May Szilvia

UTOLSÓ AKKORDOK A „DOLGOK DALLAMÁ”-BÓL

1992 március

UTOLSÓ AKKORDOK A „DOLGOK DALLAMÁ”-BÓL
„Egy megfigyelés közben eszembe jut: hogy mi még mindig aranyalapra festjük az embereket, mint az egészen primitívek. Valami meghatározhatatlan előtt állnak. Néha arany, néha meg a szürke háttér előtt. Olykor fényben, és gyakorta kifürkészhetetlen homállyal mögöttük.”
R. M. Rilke1

Minden korszaknak megvannak a maga jelszavai. Ahogy az újságok vastagbetűs címsorokba szedik az aznapi „világtörténelmet”, úgy az emberiség kedélyét felborzoló eszmék, tudományos felfedezések, forradalmak is közérthető, rövid jelszavakra fordítják le üzeneteiket. Szükségünk van rájuk, hogy – úgymond – félszavakból is megértsük egymást. És szüksége van rá a kornak is, hogy rajtuk keresztül hasson és mozgósítson. De a jelszó mindig leegyszerűsít. Az ezer színű és ágú eszme bújik egyetlen lendületes kézvonás mögé, hogy átadhassa a benne lévő energiát. Eszmékkel lehet vitatkozni, jelszavakkal nem. Régi idők „tömegpszichológusai” jól tudták, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” buzdítása nélkül a tömegek csak zavartan kapkodták volna fejüket a felvilágosodás eszméi között, s nem indultak volna dühödt támadásra. Ám a történelem arra is megtanított, hogy a jelszavakkal vissza lehet (muszáj?) élni. Az elmúlt ötven év jelszavainak emléke éppúgy köztünk kísért, mint a modernizmus felhőtlen optimizmusa, és – még régebbre visszanyúlva – a keresztes háborúk, a szent zászlók alatt fosztogatók hangos vezényszava. A mai kor jelszavai, úgy tűnik, jóval szelídebbek, ugyanakkor nagyratörőbbek minden eddiginél. Az egyén boldogítása helyett a cél most az egész világ. Plakátokról, reklámokból, gazdasági és politikai hírek közül (mögül) kihallatszik az egyesülést – első lépésben európai, végső soron világméretű –, uniót sürgetők hangja. Utópia? Mindenesetre a vágyak és a törekvések mélyén már ott munkál. Az utcán megállít valamelyik mozgalom tagja, és a határok eltörléséről, egy toleráns, minden vallást magába olvasztó világvallás kialakulásának szükségességéről magyaráz. És a rohamos fejlődésnek indult nagyvárosok képe, a felhőkarcolók már valóban „nemzetköziek”. Akárcsak a hivatalos második „anyanyelv”, az angol, és a Coca-Cola reklámok, melyeket – hála a műhold adásoknak – egyszerre (és egyformán) élvezhetünk a Föld bármely pontján.

a veszélyeztetettség érzése

A kormányokat és embereket mozgósító célok között található egy, ami kissé elüt társaitól. A természetvédelem. Vajon nem szentségtörés-e ide sorolni? Hiszen nem a vágy, az emberiség éppen aktuális álma keltette életre, hanem a kényszer. Nem mi találtuk ki, hanem mi idéztük elő. Ha a fogyasztói társadalom ideológusain, ipari lobbijain múlt volna, bizonyára nem is találnánk itt, sokkal inkább a mára már „örökzöldnek” számító válságjegyzékben – a politikai, erkölcsi, hitbeli stb. címszavak mellett, némi rosszallással, de belenyugodva a megváltoztathatatlanba. Ami mégis alapvetően megváltoztatta a viszonyulást, az a veszélyeztetettség érzése, hiszen a környezeti pusztulás immár kilépett a sarkvidékek és távoli földrészek viszonylagos elszigeteltségéből, és a kimerülő természet a korlátlan gazdasági fejlődésnek is gátat látszik vetni.

A bibliai mindent megemésztő és kiokádó szörnyeteg tehát felocsúdott, és most majd önként korlátozza önmagát? Még ha így lenne is, a kényszer vajon elég garancia lesz arra, hogy a természetvédelem elkerülje a jelszavakat jellemző ellentmondásokat?

Természetvédelem. Mi minden húzódik meg mögötte! A végső katasztrófától való félelem éppúgy, mint egy teljesen új ökológiai világkép sürgetése. Mi többnyire a „fordításokkal” találkozunk nap nap után, a csomagolásokon elhelyezett apró „recycling” piktogrammok, „környezetbarát” feliratok, pumpás dezodorok, UV-sugárzástól védő krémek és szemüvegek formájában. Jelmondatok és reklámfilmek tudatosítják fontosságát, az újságokban legalább egy cikk a témának szentelt. Az akció „sikerét” mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a termékek mellett mozgalmakat és politikai pártokat tesz eladhatóvá a szó: környezetvédelem.

Dicséretesen gyors reagálás lenne? Vagy éppen a már jól ismert leegyszerűsítés, amely mögött az üzleti és egyéb érdekek is vígan megférnek?

Lelkesít a japánok példája, akik a természetet szigorú rendszabályokkal óvják – miközben óriási keményfa szükségletüket a Föld tüdejének, Brazília őserdeinek kiirtása árán fedezik. És hiszünk a környezetbarátnak kikiáltott anyagokban, élükön a papírral, mely csak annyival „jobb” társainál, hogy a környezetet nem életútjának végén, hanem az elején, a gyártásakor keletkező, folyók élővilágát pusztító vegyszerekkel szennyezi. Kirívó példák csupán? Vagy most ipari lobbik fosztogatnak a „szent zászlók alatt”?

némi matematikai segédlettel

Nemrégiben hallottam egy riportot a rádióban. A nyilatkozó a környezetpusztítás (m)értékét a kipusztult fajok értékével próbálta érzékeltetni, úgy, hogy némi matematikai segédlettel forintosítva levezette egy faj (újra)előállításának költségét. Nem is tehetett volna mást. Hiszen a természetet jobbára csak mennyiségi szinten tudjuk felfogni, hektárokban, fajokban, kémiai képletekben. Ebben az a legfélrevezetőbb, hogy úgy tűnhet, a katasztrófa mérhető. Hogy számszerűsíthető és kimutatható, hol tartunk, és vissza lehet-e még fordulni. Pedig evvel a „módszerrel” nem tudhatunk meg semmit. Mert így csak az egyes áldozatokat látjuk, nem pedig a tragédiát.

A tragédiáról Rilke, azokkal együtt, akik a rész helyett mindig az egészet szemlélték, valami igen fontosat tudott. Tudta, hogy a történetek a háttérben zajlanak. A modern emberiség freskója fölé hajolva a hátteret vizsgálta. A szélesen gesztikuláló emberek és csodálatos alkotásaik mögé nézve fájdalommal állapította meg, hogy: háttér nincs. Hogy a Sziklás Madonna mögül elhordták a sziklákat, és a trecento szentjei mögül a napsütötte tájat. A mai „szentek” aranylap elé kívánkoztak, vagy szürkével, homállyal fedték el az űrt. De vajon mi köze van a háttér eltűnésének az ökológiai katasztrófához, és mi is ez a háttér?

Van egy hely, mondja Rilke, ahol együtt hatnak „dolgok és illatok, érzések és vágyódások”. Itt minden összefügg és egymásból táplálkozik. Leginkább egy nagyívű melódiához hasonló, melyben éppúgy kijelölt helye van a „lámpa zümmögésének, a vihar hangjának”, mint „az est lélegzetének és a tenger sóhajának.” Kibogozhatatlanul egymásba bonyolódva, ezer és ezer szállal átszőve, mégis egy rendszer részeként alkotják a „dolgok dallamát”. Rilke tudta, hogy így, egymás mellett természetes: „fény, táj, élet és halál.” A régiek is tudtak erről. „Az egység éltet mindeneket” mondta Lao Ce. A háttér az egység. Az egységben létező dolgok szövedéke, mozgása, lélegzetvétele, melyből mi, az előtérben állók táplálkozhatunk. Ez az a hely, ami összekapcsol minket, erősebben bármiféle köteléknél; kapcsolatot teremt a föld és a vágy, akarat, képzelet bármely pontján élő emberek között, „hivatkozva közös otthonukra”.

A természet csak e helyen, a háttér, a nagy ívű dallam részeként nyerheti el igazi jelentését, és lesz több, mint ásványi kincsekben, légtérben, köb- és négyzetkilométerekben mérhető komplexum.

Az hamar kiderült, hogy a táplálkozási lánc, ha megszakad, milyen következményekkel jár. De arra már kevesebben fordítottak figyelmet, hogy ezek a láncok a háttér részeként egymástól függnek és összefüggnek. Ha eltűnik egy faj, eltűnik egy szó, egy érzés, egy gondolat. Távoli földrészek növényeit, állatait lehet, hogy sosem láttuk volna. De a közös háttér lett szegényebb nélkülük. Keserű törvényszerűség, hogy először mindig az érzékenyebb, az értékesebb fajok pusztulnak (pusztíttatnak) el, növények és állatok éppúgy, mint finom gesztusok, titkos jelzések, láthatatlan kapcsok, s a legkényesebb jószág, a szeretet. Ám nemcsak eltűnnek, hanem szavak és gondolatok új mutációi is keletkeznek. Ezek a mutációk szorongással, félelemmel elegy, sokszor megcsonkított változatai a régieknek. Egy kilyukadt ózonpajzs alatt rettegő emberiségnek már mást jelentenek a „Nápoly kék egé”-t megidéző sorok.

közös hazára lelni

Az organikus háttér napjainkban fizikai végnapjait éli. Eltűnt, mondhatnánk múlt időben, ha azt néznénk, betölti-e még a „közös haza”, az éltető erőforrás szerepét. Az emberek hozzáláttak az „ismeretlen rendeltetésű” hagyaték felszámolásához, így facsarva ki belőle valami kézzelfogható hasznot. Maguk mögé pedig más hátteret álmodtak, jobbat, kívánatosabbat az eredetinél. Ennek a háttérnek a színe az arany. Az a szín, melyet egykor angyalok és istenek mögé festettek, mintegy elhárítva a kíváncsi pillantásokat: ne tovább!, itt már nincs tér és idő, ami van, és amit láthatsz az előtérben, csak jelképek és szimbólumok. Az arany ragyogása ugyanakkor dicsőséget jelzett, valami másféle fényt, mint a Napé, olyat, ami nem függ az éjjelek és a nappalok váltakozásától. Királyok és uralkodók „vették kölcsön”, hogy jelezzék vele hatalmuk isteni eredetét. De minthogy a földi világ megannyi szereplője és kelléke csak szimbóluma lehet az égieknek, úgy az arany is csak jelkép, utalás lehet az emberi világban. A baj akkor történt (és történik ma is), mikor az emberek megirigyelve az arany ragyogását, az organikus háttér helyett az „égiek mintájára” új építéséhez kezdtek. Azt, hogy az arany szín veszélyes, mára már tömeges méretekben tapasztalhatjuk. Ami fenn a halhatatlanokat dicsőíti, az a Földön idegen, pusztító ragyogás. Felhőkarcolók és érdemjelek színe, sztároké és hősöké, sikeré és gazdagságé. Az arany kiemel – de el is különít. A magány színe is. A kiszolgáltatottságé. A ragyogás elől nincs hova visszahúzódni. Itt nincs történet, csak színjáték, mint ahogy nincs szerves háttér sem, csak díszlet. Aranyfesték híján pedig marad a szürkeség, a homály. Ez lényegét tekintve nem különbözik az aranytól. Ide sem lehet visszanyúlni, benne közös hazára lelni. Üzemek, szerelőcsarnokok, hivatalok színe. Közhely: a tömeg szürke masszájában is magányos az ember, és egyetlen vágya az, hogy ő is arany háttér elé kerülhessen.

Mint az operák és színdarabok hatalmas díszletei. A perspektíva csak festve van, mögöttük ott a semmi. Az aranyalap ugyanígy zárja le a teret, nem engedve betekintést a mélyebb összefüggésekbe. Aki elé áll, annak alakját visszatükrözi, csak önmagát láthatja benne, az „Én”-t, ragyogó fénnyel bearanyozva. Az ideológiában győzött az individualizmus, az „arany szín ideológiája”, s a dicsőséget, hatalmat és anyagi javakat, melyek egykor királyok és nemesek kiváltságai voltak, immár a fogyasztáson keresztül, annak jutalmaként, tömegeknek, lényegében mindenkinek ígéri. Az arany háttér, éppúgy, mint a szürke – mert „embertelen” – nem képes igazi táplálékot nyújtani, csak javakat. A hiány pótlására az előtte álló ember kitermeli saját rendszerét: érzéseit, érveit, hangulatát, vágyait, formáit, színeit. Gondoljunk csak a metropoliszok szubkultúráira, az újságok vezércikkeire, politikusok beszédeire! Ebben a közegben az igazi kommunikáció ellehetetlenül, helyébe az önkifejezés, az „áradó gesztusok”, a „nagy szavak” lépnek.

A művészet érzékenyen reagált a változásokra, talán mert sehol másutt nincs annyira otthon, mint éppen a háttér bonyolult kapcsolataiban és összefüggéseiben. Valami titkos kényszertől hajtva kutatja és tárja elénk a lassan homályba merülő összefüggéseket, folytonosan emlékeztetve „közös hazánkra”. Ahogy Rilke fogalmaz: „Hogy beteljesedjék (a művészet), ott kell hatnia, ahol mindenki-egy.” Az alkotásokon keresztül elénk tárja az arany ragyogásától „csonttá aszalódott” ember képét, másfelől saját sorsán keresztül, mintegy példázatszerűen tükrözi a lejátszódott folyamatot. A kezdeti idők anonim, közösségi művészetén, festőiskolák névtelen mesterein át eljut a stílusokig, majd az izmusokon át a teljes művészi individualizmusig, mely a saját, összetéveszthetetlen stílus megteremtését tartja elődlegesnek. A „dolgok dallamá”-t azok a művészek szólaltatták meg a legtisztábban és talán a legerőteljesebben, akiknek alkotásai a maguk egyszerű és közvetlen módján a leginkább bele tudtak simulni az organikus háttérbe. Ha ezt megértjük, látni fogjuk, hogy a népdalokat indító természeti képek nem hasonlatok. A kapcsolat sokkal közvetlenebb: megfeleltetés. Alkotójuk mintegy tükörbe nézve felismeri arányait, érzéseit, vágyait, színeit, „szavainak ütemét és tónusát”, ott, a háttérben, ahol még minden egy. Csak az a művészet (ikonok és balladák, barlangrajzok művészete), mely az emberre úgy nézett, mint a háttér részére, s mely nem az elkülönülést, hanem a beleolvadást választotta, tudott anonim maradni. A városok, de az összkomfortosított parasztházak vagy a téeszek világában létük elképzelhetetlen, csupán a dísztárgyak szerepét töltik be.

egy elhajított műanyagpohár

Van még valami, amiről úgy tűnik, az emberek elfelejtkeztek. Arról, amiről Rilke így ír: „Beteljesüléseink messze a fénylő hátterekben történnek. Ott mozgás és akarat van. Ott játszódnak le azok a történetek, melyeknek mi csak homályos feliratai vagyunk”. Goethe kert-víziója juthat eszünkbe a Vonzások és választások című regényből. A kert mintegy kivetülése a „lelkek csatájának”, vágyainak: vonzásainak és választásainak. Mi ebből – úgy tűnik – már semmit sem érzékelünk. Nemhogy belső világunkat tartjuk „magánügyünknek”, hanem tetteinket is. A tetteket, melyek ezer szálon futnak tovább, építve vagy rombolva a hátteret. Látunk néha kirándulókat, akik megbocsájtóan legyintenek az eldobott szemét láttán: ugyan, mi ez a többihez képest! Pedig egy elhajított műanyagpohár ugyanúgy szennyezi a környezetet, mint egy vegyipari gyár – mindkettő ugyanannak a háttér szerves közösségéből kihullott embernek a tette, aki csupán lehetőségeiben, külső körülményeiben különbözik a másiktól.

A tragédia tehát nem fejezhető ki számokban és értékek pusztulásában. Ami számon tartható, az a látható természet pusztulása: fajok és őserdők eltűnése, ugyanúgy, mint az erkölcs elsorvadása, a figyelmesség, a tisztelet, a hála hiánya. Ezek az áldozatok, melyekkel nap nap után találkozhatunk. Nekünk a „Ha a természetet óvod, magadat óvod” jelszó igazsága maradt. Az a természet, melyről a Biblia úgy tudósít, hogy „értelmes tanulmányozása révén” megmutat valamit Teremtőjéről, amelyik törvények mögé rejtett példázatokban mesél közös eredetünkről, hazánkról – már elveszett. Az ember pedig képtelen rendeltetésszerűen használni azt, aminek a jelentését nem ismeri. Arany háttér előtt él, és a természet megmaradt részét próbálja ennek a mesterséges háttérnek a rendszeréhez igazítani.

Síparadicsomokat, golfpályákat épít, a sivatagban mikroökológiai rendszereket. Ez a fajta „természet” épp annyira különbözik a valóditól, mint a francia kertművészet mesterkélt esztétikája a japán kertek önmagukon túlmutató, filozofikus atmoszférájától.

Túlélés vagy katasztrófa? Az effajta kérdéseknek már nincs igazán tétjük. Mert a tragédia, bukásunk története valahol máshol zajlott és zajlik le. Ebbe a dimenzióba azonban nem hatolhatnak a jelszavak, a környezetvédő intézkedések. Az „igazi” természetet nem lehet megmenteni, csak benne, vagy tőle függetlenül élni. Az emberiség a függetlenséget választotta, a kiemelkedést, elkülönülést a háttértől és alkotójától. A jelszavak is az arany háttér előtt élő ember kommunikációt pótló megnyilvánulásai, afféle „erőszakos” hatni és befolyásolni akaró kapcsolatteremtések. Ezek a jelszavak most egy eljövendő világegységet sürgetnek. Olyan ez, mintha egy organikus világrendszer pusztulásával párhuzamosan, abból táplálkozva épülne egy másik, egy mesterséges. Tudjuk, az első rendszer pusztulása a másik végét is jelenti egyben. Ám mielőtt ez bekövetkezne, az emberiség még maradék emlékét is eltörli közös hazájának, „közös hivatkozási alapjának.”

1  A szövegben található Rilke-idézetek és utalások a „Jegyzetek a dolgok dallamához” című műből valók.
kép | Alekos Kontopoulos művei, wikiart.org