ÜVEGGOLYÓK?

A latin-amerikai és ázsiai gazdasági megrázkódtatások újabban szinte rendszeressé vált sorozata azok figyelmét is a világgazdaság problémáira irányítják, akiknek érdeklődése korábban alig terjedt túl a piaci árak vagy a valutaárfolyamok nyomon követésén. S mind többen érezzük úgy, hogy a világgazdaságban veszedelmes folyamatok érlelődnek. Magam is érthető izgalommal vettem hát kézbe Almási Miklós Üveggolyók című, az ezredvég globális gazdasági játszmáiról szóló jól informált, fordulatosan megírt és tudományos igényű könyvét^[1]. A könyv nagy erénye, hogy nem csupán fontos ismereteket közöl, nem csupán eredeti hipotéziseket fogalmaz meg, de a továbbgondolásra, sőt a vitára is rákényszerít.

neoprimitív embertípus

A tanulmány formailag is hű képe annak a valóságegyüttesnek, melyet leír. A posztmodern gazdaság globalizációjáról szól, de a szerző a tárgyat gondosan elkülöníti attól a történeti, szellemi, kulturális kontextustól, a tágabb értelemben vett globalitástól, melynek a gazdaság csak egyik összetevője. A globalizáció itt kizárólagosan gazdasági kérdés. Olyasvalami, amit a gazdasági racionalitás (egészen pontosan irracionalitás) mozgat. (A modern gazdasági játszmák irracionalitására vonatkozó gondolatmenet a könyv egyik legemlékezetesebb gondolatsora.) Almási rendszerkritikája azon – a posztmodern gazdasági játszma résztvevői által is következetesen vallott – előfeltevésen alapul, hogy az emberi társadalmak ún. fejlődésének igazi mozgatója az anyagi szféra, s ezen belül a gazdaság alakulása. Minden egyéb (az Almási átal telenoidnak nevezett neoprimitív embertípus kialakulása, az infopáriák hadává degradálódó közvélemény, az információs szupersztráda kiépülése, az életforma kiüresedése, az értékvilág átalakulása) a „fejlődés” valamiféle függvénye-függeléke. Elégséges tehát magának a gazdaságnak a működését megérteni, hogy a gazdasági (s ezen keresztül a társadalmi) rendszer érvényes leírásához és kritikájához jussunk.

A könyv formastruktúrájában reprodukálja az alapellentmondást, melyben a modernitás és – annak szerves részeként – a posztmodern kor válságtünetei gyökereznek.

A posztmodern mindennemű totalitást, racionalitást, rendet káprázat gyanánt utasít el. Ideológiája szerint realitásuk csakis a tapintható, belátható, birtokolható és élvezhető dolgoknak lehet. Minden, ami az individuális emberi lényre szabott közvetlenségnek ezen a horizontján túlesik, csalás és ámítás. „Harapjunk bele a savanyú almába – ajánlja az ismeretelméleti anarchizmus egyik legnagyobb hatású képviselője, Hans Peter Duerr –, és véges lényekként érjük be az örökös bizonytalansággal! Hisz eleve nincs semmiféle bizonyosság, amiről le kellene mondanunk, és nincs Isten sem, aki hallgatásával szólna hozzánk.” Az átlagember ebből a korszellem alapmotívumaként azonosítható gondolatból aligha vonhat le más konzekvenciát, mint hogy: a bizonytalanságok e világában egyetlen bizonyosságunk lehet: az élvezet. Az ugyanis teljességgel lehetetlen, hogy amit élvezek, azt ne élvezzem, vagyis, hogy az általam érzett élvezet ne legyen valóságos. Az emberi élet egyetlen – mégiscsak racionális – értelme következésként a pillanat élvezete, s ami ezzel logikusan együtt jár: mindenfajta teljesség, távlat, metafizika (azaz a szellem) programszerű elutasításának „szabadsága”. Minden bizonyosságok elméleti tagadása így önnön ellentétébe fordul: a szellemi dimenzióitól megfosztott élvezet, a testiség, s az ezt szolgáló matéria abszolút bizonyosságának állításává alakul: coito ergo sum.

Igen ám, csakhogy a posztmodern a gazdasági globalizáció jelenségeiben éppen azzal a teljességgel kénytelen szembesülni, melynek lehetségességét szenvedélyesen vitatja: a totalitáséval. A világgazdaság Egészét monopolizáló Rész egyszerre megdöbbenéssel tapasztalja, hogy többé maga sem szabad. Minden mindennel összefügg. A konkurencia bukása többé nem a győzelem mámorával ajándékoz meg, hanem – a manapság oly sokat emlegetett dominóeffektus révén – a világgazdaság összeomlásával fenyeget. Az érték spiritualizálódik. Az egyoldalú, gáttalan növekedés, a folyamatok felgyorsulása a kockázatokat egyszerre kiszámíthatatlanná növeli. Az árak dinamikája megszűnik szabályozó tényezőként funkcionálni. A liberális gazdaságelmélet „láthatatlan kez”-e mintha megbénult volna. Az egyensúlyt gyakorta épp az egyensúly megóvására kieszelt stratégiák borítják fel. A megtagadott (mert általunk felfogható formájában többé-kevésbé mindig tökéletlen) rend és totalitás (azaz a szellem) a mindenhatóvá magasztosult pénz káoszaként köszön vissza ránk.

Almási vizsgálódása tárgyát a globális gazdaság rendszerére korlátozza, miközben maga is érzékeli, hogy a gondok túlmutatnak a rendszeren. A gazdaságcentrikus megközelítés azonban lehetetlenné teszi számára, hogy a globalizáció válságtünetei mögött a mélyebb civilizációs válság tünetegyüttesét felfedezze. Pedig legalábbis nagyon valószínű, hogy a globalizációval közelről sem kezdődik radikálisan új szakasz a kapitalista gazdaság történetében, pusztán a modern társadalmak strukturális ellentmondása éleződik kritikussá. A globális folyamatok a kölcsönös függés olyan bonyolult és ingatag rendszerét hozták létre, amilyenre nem volt példa az emberiség történetében, s amelynek működtetése hosszú távú és valóban globális (azaz a földi bioszféra egészének dinamikáját szem előtt tartó) gondolkodást igényelne. Az azonnali nyereségre beállított, osztalék-maximáló rendszer azonban, mely a multik világát jellemzi, a lehető legrövidebb távú gondolkodást (értsd: spekulációt) favorizálja.

A globalizáció az egymáshoz korábban csak lazán kapcsolódó alrendszereket egyetlen rendszerré egyesíti. A fejlődés motorja a gátlástalan önzés által mozgatott hatalomkoncentráció. Azok a módszerek, melyek a monopóliumok képződését (az expanziót) lehetővé teszik, alkalmatlanok a rendszer működtetésére.

közösségi értékrend

Az expanzió az egyéni vagy közösségi partikularizmuson, a másik fél igényei, értékei, társadalmi berendezkedése iránti érzéketlenségen, a saját érdekek, értékek, uralmi formák nyíltan vagy burkoltan erőszakos érvényesítésén alapul. A rendszerépítés ezzel szemben a másik fél iránti érzékenységet, a másik világába lépés képességét, a kölcsönösség iránti elkötelezettséget követelné meg. A közösségi értékrend agresszív partikularizmusa szükségszerűen vezet az egyéni értékrend partikularizálódásához, az egyéni önzés, az önimádat, az anyag kultuszához.

Minden korábbi nagycivilizáció számára megoldhatatlan problémának bizonyult a mind egyetemesebbé dagadó uralom és az uralomhoz vezető expanzív hatalmi eszköztár összebékítése. Egyrészt a totalitás „észszerűsödött” részlegesebbé: egyre egyiptomibbá, latinabbá, amerikaibbá, másrészt a részek váltak egyetemesebbé: a birodalmi önzés fokozatosan állampolgári önzéssé porladt.

Ezek a civilizációk kivétel nélkül mind abba buktak bele, hogy az általuk szétvert (de szétverésükig a globális rendszer valamiféle egyensúlyát garantáló) működőképes alrendszer(ek) helyébe a megszerzett uralmi monopólium birtokában nem voltak képesek működő rendszert állítani. Az egyensúly – egy időn túl – csak az erőszak különböző technikáival bizonyult fenntarthatónak, de az erőszak önpusztító logikájából fakadóan a véget csak elodázni lehetett, elkerülni nem.

A multik által képviselt ún. angolszász modell gyorsan körvonalazódó, világméretű győzelmét kommentálva Almási Miklós is valami nagyon hasonlót diagnosztizál:

„A cégtáblán még a plurális világ, a sokféleség ígérete áll, de a valóságban már csak egy alma közt lehet választani…

A demokratikus játékszabályok kifinomodása vezette be a hatalmi csoportok egymást ellensúlyozó, kiegyenlítő dinamikáját. Nos, ez a globális trendek esetében egyre kevésbé működik: csak az van, amit a globális piac és újkapitalizmus akar. Nem sírom vissza a hidegháború rémségét, de a történelmi igazsághoz tartozik, hogy akkor a két rendszer egymást tartotta sakkban. Most nincs ilyen ’sakkban tartó’ tényező, az újkapitalizmus pedig egyelőre nem képes önmagát rendben tartani. Mondják, hogy még nem volt idő a hatékony ellensúlyozó erők kiépítésére, túl gyors volt a globális átalakulás. Gyanítom, hogy ez nem csak idő kérdése: a globalizáció ezt a pont–ellenpont játékot tette lehetetlenné: nincs ’ellenhatalom’, ami közbeszólhatna, terelhetne, mást csinálhatna. S különben is …a globalizálódás tempóját csak valaminő ellenerő tudná fékezni, de épp ennek a fékező instanciának a lehetetlenségén fáradozik az új rendszer.”

A folyamat baljós előjelekkel terhes.

irgalmatlan hatékonysággal

Almási a multik megállíthatatlan térhódítása nyomán a „társadalom és a gazdaság szembenállásának világtörténelmi konfliktusát” látja kibontakozni. Mert a multik uralma nemcsak a rohamos gyorsasággal fejlődő ázsiai, latin-amerikai, közép-európai gazdaságokat csapolja meg irgalmatlan hatékonysággal, időről-időre lepusztult sivatagokat hagyva maga mögött, de a fejlett országok gazdasági életét is alaposan felborogatja. Az ipar kitelepítésével óriási mérvű munkanélküliséget okoz, melyet az államnak kell menedzselnie, de az adóbevételek elvonásával (cégeik adókedvezményes zónákba telepítésével) ezt is mind nehezebbé teszi. A multik uralma paradox módon a nyugati országok ún. jóléti rendszereinek alapjait látszik felszámolni.

Ami a multikat mozgatja, már régen nem a gazdasági racionalitás, inkább az önmagáért való nagyság, a rettegés a lemaradástól, a szüntelen expanzió, melyet ma már hatalmas informatikai hálózatok, s a tömegmanipuláció mindenható eszközei, a médiák szolgálnak. A folyamat fő mozgatója az individualista eredetű hatalomvágy.

Sokáig a történetírás megkérdőjelezhetetlen dogmájának számított, hogy az individualizmust a gazdaság fejlődése termelte ki, azaz a kapitalizmus mintaországának tekintett Anglia polgárait az árucsere dinamikája tette individualistákká és nem megfordítva. E dogma megalapozatlanságát Alan Macfarlane híres könyvében, Az angol individualizmus eredetében cáfolta, bizonyítva, hogy az angol embert jóval a kapitalizmus kialakulása előtt is individualista attitűdök jellemezték. A jelek Macfarlane szerint egyértelműen arra utalnak, hogy az angol individualizmus kedvezett a kapitalizmus kialakulásának és nem megfordítva. Eszerint a gazdaság fejlődését magát is gazdaságon túli értékek határoznák meg. Macfarlane logikáját alkalmazva feltehető, hogy a modern ember individualizmusát sem a gazdaság alakulása hozza – mintegy – létre, hanem ennek az individualizmusnak a dinamikája az, ami magukat a gazdasági folyamatokat is új utakra terelheti.

A modern társadalmak fejlődése, beleértve a gazdasági folyamatokat is, olyan rejtélyes jelenségeken alapulhat, mint a világkép, világnézet, gondolkodásmód, tradíciók.

Mindezt mintha Almási Miklós is érzékelné; úgy látja, hogy a posztmodern kor értékfogalma radikálisan átalakult: „az érték viszonyfogalom lett”. Ez a feltevés akkor is fontos összefüggésekre világít, ha elméletileg vitatható. Az érték mindig viszonyfogalom volt. Általános fogalma aligha definiálható másként, mint: az egyéni vágyak (a legáltalánosabb értelemben vett személyi igények) és a birtokolható környezet (az igények kielégítésére alkalmas legáltalánosabb értelemben vett tárgyi adottságok) közti megfelelés (adekvancia) mértéke, azaz egy elvont (azonossági) viszony még elvontabb (mennyiségi) meghatározottsága. (Egy tárgy értékét a szubjektum aktuális állapota, tér és időbeli helyzete, hangulata, a környezete stb., stb. is radikálisan megváltoztathatja, sőt önnön ellentétébe fordíthatja át. Kedvenc példám szerint a szomjan haló számára a víz a legfőbb értékké léphet elő, a fuldokló számára a legfőbb antiérték. Pedig materiálisan ugyanaz a folyadék marad).

Az egyén általában vett igényei is erősen világkép-függőek. Egy hedonista-materialista, illetve egy aszketikus-spirituális világképen alapuló társadalomszervezet tagjainak egészen mások az igényei, s így egészen más az, ami számukra értékesnek bizonyul. Így aztán a gazdasági érték kérdése sem elsődlegesen gazdasági kérdés. Hogy mi értékes és mi értéktelen, szubjektív és objektív összetevőjében egyaránt gazdaságon túli tényezők határozzák meg. A gazdaság csak kihasználhatja, s nem teremtheti meg sem az igényeket, sem a kielégítésükhöz szükséges tudományos-technikai ismereteket. A reklámtechnikák sikeressége sem arra utal, hogy a reklámpiac szakembereinek sikerülne igényeket (illetve áligényeket) teremteniük. Ellenkezőleg. A reklámipar az individualizálódott-atomizálódott emberi egyéniség igényeit, élvezetszomját, luxusigényét, sekélyességét lovagolja meg. A fogyasztói társadalom nem a kapitalizmus kreációja, a kapitalizmus nem diktál, csupán kiszolgál: a szellemi világ kiüresedését, az értékvilág fokozatos süllyedését a materiális szféra felé, a modern ember önimádatát, látszatigényét lovagolja meg.

Hogy a manapság olyannyira elterjedt vélekedéssel ellentétben, a közönség ízlését, érdeklődését, igényeit nem a média alakítja, hanem éppen megfordítva, a legszolgaibb módon kiszolgálja azokat, aligha szorul bizonyításra. A posztmodern média fő vezérlő elve az ún. tetszési index. A lapokat, a rádió és tévéműsorokat végső fokon az olvasók, hallgatók, nézők szerkesztik. A gazdasági mechanizmus, a haszonelvű üzletvezetés csupán ezeknek az opcióknak az érvényesülését teszi lehetővé. A gazdasági rendszer ideológia-semleges, alkalmazkodik ahhoz a világnézetileg megalapozott értékrendhez, mely az adott társadalmakban bonyolult kulturális folyamatok összjátékának eredményeként kialakul.

intellektuális szertartások

Spiró György Shakespeare szerepösszevonásai című kötetének bevezetőjében hívja föl a figyelmet a szakemberek körében jól ismert tényre, hogy a shakespeare-i ún. populáris színház közönsége, a műfaj mai megfelelőjének, a tévének és a videónak a közönségéhez mérten megdöbbentően gazdag emberi tudással rendelkezett, azaz az emberi létezés hihetetlenül mély értelmezésére volt képes, bár ugyanúgy gazdasági vállalkozásként működött, mint a mai audiovizuális médium. E színház közönsége olyan intellektuális szertartásokért volt hajlandó – nem jelentéktelen – összegeket áldozni, melyeket ma nemcsak az átlagosan művelt nézők, de a magasan képzett értelmiségiek jelentős része is legfeljebb végigásítozna.

Aligha tévedhetünk, ha azt állítjuk, hogy az Erzsébet kor óta nem a gazdasági rendszer alakult át radikálisan, hanem a világkép – a felismerhetetlenségig. Shakespeare, bár a reneszánsz világlátás hatása alól sem vonta ki magát, voltaképpen még mindig a középkori világképet tartotta mérvadónak. „Velejéig reakciós”, sőt „antihumanista” volt, amennyiben az egyén abszolút primátusát, az „embernél nincs semmi csodálatosabb” (a mű egésze szempontjából Szophoklésznél is egyértelműen ironikus) tételét, azaz az emberi természet (az ösztönvilág) és az ész istenítését félreérthetetlenül elutasítja. (Legmegátalkodottabb gonosztevői a legkövetkezetesebb humanisták is egyben). Állásfoglalásainak mélységét és hitelét éppen az adja, hogy az ellentétes álláspontot is legvégső konzekvenciáiig végiggondolja, sőt szinte már önnön sorsaként éli végig. Önmagában, önnön ösztöntörekvéseiben fedezi fel negatív hőseit is (Falstaffot, III. Richardot, Machbethet, Jagót), hogy önmaga számára is becsületesen vállalható hitelességgel, a teljessé záruló embersors hitelességével bizonyítsa minden emberfeletti és természetfeletti tagadásának abszurditását:

Több dolgok vannak földön és egen
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.

A ma átlagembere ezt a bizonyítást érzékeli abszurdnak, érdektelennek, szánalmasan meghaladottnak.

Hogy hogyan jutottunk idáig? Aligha lehet kétséges: az ember- és természetfeletti dimenziónak a világképből – elsősorban a modernitást alapvetően meghatározó természettudományos világképből – való kizárásával az embert magát redukáltuk egymást kizáró princípiumokká, anyaggá és ésszé, objektummá és szubjektummá, egyénné és társadalommá. A következményeket Shakespeare még világosan látta, mi riadtan és értetlenül vesszük tudomásul.

A posztmodern ráció ma már bravúrosan bizonyítja annak a képtelen feltevésnek a tarthatatlanságát, mely magának a racionalizmusnak az alapja, hogy ugyanis a szellemi (értsd: ember- és természetfeletti) szféra kizárásával, pusztán a rációra alapozva teljes és ellentmondásmentes (azaz tévedhetetlen) világkép lenne felépíthető. Lenyűgöző bűvészmutatvány. De egyben grandiózusán nevetséges is. Méltó párja az Isten-bizonyítékok meddő sorozatának. Engem a posztmodern tudományelmélet arról győz meg (ha szükség van még rá egyáltalán), hogy a szellem kirekesztése a tudományból világtörténelmi tévedés volt, amiből aztán a modern kor minden abszurditása szervesen következett.

Ha a racionalizmus kritikusai következetesen járnának el, nem érhetnék be az elmélet cáfolatával, meg kéne vizsgálniuk, mi volt az az alternatíva, amit az ún. racionalizmus érdekében föláldoztunk, s hogy vajon ezek az alternatív kutatási területek: az aranymetszés elmélete, a minőségi számelmélet (melyben a számok elsődlegesen nem viszonyokat, hanem dolgokat kódolnak), a rejtett dimenziókra vonatkozó feltevések stb., stb. nem képviselhetnek-e nagyobb tudományos értéket, mint maga a „racionalizmus”, vagy legalábbis, hogy ezek egy része nem alkalmas-e, hogy a racionalista konstrukciók tátongó hézagait eltüntessék. Ezeket a teóriákat a kutatás akkor zárta ki a tudományos problémák köréből, amikor a dimenzió nélküli fizikai állandók, az antianyag elmélete, a mezőelmélet, a hullámrészecske dualizmus még ismeretlen fogalmak voltak…

A posztmodernek a modernitás kisebbik tévedésének, a racionalizmus cáfolatával különös módon a nagyobbikat, a szellemi világ elutasításának (racionalizmust is nemző) aktusát látják még inkább igazolva.

a ráció felsőbbrendűségének gőgje

Pedig a fentebb idézett Duerr maga is úgy véli, hogy világunkban nincs tökéletes rend, de nincs tökéletes káosz sem. Az általános kétely éppoly megalapozhatatlan, mint az általános bizonyosság. Csak azt nem veszi észre, hogy ennek a felismerésnek nem napjaink világképe, hanem az a középkori (meg ókori, meg őskori) világkép felel meg igazán, melyet önmaga számára Shakespeare is mérvadónak tartott, de melyet Duerr (a modern világ polgáraként) maga is a ráció felsőbbrendűségének gőgjével utasít el, hiszen ez(ek) a világkép(ek) eleve azon a meggyőződésen alapult(ak), hogy Isten (a szellemi világ) létezéséről semmi módon nem szerezhetünk bizonyosságot, de kételkedni sem kételkedhetünk benne, hiszen – közvetve – létünk minden ténye arra vall, hogy ennek a szellemi világnak valamiképpen léteznie kell.

Vajmi kevés a valószínűsége, hogy egy olyan gondolati alternatíva, mely az emberiség legnagyobb szellemeit évezredeken át hatalmában tartotta, mindenestől tévedés, szellemi eltévelyedés. Inkább valószínű, hogy mi modernek tévelyedtünk el… Elég körülnézni a modern világban, hogy ezt a lehetőséget komolyan mérlegelhessük.

Ha a szellemi szférákat kizárjuk a való világból, a modernitás egyik legfontosabb ideálja, az egyenlőség (melynek alaptulajdonsága, hogy mindig lefelé nivellál) nem eredményezhet egyebet, mint a testté (matériává) és rációvá (földhöz ragadt spekulációvá) csupaszított középszer, azaz az emberi lényeg legalacsonyabb szintjének normává emelését. Az egyenlőtlenség felfelé nivellált, a középkor rendi társadalmának parasztembere létének szűkös keretei közül kilépve éppoly mély szellemi életet élhetett, mint a nemes, a polgár vagy a klerikus. Manapság az értelmiségi, a klerikus, a polgár lép be „jobb pillanataiban” azok közé a szűkös keretek közé, melyek közül a parasztember egykor kiemelkedett.

A süllyedés mértékére mi sem jellemzőbb, mint hogy a szellemi világ egykori összetevői is szellemtelenné racionalizált silány hamisítványok, asztrológia, asztaltáncoltatás, különféle álmisztikus rítusok formájában hódítanak. (És hódítanak, mert az embernek, még ha jó ideje a tudatalatti mélységeibe száműzte is, a rejtett dimenziók szellemi világáról továbbra is határozott sejtelme van.)

A szellem száműzésének lehetnek persze gazdasági determinánsai is, de maga a folyamat semmiképpen sem gazdaságilag meghatározott, legjobb esetben is csupán a kulturális és a gazdasági szféra kényes kölcsönhatására gyanakodhatunk.

Elméletileg az is tarthatatlan feltevésnek látszik, hogy a gazdasági érték valamikor egyfajta konkrét, jól kvalifikálható entitás lett volna és csak a posztmodernben spiritualizálódott, vált viszonyfogalommá, melyből úgymond „nem zárható ki a szubjektum”. Ez a vélekedés különös logikai bukfencen alapul: Almási egy bizonyítottan téves (épp maga figyel föl rá, hogy Marx által sem „marxista” értelemben vallott) értékfogalmat, a „társadalmilag szükséges munkaidő” dogmáját a modernitás adekvát értékkategóriájaként értelmezi, hogy aztán ezzel a fogalommal mintegy szembeállítva, az érték tulajdonképpeni fogalmát egyfajta posztmodern értékfogalom gyanánt fedezze fel.

Ennek az „új” fogalomnak egyik legfontosabb jellemzőjeként a kockázatot jelöli meg. A kockázat azonban szintén nem posztmodern fogalom, hanem a dinamikus egyensúly mindenkori velejárója. Azokban a tradicionalista társadalmakban, melyekben az értékvilág rögzített, a kockázat pontosan kiszámítható, azoknak, akik az adott értékrendet megsértik, bűnhődniük kell. A dinamikus egyensúlyra alapozott társadalmakban (s ezek elődei már az ókorban megjelennek) az értékek mozgásban vannak, az értékrend csak időben rajzolódik ki, a fejlődés azonban ciklikus (visszatérő) és lineáris (visszafordíthatatlan vagy beláthatatlan ciklusú) mozzanatok együttese. Csak utólag derülhet ki, melyek voltak azok az (ismeretlen) értékek, melyeknek az egyéni cselekvést meg kellett volna határozniuk. Így aztán mindenfajta cselekvés kockázatoktól terhes.

egységes állam

Ami azonban a globális játéktér kockázatait mértéktelenné növeli, a játékszabályok – Almási által is diagnosztizált – hiánya. A világpiac globalizációja messze elébe szaladt az összemberi társadalom fejlődésének. A globális állam kialakulása még meg sem kezdődött. A nemzetközi jogrendszer kiforratlan, a nemzetközi szervezetek tehetetlenek. Márpedig a globális piac szabályozása ugyanúgy „egységes” világállamot igényelne, mint ahogy korábban a nemzeti piacok szabályozása is egységes államot követelt. A láthatatlan kéz korábban olyan rendparaméterek együtthatásaként érvényesült, melyeket a játszma keretfeltételei állítottak be. Mivel a kockának 6 oldala van, hosszú távon 1-től 6-ig minden szám egyenlő eséllyel fordul elő. De ha a játékot csalárdul számozott, aszimmetrikus súlypontú kockákkal játsszák, egyesek több dobáshoz jutnak, mint mások stb., a rend rögtön felborul.

Ilyen körülmények közt a játszma előbb-utóbb összeomlik, s a dzsungel törvényei szerint folytatódó összecsapásban a korábbi nyereség is veszélybe kerül. A rendszer vezető hatalma és fő haszonélvezője, Amerika arra még képes, hogy önmagát megvédelmezze, a rendszert azonban már nem képes megvédelmezni, s mivel maga is a rendszer része, a következmények kiszámíthatatlanok.

A monopolképződés persze nem ismeretlen jelensége az emberi történelemnek. Norbert Elias A civilizáció folyamata című művében a jelenség meggyőző rajzát nyújtja. A hatalom koncentrációját a hatalom megosztásának kell követnie. A homogenizációnak, ha tartós akar maradni, a másság iránti érzékenységgel, a civilizált viselkedésformák kifinomodásával, a kompromisszumok művészetének tökéletesedésével kell járnia.

Az egységes emberiségben gondolkodás és a maximális haszonban gondolkodás azonban kizárja egymást. Norbert Elias a francia királyság kialakulását elemezve fogalmazza meg civilizációelméletét. Az ellentmondásokat a francia kultúra sajátos univerzalizmusából fakadóan tényleg sikerült többé-kevésbé összebékíteni. De a francia nemzetállam sikere is kétségesnek tűnik. Az ellentétes princípiumok pacifikálásáért Franciaország csaknem kétszáz éven át tartó (s ma sem lehetünk bizonyosak benne, hogy végképp lezárult) katasztrófasorozattal fizetett: egymást követték a véres forradalmak, a háborús megaláztatások, az országot ma a legkisebb belső és külső arányeltolódás is kiszolgáltathatja a zűrzavarnak, a francia állam a világgazdaság élvonalából fokozatosan kiszorult.

Az egyetemesség és a partikularitás békés egymás mellett élésének, a másság elismerésén és tiszteletén, a valóságos kölcsönösségen alapuló együttélésnek a technikáit a modern világ nem (vagy legfennebb itt-ott, kivétel gyanánt) volt képes felfedezni, pedig mind egyértelműbb, hogy a léte múlik ezen. A globalizáció, amint arra Almási is figyelmeztet, nagyon könnyen a nemzetállamok újjáéledését, sőt a nacionalista attitűdök általánossá válását is provokálhatja.

Természetesen nem zárható ki, hogy egy – mondjuk – az Európai Unió mintájára előbb-utóbb létrehozandó, a világrendszer természetes erővonalai mentén kikristályosodó, hierarchikusan fölépített Világ Állam képes lehet a modern emberiség problémáinak rendezésére. Ehhez az egyesítés költségeit természetesen a fejletteknek – és főként Amerikának – kéne vállalniuk. Ez a globalizáció azonban oly mérvű filantrópiát feltételez, amelyre Amerika és a Nyugat egyéb államainak polgárai e pillanatban teljességgel képtelenek, mely egész világképük, ösztönviláguk, hagyományaik gyökeres tagadását jelentené.

És ezzel ismét visszajutottunk az előbbi gondolatmenethez: ahhoz, hogy a gazdaságot kívülről megrendszabályozhassuk, az emberiségnek épp azon a mentalitáson kéne túllépnie, melyen maga a kapitalizmus alapul. Ez a folyamat, úgy tűnik, beindult, de különös módon kívül reked Almási Miklós könyvének horizontján. A szerző tudomást sem vesz azokról a szellemi-politikai mozgalmakról, melyek a jelenlegi világképpel szemben valamiféle alternatívát kínálhatnának. (Soros György Kapitalista kihívás című, a magyar sajtóban is közzétett cikkének emlegetése a kivételek közé tartozik.) A környezetvédők, az alternatívok, az ún. technikai-tudományos világkép elutasítói egyszerűen nem is léteznek számára, bár elgondolásaiknak számos gazdasági vonzata is van. Annak a mentalitásnak a lebontása, melyen a multik egyeduralma alapul, természetesen csakis mélyreható szellemi-világnézeti forradalom révén lehetséges.

Nagyon is valószínű, hogy az emberiség sorsa a szellemi és nem az anyagi szférában fog eldőlni. Egy ilyen forradalomnak azonban e pillanatban tényleg nem sok jele van. Amiket látunk, tétova próbálkozások, magányos szélmalomharcok, ígéretes megoldási javaslatok csupán, melyeket a közvélemény nemhogy komolyan nem vesz, de észre is alig.

nagyon nagy krach

Ahhoz, hogy a mai szellemi elit valóban szembenézzen a kor valóságos kihívásaival – sajnos – a rossz sejtelmek, sőt a sorra bekövetkező részkatasztrófák sem elegendőek. Ahogy a holokauszt, az atomháború réme sem volt elegendő, hiszen a világ „boldogabbik” fele mindebből alig érzékelt valamit. Nem érezték, nem érezhették, hogy az individualizmusra, az ún. szabad versenyre alapozott emberi civilizáció jutott zsákutcába. Sőt úgy találták, hogy a válságból kivezető út éppen a még több individualizmus. A szélsőséges kollektivizmusok esztelenségei által vágott sebekre, a szélsőséges individualizmusok esztelenségeit ajánlották gyógyírnak. Ahhoz, hogy az individualizmus üdvözítő voltába vetett hit kérdésessé válhasson, nagyon nagy krachnak kell bekövetkeznie. A környezet elpusztítása, a földi élet alapfeltételeinek mára mindenki számára jól érzékelhető romlása, a Nagy Környezeti Krach perspektívája máris sokakat figyelmeztet. Különös, hogy az egyebekben oly jó fülű Almási Miklósnak ezt a figyelmeztetést nem sikerül meghallania.

Azt azonban ő is látni véli, hogy katasztrófába rohanunk, könyve vészjósló sejtelemmel zárul: „És még egy krach is benne van a pakliban”, s az összegzés utolsó mondata is riadt kérdés: „Robogunk a katasztrófába?” A szerző balsejtelmeit csak súlyosbítja, hogy a nemzetközi közvélemény (gazdasági vonatkozásban is) úgy tesz, mintha nem történne semmi.

Az új paradigma elméletének hívei derűsen vallják, hogy a klasszikus kapitalizmus ciklikus fejlődése a múlté, a recesszió, az infláció fokozatosan ismeretlen fogalmakká válnak. Az Új Paradigma Korszaka minden korábbi bajt félresöpört, az emberiség jövője: diadalmas fejlődés és növekvő jólét.

Mindinkább úgy tűnik, hogy e növekvő „jólét” katasztrofális következményeitől csupán a gyors (s ezért talán még nem végzetes) összeomlás szabadíthatna meg bennünket. Ma még lenne idő a korrekcióra. Talán még mindent újra lehetne kezdeni.

öncélúság

A könyv címe, az Üveggolyók Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című híres regényére utal. De legfeljebb ironikus célzásként fogadható el. A regénybeli üveggyöngyjáték és a multik világhatalomért folytatott játszmái alapvetően különböznek. Az üveggyöngyjátékot, Knecht játékmester megfogalmazásában három alapelv: a tudomány, a szépség és a meditáció, azaz a szellem teljességének jegyében játsszák. A globális gazdasági játszmát csupán a haszon és a hatalom maximalizálása irányítja. Ami valóban rokoníthatja ezeket, az öncélúságuk. Első esetben az ember és világ egységében kibontakozó harmónia, az emberi teljesség átélése az öncél. Másodikban a birtoklásra csupaszított részlet, a vagyon és a hatalom által korlátlanná dagadt Ego élménye.

Itt az egyén a globalitásban próbál feloldódni, amott a globalitást próbálja önmagává merevíteni.

Az ezredvég és Almási könyve az utóbbiról szól: olyan globális játszmáról, melynek résztvevői – a teljesség tagadásának jegyében – a teljességgel játszanak.

Teljességgel felelőtlenül.

1. Almási Miklós: Üveggolyók, Helikon kiadó, 1998 ↑

kép | shutterstock.com