként az egyetemen maradt és doktori disszertációján dolgozott, a tanszékvezető nagy reményeket fűzött hozzá, és ősztől uppsalai ösztöndíjat ígért, amikor képeslapot kapott. A kép egy folyóban halászó medvét ábrázolt, a hátlapon a falusi boltos bizonytalan kézírását ismerte fel. Surd akkor már évek óta halott volt, egyedül ült hát a tajgára tartó buszra.

A boltban egy kis fadoboz várta: benne nagyapja minden személyes tárgya. A boltostól csak annyit tudott meg, hogy néhány héttel korábban Telj maga hozta el a dobozt és meghagyta, hogy értesítsék az unokáját. Szarvashússal fizetett és semmi különös nem látszott rajta, ugyanolyan gyorsan járt, mint mindig, mintha nem múlt volna el nyolcvanéves – az egyik pillanatban még a boltban állt, a másikban már eltűnt az erdő sűrűjében. Azóta nem látták. A kalyibáról a boltos sem tudott, pedig már az apja is jól ismerte az öreg vadászt. Artyom hiába kérdezgette a falusiakat, senki nem látta az erdei házat, és nem is sejtették, merre lehet. Egész nyáron át járta a tajgát, reggeltől estig a fenyvesek között kódorgott, néha le-letört egy kis gallyat és mélyen belélegezte a fa illatát. Ha áfonyát talált, teleszedte a markát, és gyaloglás közben lassan eszegette, hogy minél tovább megmaradjon az íze.

Végül visszatért a városba, de ahogy a busz távolodott, és a fenyőillatot fokozatosan felváltotta az öreg buszból pöfögő füstszag, a mellkasában egyre erősödő fájdalmat érzett: mintha kitéptek volna egy darabot a tüdejéből.

A HALLOM A HÍREKET hívó kifejezésre készült összeállításból.

felső kép | Sami Sieranoja, flickr.com