ÚTLEVÉL NÉLKÜL

In memoriam Károly S. László

1982. szeptember végének egyik estéjén, talán nyolc óra tájban, hárman álltunk a Keveháza utca 19–21. legfelső emeleti lakása előtt: Kádas Ági, Kálmán Pista meg én. Már besötétedett. Az utcai lámpák fénye homályban úszott. Hideg, kellemetlenül szeles idő volt. Kevesen jártak az utcán. Szombat este van? Valaki átvág a kicsinyke téren, ahonnét jól látszik a Kelenföldi pályaudvar és a többszintes lakótelep is. A fickó átmeneti kabátot visel, fázik. Körülnéz, gallérját felhajtja, a kabátját összehúzza, és zsebébe bújtatja a kezét, így melegszik.

Azt az estét így őrzi emlékezetem.

Egy este volt. Egy a sok közül.

valami esendő

A folyosón ajtók, kétoldalt egymástól azonos távolságra. Igazi falanszterház. Áporodott szag. A zöld linóleum halványan verte vissza a folyosói neonok fényét. Nem váltottunk szót, várakoztunk. Sanyi nyitott ajtót. Tekintetében volt valami esendő, amit egy ideje már ismertem. Ám akkor este minden addiginál szelídebb fény csillogott a szemében. Csaknem üres volt a szoba, ahová először léptünk, könyvek papundekli-dobozokban a jobb oldali kis szobában. A nagyban néhány szék meg az íróasztal árválkodott, melyről most tűnt csak föl, milyen összetákolt, ügyetlen darab: két téglasorra fektetett használaton kívüli ajtó. A nagyszoba ajtajától balra ültünk le, szemben velünk Kati és Sándor. Kati izgatott volt, Ágnes riadt, Pista tekintete minden kétség ellenére biztatott. Ünnepélyesek voltunk. Halkabban beszéltünk a szokottnál, el-elvétve felnevettünk – így könnyebbült a feszültség –, mosolyogtunk inkább.

Egy éve tudtam már, hogy Kati és Sanyi Svájcba készülnek, bizonytalan ideig ott élnek majd: euritmiát fognak tanulni Dornachban. Magyarországon az idő tájt erre nem volt lehetőség. Ezzel a sajátos mozgásművészettel néhány nyugati utamon találkoztam, Svájcban és az NSZK-ban. Magam is részt vettem egy-egy zárt, hétvégi kurzuson, ahol megtapasztalhattam, mi ez. Nem szerettem az euritmiát, megmosolyogtam. Sanyinak sokat jelentett. Egyszer Kádas Ági Astoria melletti lakásán mesélt róla – meggyőzött, hogy valami értelmesre bukkant, amiért érdemes áldoznia is.

Azon a szeptember végi estén a terveikről beszéltünk, kik várják őket, kik segítenek – minden gondosan elő volt készítve –, szó esett arról is, mi várható itthon. A lakásban – ameddig a hatóságnak szemet nem szúr, hogy elmentek – én lakom majd, így beszéltük meg. Sándor mindent gondosan felírt, mikor kell számlákat fizetnem, mit kell mondanom a házban az érdeklődőknek, a házmesternek, a közös képviselőnek. Hallgattam, mit mondanak. Izgalmas volt. Mintha hirtelen a nagyok közé csöppentem volna.

*

Miért mentek el? Miért mentek Svájcba, a bizonytalanba? Mire kerestek és reméltek választ?

szemlélődött és hallgatott

Sanyi spanyol–néprajz szakon végzett a budapesti egyetemen. Az utolsó éveket nem nagy kedvvel csinálta végig, talán halasztott is egy évet. Egyéni levelezőként tette le az utolsó vizsgákat, saját bevallása szerint főleg azért, mert végre valamit be akart fejezni. A spanyol nyelv fontos volt neki. Olykor jegyzetelt, verseit is spanyolul írta. Így teremtett külön világot magának, ahová csak neki volt bejárása. Az egyetem elvégzése után a Néprajzi Intézet munkatársa lett, együtt dolgozott Erdélyi Zsuzsannával. A népi siratók érdekelték. Az ősi szövegekben a szellem időtlen megnyilvánulását látta. Úgy érezte, e dallamok, e nemzedékről nemzedékre hagyományozódó rigmusok olyan világot őriznek, mely a 20. századi ember számára is tanúskodik a szellem eltűnőben lévő jelenlétéről. Szenvedélyesen kutatta ezt az ősi bölcsesség-forrást, s egy bogaras ember precizitásával jegyezte le a bonyolult dallamokat, a kántált szövegeket. A Hegyet hágék, lőtőt lépék (1976) című híres kötetben, melyben Erdélyi Zsuzsanna az általa gyűjtött archaikus népi imádságokat közreadta, a függelékben közölt énekek legtöbbjét Sanyi kottázta. A Magyar Néprajz V. kötetében ő írta a Siratóének című fejezetet. A doktorátust elvből nem tette le. Csak azért, hogy intézeti állását biztosítsa, erre nem volt hajlandó, inkább vállalta az ebből fakadó nehézségeket. Nyomasztotta a politika, a hivatalosságok szamárságain mosolygott, s ha nagy ritkán dévaj kedve támadt, remekül kifigurázta őket. Karriervágyat nem érzett. Társaságban fegyelmezett volt, szemlélődött és hallgatott, ritkán mondott véleményt, négyszemközt, barátilag igen, akkor sem elhamarkodottan, de meglepő határozottsággal. Makacs volt, kötelezőnek érezte tisztánlátása, szellemi önállósága megőrzését. Irtózott az egyenruhától, egyen-gondolattól, egyen-élettől. Törékeny alkata, ahogy oldalra hajtott fejjel figyelt, Petőfire emlékeztetett. Kis szakállt és bajuszt viselt. Saját ritmusa szerint élt. Végtelenül pedáns volt, nagy rendet tartott a dolgai között. Hosszú, csontos ujjú művészkeze volt, ezért is ajánlotta neki hegedűtanárnőnk a hegedű helyett a brácsát. Legszívesebben török kávét ivott. Elkészítésének külön rituáléja volt. Kis rézedénykében kétszer forralta át a forró vízbe hintett két kávéskanálnyi kávéport, majd a csapból vékonyan csordogáló hideg víz alatt gyors mozdulattal elhúzta az edénykét. Jóízű kávé volt, nem savanykás, mint legtöbbször a presszókávé. Sanyi művelt volt, sokat olvasott, németül, olaszul, és persze spanyolul. Kedves költőit maga fordította; Angelus Silesiust, Dantét, Goethét, Rilkét, Novalist, Traklt, Morgensternt szerette különösképpen. A kortárs magyar költők közül Pilinszkyt, Nagy Lászlót és Weöres Sándort. Legkedvesebb költője Ady volt.

Az emlékezet furcsa játékot űz velem: nem tudom megmondani pontosan, mikor találkoztam először Sanyival. Talán 1970-ben. Tavasszal? Ősszel? A hegedűtanárnőm, Skultéty Erzsi néni mondta: „Édes fiam, szeretném, ha megismernél egy kisfiút. (22-23 éves lehettem akkor, Sanyi másfél évvel volt idősebb nálam.) Kérdezni szeretne tőled valamit.” Ennyit mondott. Erzsi néni nemcsak nagyszerű muzsikus és rendkívüli képességű zenepedagógus volt, de különleges érzékkel ismerte fel emberek azonos irányultságát, s abban lelte kedvét, hogy találkozásaikat elősegítse. Mindig csak annyit mondott, amennyire feltétlen szükség volt. Így történt hát, hogy egy előre megbeszélt időpontban Erzsi néni lakására mentem. Ott találkoztam először Sanyival. Brácsázni tanult, nagy krízis után akkor kezdte újra. Látásból ismertem. Húgával, Zsuzsival egy csoportba jártam szolfézsra a Kertész utcai iskolába a hozzám megkülönböztetett jóságú Szmrecsányi Magda nénihez. Erős csoport volt, csupa válogatott zenei tehetség – kivéve engem s talán még egy-két gyereket.

Tudtam tehát Sanyiról, mint ahogy a kisebb gyerekek ismerik osztálytársaik, csoporttársaik nővéreit, bátyjait. Fordítva ez nincs így. Ő semmit sem tudott rólam, csak hogy a színművészetire járok. A hegedűórának vége volt. Sanyi zavartan tette tokjába a brácsáját, alig nézett rám. A szokásos bemutatkozáson kívül pár közömbös szót váltottunk, Sanyi mosolygott az orra alatt. A mosoly a „szervezésnek” szólt, Erzsi néni határozottságának, ahogy találkozásunkat előkészítette. Sanyi bámulta az energikus, idős embereket. Emlékszem, nemegyszer milyen hévvel utánozta Göllner Lajos bácsit, aki súlyos gégeműtétje ellenére töretlen energiával és életkedvvel beszélt az antropozófiai mozgalom nagyszerű jövőjéről. Együtt jöttünk el Erzsi néni Bercsényi utcai lakásáról. Lassan baktattunk. Sanyi elárulta: a színház érdekli. Szeretne próbákat nézni. Végigülni, ahogy elkészül egy előadás, ahogy egy színész megküzd a szerepével. És kiderült még valami: az antropozófia is érdekli. Engem is érdekelt. (Alighanem ez volt az ok, amiért Erzsi néni előkészítette a találkozásunkat.) Megbeszéltük, hogy egyszer majd elmegyek a barátaihoz, megnézem, mit csinálnak, mi történik ott. Az idő tájt ezek a kisebb, antropozófia iránt érdeklődő baráti közösségek titokban, magánlakásokon találkoztak. Nem tudom, mikor voltam ott először, de érdekesnek találtam az összejövetelt, és rokonszenvesnek az embereket. Többször mentem Sanyival Akácsos Lili néni Benczúr utcai lakására. Lili nénivel jó volt találkozni, derű és érdeklődés sugárzott a lényéből. Nála ismertem meg Kádas Ágit, Kálmán Pistát, Kőrösi Annát és Gerle Jánost, Barth Mártát, Makovecz Imrét, és Katit, Szabó Katit, Sanyi feleségét. Meg persze másokat is. A Madách Színházban elintéztem, hogy Sanyi próbákat nézzen. Nem emlékszem a darab címére, de amit látott, nem lelkesítette. Erről keveset beszélt. A barátaival megmaradt a kapcsolatom. Különösen Kálmán Pistával. Szívesen voltunk együtt. Anna, János, Ági, Pista, Sanyi, Kati meg én Prágába is együtt utaztunk. A Hotel Krivánban laktunk. Meg tudtuk fizetni! Közel volt a Kehely. Ott vacsoráztunk. Vagy a zsidónegyedben, Kafka házának közelében. „U Rudolfu” – hirdette a cégtábla. A kis helyiségben alig lehetett asztalt kapni, nagyon jól főztek. Élveztük a várost. Az óvárosi teret, a Mala Strana Namestit, a Károly hidat, a Vencel teret, a Hradzsint. És végigjártuk a sörözőket. Pista vezetett minket egyiktől a másikig, camembert-t vettünk a Párizs boltban, eredeti, francia camembert! És sokat nevettünk. Anna és János nem, de mi többiek Krakkóba is elmentünk. Talán kétszer is. Másodszor a juvenáliára. Juvenália – diákünnep. A Rineket tankok vették körül. Kevesen jártak az utcán. Az arcokon semmi sem látszott. De az ünnep elmaradt. Híre járt: egy egyetemi hallgatót meggyilkoltak. A város különböző pontjain az emberek mécseseket, gyertyákat gyújtottak. Fegyelmezettségük lenyűgöző volt. Az egyik kapu előtt hosszú sor állt. Lassan araszoltunk befelé. A csigalépcső alatt is gyertyák, mécsesek sokasága. A feljáró mellett egy fiatalember angolul megsúgta, hogy a diákot itt lökték a mélybe, pont ide, ahol most állunk. Azt híresztelik: részeg volt. Ez nem igaz. A fiú soha nem ivott. Ő ismerte. Intett a szemével, hogy figyelnek minket. A lépcsőházat a kapuval szemközt foncsorozott üvegtábla határolta. Rejtélyes alak mozgását lehetett érzékelni az üveg túloldalán, ott, ahol a foncsor megkopott. Híre járt, hogy a krakkói bíboros érsek, bizonyos Karol Wojtyła gyászmisét mondott az elhunyt diákért.

habókos szomszédokról

Pesten is gyakran találkoztunk, legtöbbször Pistánál, Óbudán, a Szél utcában. Kínai vagy más egzotikus ételeket ettünk. Pista magas szinten és hihetetlen becsvággyal művelte a főzés tudományát. Választékos kultúrával terített, ami hozzátartozott az együttlétek méltóságos, baráti rituáléjához. Mint ahogy a habókos szomszédokról szóló történetek is. Álltunk a gangon, és búcsúzásképp Pista mesélt. Mariska néniről és az ő macskájáról… Sok Mariska néni van és sok macska. De ott, akkor, hétről hétre beavatást nyertünk annak a bizonyos Szél utcai, egyetlen Mariska néninek és páratlan macskájának történetébe.

Kapcsolatunk Sanyival akkor vált igazán szorossá, amikor együtt utaztunk Wrocławba, hogy megnézzük Jerzy Grotowski Apokalipszis című előadását. A jegyeket jó előre lefoglaltam telefonon. A vonatot az utolsó pillanatban értem el, Sanyi tele volt aggodalommal, lógott ki a vonatablakon, leste, jövök-e. Jöttem. Harsányan s nagyokat nevettem az aggodalmain. Az úton Pécsi Sándort utánoztam, aki akkor két orosz darabban is játszott: Percsihint a Kispolgárokban, és Lukát az Éjjeli menedékhelyben. „Tie, csudaá boagarak” – mímeltem Pécsi egyedülálló hanghordozását, könnyen utánoztam –, „Nuu, bátyuskaá? – kérdeztem ugyancsak Pécsi hangján –, te mit keresel itten? Hova mész? Mit nyugtalankodsz?” Sanyi nevetett. „Bátyuska, bátyuska, nem vagy te komoly ember!” Így ragadt rám a „bátyuska”. Ez lettem – persze magunk között. Sanyi akkurátus pontossága távol állt tőlem, szerettem volna őt ebből kimozdítani, legalább annyira, hogy nevetni tudjon magán. Nem volt ez tudatos törekvés, inkább csak játék. Utazás alatt végig húztuk egymást. Sanyi egy ideig szelíden hitetlenkedett, somolygott rám az orra alatt, aztán kibukott belőle a gáttalan kacagás, de miután bosszantotta, hogy nem tudja a nevetését elfojtani, hogy elárulta magát, ettől még jobban hahotázott. Szögletes mozdulatokat tett, csapkodta nevettében a térdét. Éjjel értünk Katowicébe. Hideg volt. Az utcai lámpák sápadtan világítottak. Órákig kellett várnunk a csatlakozásra, csak hajnal felé utazhattunk tovább. Az állomáson sok ember kószált, legtöbbjük rosszul öltözött, nyomorultnak látszó. Tengtek, lengtek, pénzt akartak váltani, forintot venni. A pályaudvar előtti hatalmas tűzfalat betöltötte Gierek és Honecker egész alakos portréja. Nagyon optimistán feszítettek, tetőtől talpig, tűzfalnyi méretben. Honecker szemüvege különösen biztatott. Fáztunk. Hullafáradtan, kora reggel érkeztünk Wrocławba. Minden szürkének, halottnak látszott. Érezhető volt a néma ellenállás. Kis szállodában vettünk ki szobát. Két egymást követő estén megnéztük Grotowskiék előadását egy épülőben lévő házban, vakolatlan falak között. A földön ültünk. Egy magas, vékony pofa hátizsákkal az utolsó pillanatban érkezett. Leült a földre ő is. Évekkel később, egy Peter Brookról szóló könyvben láttam viszont a fotóját: Grotowski volt. Az előadás nagy hatást tett rám. Fontos volt látnom, látnunk. Elhatároztuk, hogy a színjátszást illetően elölről kezdünk mindent. Hogy Sanyi is megtapasztalja, mit jelent egy szerep, mi a színészi munka. Kiválasztottuk Moliére A mizantrópjának első felvonását, ebből is az első jelenetet, Alceste és Philinte hosszú kettősét. Ezen gyakoroltuk: mi egy színpadi helyzet, hogyan épül fel; milyen előzmények után találkoznak a szereplők; milyen kapcsolat révén jöhet létre eleven színpadi helyzet; mi a titka a természetes, mégis drámai dikciónak. E kísérletből ugyan soha nem lett előadás, mégis sokat köszönhetek neki: Sanyi barátságát. Életem legmélyebb válságának tanújává vált, megkülönböztetett figyelmével tüntetett ki. Hetente többször is találkoztunk, s akkor már nem pusztán a színjátszás kedvéért. Néha nálunk próbáltunk, a Király utcában, néha náluk, a Széchenyi utcában.

Abban az időben ismertem meg közelebbről Katit.

láthatatlan kapocs

A Jégbüfénél futottunk össze hárman. Úgy rémlik, Kati még egyetemre járt, olasz–magyar szakra – vagy tanított már? Nem tudom. De mintha az egyetemre sietett volna. Állt Sanyi mellett, figyelte, miről beszélünk. Már ismertük egymást, de még nem voltunk egymás bizalmasai. Nagyon figyelt, ám volt ebben némi tiszteletteljes távolságtartás is. Szépnek láttam. Keveset szólt, inkább hallgatott. A hallgatása kísérte Sanyit. E némaságban a két ember között láthatatlan kapocs feszült. Kati volt a látszólag nyugtalanabb, akit aggodalmak és kétségek gyötörtek, Sanyi tűnt állóképesebbnek. Elfogadta és megoldotta a problémákat – néha akasztófahumorral, máskor egykedvű beletörődéssel.

A tisztázatlanságokat – mint mindenki – nehezen tűrték. Fegyelmezetten őrzött indulataikból baráti körben sejteni lehetett valamit. Azóta sem ismerek két olyan szövetségben élő embert, mint ők. Úgy panaszkodtak, úgy bosszantották egymást. Az „összecsapásoknak” külön koreográfiájuk volt. Sanyi kezdte valamilyen ártatlan megjegyzéssel, melynek előzményét csak ők ismerték. De a szeme nevetett. „Nem igaz, nem is úgy van! Csak azért mondod, mert…” – védekezett Kati, és az ő szeme is nevetett. Ezeknek a játékos civódásoknak hálás közönsége voltunk: Pista, Ágnes meg én. Volt, hogy évődésük fizikai érintésbe ment át, melynek mindenkor a játékosság szabott keretet. Igazán veszekedni soha nem láttam őket. Indulataik persze formát akartak ölteni. Sanyi parasztdalokat énekelt – néha olyat, amit ő maga gyűjtött – vagy dévaj kedvvel kántált ősi, pajzán rigmusokat. Élvezettel tette, szenvedéllyel. Mintha friss forrásra bukkant volna, úgy ízlelgette, úgy díszítgette a keserédes, sírva vigadó dallamokat, káromkodásszerű rigmusokat. Mélyen kötődött a magyar népzenéhez. Egy délután Bartók hegedű-duóiból játszottunk. Nagy beleérző-készséggel muzsikált, alig tudtam követni. Mikor letettük a hangszert, levegő után kapkodott. Átváltoztatta a zene, a valóság másik síkjára emelte. Ihletett pillanataiban rajzolt vagy festett. A versírás élethosszig foglalkoztatta. Verseire úgy tekintett, mint vendégeire. Nem foglalkozott a jelentésükkel. Létre akartak jönni – leírta őket. De hogy pontosan azt írja le, amit mondanak – mindennél jobban izgatta. Emlékszem a tekintetére, amikor Közelgő messzeség című irodalmi estje után a közönséget fürkészte. Nem kérdezett senkit, csak mosolygott sejtelmesen. Próbálta megőrizni objektivitását. Csakhogy az ő versei hangzottak el! Leste az arcokat, mit olvashat le róluk. Meghökkenést? Tetszést? Elutasítást? Hiába akart távolságot tartani: versei elhangoztak – fedetlennek érezte magát. És bizonyára torkában dobogott a szíve.

személyes küzdelem

1979 nyarán rávettem őket: menjünk el együtt a Magas-Tátrába, Ždiarba. Szeretem ezt a falut. A hegyeket, az állatokat, a kirándulások lehetőségét, mindent. Azt gondoltam, Sanyiék is jól érzik majd magukat. A falucska népviselete is híres, Sanyit érdekelheti. Hagyományos, egyszerű parasztházban szálltunk meg a falu közepén. Esett az eső. És újra és újra. Ki sem mozdultunk a házból. Elmentünk az étteremig, aztán visszabújtunk az odúnkba. Sanyi magára húzta a paplant, és semmit nem akart tudni a világról. Hiába próbáltunk Katival lelket önteni belé, csak akkor lehetett kimozdítani, amikor telihold után megváltozott az időjárás. Borús maradt, de legalább nem zuhogott. Egyszer Kati jött velem kirándulni – Sanyi nem hitte el, hogy az égi áldás nem kezdi újra –, egyszer Sanyi. A Bélai Tátra meredek oldalán nyirkos volt minden, óvatosan ereszkedtünk lefelé, de Katit nem riasztották a nehézségek. Nagy élvezettel, jó tempóban haladtunk. Először voltunk egész nap kettesben. Akkor tudtam meg tőle, Sándor milyen sokszor érzi magát elesettnek, milyen nehezen tud ilyenkor bármihez is kezdeni. Ez meglepett. Azt hittem, én vagyok védtelenebb, én szorulok támaszra. Most felfogtam, hogy fegyelmezettsége mögött mennyi szenvedés, mennyi megkínlódott, személyes küzdelem áll. Úgy tekintett válságaimra, mintha ismerné őket. Fiatalon került szembe adottságai elapadásával, s tudta, hogy csak új képességek teremtésével léphet tovább. Ez közös sorsunk volt. Ő jóval előttem járt. Ismerte a legmélyebb válságot és kétségbeesést.

Amikor Katival visszaérkeztünk a faluba, Sanyit egy árnyalattal derűsebb állapotban találtuk, bár még mindig ágyban volt. Este szilaj párnacsatát vívtak – Kati erővel próbálta Sándort a kétségbeesésből kimozdítani –, amit ámulva néztem. Másnap hármasban indultunk Javorinától a Kopske sedlo felé, de másfél órai gyaloglás után visszafordultunk. Végül Sanyi is rászánta magát egy igazi túrára. Kati nem jött velünk. A Rabló menedékház volt a cél. Ez a Hrebienoktól közepesen nehéz út, de az utolsó órában jócskán megizzad az ember. A völgy bejáratánál sötét felhők gyülekeztek. A Tátrában soha semmi nem biztos.

Adtam a bankot, játszottam a tapasztalt hegymászót. Kijelentettem, hogy a sötét felhőknek nem szabad jelentőséget tulajdonítani. Volt ebben némi igazság. De a hatalmas, vad, szürke sziklák nagyon is ijesztettek. Jó párszor megtettem már ezt az utat, dacolva mindig a sejtelmes környezettel. A félelmetes sziklákkal, a sötét erdővel. Most, hogy Sanyi több mint egy hét után rászánta magát a túrára, nem bizonytalankodhattam. A végső kaptató keserves volt, de azért felgyötörtük magunkat a menedékházig. Csak amikor már lefelé ereszkedtünk, mertem bevallani, hogy miatta vágtam neki az útnak. Válasza meglepett: ő meg miattam nem fordult vissza, hogy ne tűnjék állhatatlannak. Két bizonytalan, szorongó lény teljesítette tehát tervét, egymás előtt is titkolva félelmeit. Az időjárás kegyes volt hozzánk, aznap nem esett az eső. Nehézségek nélkül, jó fáradtsággal értünk le Ótátrafüredre.

*

A felfelé kapaszkodás volt Sanyi életének középpontjában, az értelmes és egyre értelmesebb élet. Ezt kutatta, ez után sóvárgott, erre törekedett minden várható kudarc és nehézség ellenére. Ehhez keresett útjelzőket. Komolyan vette az életét, felelősnek vallotta magát érte. A szellemtudomány érdekelte leginkább. Vasszorgalommal olvasta Rudolf Steiner könyveit, eredeti nyelven, németül. Készült. Mire? Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten? – kérdezi Steiner egyik legfontosabb könyvének címe: Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? 1973-ban a könyv egy kiselejtezett példányát hoztam magammal Dornachból. Sanyi gondosan bekötötte – ma is így őrzöm –, a belső címlapra ceruzával fenyőfát rajzolt, s végigolvasta az első laptól az utolsóig, a fontosabb részeket aláhúzta, kimásolta, például a normális életvitelre vonatkozó öt alapgyakorlatot, a nyolctagú ösvényt. Próbált ezek szerint élni. Az érzékek feletti foglalkoztatta, s az út, amely az érzék felettihez vezet. Ennek jeleit vizsgálta a siratóénekekben, népdalokban, népi imákban, népmesékben. Ő hívta fel figyelmemet Karinthy Frigyes Mennyei riportjának előszavára, mely élet és halál kérdését a legszellemesebben és különös pontossággal tárgyalja. Emlékszem, egyszer Grimm A fehér kígyó című meséjéről tartott előadást. Megrendítő mélységeket fedezett fel benne. Az antropozófiai csoportmunkában Rudolf Steiner Történelmi szimptomatológiáját, a népszellemekről tartott előadásait, a különböző temperamentumokról és a társadalom hármas tagozódásáról írott könyvét tanulmányozták. Ezekre emlékszem. Az összejöveteleken nemegyszer én is jelen voltam. Érdekes volt hallani valami mást, mint ami engem foglalkoztatott, de valójában ezek a témák idegenek maradtak számomra. Nem titkoltam. Jót nevettek rajtam – nevettem velük én is.

Miért épp ezeket a Steiner-könyveket választották? Politikai és ideológiai szembenállásból. Ellent kellett mondani a „megrendelt” állampolgári „gondolkodásnak”. Mindaz, ami ősi volt és magyar, ennek eleve ellentmondott. (E tiltakozásnak más akusztikája volt akkor, mint ma. Nem volt benne kirekesztés.)

maga volt a vereség

Sanyinak volt egy szokása. Sokat dohányzott. Vett egy doboz gyufát, kihúzta a gyufaszálakkal teli fiókocskát, és úgy tolta vissza, hogy a gyufásdoboz képes fele a föld felé nézzen, ne kelljen rágyújtáskor látnia a doboz fedelén virító hirdetéseket. Nevettünk ezen. Ma azt gondolom: ez maga volt a vereség. Amint felvette a kesztyűt – már le is volt győzve. Akkor lett volna szabad, ha érdektelen számára, mi van a dobozra írva. Steiner műveivel is hasonló volt a helyzet. Ellentmondtak ugyan, és az eltagadott szellem elsődlegességét hirdették, de nem tudták – nem tudhatták – megoldani az igazi problémát: a szellem tapasztalását. E tapasztalás hiányában pedig olyasmi tűnik realitásnak az érzékfeletti világról, amit nem látunk át.

„A józan, elfogulatlan gondolkodás elég” – hallottam sokszor. Ja, akkor szabad a pálya! Hiszen az én gondolkodásom igazán „józan és elfogulatlan”, nem igaz? Szabad az út mindennek, ami „kész” dédelgetett véleményeimnek, élvezettel megélt indulataimnak, ismert ötleteimnek és mindannak, ami ezzel jár. „Az érzékfeletti megismerés tényeiről nem lehet Steiner említése nélkül beszélni” – mondta nekem Sanyi egy előadás után. Nem tudom, mit feleltem, de az előadó válaszára jól emlékszem: „Miért? Ő honnan tudott róluk?” Ám a csak nekem kimondott kritikai észrevétellel még egy baj volt. Sanyi nem mondta meg annak, akire tartozott. Lenyelte, elhallgatta előtte, nem tette kockára vélt igazát. S ez mindennél nagyobb baj. Álláspontjainkat rejtélyes hallgatással óvni: szerep, semmi más, melynek következtében megismerésünk – eredeti természete ellenére! – nem érzékszerv lesz, hanem bástya – az aktuális igazság ellenében. A figyelem és a megismerés elveszti nyitottságát.

A hetvenes évek második felében jelen voltam egy bölcsészdoktori védésen. A dolgozat írója a 68-as korčulai aláírók egyike volt. Az opponensek óvatoskodtak, feszültség volt a teremben. Aztán elhangzott a vád: „…a disszertáció nem marxista”. „Attól még lehet igaz! – gondoltam. – Az igazságot illetően nincs más kód, mint az igazság maga: tapasztalni kell” Ma is ezt gondolom. Az érzékfelettiekről is. Fantáziálhatok a szellemről – tapasztalás hiányában komolyan nem mondhatok róla semmit. A tapasztalat pedig nem adott. Ki kell gyakorolni. A szellem nagyobb valóság, mint az, amit róla bárki írt vagy gondolt.

Csak saját csatornánk lehet hozzá. Mindenkitől függetlenül. Minden egyéb illúzió, elmélet – egy a sok közül.

Tudtam-e mindezt akkor? Dehogy tudtam! Nem mertem tudni.

*

Sanyi kérésemre lefordította Rudolf Steiner ifjúkori Credóját. Ebben az írásban Steiner négy területet jelöl meg, melyben az emberi lény valóban emberré válhat. E négy terület: megismerés, művészet, vallás és egy általunk értékesnek tartott ember szeretete. Sanyinak a művészetekhez volt megkülönböztetett érzéke. Hosszú délutánokon fordította Steiner színházról, beszédművészetről szóló írásait. Akkor már többször tettem kísérletet a steineri beszédművészet megismerésére, egy budapesti kurzuson Sanyi is kipróbálta. Én belefáradtam, a beszédgyakorlatok érdektelenné váltak számomra – Sanyi viszont érdeklődni kezdett irántuk. Közben egyre jobban foglalkoztatta az euritmia is. Olyasmit látott benne, ami még nincs kész, kidolgozásra vár, vagyis feladat lehet.

csinálni, nem beszélni kell

Miért éppen ez, hiszen oly sok művészeti ágban volt kivételesen tehetséges? Amúgy a mozgása inkább szögletes volt – Katié harmonikusabb –, soha nem láttam őt táncolni. Azt hittem, a tánc, s egyáltalán a mozgásművészet távol áll tőle. Épp ezért! A legmagasabb rendű céljai voltak. Kifejezővé, beszélő eszközzé akarta szelídíteni-hajlítani a testét, hogy igazán a szellem, a Szó eszközévé váljék. Én tele voltam kétellyel. Ha beszéltünk erről – minden kétségemet őszintén elmondtam –, mindig ugyanaz volt a válasz: csinálni, nem beszélni kell róla. Közben szaladt az idő. Már harmincévesek is elmúltunk.

*

1981 nyarán hat hetet töltöttem Németországban. Két héttel többet, mint amennyit hivatalos engedéllyel kint lehettem volna. A németországi magyar konzul külön engedélyével tettem. Súlyos családi konfliktus miatt kis híján Ulmban maradtam. Lett volna munkám, szállásom. Végül nem tudtam elviselni az elszakadást, hazajöttem. Megérkezésem utáni este Sanyival találkoztam. Mielőbb látni akart, „még jó korán, mielőtt visszazuhansz a jó kis hazai apátiába”. Kati szüleinek lakására mentünk, mert Katit operálták, ott lábadozott. Elmeséltem kalandjaimat, beszámoltam az utamról, kinti lehetőségeimről, kényszerű hazajövetelemről. Sanyi csóválta a fejét: „Miért nem maradtál kint? Ennek ma már nincsenek komolyabb következményei. Kint maradsz, megerősödsz, és néhány év múlva visszatérsz. Hajad szála sem görbült volna.” Akkor már tudtam, hogy külföldre készülnek.

1982 nyarának végén egy este Sanyi később ért haza, kettesben beszéltünk Katival Keveháza utcai lakásuk konyhájában. A Széchenyi utcai házban teljes felújítás volt, a lakókat szükséglakásokba költöztették. Így kerültek ők a kelenföldi panellakásba. Tudtam: néhány hét, és indulnak Svájcba. Kati szorongott. Elmondta, hogy neki nincs választása. Oda megy, ahová Sándor. „Ne félj, ő tudja, mit akar!” „Gondolod? A lelke mélyén ugyanolyan bizonytalan, mint te vagy én.”

*

Azon az 1982. szeptember végi estén három költeményt mondtam el Sanyi kérésére. Ady-vers volt mind a három. Az Este a Bois-ban, A feltámadás szomorúsága, és amit addig nem ismertem:

A szenvedésnél többet^[1]

Mikor az átkok átka zúg,
Milyen hazug
A szenvedés:
S a szenvedés milyen kevés.
Óh, többre és sokabbra vár,
Mint a Halál,
Öreg hívünk: –
Sokabbra vár beteg szivünk.
Mert most a Szó olyan legyen,
Mint a Hegyen
Krisztus Szava:
Évezredek hője, hava.
Ki jót beszél, Krisztust beszél,
Szörnyű a szél
S vitorla nincs:
Krisztus kell, ajtó és kilincs.
S Halálnál többet adjatok,
Égi Nagyok:
Mert szenvedés,
A szenvedés bután kevés.

Így indultak el. Ezzel az igénnyel, ezzel a vággyal, ezzel a reménnyel.

Másnap reggel a Keleti pályaudvaron köszöntünk el tőlük. Pista és Ágnes együtt érkeztek, én külön. Nem késtem. A peronon alig lézengett valaki, a vonaton is kevesen ültek. A két családból csak Kati egyik nővére jött ki a pályaudvarra, ez Sanyiék kérése volt. El akarták kerülni a melodrámát. Sándor szelíden köszönt el, Kati szenvedélyesen, erősen átölelt. Kétségbeesés és végtelen szorongás volt a tekintetében. Megvártuk, míg a vonat elindul és eltűnik a szemünk elől. Hallgatagon bandukoltunk végig a pályaudvari csarnokon, ki a Baross térre.

*

1983 nyarán a Siotour utazási iroda turistacsoportjával Ausztriába utaztam. Annak idején egyéni turistaként háromévenként lehetett Nyugatra menni, de szervezett turistaúttal évente is. Látni akartam Bécsben a döblingi intézetet, ahol Széchenyi élete utolsó tizenkét évét töltötte. Már a pesti gyülekezéskor közöltem az idegenvezetővel, hogy miért utazom Bécsbe, megmondtam, mikor válok el tőlük, rögzítettük, hogy visszatérőben hol találkozunk ismét, hogy a csoporttal utazhassak vissza. Nem hitt nekem. A többiek sem. Mesének vélték az egészet, disszidensnek tekintettek. A harmadik nap délután saját költségemen Bécsbe utaztam. Fantasztikus érzés volt, a szabadság mámora. A Votivkirche melletti Albert Schweitzer-Hausban aludtam. Este végigsétáltam a Kärtnerstrassén, a Grabenen, alig hittem, hogy ez valóság.

remegett a gyomrom

Másnap, szombaton korán keltem. Mielőtt kimentem Döblingbe, kerestem a Volksgartenben egy telefonfülkét, és felhívtam Sanyiékat. Szikrázóan sütött a nap. Valószínűtlenül kék volt az ég, harsogó zöld a fű. Köröttem a Burg, a Rathaus, a Burgtheater… Míg tárcsáztam, átgondoltam, mit mondjak. Ami az utóbbi hónapok történéseit illeti: keveset tudtam Sanyiékról. Nem írtak, nem kockáztathatták. Ezt előre megbeszéltük, nem ért váratlanul. Kikészítettem a nálam lévő aprópénzt, ne kelljen keresgélni. Szorongattam a kezemben. Beütöttem a telefonszámot. Remegett a gyomrom, de nem sokat mélázhattam, mert első kísérletemre valaki felvette a kagylót. Idegen női hang szólt németül a készülékbe. Mondtam, kivel szeretnék beszélni. Szíveskedjek várni. Egy perc múlva Sanyi volt a telefonnál. Bemondtam a nevem, összefoglaltam, miért és hogyan kerülök Bécsbe. „Hogy vagytok?” – kérdeztem ugyanazzal a lélegzettel. Hosszú csend következett. Majd: „Azt nehéz volna elmondani.” Ismét csend. Az előkészített néhány schilling monoton szabályossággal potyogott a készülékbe. A vonal másik végén nem oldódott a dermedtség. „Nincs több pénz nálam, nem tudok többet bedobni…” „Hívj fel délután!” „Mikor?” „Tudnál hatkor telefonálni?” A készülék jelezte, hogy elfogyott a pénz. „Persze, telefonálok. Nem tudunk tovább beszélni, nincs több pénzem…” Megszakadt. Délután nehezen találtam helyet, ahonnét zavartalanul beszélhetnénk. Végül egy döblingi ifjúsági szállóból telefonáltam, pontosan a megbeszélt időben. „Visszahívunk!” – szólt Sanyi határozottan. Alig fél perccel később csöngött a készülék. „Ne haragudj, reggel olyan váratlan volt az egész… nem tudtam mit mondani… Mit csinálsz? Meddig maradsz?… Kati is itt van…”

És dőlt belőle a szó. A nehézségeikről beszélt, a nyugati világ csillogó szívtelenségéről, hogy nem találtak barátokat, egyedül vannak, szegények is, csak a legszükségesebbeket tudják megvásárolni, napi néhány órát dolgoznak, hogy alapszinten fedezni tudják szükségleteiket, tanulmányaik csalódást okoztak, de bizonyára mindez még alakul… Szégyelltem magam. Ostoba kelet-európaiként, aki irigykedve nézi a nyugati világ beláthatatlan lehetőségeit, azt hittem, Sanyiék a „jólét és a lehetőségek birodalmában” élnek. Gyalázatosan éreztem magam. Micsoda bornírtságot képzeltem, milyen szégyenletes szamárságot! Huszonöt percig folyt belőlük a szó. Egész nap gyűjtötték a fémpénzeket, amiket az utolsó fillérig eltelefonáltak. Kati különösen izgatott volt, alig tudta kivárni, hogy szóhoz jusson. Mintha az elválásunk óta eltelt tíz hónapban tényleg nem találtak volna senkit, akivel szót válthatnak. Megsemmisülten tettem le a telefonkagylót.

*

1985. január második hetének egyik délutánján felmentem Kádas Ágihoz. Az akkori, enyhülő közállapotokra jellemző optimizmussal meséltem, hogy találkoztam valakivel, aki táncstúdiót alapított, s ha Sanyiék visszajönnének, taníthatnának ott euritmiát. „Te nem tudod, hogy Sándorék eltűntek?” Le kellett ülnöm. Hogy mi van?

Ági elmondta, hogy Sanyiék december közepén hazaindultak Budapestre. Elég volt Svájcból, elég Dornachból. Bécsben tanácsot kértek a követségen: mit tegyenek? Várják meg, amíg szüleik hivatalos befogadó nyilatkozata megérkezik Svájcba. Addig legyenek türelemmel. Kati szorongott, mi lesz a magyar határon. Hivatalos engedély nélkül nem mertek elindulni, féltek a következményektől. Visszautaztak Dornachba, újra találkoztak azokkal, akiktől néhány nappal korábban elbúcsúztak. Utoljára szilveszterkor látták őket. Azóta nem. Egy ismerősnél töltötték az estét. Nyomott hangulatban megvárták az éjfélt, majd elindultak. December 31-én éjjel Svájcban nagy hó esett. Másnap a lakásukhoz vezető úton lábnyomok nem látszottak.

A legrosszabbra nem gondoltam.

*

1985. február 9-én szűkszavú újsághír tudatta, hogy a svájci–francia határ közelében ismeretlen férfi holttestet fogtak ki a Rajnából. A cikk szerint 3–4 hete lehetett a vízben. A közlést pontos leírás követte. Három nappal később, február 12-én egy női holttestet is partra vetett a víz. A baseli rendőrség közlése szerint bűncselekmény nem történt. A holttesteket azonosították.

*

Mi történt?

Először is: nem tudjuk.

Másodszor: az ember szabad. Tetszik, nem tetszik, azt tesz az életével, amit akar. Az övé. Nincs egyetlen elméleti megfontolás sem, mely ezen változtathat.

sötétség a javából

Mielőtt bármilyen hipotetikus elképzelést megfogalmaznék, kérdem: szabad-e teóriákat felállítani egy ellenőrizhetetlen haláleset kapcsán? Szabad-e állást foglalni, ötletet adni? Vagy – miképpen bizonyos antropozófus körök sugalmazták – nem kéne inkább ráhagyatkozni arra a babonára: maradjunk „objektívek”, ne foglaljunk állást, hátha… Először is: már régen állást foglaltunk, attól ijedtünk meg. Ami pedig a babonát illeti: a babona – babona! Bármilyen elméleti megfontolás áll is a hátterében. Nem világosság, sötétség a javából. Magunkat kíméljük, ha nem nézünk szembe azzal, mi történhetett. Ha hárítjuk: részvét sem ébredhet bennünk. Meggátolja az okoskodás.

Az óbudai temetőben egyszer urnák végtelen sorát látva borzongás fogott el. „Mit ódzkodsz? Belőled is ez lesz!” – mondta Sanyi kijózanító élességgel. Igaz. De az is igaz, hogy soha nem voltam és nem is vagyok csak „ez” – Az is én vagyok, aki látja mindezt. Sőt, az vagyok csak igazán. A folyton változó, aki amíg él, újra és újra olvashatja a múltját. Csak a részvét nyithat ehhez kaput. Ha őszintébb vagy, ha képes vagy új szemmel tekinteni az egykor történtekre – jobban megértheted a múltad. Oldhatod is. Ha nem zárkózunk el teljesen attól, hogy az emberi lény szellemi eredetű, a legkevésbé sem mindegy, mit gondolunk lezárt emberi életekről.

Mi történt? – teszem fel újra a kérdést. A kétségbeesés fokozhatatlanságát valószínűsítem, az elkeseredés végső határát. A közös öngyilkosság az egyik lehetőség. Vagy talán egyikük nem bírta – s menteni próbálta a másik. Vagy baleset történt: beszakadt alattuk a jég. És nem tudtak védekezni.

*

Márta néni – Sanyi édesanyja – meghívott. Egy képet kaptam tőle ajándékba. „Sanyi dolgai között találtam. Megváltónk egyetlen – ún. – hiteles képe. Fogadd tőlem szeretettel fiam emlékére” – írta mellé. Átadta Sándor hagyatékát, verseket, füzeteket. Egy kis cédulán Sanyi jól ismert betűivel ezt olvastam: „Lehet, hogy mégis beteg vagyok?” Huszonhárom év telt el azóta, s még nem vettem a bátorságot, hogy e mondattal szembenézzek.

Mitől betegszik meg egy emberi tudat? Attól, hogy valami másra vezeti vissza önmagát, mint aki éppen most megismer. Azt mondja: nem vagyok más, mint… Ez, az – mindegy. Bárki, bármi. Az vagyok, aki épp most megismer. Megismerésem elsődleges. Nem? Ha azt gondolom: „más vagyok” – ki mondja? –, elvesztem.

*

1987 őszén elmentem Dornachba. Megkerestem Sanyiék egykori lakását. Nem kopogtam be. Álltam az ajtajuk előtt. Jó ideig álltam. Aztán kérdezgettem ismerősöket, ki mire emlékszik. Volt, aki részvéttel, volt, aki közönnyel válaszolt, és olyan is, akinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy nekem mesélgessen. Levelet kaptam Németországból, amiben a feladó felrótta Sándoréknak az öngyilkosságot – nem tanulmányozták eléggé Steiner tanításait. És különben is! Hogyan jöhettek nyugatra megfelelő anyagi háttér nélkül! Faggattam euritmistákat is, nemcsak Dornachban, mindenütt a világon, Hamburgban, Bécsben, Rostockban, Angliában és Budapesten – szerettem volna megérteni, mi az euritmia. Szívesen vettem volna, ha valaki eloszlatja kételyeimet. 1986 nyarán emlékezetes beszélgetést folytattam például Carina Schmiddel, aki akkor Hamburgban élt, évekkel később a Goetheanum~Bühne euritmia csoportjának vezetője lett. Elmondtam Sándorék történetét, és feltártam kételyeimet. Azt mondta: ismeri ezeket a kérdéseket. Nem tudja rájuk a választ. Láttam őt színpadon. Jó volt. Pesten, Bécsben is megnéztem. „Nagyon tehetséges – gondoltam –, neki még az euritmia sem árt. Vagy nem euritmia az, amit művel.” 1987 őszén a Goetheanumban is láttam euritmia előadást. Akkor utoljára. Semmi nem változott. Ami talány volt – talányos maradt.

sokat utazom

A történet szereplői közül – Kőrösi Annát kivéve – senkivel nem tartom a kapcsolatot. Sokat utazom, különösen Németországba. Repülővel mindössze egy óra negyven perc. Bécsben is sokat vagyok, legutóbb négy napot töltöttem ott. Láttam színházi előadást, hallottam egy különleges koncertet, megnéztem kedves középkori táblaképeimet az Untere Belvederében, az Albertinában Klee és Kokoschka képei mellett újból láttam Feininger és Chagall egy-egy remekművét.

Nem emlékszem, mikor léptük át a magyar–osztrák határt. Nem ellenőrizte senki az útleveleket.

1. Ady Endre összes versei (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989; 11. kötet, 175–176. oldal) ↑

kép | Nina Tokhtaman Valetova művei, wikiart.org