ILYEN A VILÁG? VAGY CSAK ÉN LÁTOM ÍGY?
2000 szeptember
Beney Zsuzsa esszéjében[1] egy virágcsokor spontán helyzetfelvétele, rendezettnek ható elrendezetlensége a központi tárgy. Anna Ahmatova titokzatos hatású, eredeti, hányaveti, ösztönös, bátor, kacér mozdulata mellé az én emlékezetem számos okos rózsa-képzetet megelőzve egy másik orosz rózsacsokrot hív be: egy máig hangzót a közelmúlt költőjének a nyolcvanas években sokat hallott megzenésített verséből. Alla Pugacsova slágerében a küldő szándéka egyértelmű, a kiváltott hatásra azonban csak következtethetünk. A giccs határát súroló szövegben a festő sok virágot, millió vörös rózsaszálat küld szíve színésznőjének. E túláradó, mértéken felüli, szavak nélküli érzelemkifejezés – de a szavak megjelenítésével – egy archetipikus eszköz, a rózsa használatának mennyiségi halmozásával él. Kultúránknak ez az erősen szimbolikus jele hajlamos szemantikai terheltségét lerázni, s a kábulat tagolatlan, mélységes mélyről előtörő kifejeződéseként megnyilvánulni.
mást akarhat elérni
Rejtélyes a történet, mert a hódolat ekképpen kifejezett fogadtatásáról alig tudunk meg valamit. A hullámverésszerűen elénk toluló, sodró erejű refrén éppen ezzel nem számol: öntörvényűen, minduntalan, mindentől (visszautasítástól, közönyösségtől, a reakció elmaradásától) függetlenül ugyanazt az elementáris gesztust ismétli és a vele rokon hatást váltja ki. A jel egyértelműsége azonban, amely e gesztusban megvan, ritka kivétel; sokkal inkább az ember meghatározó élménye, hogy a világ szövege sokjelentésű bizonytalanság, alapvetően felfejthetetlen. A fenti példák jellegzetesen némák; de a verbalitás sem valószínűsít nagyobb eséllyel egyes jelentéseket. A strukturalizmus utáni irodalomtudományi áramlatok, így például a beszédaktus-elmélet kimutatja, hogy a kommunikációs szituációtól függően mennyire más egy-egy szöveg jelentése. Mondunk valamit, de a mögötte munkáló szándék egészen másra irányulhat, egészen mást akarhat elérni, mint ami a szavak egyenes jelentéséből kiolvasható. (Kölcsönkértem valakitől néhány régi Kalligram-számot. A kölcsönadó egy-két hét múlva nyomatékkal újságolta, hogy városunk egy jeles antikvár könyvesboltja vállalta a lap terjesztését, s immár a folyóirat korábbi számai is hozzáférhetőek ott… Napokkal később fogtam fel, miért mondta ezt.) Más: a nyelvpoétika különösen izgalmas irányzatai a szövegbe hálózatokat látnak, rendszeres és törvényszerű hangzócsoport-ismétlődéseket tételeznek fel minden művészi szöveg esetében. Vajon tényleg ott vannak azok? Avagy – mint ellenzői váltig állítják – egyénenként másként „daraboljuk”, tagoljuk a szöveget, s más hálózatok, más betűcsoportok ismétlődése ötlik a szemünkbe? Illúzió-e a strukturalizmus tudós hevülete: a nyelvi kódok ottléte, s a lehetőség működésük feltárására?
Szívesen utánajárnék ennek: kipróbálnám azonos szövegen a módszert vállaló együttolvasókkal!
Ha pedig, immár ellépve a szépirodalomtól, a szöveg egyenes jelentésénél maradunk, vajon kevesebb lesz-e a kérdés? Vegyünk szemügyre más írásos megnyilvánulásokat! Nézzünk például egy interjút! A legritkább esetben egyezik meg a közölt írásról interjúvoló és interjúvolt élménye, ritkán áll be közös elégedettségi fok. A kérdezett nagy valószínűséggel nem azt emelte volna ki az elhangzottakból, amit az újságíró, s úgy érzi, a beszélgetésben ő valóban eltérő dolgokat hangsúlyozott. Megdöbben, hogy kerülhetett a szövegbe az, amit más modalitásban, szituációt váltva, bizalmasan közölt az újságíróval. Egyébként is meghamisítva érzi szavait, hangsúlyait. Az újságíró azonban munkája és alkotói szabadsága semmibe vételének tekintené, ha alanya átírná, újrakonstruálná, kijavítgatná a szöveget, kicserélgetné a szavakat. (Ez pedig néha megtörténik. Botrány lett belőle, amikor egy egyetemi lapban kurziválták a szerkesztők a nagy tekintélyű interjúalany utólagos betoldásait, átírásait. A hatás döbbenetes volt a valószínűsíthetően az élőbeszéd hevében – avagy a kérdezett egyik énjének közlésében – tényleg elhangzottak és a későbbiekben általa átfésült verzió között.)
rövidíteni kell
Hihetnénk, könnyebb a helyzet, ha saját szerzésű írásművel állunk a világ elé. Csak első megközelítésben. Amit sokadik átírás után kiadunk a kezünkből, még vállalhatónak tűnik ideig-óráig, ám szinte példátlan, hogy azt úgy is lássuk viszont – nyomtatásban. Akinek volt már dolga szerkesztőséggel, tudja milyen elkeserítően más lát gyakorta napvilágot, mint ami a kéziraton szerepelt. Nem jut vissza a szerzőhöz a kefelevonat, nincs módja korrektúrát készíteni, vagy ha igen, lapzárta után kapják meg a szerkesztőségben, s immár nekik sincs módjukban a javításokat figyelembe venni. A szerkesztés értelmezés; általában rövidíteni kell, s a fontos és kevésbé fontos elemek megítélésében a szerző és szerkesztő szempontja közti különbség olykor kiáltó. A szerkesztő végső soron használja a kéziratot. (Kaptam is egyszer egy ilyen telefont: Használhatjuk az írását?) A lap(szám) ívébe illő vonulatát kitapintva olyan dimenziója kerülhet előtérbe a szövegnek, amelyet szerzője igencsak vonakodva ismer el magáénak.
Létezhet-e akkor optimális szöveg? Olyan, amely azonos a megszólalóval? Esetleg a napló? A műfaj iránti megnövekedett érdeklődéssel (sajnos) egyidejűleg engem is erőteljesen foglalkoztatnak a naplóírás kérdései. A legteljesebbnek hitt őszinteség műfajáról azonban alapvető problémák derülnek ki. Félelem a lelepleződéstől és vágy a teljes kitárulkozásra, megfelelés külső vagy belső tekintélyeinknek. Bizalmatlanság a szó kifejezőképességében. Bizalmatlanság abban, hogy valaha is azt tudom megragadni, amit az adott esemény nekem jelent, ezért inkább meg sem kísérlem napjaim világának leírását.
De visszatérve a nyilvánossághoz: (át)értelmezéseken nyugszik például a jog és a medicina tudománya; ez is merő hermeneutika. Egy bírósági tárgyalás jegyzőkönyve és az ott elhangzottak akár olyan viszonyban is állhatnak, hogy – rövidebb vallomás esetében – szinte egy szó sem egyezik az ülésteremben elhangzottakkal! Az átírás foka elképesztő. Az értelmezés = szaknyelvre fordítás tehát természetes, szóvá sem tett, napi gyakorlattá vált közege a jogi gyakorlatnak. (Ilyen „dokumentumokból” állítjuk össze a „történelmet”, mióta világ a világ? Már tudom: a krónikások, írnokok, jegyzők kezében vagyunk!) Egy másik ajtó, az orvosé mögött viszont rólunk, megkérdezettekről derül ki, hogy természetesen nem tudjuk leírni pusztán a tünetekre szorítkozva beteg állapotunkat. Elkerülhető-e, hogy elősoroljuk feltételezéseinket, megmozgassuk előzetes ismereteinket, hangot adjunk formalizálási, megnevezési, öndiagnosztikai késztetéseinknek?
megértési kísérletek
A tanú kínjában sokadszorra már nem módosíttatja a visszaolvasott jegyzőkönyvet. Az interjúalany, ha különleges esetben beolvassák neki a telefonba a leadás előtt a vele készült interjút, ugyancsak korlátozza ellenérzéseit: néhány alapvető javításra szorítkozik, a többit szégyellné kérni, s magát kárhoztatja, miért is nem volt elővigyázatosabb, tudatosabb: miért nem csak azt mondta, amit nyomtatásban is elvisel, s miért nem irányította jobban a beszélgetést. Ritka a jó kompromisszum, ami már konszenzus lenne. A nyelv elbeszél, elfecseg, mellészövegel. Elszóródik a jelentés, nincs ura, gazdája, eredete, végkifejlete. A megértési kísérletek, a küldő szándékának és a befogadó értési módozatainak egyeztetései gyakran magyarázkodások.
Kár, hogy nem a rózsák egymásra borulásának esztétikuma felé kanyarodott írásom. Keseregtem az egyértelműség hiányán, a jel és jelentés távolságán, pedig a véletlenek, a nem várt különös jelentésadások szépségén is örvendezhettem volna, mint Beney Zsuzsa. A világ nem egyértelmű, s milyen jó ez így! Szándékainkkal ellentétes kifutású műveink pedig, bárhogy berzenkedünk, minket fejeznek ki, egy tagadott szólamot belőlünk. Az, hogy azok is vagyunk-e, akiknek látnak bennünket, az, hogy megőrizhetjük-e autonómiánkat, integritásunkat egy kapcsolatban, hogy a rólunk szóló interpretációkba beleszólhatunk-e, nem megmondható. Talán függ vérmérsékletünktől, a körülmények összességétől. Ha az élet iránti alázattal engedjük megnyilvánulni, amit hoz, esetleg megtanulunk még örülni is a kritikának, képessé válhatunk a jó elviselésére: az ajándék, a megtisztelő, váratlan átértelmezés, a szép félreértés megélésére. Egy fésületlen, kigondolatlan, hétköznapian természetes tettünket valaki egyszer majd gyönyörűnek fogja tartani.
