Horgas Judit

UTÓPIA

2006 március

UTÓPIA
„Mivel valójában azt látjuk, hogy a kapzsiság, harag, irigység, gőg, tunyaság, bujaság és butaság rendszerint sokkal több hasznot hajt az alázatnál, tisztaságnál, szilárdságnál, igazságosságnál és okosságnál, és ahhoz, hogy valaki egyáltalán ember maradhasson, választania kell… és akkor talán muszáj, hogy kitartsunk egy kicsit – még azzal a kockázattal is, hogy hősök leszünk.”
(Robert Bolt: Kinek se nap, se szél /Morus Tamás/)

 

A Kerepesi út felől közeledett, súlyos köpenyegét feldagasztotta a Keleti pályaudvar aluljáróján átsüvítő, decemberi szél, ahogy a kora délutáni sötétből egyre élesebben kirajzolódott alakja. Fején vastag, fekete brokátsapka, és amikor elhaladt a szilveszteri kellékeket árusító bazársor mellett, fázósan húzta össze lebernyegét, hogy térdnadrágos, harisnyás lábát betakarja. Talán az a vastag köpeny lehet az oka, hogy senkinek nem tűnt fel az öltözéke és a vastag aranylánc a tisztségét jelképező medalionnal, vagy a metró felé igyekvő, unott nyüzsgésben nem akadt, aki egy pillantást vessen rá. Csak én láttam.

A piszkosfehér oldalukkal egymásnak döntött bódékat elhagyva hirtelen megtorpant, visszafordult, és az egyik árusra meredt, mintha ismerősre akadt volna. Habozva méregette, aztán szó nélkül továbblépett a következőhöz, de ügyet sem vetett a hevenyészett pultra halmozott műanyagálarcokra, a csúfondáros nyelvként pöndörödő, színes papírsípokra, az ezüstös trombitákra és a zacskókba kötözött konfettire, csak az árusok arcát bámulta, sorban, egyiket a másik után, mintha nem hinne a szemének.

a Kurátorok

Melléoldalogtam, mintha véletlenül járnék arra, és lábujjhegyre állva átkukucskáltam a válla fölött, hogy követhessem a tekintetét. A bódékban a Kurátorok ültek, széles karimájú, fekete kalapjuk alól kivillanó arcukat műanyagmaszk fedte, fekete kesztyűs kezük papírkötegek között motozott. Hogy ismerhette fel őket? Hiszen egy szót sem szóltak, nem kínálták portékájukat az arra sietőknek, csak a szemük parázslott az álarc mögött, ahogy megérezték a férfi figyelő tekintetét.

Most hozzám fordult, nagy, egyenes orra finoman remegett, ahogy gúnyos mosollyal próbálta leplezni izgatottságát. Nem szólt, csak fejét oldalra billentve kérdőn felvonta szemöldökét, mintha biztosra venné, tudom, mire gondol. Bólintottam, mert valóban tudtam, és sajnálkozva tártam szét a kezem: mit tehetnék? Vállon ragadott és a legközelebb eső, mozdulatlanul üldögélő árushoz vonszolt. Letépte arcáról a rikító maszkot és a hólucskos kövezetre hajította. Az arra siető járókelők átléptek felette, aztán egy véletlen rúgástól eltűnt a pult alatt. Az árus, mintha mi sem történt volna, nyugodtan meredt ránk. Az arcán műanyag maszk.

John Rogers Herbert: Thomas More és leánya

Sir Thomas More fáradtan legyintett, és egy oszlophoz támasztott kartondobozra telepedett. Utcai zenész hagyhatta ott, aki szintetizátor-kíséret mellett némi apróért az aluljáró népét szórakoztatta. A vastag köpeny zsebéből kis könyvecskét húzott elő és felmutatta, a borítót díszítő, nagy U betű megcsillant a neonfényben. Kesernyésen göcögött, mintha régi, jól ismert viccet mesélne, és egy pillanatra összefonódott a tekintetünk. Elkomorodott, és szinte számon kérően tekintett rám, mintha várna valamit. Nem tétovázhattam: ott helyben esküdnöm kellett, hogy soha. Ezeknek – soha.

Elégedettnek tűnt, ahogy nehézkesen felkászálódott. A kezemet nyújtottam, hogy segítsek, de csak mosolygott, a fejét rázta, pár gyors mozdulattal eligazgatta a ruháját, és vissza sem nézve továbbindult. Ha egy kis esze van, ide többet nem jön.

Az EGY EMBER, AKI FELTŰNT NEKEM című összeállításból
felső kép | Hans Holbein: Sir Thomas More