Németh Bálint

ÚTON, ÚTFÉLEN

2013 június

ÚTON, ÚTFÉLEN

A fákról beszéltem, azt hiszem, sosem
értettem őket igazán. Mert suttognak, folyékonyan
érvelnek, ezt hallom, de közben nem látom
arcjátékukat. Mert tanácstalanul széttárják karjukat,
vagy szigorúan összevonják szemöldöküket,
ezt látom, de nem hallom tapintatos, vádló
szavaikat. Kérdőre vonnak, úton-útfélen megállítanak.
Igazuk van, ezt érzem, de nem értem meg igazán.

Erről beszéltem, és szomorúan bólogattál, mintha
érvelésem lelombozott volna, de tudtam: egyáltalán
nem érted, amit mondok. Mert hallgatsz ugyan,
de arcizmaim rándulására nem figyelsz eléggé.
Mert csodálkozva bámulsz, akár egy öreg,
szúette szekrényt, de nyikorgó szavaim mélyén
nem hallod a csendes fenyegetést. Igazam van,
ezt érzed, mert nem értesz meg igazán.

A viszony kölcsönösség, tettem még hozzá, és hogy
mindezt példázatnak szántam. Aztán kikönyököltem
az ablakon, mert már nem voltál sehol, holott
távozásod fel se tűnt. Éjszaka lehetett, azt hiszem,
odakint nem látszott szinte semmi. Se a házak,
se az út, csak a fák egybemosódott, fekete lombja.
Csak a sűrű, sötét erdő, amiben eltévedt az isten.

kép | Vincepal, flickr.com