UTOLSÓ FÉNYKÉP

Gunszt nem szállt ki az automobilból. A rendőrségnél legújabban rendszeresített nagy, bordó Phönix ablakai mögül nézte az utcát. Nem száll még ki. Vár néhány percet, hogy végiggondolja a lehetőségeket. De egyelőre még ehhez sem kezdett hozzá. Elálmosította a párás délután, a novemberi, hideg krizantémillat, a lassan meggyulladó gázlámpák aszfaltra csorgó kesernyés szaga. Aztán behuppant mellé Stoll rendőrfogalmazó, papírokat rakott az ölébe és várakozóan nézett az arcába.

– Jól van, Stoll, akkor dolgozzunk! – mondta rekedten maga elé, de nem mozdult. Az utcát nézte továbbra is. Szerette volna, ha nem látja az utca közepén az újságírókat. Most még egymást faggatják, de ha észreveszik, majd őt rohanják meg. Még jobban elkedvetlenítette a keskeny járdán feltorlódott érdeklődők hada. A posztos rendőr kordában tartja őket, de mintha ők is mind rá várnának. Az üzlet előtt a legkisebb a tumultus. Stoll ügyesen kiürítette a környékét. Csak a rendőrök maradhattak. Meg persze az áldozat. Jobb lenne, ha a rendőrök sem lennének itt. Szeretne egyszer egyedül érkezni. Mindent ő venne szemügyre először, csendben. Nagyon nagy csendben. Akkor tudna gondolkozni, úgy, ahogy szeretne, ahogy kell. Stoll mocorgott mellette.

– Nos, mit akar Stoll?

– A szemtanúk uram…

– Mi van velük?

– Talán ha elolvasná a jelentésemet…

– A jelentését.

Gunszt kinyitotta a térdén heverő mappát. Kézzel teleírt lapok hullottak ki belőle. A helyszíni szemle jegyzőkönyve, a szemtanúk vallomásai, az előzetes orvosi vélemény, és Stoll értékelése. Ezt olvasatlanul tette a mappa aljára, nagyot sóhajtott közben, és vetett egy megsemmisítőnek szánt pillantást a beosztottjára.

– Szóval a szemtanúk… Nézzük először őket.

Stoll közelebb húzódott, mintha bele akarna olvasni a vallomásokba, vagy a pillantásával szeretné befolyásolni főnökét, hogy a legfontosabb részeket át ne ugorja. Aztán nem bírt az izgatottságával és az egyik papírra mutatva a detektív fülébe suttogta.

– Szóval a gyilkosság 13 óra és 13 óra 30 perc között…

– Köszönöm, Stoll, tudok olvasni magam is.

Amennyire egyszerűnek tűnt, annyira zavaros volt az ügy. Az egyik szemtanú egy lövést hallott, a másik kettőt. A harmadik azt állította, hogy nem lövés volt, hanem csattanás. A zuhanó test becsapódása a járdára. Gunszt felhúzta a szemöldökét, és most ő nézett kíváncsian a fogalmazó arcába.

– Hát ez meg mi? Most megölték vagy megölte magát? Mit mond az orvos?

– Itt azt írja, késszúrás végzett vele.

– Késszúrás… – sziszegte a detektív, ízlelgette a szót, mint a kagylótésztát a Mosonyi úti laktanya konyháján, aztán tovább olvasott. Minden szemtanú úgy emlékezett, a döntő pillanatban egyetlen ember lépett az üzlet ajtajába. Részletes személyleírást adtak róla, bár némiképp különbözőeket. Az első átlagos testméretű, fiatal, barna hajú férfit írt le. Divatos puhakalapban, szürke felöltőben. A másik az átlagosnál kicsivel magasabb, testes, idősödő férfira emlékezett. Fekete keménykalapban, kétsoros, prémgalléros, fekete télikabátban. Gunszt elégedetten elmosolyodott. A személyleírás tökéletesen ráillett. Letartóztathatná saját magát, és mindenki mehetne haza, de a harmadik szemtanú még furcsább dolgokat állított. Ő türkiz kosztümben alacsony nőt látott. A harminc körüli dekoratív hölgy harangkalapja alól göndör, vörös haj kandikált ki, és még arra is emlékezett, hogy jobb szemöldöke fölött kétfilléres nagyságú anyajegy díszelgett.

– Stoll, ez a maga felesége, ne is tagadja.

A gyilkosságokkal foglalkozó 1-es csoport detektívjeinek mind rossz volt a humoruk, ám a fogalmazó szeretett nevetni főnökei tréfáin. A feleségébe azonban szerelmes volt, ezért most komor maradt, nem szólt semmit. Gunszt közben az orvosi véleményt olvasta.

– A kés?

– Nem találjuk sehol.

– Hát csak keressék. És a tulajdonos?

– Nem tud semmit. Nem látott semmit. A bolt zárva volt.

– Az áldozat?

– Még nem sikerült azonosítani. Nem találtunk nála semmit, ami a kilétére utalna.

Gunszt, az öreg detektív elkedvetlenedett. Rá kellene bízni az egészet Stollra, úgysem lesz megoldás. Emlékezett néhány hasonló ügyre. Ezek alapján pillanatok alatt fel tudott állítani több tucat teóriát. Például. A vörös hajú nő idáig követte férjét, akit a nászútjukon, Perzsiában vásárolt vékony tőrrel a bolt bejáratánál mellbe szúrt. Bent dolgozik ugyanis az a pénztáros-kisasszony, akinek a férje udvarolt. A lövések véletlenül éppen abban a pillanatban a szomszéd utcában dördültek el egy részeg katonatiszt fegyveréből. Vagy. Az áldozat a bolt feletti lakásban összeszólalkozott egyik üzletfelével, pisztolyt rántott, de célt tévesztett, a másik leszúrta, aztán kihajította az ablakon. Marhaság mindegyik. Bár ugyanakkora a valószínűségük, mint annak, hogy az egyik szemtanú volt a tettes, a másik kettő pedig a cinkostársa. A felbujtó az üzlettulajdonos. Harmincéves rendőrségi munkálkodása alatt elegendő hiány halmozódott fel benne. Legszerényebb reményeit is folyvást alulmúlja a mindig kegyetlenebb és mindig unalmasabb valóság.

Eljött a pillanat, ki kell szállnia az autóból. Mégis várt kicsit. Látta, hogy az újságírók az autóját fixírozzák, nyújtogatják a nyakukat. A tömeg sem oszlott fel a járdán. A gyilkosság helyszíne továbbra is néptelen. Ha kiszáll, mozgásba jön az egész bénult, gyilkosság utáni, fojtogatóan kék délután. Ez a kellemetlen és élettelen rendszer. Megmozdul minden. Az újságírók, a kíváncsiskodók, a rendőrök, és remélhetőleg kifényesednek a nyomok, megszilárdulnak a bizonyítékok is. Egyedül tőle várható, hogy kis határozottságot hoz ebbe a semmirevaló helyzetbe.

Kiszállt, átsétált az úton, az útpadka szélén kisebb szeméthalomhoz hajolt és nagy fehér zsebkendőjébe fogva két ujjal felemelt egy kést.

– Maga szerint mi ez, Stoll?

– Egy kés, uram.

– Helyes. Vizsgáltassa meg, szedjék le az ujjnyomokat!

Az üzlethelyiség ajtajához ért. A helyszínt biztosító rendőrök tisztelettudóan hátrébb léptek.

Lehajolt az áldozathoz, megvizsgálta alaposan. Észrevette, hogy a nyakában vékonyszemű láncon arany medalion függött, amibe két nevet gravíroztak. A férfinév nagyon ismerősen csengett. Többször is hallotta az utóbbi napokban, minden újság tele volt vele. Fölegyenesedett és Stollt kereste a tekintetével.

– Mondja Stoll, meddig volt nyitva ma ez a bolt?

– Nem tudom, uram, de mindjárt kiderítjük.

– Ne fáradjon! – nézett jóindulatúan a fogalmazóra. – Ez az ügy lassan lezárul, de megkérném még valamire! Tegye be abba a mappába – a legtetejére! – a felmondását. És Stoll! Szóljon a fotósnak, hogy csináljon rólunk egy utolsó közös képet itt valahol!

felső kép | Ijcor, pixabay.com