ÜZENET A JÖVŐBŐL

Ha az egyenlőség elvéből többé-kevésbé sikeres történelmi forradalom következett a természet rendje ellen, melyek e forradalom megjelenésformái a mindennapi életben? Hogyan mutatkozik meg a forradalmi változás az utcán, a házban, a kertben, az erdőben, a tévében, az újságban vagy talán egy irodalmi és ökológiai folyóiratban?

1989-ben, amikor a vasfüggönyt felhúzták, az acélfal egy város két fele vagy erdő, kert, utca, ország két oldala, egy család két tagja, egy rádióközönség két része között egyik napról a másikra eltűnt. Jelentette ez akár az apokalipszis eljövetelét (annak pozitív vagy negatív formájában), akár nem, mindenesetre a mindennapi életet alapvetően és forradalmian megváltoztatta. Az a rengeteg nyavalya, ami 45 óta szalámiként szeletelődött, mint egy hátrafelé forgatott filmben, visszaugrott a szalámirúdba. Ugyanakkor ez a szalámi átváltozott párizsira és krakkói szeletre, prágai és pármai sonkára, szegedi és genovai szalámira, virslire és hot dogra, Teewurstra, bangerre, sőt talán még szovjet kolbászra is. Valami borzalmas súlyt emeltek fel, s ennek az acélfalnak az óriási súlyához akkorra már annyira hozzá szoktunk, hét év múltán is csak alig kezdünk rádöbbenni a történtekre.

örömlányok apácákkal karöltve

A változás sok vonatkozásban nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, de egy csapásra megszüntette a nukleáris „balance of terror”-t. Mintha kitárták volna az őrültek háza, a Bastille vagy a KGB kapuját, és az örömlányok apácákkal karöltve május elsejei körtáncot járnának a Hősök terén az angyaloszlop májusfája körül. Eltűntek csuklónkról és bokánkról a láthatatlan bilincsek, de egy nosztalgikus vágy húz vissza az apokalipszis előtti mindennapi rabság kényelmébe. Természetes a kényszerzubbony, az elektrosokk meg a szűz és az utcalány egy szintre taszítása.

Gondolatmenetünk alaptétele, hogy úgy látjuk: ez nem csupán egy lépést, nem is csak egy nagy lépést, de szaltót jelenthet a jövőbe. Mint iránytű mutat az emberi történelem az úgynevezett természettörvénnyel ellenkező irányba, tehát a természetellenes egyenlőség felé. Az atomkorszak Régvilága eltűnt az apokalipszisben.

Nem vagyunk hisztoricisták sem a szó hagyományos troeltschi-meineckei, sem popperi értelmezésében, de tételezzük az emberi intencionalitásnak nemcsak Heidegger által fémjelzett episztemológiai, hanem erkölcsi vetületét is, egyszerűen azért, mert az etika értelmetlen telosz nélkül. Mint ahogy az iránytűt vonzza az Északi-sark, úgy vonzza az imaginációt a jövő(kép). Nemcsak az Alfa kauzalitása, hanem az ember szintjén az Omega teleológiai ereje irányítja a történelmet.

Az egész posztmodern szenzibilitás hirdette, jövendölte, várta az apokalipszist, s a posztmodern első harsonáját az építészet fújta meg. Az apokalipszis Janus-arcának pusztító oldalát várta a ház, az utca, a város: várta Teller Ede neutronbombáját, a végső fegyvert, amely a házat, az utcát, a várost épen hagyja, csak az embereket öli meg. Ez az építészeti posztmodernitás kicserélte a modernista város brutális valóságát egy fantáziavárosra, amely képzeletbeli brikolázsa volt a nem-mostnak és nem-ittnek. Az emberek eltűntek, a falak egyre vékonyabbá váltak, a varratmentes aszfaltburkolatot is olyan rétesvékonyságúra nyújtották, hogy a kert, a tér és a giliszták kibukkantak, mint a természet, visszatértek, felütötték a fejüket a hasadékok között. Az új külváros nemcsak a városfalak átugrása, hanem a város menekülése önmagától, saját szívétől, a ground zérótól, a céltábla közepétől; így az erődítmény falai nem a külső ellenséget zárták ki, hanem éppen megfordítva: a várost zárták be, hogy ne tudjon a külvárosba, a természetbe hatolni. Nem a természetet zártuk ki: a várost zártuk be. 89-ben azután nemcsak az új védőfal, hanem a ground zéró is eltűnt.

várostervezési stílus

De ha megfigyeljük, hogy mi történt az építészetben – még ha ezt a szót leglazább értelmében használjuk is –, nem észlelünk végeredményben különbséget 89 óta; a posztmodernitás egyszerűen önmagát termeli újra – mintha semmi se történt volna se Washingtonban, se Moszkvában, se Párizsban, se Budapesten, nincs diadalmenet –; a hidegháború vége olyan hideg, mint maga a hidegháború volt. A hidegháború végét jövendölő posztmodernitás mint építészeti vagy várostervezési stílus, változatlan. Ha talán van valami változás, amire rá tudunk tapintani: az emberek nosztalgikus vágyakozást éreznek a múlt felé – teljesen mesterséges és mesterkélt „újjáépítése” ez a múltnak, amelyet ezek az emberek sohasem láttak, amely soha nem is létezett. Mintha szalámirúdba visszavarázslása vissza tudná hozni az eredeti Herz-féle szalámit, amiben még sokkal sűrűbb volt a só. Ez a neotradicionalizmus az építészetben és a várostervezéstanban, mint ahogy azt például Peter Calthorp műveli: ökológiai hamis lelkiismeret. A Charles Moore, Peter Eisenman és Frank Gehry által megfújt harsonaszónak talán ez az első jaja. Mert a mesterséges újjáépítés – ha egyáltalán lehetséges – még vékonyabb falakkal, még vékonyabbra nyújtott, varratmentesnek látszó aszfalttal, még lezártabb kültelkekkel díszíti a városi színpadot.

Földényi László figyelemre méltó írása a Liget 1996 májusi számában elénk állítja Stockhausen helikopter vonósnégyesének színrevitelét. A színművészet, a zeneművészet, a királyi légierő, a média, a tévé, a mozifilm, a vietnami háború, a NATO, a magaskultúra egybeolvasztását egy brikolázsba. Stockhausen helikopternégyese szimulakruma Coppola helikopterkarpenge-horkantásának, a harsona csatára serkentő hívása felerősített hangja Wagner Walkürök lovaglásának, melyek lemezre vett változata a nyeregtáska-hangszórókból üvölt. Coppola Stockhausen eredetije, mint ahogy Wagner Aranyszájú Szent János és Joseph Conrad Coppola eredetijei. Tehát a kvartett legalábbis egy másolat másolata, annak vallja magát, és ugyanakkor mint a magas művészet eredetije jelentkezik. Vagyis a posztmodern állapot az esztétikában minimálisan (a) az alacsony művészetet utánzó magas művészet, (b) a magas kultúrát magába integráló népszerű művészet, (c) a magas és alacsony művészet közötti különbséget nivelláló törekvés és (d) a tükörképek játékában elvesző eredeti jegyeit viseli. Richard Kearney éppen az egymást visszavetítő tükörképek játékának labirintusát jelöli meg mint a posztmodern paradigmatikus metaforáját, ezt szembeállítva a modern transzcendentalitással – amely szerint a művész autonóm világot alkot – és az ó- és középkor mimetikus szemléletével.

Vidámparkban élünk – bezárt valaki az elvarázsolt kastélyba; amihez hozzányúlunk, mindig csak önmagunk megfordított árnyéka – elölről-hátulról, elölről-hátulról, jobbról-balról, jobbról-balról minden csak fordítva és fordulva. A tükörképek egyre sötétebbek és sárgultabbak, az utolsó mély sárgaságában és homályában elérhetetlen – az utolsó én virtuális ujja nem éri el az utolsó ént. A megvilágítás szórt, sárgás, a kellékek avíttak, porosak. Az elvarázsolt kastély rozoga szekrény, mint C. S. Lewis Narniája. Csakhogy ebből a szekrényből nincs kijárat – vissza a magánzárkába!

Tél van.

Az emlékezet tükörszekrénye mint börtön: ez a posztmodern helyzet. Megszabadulni csak egy módon lehet. Társakat kell találni. Egyedül nem menekülhetünk, megpróbálni is egyenlő az öngyilkossággal; egy valóságos másikra van szükség, hogy megtörjük a varázst. Végeredményben a visszhang nem annyira zavaró itt, mint a hamis kép; rátalálunk egymásra, ha nevén szólítjuk egymást. Saját testi valóságunkat csak ilyen kézfogással szerezhetjük vissza.

Sem a mesevilág, sem az álomvilág, sem a szellem világa, sem a média új világa nem ad kiutat; minden pálya vakvágány, minden kezdet és minden vég tükörkép. Csak a külső valóságba vetett hit vagy a külső valóságból küldött jeladás képes ezt a színpadot feloldani a varázslat alól.

kiradírozták a múltat

A labirintusból, ahonnan nem lehet kihátrálni, kiradírozták a múltat; a bejárat eltűnt, valaki fölszedte az elszórt borsókat vagy felgöngyölítette a múlthoz vezető fonalat. Walter Benjamin labirintusa ez.

Mondjuk, úgy vélekedsz: nem vagy más, mint jel egy számítógép elektronikus emlékezetében; ahogy ezt megmutatta a Neuromancer, a jégvár kapujához nincs kulcsod. Talán megtörtént az apokalipszis, csak mesterséges emlékként létezünk a valóságos neutronbomba végpillanata után, s csupán visszaemlékszik ránk valaki más, valamikor máskor és máshol. Ezzel a lehetőséggel számot kell vetni. A dekonstrukció inkubusza nem egyszerűen fantom. Az emberi állapot: szörnyűség, az emberen a szörny, s a konstrukció csak a kétségbeesés túloldalán kezdődhet. Ebből a kátyúból nem Neumann János versengésre alapozó játékelmélete ment ki. Neumann játékszerei robbanó babák, booby trapok. A játszótérből ideje van kiállni. Valami másra van szükség.

Az elvarázsolt kastély szindrómája – a posztmodern helyzet – abból adódott, hogy elvesztettük az eredetit. Az egymást kölcsönösen visszaverő tükörképek végtelen sora Kearney kifejezésével élve valóban korunk paradigmatikus metaforájának tűnik: jelképezi a tömegközlés, a média világát, ahol (sokszor úgy látszik) minden trükk, süllyesztő, forgószínpad, díszlet, kozmetika; utánzat, szimuláció, másolat. Hollywood óvódásoknak szánt rajzfilmjei ma a „színház a színházban” kínaidobozos rétegeit pergetik, öt-hatévesek ámulatos könnyedséggel navigálnak a többszörös paródiák/önparódiák útvesztőiben. Ezek a jelenségek sok vonatkozásban sajátjai korunknak, gyökereik azonban messze nyúlnak a múltba. Ha egyedül a művészetet vesszük, a tükörkép, az árny, a Doppelgänger a romantika kedvelt motívumai közé tartoztak, s amit Schlegel romantikus iróniának nevezett, ami Baudelaire-t vámpírként gyötörte, ami – még mindig a posztmodern eljövetele előtt – a sartre-i ,,l’homme n’est pas ce qu’il est” formulájában kristályosodott ki, félreismerhetetlenül a posztmodern előfutárának tekinthető.

A tükörképek végtelen regressziója a psziché tragikus fátuma, az emberi lét rákfenéje. Az öntudat struktúrájának szemszögéből nézve az ,,eredeti” hasztalan kutatása kifejezi ezt az állapotot, amelyet azután a kortárs művészet felmutat. Az extramentális ennek a fénytörő prizmának a villogásán keresztül jut el hozzánk. Ez a pszichikai adottság pedig maga is csak parányi része az akadálytorlasznak, amelybe a világ megismerésére irányuló igyekezeteink ütköznek. Nemcsak a tudat/öntudat fénysugarának pislogása nehezíti ezt a feladatot; az értelem csak mediatizációk segítségével képes működni, vagyis a reflexivitás belső törései a megismerés külső refrakcióival sokszorozódnak. A tudatalatti torzító hatása, valamint az a körülmény, hogy minden szubjektum óhatatlanul a középpontban érzi magát, szintén ide sorolhatók. Nem csodálkozhatunk, hogy a szkepszis, pontosabban a kétely évezredek óta kísérti a filozófiát, gyakran éppen a legmélyebb reflexiót. Bizonyosságaink nincsenek.

De a szkepszisnek vannak logikailag nehezen védhető rugói is: a dekonstrukció tipikusan elítél egy uralomra és elnyomásra építő társadalmi rendet, amely éppenséggel hazug retorikájával éri el célját; ugyanakkor azzal akar bosszút állni ezen a gyűlölt renden, hogy elsikkasztja a világot; tagadja az elnyomók objektív létezését is. Az úgynevezett nyelvi közösség, vagyis a nyelvet mint egyedül létezőt elismerő episztemológiai-szemiotikai-antropológiai-irodalomkritikai iskola a hatvanas évek óta megvetette lábát az akadémia berkeiben, habár csillaga ma már valamelyest leáldozóban van.

logikai és morális ítéletek

Ahogyan a 20. századi szkepszis ostrom alá fogta az igaz/hamis kategóriáját, úgy támadta meg az etikai emotivisták totális relativizmusa a jó/rossz dualizmusát, szintén csupán egy új válfaját teremtve annak a tradíciónak, amely a legtöbb determinista irányzat mindenkori állásfoglalása volt. Russell, Carnap, Ayer szerint az etikai állítások logikai értelmet nélkülöző ún. pszeudopropozíciók. Érdekes, hogy ez bizonyos szempontból megfelel G. E. Moore nézetének, mert az ő sokat vitatott tézise, hogy a logikai és morális ítéletek egymástól független síkon mozognak, tehát ténymegállapításokat nem lehetséges etikai imperativusokká változtatni. Robert Searle, a beszédaktus-elmélet képviselője 1967-ben közzétett dolgozatában hadat üzent Moore-nak és az emotivistáknak is. Searle érvelése szerint (a) az értékítéletet tartalmazó kijelentések nem értelmetlenek, (b) ténymegállapításokból szillogisztikai hiba nélkül vonhatók le értékítéletek.

Searle megállapítása azonban közvetlenül csak lingvisztikái érvényű, és kétértelműségektől sem mentes, később éppen azt vetették a szemére, hogy az etikát trivializálja. Ezzel lényegében mi is egyetértünk. A formális, matematikai logika és a szemiotika egyáltalában nem fölösleges diszciplínák; nem kifogásolható, ha művelőik kutatásaikon kívülinek tekintik a jelzett, sőt esetleg a jelentett területét is. Ebből azonban korántsem következik, hogy jelentés és realitás nincs. Ehhez valamelyest hasonlóan legitim az irodalom- vagy művészetelmélet, amely nem foglalkozik a valósággal, vagy az antropológia, amely hangsúlyozza a tény és a fikció, az eredeti és másolat, az alkotás és utánzás, a tárgy és szimbólum összetettségét az emberi kultúrában. Ez azonban nem jogosít arra, hogy a tényt a fikcióval azonosítsuk. Például szolgálnak erre a propaganda, a televízió félrevezető hirdetései, sztereotípiái: nem kárhoztathatjuk ezeket, ha eltöröljük a valóság és valótlanság közötti különbséget; a dekonstrukcionista médiakritika kísérletének kudarca, hogy egyszerre üzen hadat a hipokrízisnek és az igazság fogalmának. A valótlanság tudatos állítása egyben felveti az erkölcs kérdését is. Az emberi lét praxisa nem ad lehetőséget, hogy akár a realitás, akár a teleológia posztulátumát elvessük. A gyakorlatban nem vagyunk képesek sem az extramentális valóság, sem a szabad akarat feltételezése nélkül élni.

Ha a filozófus – akár episzemológusi, akár esztétai, ontológusi vagy logicistai minőségében – nem képes a realitás létezését elfogadni/bebizonyítani, ez nem a világ, hanem a filozófia csődjét jelenti, nem a világ, hanem a filozófus problémája; s ezzel analóg módon: ha nem vagyunk képesek egy minden emberre szabott, globális konszenzuális etika kialakítására, ez nem a társadalom mint a „többieket”, a másokat megjelölő absztraktum – amelyre fittyet hányhatunk, amelyet a pokolba kívánunk – pusztulásához vezet, hanem minden individuum személyes vesztét okozhatja, beleértve azt, aki ezt írja, valamint azt, aki olvassa.

Amit T. H. Huxley kozmikus folyamatnak nevez, a biota rendje: a tápláléklánc természetéből adódó elkerülhetetlen kölcsönös mészárlás génekbe forrott törvénye, a visszaélés, kihasználás, az erőszak és kényszer jellemezte az emberi civilizáció hajnalát. A hierarchikus berendezkedés, amely általában rányomja bélyegét a törzsfejlődés magasabb organizmusaira, rendkívül előretört, mihelyt erre az első tömegtársadalmak kialakulásával technikai lehetőség kínálkozott. Minden jel arra mutat, hogy a primer emberi etika a prehisztorikus emberi viselkedés kodifikációja lehetett, s az első ránk maradt írott törvények még erősen ennek hatását mutatják.

Ez a primer etika a természeti helyzetből – az erőszakból, elnyomásból, kihasználásból és a hierarchikus rendszerből – természeti jogot, illetve törvényt kovácsolt; ezt, a hatalmasok jogát, pedig felcserélte az igazsággal. Így lett az erősebbnek igaza, tehát nemcsak joga az eltipráshoz, hanem egyben igaza a tevékenységek és az ismeretek minden terén.

harc helyett a béke

A primer természeti etika mellett a történelem folyamán megszólal egy másik hang, kezdetben alig hallhatóan, alig kivehetően, amelyet nevezhetünk a primer etika elleni lázadásnak: a harc helyett a béke, az ártalom helyett segítés, a versengés helyett a kooperáció szava. Habár csírájában megtalálható az élőlények között az ember megjelenése előtt is, ez a jelenség érdemi részében antropogenetikus, és fejlődése párhuzamosan haladt az emberi kultúra történetével.

A történelem félreismerhetetlen tanúsága szerint a demokrácia és egyenlőség elve, vagyis az ellenetika időleges visszaesések és kitérők ellenére hosszú távon felváltja a természet törvényére épített, primer hatalometikát. Úgy is kifejezhető ez, hogy a primer moralitás a múlt hangja, a múltból jön, a második moralitás a jövőből; a megértés erkölcse a jövőből hívó üzenet: valójában közös jövőnket jelenti.

Jól tudjuk, a technológia – csodálatos, felszabadító, megváltó invenciói mellett – ezernyi veszéllyel és átokkal terhes. Áldásaival együtt a rombolás lehetőségeit is megsokszorozta, s ma az emberi nem pusztulásától egy gombnyomás választ el. Ezen az információ és a közlekedés által kicsinyre zsugorodott földtekén egy transznacionális kultúra van kialakulóban. Tagadhatatlanul Madonna, Michael Jackson, O. J. Simpson és Lady Diana kultúrája ez, de az Amnesty International, a Green Peace és a Salk-oltás kultúrája is, amelyben az analfabetizmus évről évre csökken, és egy értelemre építő, aránylag tájékozott és mérsékelt közvélemény talán már a Föld lakosságának többségét képviseli. Ez a helyzet lehetővé teszi az etnikai, faji, vallási, nemzeti felsőbbrendűséget és hatalmat hirdető tanok ellenében egy minimális erkölcsi normatívum elfogadását. Egy ilyen globális közmegegyezéses etikának a megalkotása korunk legfontosabb kihívásai közé tartozik.

kép | Boris Margo művei, wikiart.org