Paolo Rumiz

UTAZÁS A HÁBORÚS ADRIÁN

1999 december

UTAZÁS A HÁBORÚS ADRIÁN

Miután a hatszáz chioggiai halászbárka késő éjjel, foszforeszkáló sirály-rajok kíséretében felsorakozik a kikötőben, majd Isztria és Dalmácia irányában szétszóródik a sötét tengeren, fedélzetükön feszült várakozás kezdődik egy másik flottával, másféle motorokkal, másfajta emberekkel való találkozásra.

Hetek óta így megy ez, és mindenki tudja, hogy a találkozás sorsszerű, elkerülhetetlen. A másik flotta is sötétben indul. Ugyanabban az időpontban, ugyanazon a tengeren, ugyanabba az irányban.

Az Atlanti Szövetség Jugoszlávia felé dübörgő Láthatatlan Légiója az.

Sok-sok sötét árny, számuk éjszakáról éjszakára nő. A szigeteket, a sasfészkes hegyormokat maguk mögött hagyva, mindvégig alakzatban repülnek a folyókkal szabdalt, különböző népcsoportok lakta szárazföld felé. Várod őket, megjelenésük mégis mindig meglepetésként hat rád: meghatározhatatlan irányú robajuk lassan tölti be az eget. Először csak tompa morajlást hallasz, amely azonban néhány pillanat múlva már az egész tengert a hatalmába keríti, hogy aztán szinte az örökkévalóságnak tetsző öt percen át emberek, hullámok és motorok zaját egyaránt elfojtsa. A NATO hangja az éjszaka közepén olyan, mint egy mindenható, kérlelhetetlen uralkodó szózata: mennydörgés, melybe az egész bolygó beleremeg, amely után azonban a hiábavalóság keserű iróniája marad az ember szájában.
különösen termékeny
„Valaha a csillagokat fürkésztük, most a bombázókra fülelünk.” A keménykötésű, barna hajú Renzo Zennaro negyvenhat esztendős, harminckét éve halászik. Arról beszél, mennyire megváltozott ez a korábban oly meghitt, országhatárok fölött álló és kissé talán kalóz természetű víztömeg, amelyen — kétezer év háborúinak fittyet hányva — mindig élénk ember- és árucsere folyt. Szenvedélyesen beszél a homokos olasz oldalon számos nagy folyó táplálta vízről, melyben csak úgy nyüzsögnek az újszülött halak. Tisztában van azzal, hogy az Adria különösen termékeny, „bőkezű” tenger. Vize a Födközi-tengerének csupán egyhuszada, halállománya mégis annak egyötöde.

Renzo és fivérei azzal is tisztában vannak, hogy ez a kivételesen gazdag „halkeltető” egyben temető is. Bombatemető. Ezekkel a háborús rekvizitumokkal a nacionalizmusok százada szórta tele az Adriát, és szinte valamennyi a sekély északi partok felé sodródik. Évtizedek óta speciális mélytengeri hajókkal próbálják felszedni a bombák ezreit. Néma jelenlétük immár beépült a lagúnák képzeletvilágába, és máig a hajósok számos babonájának forrása maradt, még ha a kormányfülkében mostanában már nem Szűzanya-képet, hanem hanglokátort tartanak is. A bombák miatt érzett szorongás soha nem enyhült, sőt manapság — legalábbis Carlo Alberto Tesserin chioggai tartományi tanácsos elbeszélése szerint — egy új és még nyomasztóbb érzés is megjelent. „Eddig csak tegnapi bombákat halásztunk ki a tengerből, most maiak is a horgunkra akadhatnak. És bármelyik pillanatban a levegőbe röpíthetnek minket.”

Este, mielőtt az Olaszország nevű repülőgép-anyahajóról újabb éjszakai bevetésre indulnának a bombázók, van néhány pillanat a lagúnákon, amikor az Adria hangja tisztán hallhatóvá válik. Mikor Velencéből eltűnik a japán turisták hada, és a Pó-síkság fülsiketítő hangzavara is lassan szűnni kezd, végre kitárul a tengerre a csend ablaka. A színész Marco Paolini megfogalmazása szerint: „Ha megadatik valakinek, hogy egyedül maradjon a Szent Márk bazilika tornyában, amikor hetet üt az óra, ugyanabban az élményben lesz része, mint amikor a Boszporusz túlsó partján megszólal a müezzin”.

Való igaz: ugyanaz a hátborzongató érzés. A világ egyik leglátogatottabb pontján, egyetlen ütésben a legteljesebb magány pillanatát éli át az ember, és abban a röpke pillanatban hirtelen sok minden megvilágosodik előtte. Ha — mint a horvát Predrag Matvejevic írja — az Adria nem egyéb, mint a Velencei-öböl meghosszabbítása, és ha ez az öböl valóban a Földközi-tenger térségének esszenciája, akkor ezeknek a csatornáknak, szigeteknek és zátonyoknak az együttese magának a világnak a sűrítménye, a másság koncentrátuma. A háború és a tömeges exodusok napjaiban az Adriai-tengernél nincs jobb bizonyíték arra, hogy Európa csupán Ázsia egyik félszigete, hogy innen néhány lépésnyire, odaát, a dalmát szigeteken túl egy másik, titokzatos, nyugtalan világ kezdődik. Két évezred óta folytonos vándorlásra kényszerült népek szülőföldje az.

rumiz1

Adrian Murphy: Rimini

Az utóbbi ötven év során az Adriai-tenger helye alapvetően megváltozott az olasz nemzettudatban: már nem érezzük a mi tengerünknek, „mare nostrum”-nak. Olaszország egyre inkább Tirrén-centrikussá vált. Ezekben a napokban pedig az Adria még az északkeletiek számára is csak a bombázók és a menekültek tengere lett. Arról most mindenki hallgat, hogy ha nem lenne, a háború akár nálunk is folyhatna, vagy ha nem a partján született volna meg Velence, a mi Kelet-Európa-politikánk is egészen más volna. Velence, na és a vele kapcsolatos történetekben, legendákban felhalmozott erkölcsi tőke nélkül bizonyára nyoma se volna ma már errefelé a másik part iránti, még háromszázezer venetói második világháborút követő meghurcolását is túlélő, mély vonzódásnak, aminek köszönhetően mi, „adriaiak”, a Balkán megsemmisítésére való felhívás helyett most is a megértés jól ismert csatornáit kínáljuk a két partnak.

Elveszett tenger volna az Adria? „Aki ezt mondja, gyakran olyasvalamit sirat el, ami már hosszú ideje nem létezik” — magyarázza Fabio Amodeo, a Lint Kiadó Tengeri emberek című sorozatának egyik szerkesztője. Az a „valami” „Velence egyetemessége: egy gyakorta ugyan kalóz, ám még gyakrabban garanciákat nyújtó univerzalitás”. Pedig ennek az egyetemességnek a jelei ma is mindenütt fellelhetők a városban: leolvashatod a Campanile tövében lévő térképről; be van vésve a Riva degli Schiavoni falaiba, a Ghetto köveibe, ezt tanúsítja a Fontego dei Turchi vagy az Isola degli Armeni elnevezés, az egyetlen dolog, ami a kilencven évvel ezelőtt lemészárolt örmény népből megmaradt. Erről tanúskodik továbbá köztudomásúan Kelet legnagyobb temploma, a Szent Márk Bazilika görög kereszt formájú alaprajza is.

„Bizánc itt van — mondja Daniele Del Giudice író —, nagyon közel érzed magadhoz” A müezzin nemcsak a Boszporusz, hanem itt, az Adria fölött is válaszol az óraütésre. És ez azt jelenti, hogy mindennek a kulcsa Velence, és hogy az Adria, ez a hatalmas Velencei-öböl a béke tengere lehetne. Ebben hisz Massimo Cacciari polgármester is, aki éppen ezért azt szeretné, ha a háborút követő tárgyalások színhelye Velence lenne. Szintén ezt kívánja helyettese, Gianfranco Bettin is, aki ezekben a hetekben hol Belgrádban, hol Tiranában folytat fáradhatatlan diplomáciai tevékenységet. Vajon lesz-e valami eredménye? „Fel kellene végre hagyni azzal a szemlélettel, hogy különálló dologként kezeljük a Balkánt. Adria—Duna régióként kellene gondolkoznunk róla. Akkor minden sokkal egyszerűbb volna” — fejtegeti. „Az Adria sokkal inkább jelkép, mintsem gazdasági erőforrás — jegyzi meg Luigi Vittorio Ferrari nagykövet —, és épp ez a jelkép a mi legfőbb ütőkártyánk”.
dübörögnek
Isten veletek, lagúnák! Délre indulunk, arrafelé, ahol az Adriai-tenger és a Pó-síkság találkozik. A hófehér virágdíszbe öltözött akác- és gesztenyefák közül kiemelkedő, bizánci stílusú pomposai harangtorony is bizonyítja, hogy Kelet lépésről lépésre követ minket, hogy a másik part egészen Otrantóig elkísér. A jetek nappal is dübörögnek délkelet felé: megérted, hogy Olaszország számos repülőtere közül a legtúlterheltebb valószínűleg a Pó-síkságnak nevezett felszálló pálya, és hogy ezen a pályán húszmillió emberi lény, tizenötmillió sertés és nyolc millió szarvasmarha érzi úgy, hogy otthonát dúlja fel a háború.

Casale Monferrato és Marina di Ravenna között nyolcvanhatmillió fül figyel feszülten. Éjjelenként a libák, egész falvakat felverve, percekkel korábban jelzik az F 16-osok érkezését. Az állatok is tudják, hogy háború van, csak a politikusok tesznek úgy, mintha mi sem történne. Még a szót sem hajlandók kiejteni a szájukon. A 20. század végén a háború már nem váratlan kisiklás. Lassú csúszás egy meredek lejtőn, amelyről nem tudni, hol ér véget.

Olaszország az autópályáról is olyan, mint egy óriási hadtápvonal, a Pó-síkság pedig mint egy katonai gépektől hemzsegő, túlterhelt, lezárt repülőtér. A háború mindenhol a nyomodban van: a taxikban, az újságok címoldalán, a bárok és a motelek tévékészülékein, a vasútállomásokon, az emberek félelmeiben vagy közönyében, az immár nem létező politikában és az ugyancsak nem létező Egyesült Nemzetek Szövetségében, ebben a már születésekor sánta Egyesült Európában. Nem is beszélve az F 16-osok robajáról, a humanitárius mozgósításról, egy olyan ország hihetetlen abszurditásáról, amelyik egyidejűleg bombáz és segít, küld rakétákat és ajándékcsomagokat.

„D’Alema, ennek a rablóbandának az ítéletvégrehajtója, nagy árat fizet még ezért! Megfizet még ezért a piszkos háborúért!” Már a tömegmészárlások Jugoszláviája felé tartó utad egyik első állomásán, Bolognában is érzékeled, hogy Olaszország nyakig benne van a háborúban. „Nagy ára lesz ennek, meglátja uram, nagyon nagy ára” — háborog erős emiliai tájszólásban a taxisofőr. Hogy a dolog teljesen világos legyen: Szent Kristóf helyén jugoszláv zászlócska leng a szélvédőn.

Miközben eső dobol az ablaküvegen, emberünk, mint egy fúria, a Palmiro Togliatti útról rákanyarodik a körgyűrűre: egy olyan Bolognának a fogadatlan külügyminisztereként ágál, amelyik most annyira közel került a feketékhez, mint talán még soha, noha természetesen továbbra is vörösnek vallja magát. Ez az út egyfajta átlag olasz gondolkodáshoz visz egyre közelebb, egy se jobb-, se baloldali Amerika-ellenességhez, egy olyanfajta ideológiai katyvaszhoz, amibe szinte mindenki, a „vörös” Bertinotti, a „fekete” Bossi és Milosevic egyaránt belefér.

A visszapillantó tükörből villámlik felém: „A szerbek a szülőföldjükért harcolnak, és a szülőföld meg a család az egyedüli dolgok, amiért ezen a piszkos világon még érdemes harcolni.” Aztán így dörög: „Én egy partizán fia vagyok, és egyáltalán nem hülye. Láttam, hogy adta el Clinton a törököknek Ocelant. Mondtam is akkor magamnak: hát azért győzött itt a baloldal, hogy ilyen kuplerájba rángasson minket?” Azután: „Az albánok úgy szaporodnak, mint a nyulak. Rambouillet elfogadhatatlan volt, Belgrádnak megvannak a maga érvei.”

Riminibe érve azt gondolná az ember, hogy a diszkófőváros fütyül a Balkánra, a létezéséről sem hajlandó tudomást venni. Pedig nem így van. Rimini nagyon is jól tudja, mi az a légi csapás, maga is átélt hasonlót a második világháborúban, a Gót Vonalért folytatott elkeseredett harcok során. Az ötvennégy éves Giuseppe Chicchi egy San Marino alatti óvóhelyen született, miközben a szövetséges gépek porig rombolták a várost. Rimini épp most leköszönő polgármestere így beszél: „A házak 82%-a megsemmisült, és azoknak a bombáknak az emléke mély nyomokat hagyott az emberekben. Még a mai fiatalokban is — ami most a szolidaritásban és az önkéntes segítségnyújtásban nyilvánul meg.”

Ezért amikor néhány nappal ezelőtt a riviérai disc-jockey-k megjelentek a városházán, és felvetették egy nagy koszovói jótékonysági koncert gondolatát, a 2300 szállodatulajdonos és a lakosság egyaránt örömmel fogadta és támogatta az ötletet. És ezen egyáltalán nem kell csodálkozni, mert mint a polgármester kifejti: „Rimini nemcsak szórakoztató központ, hanem a szolidaritás központja is”. Bizonyára mindkettő a híres emilia romagnai vendégszeretettel magyarázható. Részvételük mértéke szinte egyedülálló: szervezetten vannak jelen Kukesben, kétezer menekültet befogadó tábort tartanak fenn Kucovában, Tiranától délre, segélyszállító konvojokat indítanak a túlparton lévő testvérvárosba, a montenegrói Budvába.

A riminiek a bombázások megkezdése előtt, utolsóként hagyták el Koszovót. Oreste Benzi atya „János pápa” nevű szeretetszolgálatában az utolsó pillanatig megpróbálták életben tartani a különböző etnikumok közötti párbeszédet. Antonio Gamberini tanácsos így beszél erről: „Hol a szerbeknél, hol az albánoknál aludtak, futárszolgálatot teljesítettek a rendőrségnél, elkísérték a hegyekbe az első bombázások elől menekülőket. Ugyanezt csinálták a Horvátországban maradt szerbekkel az 1995-ös nagy exodus után. A riminiek őrszolgálata győzte meg a kormányt, hogy a háborús övezetekben a civil szolgálatot a katonaival egyenrangúnak tekintse.”

Silvia Maggi Marina: Ravenna

Silvia Maggi Marina: Ravenna

A másik parthoz fűző kötelékek itt is a régi időkbe nyúlnak vissza. Az egyik legpatinásabb szállodát a múlt században érkezett Duna menti vendégek tiszteletére keresztelték Hungáriának. A szállodatulajdonosok pátriárkája, a kilencven esztendős Pietro Arpesella, sok-sok évvel ezelőtt azért vásárolta meg Farouk király jachtját, hogy a Riviéra vendégeit egy túlparti kaszinóba vihesse. A nyolcvanas években, amikor a víz elalgásodásának veszélye mind fenyegetőbbé vált, ugyancsak Rimini állt a Pó megmentése érdekében az egész Adria-partot mozgósító szervezkedés élére.

Aztán ott van a Fellini Amarcordjának egyik csúcsjelenetében megidézett Rex kísértete. A ködben — vagy talán az álmok birodalmában —, Rimini közelében felbukkant óceánjárót a valóságban Kopernél — vagyis a másik parton! — angolszász bombák pusztították el. Massimo Filippini, az emilia romagnai rendezőről elnevezett egyesület vezetője mesél arról, hogy a Rex mítosza — még félig elsüllyedt, gigantikus hajóroncs formájában is — hogyan él tovább Szlovéniában. Szétbontása előtt a környékbeli gyerekek napokon keresztül körülötte nyüzsögtek, egészen a parancsnoki hídig lemerültek, és diadalmas trófeákat hoztak felszínre.

Riminiben tudják, hogy a világ legszebb hajójának emléke ma a Koper környéki hiedelmekben él a legélénkebben. Néhány éve még a horgonya is előkerült. Nem a tengerparton helyezték el, hanem a hegyek között, Ljubjana egyik terén. A Jugoszláviától való függetlenné válás után a szubalpesi szlávok óvatos kapcsolatát hivatott jelképezni a tengerrel.

Senigallia. A sólerakódások itt a dombokra is felkúsznak. A férfi kezével fehér hajába túr, és a horizontot kémleli, mint egy tengeri farkas. „Az Adrián? Soha nem volt béke. Kész csoda, hogy egyáltalán túlélt annyi zűrzavart. Törökök, bizánciak, velenceiek, szlávok, angolok, franciák, osztrákok… Már csak a NATO hiányzott. Mind itt akart háborúzni. Nyugtalan tenger ez: a kalózkodás csak 1830-ban szűnt meg errefelé.”
szoros háló
Senigallia fölötti „menedékházában” Sergio Anselmi egy emberöltő óta adriai történeteket gyűjt. Ezekből a történetekből sok mindent megtudhatunk a háborúkról — de a csodáról is: ennek a tengernek a rendkívüli komplexitásáról, amely még a lepantói csata, vagyis a Nyugat és Kelet közötti csaták csatája korában is képessé tette arra, hogy meghagyja a törökök velencei bázisát. Hogy lehetne ezt megértetni Miloseviccsel vagy Clark tábornokkal? Hogy lehet azt szavakba önteni, hogy a különböző kultúrák itt mindig úgy álltak harcban egymással, hogy közben a kapcsolatok hihetetlenül szoros hálója fűzte össze őket? Avagy hogy az egymással harcoló dolgok között mennyi hasonlóság volt, mennyire kiegészítették egymást?

Vihar után az Anconitano dombjairól látszik Dalmácia. És mögötte jól kivehető a Dinári Alpoknak, a Balkán gerincének a körvonala is. Nyolc évvel ezelőtt épp arrafelé, egy Krajina, vagyis „határmezsgye” nevű helyen kezdődött el a háború, amivel Európa az évezredtől búcsúzik. „Ha jól belegondol az ember — jegyzi meg Anselmi —, a Marche szó ugyancsak határt jelent. Az a terület ott, a túlparton, a Habsburgok fegyverrel védett határa volt, ez meg itt a Karolingoké.” Mindkettő egy birodalom déli végvidéke.

Azt is hiába magyarázod John honvédnak, hogy az olasz Adria-part tiszta Kelet. Kezdjük a szentekkel: Nicola, Marco, Ciriaco, Teodoro. Valamennyien bizánciak. Keletiek az antik frízek is: pávák, sárkányok, oroszlánok és mesebeli griffmadarak. Nem is beszélve a túlsó part végtelenül szegény vidékeiről több évszázada tartó bevándorlási hullámokról. Továbbá a hajókról, amelyek már a 15. században is vegyes legénységgel közlekedtek: Pesaro és Zadar, Fano és az ősi Ragusa tengerészeivel. „Ma ez a komplexitás került veszélybe — zárja rövidre a dolgot Anselmi. — Egy máshol elhatározott háború azzal a kockázattal jár, hogy elszakít bennünket Kelettől, és az Adriai-tengert puszta sorompóvá degradálja.”

A háborús ég alatt üres Ancona kikötője. Visszamondták a dalmáciai szobafoglalásokat, eltűntek a turisták, eltűntek még a Medzsugoréba induló, reménykedő zarándokok is. A Split felé tartó hajók kikötőjében a szokásos, pokoli-bábeli hangzavar helyett most csak néhány kamionsofőr és karitatív munkatárs halk beszéde töri meg a szomorú csendet. Kelet etnikumait Anconában ma csak a történelmi emlékekben találod meg. Elrejtőztek az ikonokba, meg a San Ciriaco Bazilika görög kereszt formájú alaprajzába. No meg a telefonkönyvbe.

Schiavi, Shiavoni, Schiavetti, Albani, Albonetti, Tuchi, Turci és Del Turco. Marche lakóinak egyharmada a nevében viseli eredetét. A Dekameronban is megörökített, 1348-as nagy pestis elnéptelenítette a félszigetet. Hogy a gaz felverte földeket ismét termővé tehessék, a Malatesták és a Della Roverék több mint egy évszázadon át toboroztak „schiavonikat”, vagyis szerbeket, horvátokat és bosnyákokat, akik többnyire a nyomor vagy az igazságszolgáltatás elől menekültek ide. Ha megbecsülték magukat, később az egész családot áthozhatták, kaptak egy pár ökröt, és felesbérlőként dolgozhattak.

Albánok is jöttek, róluk azonban akkoriban nagyon rossz vélemény alakult ki. A középkori szövegek úgy emlegetik őket, mint csak „ölni és sebezni” (ad necem et interfectum) képes népséget. Ezeket a nagyon szegény, késhez szokott hegyi pásztorokat kizárólag a piszkos munkára használták. Mint a török uralom idején a cigányok, most ők látták el a hóhéri teendőket a kínzásoknál és a kivégzéseknél. Velence közülük toborozta hírhedt martalócait, akikkel rettegésben tartotta a szárazföldet. Mindez természetesen tovább erősítette az albánokkal szemben táplált előítéleteket. És talán még a mai gyanakvásra és bizalmatlanságra is magyarázatul szolgál.

A Monte Conerón áthaladva, alig észrevehetően egy másik világ kezdődik. A lejtők mind meredekebbé, a szagok egyre intenzívebbé válnak. A kopár parton semmi nem nyújt védelmet a tenger vakító fénye ellen. A falvak a sziklákba kapaszkodnak, mintha félnének a víztől. A velencei és bizánci ismertetőjegyek eltűnésével együtt megszűnik a tenger fennhatósága is. Az Abruzzókban az utazó egy túlnyomórészt legeltető-pásztor, longobárd világot talál.

Az Abruzzók hosszú szünetjel a háború és kereskedelem tengerében. Nincs jelentős kikötője, már a görögök sem tartották erre alkalmas helynek. A rómaiakat sem érdekelte, mert nem volt összeköttetése a másik parttal. A nagy útvonalak kikerülték: a Via Flaminia Riminibe, a Via Appia Brindisibe vezetett, ahol Durazzo és Macedónia felé lehetett behajózni. A halászatot, néhány vásárt, valamint D’Annunziót és fiumei kalandját leszámítva úgy tűnik, az abruzzóiak meglehetősen kevés figyelmet szenteltek a túlpartnak. Sőt, saját tengerüknek hátat fordítva, Nyugaton, a Bourbonok nápolyi kikötőjében kereskedtek.

Riccardo: Ancona

Riccardo: Ancona

Így aztán, amikor szombat reggel — légcsavarjaikkal a vizet kavarva, mint az Apokalipszis, mostban — megérkeztek Ancona felől az Albániába tartó Apache helikopterek, Pescara lakosai nemcsak a háborúról, hanem a tengerről is tudomást szereztek. A hétvégi csendet robbanásszerűen megtörő repülő szörnyetegek egy csapásra véget vetettek a tartomány és az Adria közötti történelmi távolságnak. A tenger hirtelen azzá változott, ami errefelé még soha nem volt: összekötő kapoccsá egy másik világgal.

Bariban épp olasz—német csúcstalálkozó van, a Corso Vittorión egy valószerűtlen szökőkút a wagneri valkűrök melódiájával köszönti Schroeder kancellárt. A város tele van feltűnősködő minisztériumi delegációkkal és sör után kajtató, hangos angol katonákkal. Az óvárostól, de még a fasiszta birodalmi épületektől is idegen ez az óriási zűrzavar. Alkonyatkor fecskék százai köröznek a San Nicola Bazilika körül. A templom a dominikánusoké, akiknek évszázadok óta az a sajátos küldetésük, hogy párbeszédet folytassanak az ortodox egyházzal és az iszlámmal. Keletnek tehát az abruzzói „szünet” után itt, Pugliában ismét fontos szerepe van.

„Ezt a keleti konfliktust semmilyen nyugati logikával nem lehet megoldani. Az a világ nem a mi elvárásaink szerint fog modernizálódni.” Raffaele Nigro ezekkel a szavakkal mintegy bírálja a diplomáciát. Utolsó, Az Adriai-tenger című könyvében a túlpartot szinte a megváltás forrásának, a mediterrán kultúrát pedig rendkívüli erőtartaléknak tekinti. „A balkáni népek semmi hasonlót nem éltek át a mi 19. századunkhoz, amely a nemzet és a demokrácia fogalmának megértésében segíthetett volna nekik — mondja, majd így folytatja: — Talán ezért is szükségszerű a sok véráldozat.”

A jeges limonádé mellett Franco Cassano nekem szegezett kérdése puskalövésként hat: „Már hogyan is oldhatná meg ezt a legteljesebb mértékben földközi-tengeri problémát egy olyan szövetség, amelyik az Atlanti-óceánról kapta a nevét?” Cassano szociológus, olyan könyvek szerzője, mint a Félsziget vagy a Levante-kór. Marchéban, a tengerparton született, Bariban él és „adriainak” vallja magát. „Hogy Blair NATO-fundamentalista, az teljesen érthető, hisz az angolok kizárólag az Atlanti-óceánnak köszönhetik a nagyságukat. De Európa többi része? Ha nem próbálják mediterrán szemmel nézni ezt a konfliktust, valamennyien — Németországot is beleértve — törött csontokkal kerülünk ki belőle. Az egésznek az Adria a tengelye: a Fal leomlása visszaadta neki egykori gazdasági és kulturális jelentőségét, valamint jelképes híd szerepét. Most azonban a kétféle fundamentalizmus összecsapása ismét erőszakosan elválaszthatja egymástól a két világot. Ma itt civilizációk évszázados összecsapását éljük át.”
törésvonal
Az óváros terein kószálva az „atlanti” szó azonnal rövidzárlatba kerül a hellyel, visszapattan róla, mint egy flippergolyó, s kérdések sorát veti fel: azzal, hogy a biztonságot csupán „mások” tengerére alapozzuk, nem tagadjuk-e meg saját tengerünket és saját identitásunkat? És a csak Nyugatra helyezett súlypont vajon nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy az Adria és két partja a Vasfüggönynél sokkal hosszabb életű törésvonallá válik? Ahogy a „finis terrae”, a szárazföld vége felé közeledik az ember, mind nyilvánvalóbbá válik, hogy az olasz félszigetiségnek éppen Kelet ad teljesebb értelmet. Ennyire egyszerű lenne az egész? Az Adriai-tenger olyan hely, ahol a „másik” iránti érdeklődés sokkal erősebb, mint másutt. Vajon kik élnek odaát? Ez az a kérdés, amely ennek a tengernek a partján szinte születésedtől kezdve, mióta először fürkészted a horizontot, felgyújtja a képzeletedet. A Bariban élő Danilo Capassónál ezért nem tud senki érzékletesebben beszélni Nagyoroszország végtelen messzeségeiről, a Bajkál-tó környéki kolostorokról vagy a szibériai csendről sem.

A Bariban rendezett Levantei Vásár is annak a meggyőződésnek a gyümölcse, hogy érdemes átmenni a másik oldalra. Ugyancsak ebből az eszméből születik az az erős összetartozás-érzés, amely az olasz Adria-parton képes legyőzni a távolságot, és sokkal közelebb hozza egymáshoz az északiakat és a délieket, mint a Tirrén-tenger partján. Ezért nyom többet a latban Pugliában is az adriaiság, mint a délvidékiség. Bariban sokkal több van Triesztből, mint Reggio Calabriából: és mi más hozhatná ennyire közel egymáshoz a pugliai síkság kikötővárosát és Mitteleurópa legnagyobb kikötőjét, ha nem a „levantei” lélek?

Gioia del Colle NATO-bázisáról tízpercenként startolnak a gépek, és szinte súrolva a jellegzetes kúp alakú házak tetejét, Alberobello fölött gyorsulnak fel. „Ez a háború figyelmen kívül hagyja az emberek véleményét — mondja Putignanóban Giovanna Gioia, a Pax Christi elnevezésű pacifista mozgalom tagja. – Eddig csak azt nem értettük, mi folyik a túlparton, most már azt sem értjük, mi történik nálunk”. Azután a soha nem látott menekültáradatról, és a lassan teljesen ellenőrizhetetlenné váló viszonyokról beszél.

Nemcsak a magyarázat, a megfelelő szervezettség is hiányzik. Van, aki Pugliát Nobel-békedíjra akarja felterjeszteni, ám a térség mégis meglehetősen egyedül érzi magát a szükségállapotban. Grazia Rita Pignatelli, a Menekültügyi Szervezet munkatársa arról panaszkodik, hogy mennyire nehéz a Bari-Palese közelében lévő menekülttábor irányítása. Nem csak a tüzes aszfaltra kitett lakókocsikról van szó. Nem is a különféle kezdeményezések összehangolatlanságáról. Mindenekelőtt a bürokrácia gátolja meg olykor még a legegyszerűbb dolgokat is…

Salentóban, az olasz csizma sarkán, leszáll az éj. Sant’Andrea és Otranto világítótornyai közelében ma is érkeztek a másik világból emberekkel zsúfolt csónakok. Nyolcvanan, talán százan lehetnek. Salento körül nincsenek hegyek, a sirokkó és a tramontana szabadon korbácsolja itt a tengert. Ez a part olyan lapos, mint egy tutaj, reménytelen vállalkozás a lezárása, nincs olyan sánc, amely megvédené.

A szélről ismét eszembe jut a másik part. Az isztriai Piranóban egy este találkoztam Vaclav Havellel, a Cseh Köztársaság elnökével. Szabadságát töltötte ott, farmert viselt. Egy bárban ültünk, beszélgetésünk alatt elszívott egy csomag filter nélküli cigarettát. „Ázsia a fölkelő Nap földje, Európa a lenyugvó Napé” –mondta. Aztán azt magyarázta, hogy Európa hatalmas metafora, itt ér véget a szárazföld, itt pihennek meg a népek. Majd így fejezte be: „Nincs más alternatívánk, mint a befogadó és közvetítő szerep.” Otrantónál a csillagok Albánia hegyei mögül jönnek fel az égre. A szárazföld itt is véget ér, és a befogadásnak itt sincs alternatívája, még ha Kelet és Nyugat kapcsolata sokszor vérzivataros volt is. A katedrális félhomályában, nyolc kísérteties rekeszben, nyolcszáz emberi koponya van egymásra halmozva. Ahmed pasa törökjei gyilkolták meg őket Otranto ostroma után, a 15. század végén.

Giulio Gigante: Pescara

Giulio Gigante: Pescara

Hasonló emlékeket idéz a jugoszláviai Nisben az ortodox vallás mártírjainak koponyáiból épített torony, amely ma Koszovóban az etnikai háborúra is magyarázattal szolgál. Salentóban másként alakult a helyzet. Itt kurdok és albánok egyaránt menedéket keresnek és találnak. A nyolcszáz mártír katedrálisában található egy olyan életfa hatalmas mozaikképe is, amelynek törzse Rómában, lombjai pedig Jeruzsálemben vannak. Nyolc évszázad óta mutatja ez a fa, hogy Itália mennyire ideális híd a levantei partok között.

Indulunk a túlpartra. Hajónk alig szedi fel a horgonyt, a bárból máris felharsan a kamionsofőrök gajdolása. Az eltúlzott, primitív jókedv hangja ez, mely épp olyan gyorsan harapózik el, mint az erőszak. Igazi úszó balkáni kocsma, „Balkanska Krcma” van a fedélzeten, amely az egész önpusztító Jugoszlávia metaforája lehetne: az éjszakában vakon dülöngélő, hangos barakk. Hajnalban sziget-formájú felhők ereszkednek a tengerre. Az ég teljesen beborult, esik az eső: ma nem lesznek rakéták.
csempészek
Jugoszlávia váratlanul bukkan fel Barnál: megjelennek Montenegró hegyei, meredek sziklák emelkednek ki a vízből. A hajó propellere egyre gyorsabban forog, minden beleremeg az erőfeszítésbe, hogy a kora reggeli ködben valamelyiknek neki ne ütközzünk. A partraszállás után azt várod, hogy már a másik világba érkeztél, de tévedsz. Bar, a háborúban álló ország egyetlen tengeri kijárata, valójában fiók-Nápoly, pugliai vámmentes terület, ahol a cigaretta- (és sok minden más) csempészeket Totónak, Peppinónak és Cecének hívják, akik az estéket pizzaevéssel és kártyázással töltik.

A csónakosok igen epések, hisz hat hete szinte semmit nem dolgoznak, bárkáik a pálmaligeten túl, a szárazföldön tétlenkednek. Ám nehogy bárki azt higgye, hogy a háború miatt álltak le. Még csak nem is a pugliai vámosok késztették őket kényszerpihenőre. Ezúttal komoly dologról van szó. A jugoszláv haditengerészetről. Sok évi fegyverszünet után a szövetségesek most senkit nem engednek át. Se a motorcsónakokat Olaszország felé, se a cigarettával megrakott hajókat Szlovénia felől. Az történt, mondják, hogy „Milo zsozsót akar”. „Milo” a nagyfőnök, Milosevic beceneve. „Milo” tehát a részét követeli a Montenegró elsődleges jövedelemforrását jelentő sok milliárdos üzletből. És hogy meg is kapja, hát bebizonyítja: mindent képes lebénítani. Amikor és ahogy neki tetszik.

A nápolyi kolónia létszáma nagyon megcsappant, kizárólag a körözött személyek maradtak itt. Rémisztően, de olasz módra „kemény” fickók: minden este telefonálnak a mamának. A mólón velük eltöltött két óra bármely geopolitikai továbbképzésnél tanulságosabb. Ezeknek a „földiknek” a társaságában a háború hirtelen rendkívül egyszerűvé válik. Jelentéktelen csetepaté, porhintés az egész, ami csakis arra szolgál, hogy megkönnyítse az alvilág, a drog- és fegyverkereskedők közötti új erőegyensúly kialakítását Európának ebben a kulcsfontosságú térségében. Tiszta biznisz. Ez az egész etnikai ügy pedig kizárólag „a hülyéknek és az amerikaiaknak szóló trükk” — mondják.

Olasz intuíció? Á, dehogy! Egyesült Szent Korona és Camorra. Az olasz és a jugoszláv part ugyanabból él, ezért félszavakból is értik egymást. Gyakran az egyik segít hozzá a másik jobb megértéséhez. Ha Nápolyban cigarettahiány van, az annak a jele, hogy nő a feszültség a Balkánon. És ha Montenegróban kinyírnak valakit, Pugliában érted meg, ki volt az illető. Erre a kérdésre Roberto Sannola esetében is a temetésén megjelent hatalmas tömeg adta meg a választ: mind eljöttek, akiknek ez a Jótétlélek munkát adott a csempészéssel.

Barban, tengerparti székhelyének zárt ajtói mögül, minimálisra csökkentett létszámú személyzettel, kész evakuálási tervvel a zsebében követi az eseményeket Stefano Mistretta konzul. Mióta nagykövetünk elhagyta Belgrádot, ő az egyetlen olasz diplomata Jugoszláviában. A montenegrói előkelőségek kitelepülési vízumért kopogtatnak ajtaján. Akinek van pénze, elmegy: ez is azt jelzi, hogy a Balkánon mindig csak látszat-nyugalom van. „Ez az ország a végkimerülés határán áll, a százezer menekült időzített bombaként ketyeg” — magyarázza.

De a legvilágosabb magyarázatot egy Peppino nevű fiúcskától kapom egy bárban. Fog négy hamutartót, és az asztalra helyezi őket: az egyik az albán, a másik a koszovói, a harmadik a montenegrói, a negyedik pedig a szerb-macedón maffia. Kezdetben mindenkinek megvolt a maga helye: a boszniai háború alatt a koszovói klán látta el áruval a szerbeket, Pristinában évekig azért nem történt semmi. Aztán olyan sebesen kezdi mozgatni a hamutartókat, hogy alig tudom követni. „Nos, itt a szerb maffia felrúgja az egyezséget, Arkan kinyírja a koszovói kábítószercsempészeket, átveszi az európai drogútvonal feletti ellenőrzést, és ekkor, de csak ekkor lép színre az UcsK” — magyarázza.

„Még hogy felszabadító háború! A koszovóiakat kizárólag a szajré érdekli.” És Tiranában mi a helyzet? — kérdezem. „A maffiának ott is rettentően tele van a hócipője.” Belgráddal? „Á, dehogy, a koszovóiakkal!” Ha a négy hamutartó közül kettő egymásnak esik, a maradéknak is annyi. A szeretetre méltó fiúcska tovább magyaráz: „Tudja, doktor úr, az albánok azt mondják, hogy ha az UCsK tovább izélgeti támadásaival a szerbeket, a szerbek nem a régi útvonalon szállítják az árut. Érti? Egyenesen Montenegróba viszik. És akkor Albánia ott marad egy szál gatyában. Egyszóval, hatalmas kupleráj az egész. De egy biztos. Amíg ez az átrendeződés tart, rengeteg embert kinyírnak még” — fejezi be okfejtését, miközben a hamutartókat visszateszi az asztalra.

A háború és nyomorúságos peremvidéke felé vezető utam a hegyek között fekvő Ucinjben, a sorsukra hagyott koszovóiak egyik legelhagyatottabb végállomásán jégesővel kezdődik. A jeges víz ráfagy a kis Ali cipőjére, és a Montenegró határán felállított Testvériség és egység nevű, kétezer menekültet befogadó sátortáborra.

Elárasztja a fenyveseket, az autóbusz-megállókat és a koszovóiak zsúfolt mecsetjeit; a sárral, emberekkel, állatokkal teli utcákat. Metszően hideg szél fújja a harmincezer hontalant, mintha az úttalan utakon, hegyeken-völgyeken menekülőket ez a vihar sodorta volna az Adriáig. Az ég szinte fekete: peregnek az albán író, Kadaré szavaival szólván „eső-dobok”: ez kényszerítette megállásra ’41-ben, az Epirosz hegységben az olasz csapatokat is. Most a nyomorultak seregét veri a mocsaras, sáros tengerparton — épp Olaszországgal szemben.

Aleksandr Zykov: Ulcinj

Aleksandr Zykov: Ulcinj

„Isten hozta Ucinjben és Montenegróban, isten hozta a Nap városában” — olvasom egy turisztikai reklámtáblán. Ma Ucinj a pokol tornáca. Békeidőben negyvenezer turistát látott vendégül. Ma a háború számkivetettjeit — már amennyire erejéből telik. Annak, aki szégyenkezni akar, amiért ágyban alszik, ide kell eljönnie. Ez a pokol az olasz partoktól alig száz mérföldre kezdődik. Albániához pedig még közelebb van. Jöjjenek, jöjjenek csak, hogy lássák ezeket a nőket és gyermekeket, akik esténként takaró nélkül, a sárban térnek nyugovóra!

Kis csoportokban, de éjjel-nappal, szünet nélkül érkeznek. Ezt az áradatot a kis Montenegró nem sokáig bírja már befogadni, egyszerűen szétrobban. Száztizenötezer menekült egy hatszázötvenezer lélekszámú országban azt jelenti, hogy majdnem minden ötödik lakosra jut egy menekült. Rosszabb, mint Albániában vagy Macedóniában. Olyan, mintha Olaszországnak egy év alatt tíz millió szerencsétlent kellene befogadnia. Montenegró, amely soha nem zárta le határait a rászorulók előtt, továbbra is alig hallat magáról, ezért másoknál kevesebb segítséget kap. Pedig stabilitása valamennyiünk számára létfontosságú lenne.

A kis Montenegró hónapok óta ellenáll Belgrád politikájának. Kormánya nem akarja a koszovói háborút, ezért a szövetségi hadsereg rajta tartja a szemét. A „normalizálás” veszélye jó ideje fenyegeti az országot, de Milosevicnek talán már nem is lesz államcsínyre szüksége ehhez a „normalizáláshoz”. Elég, ha megvárja, míg Montenegrót szétrobbantják a menekültek. Most, hogy Albániával megszakított minden diplomáciai kapcsolatot, és a határok lezárásával együtt elzárta az oda menekülők útját, semmi mást nem kell tennie, mint a koszovóiakat ide, az egyetlen nyitott határ felé terelni. Ezzel a szövetséges ország már amúgy is romokban heverő gazdaságának megadja a kegyelemdöfést. Persze lehet, hogy egész más, de hasonlóan drámai következményekkel járó terve van: etnikailag kipucolni az országot, befejezni Jugoszlávia „iszlámtalanítását”.
embercsempészek és lánykereskedők
A sárban alszanak, a Szép Itáliáról álmodnak, és nem tudják, hogy senki nem akarja őket. Joguk lenne menedéket kérni, de a „Bel Paese” megtagadja tőlük a legális határátlépést, bejutásukat hipokrita módon a csónakokra, az embercsempészekre és a lánykereskedőkre bízza, akik aztán a gazdagok piacán üzletelnek velük. A koszovói albánok pedig, mintha nem is lennének, ellenkezés nélkül beletörődnek szinte irreálisnak tűnő sorsukba. Sokan Albániába mennek, lepecsételt buszokban. Nem tudják, hogy mindehhez képest még a szegény Montenegróban, a legalitás szigetén is jobb élet vár rájuk.

Az esőáztatta ucinji utcákon tyúkok, békák, birkák és emberek nyüzsögnek. Itt van a szerencsétlenek és kihasználóik fő találkahelye. Rendőrök, BMW-k, vidéki lányok túlságosan magas cipőben, csempészek, érthetetlen üzletkötések, kirakatba akasztott bárányok és kapualjakban ácsorgó, mezítlábas gyerekek…

Továbbindulsz a pokol még mélyebb bugyraiba. Mert Ali Regia, az ucinji menekülttábor vezetője szerint a valódi pokol a hegyekben, a szép csengésű Rozaje falunál van, ahol az Észak-Koszovóból vezető utak találkoznak. így hát Podgoricába, a fővárosba mégy, ahol az ENSZ menekültügyi bizottságának helyi vezérkara van. Elképzelhetetlen mennyiségű dologra lenne itt szükség, ami szintén jelzi ennek a szükségállapotban lévő országnak a súlyos helyzetét. Tonnaszámra érkezik a pelenka, a fertőtlenítőszer, a takaró, a vitamin és a húskonzerv, de itt mindez olyan, mint egyetlen csepp a tengerben.

Dragisa Burzan miniszterhelyettes, ez a szelíd és a túlhajszoltságtól holtfáradt férfi nagyon kedvesen fogad minket a háborús készültségben álló rendőrségtől körülvett kormányzói palotában. Néhány szóval vázolja a helyzetet: „Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy egyedül nem bírjuk már sokáig. Minden menekült 175 ezer lírába kerül havonta, és nekünk nincs annyi pénzünk. Különleges eszközökre és különleges koordinációra volna szükség.” Mikor egyedül maradok, azt gondolom: ha Európa nem segít ezeknek az embereknek, újabb lehetőséget szalaszt el.

Podgoricától északra kezdődnek a hegyek: a kecskék, a nyomor és az életen át tartó harag világa ez. Korántsem Wesley Clark tábornok és a West Point tisztjei számára alkalmas hely. Az ég még sötétebb, a forgalom gyér, mindenütt hófoltok. Úgy érzed, a világ végére érkeztél. Ennek az országnak az elfoglalásához jóformán semmi nem kell; a farkasoknak való hegyekben elegendő néhány utat lezárni. A hadsereg jelenléte erősödik, és egyáltalán nem megnyugtató ez a jelenlét. „Avoid the Army!”, kerüljék a hadsereget — figyelmeztet minket búcsúzás előtt doktor Burzan.

Szakadékok, mély és haragoszöld folyók. Az út mellett emberekkel teli kocsmák. Az egész napot ott töltik, pálinkát vedelnek, táplálják magukban a gyűlöletet és a kozmikus áldozat-tudatot, a (Milosevic-párti) Elnag rádió hazafias indulóit hallgatják, és a jelre várnak, mint ’92-ben Szarajevóban. A terepszínű ruhás tartalékosok ujjukkal a győzelem jelét mutatják. Alig várják a NATO bombáit, pukkadásig szeretnének jóllakni velük. Leghűbb szövetségesük az emberek félelme. Ezért aztán néha akkor is megszólalnak a szirénák, ha nyoma sincs repülőnek és rakétának, itt-ott bombákat robbantanak, csak hogy növeljék a feszültséget. Csak itt érted meg, hogy Clinton, a várva várt ellenség bombái számukra olyanok, mint az égből hulló manna. Civil autóikkal ide-oda cikáznak, de fogalmad sincs, mit is csinálnak tulajdonképpen. Fel vannak fegyverkezve és veszélyesek, a montenegróiak rettegnek tőlük, a helyi rendőrség szemmel tartja őket. A polgárháború előjelei egyre sokasodnak: húszezer katona tízezer rendőrrel szemben, és nem csak politikai és szervezeti eltérés van közöttük. Sokkal mélyebb, kulturális szakadék választja el őket. Primitívek állnak fejlettekkel szemben.

Mr Nixter: Split

Mr Nixter: Split

A hegyek csodálatosak, nem annyira kopárak, mint Hercegovinában, de kevésbé zöldek, mint Boszniában. Az utolsó domb mögött, a völgyben feltűnik Rozaje, Koszovó előszobája. Nyüzsgő hangyaboly, bábeli zűrzavar. Csak a minaretek emelkednek ki a tömegből. A vándorlás szakadatlanul tart, végeláthatatlan emberfolyam hullámzik az Ibar völgyében, vagy ereszkedik le az 1850 méter magas, hófödte Cakor-hágón át. Rozaje lakóinak 95%-a muzulmán. Már a boszniai háború alatt több tízezer öreget, asszonyt és gyereket befogadtak. De az új menekülthullám minden eddiginél döbbenetesebb, félelmetesebb. Minden talpalatnyi helyre jut belőlük. Zsúfolásig megteltek a házak, az iskolák, a titoista szociálfeudalizmus alatt bezárt gyárépületek. Füstölnek a tábori konyhák kéményei, mindent betölt a gyereksírás. Túlságosan keveset tudunk erről a helyről. Pedig ez tényleg maga a pokol.

Rozajéba a legeslegutolsók érkeznek, akiknek se autójuk, se traktoruk, akiknek nem sikerült Albániába menniük. Egy koszovói csak végső kétségbeesésében menekül Montenegróba, hisz az is csak Jugoszlávia. A férfiak folyton beszélnek, de hiába vársz feljegyezhető történetre. Ezektől az emberektől mindent elraboltak, még az emlékezetüket is. Senki nem beszél arról, hogy mi történt vele. Kizárólag azt latolgatják, mi vár még rájuk. Ki akarnak jutni az ellenséges hegyek közül, a tengerhez. Arról faggatnak, hogyan lehet vízumot szerezni Németországba vagy Olaszországba. A mecsetből eltűnt a mufti: a 120 négyzetméteres helyiség most legalább ugyanennyi ember ideiglenes lakóhelye.

Úgy tűnik, minden fájdalom és munka az asszonyokra nehezedik, akik soha nem beszélnek, semmit nem mesélnek. Tovább szülik a gyerekeket: csak Montenegróban kétezer szülést regisztráltak. A gyerekek annál inkább hajlandók beszélni. Némelyik tud egy kicsit angolul, németül vagy olaszul. Koszovó északi részéről, Pec, Istók, Mitrovica környékéről érkeztek ide. „Keine wasser, nem lenni víz, nem lenni WC, a földön aludni. Mit csinálni? Hová menni? Bombák, otthon kaputt”. NATO-bombák? — kérdezem. „Nem, NATO semmit nem csinálni. NATO kicsi, Milosevic nagy.” Nincs harag a válaszban, egyszerű ténymegállapítás ez. Mondom nekik, hogy most Belgrádot is bombázzák. A válasz: „Kevés Belgrád bomba. NATO kicsi, Milosevic nagy.”
radikálisabb etnikai tisztogatás
A hegyek, a szerb határ felől lövések dördülnek. Halottakról beszélnek, talán hatról, valószínűleg Wuca és Bac, a Rozajétól keletre fekvő két nagy falu közelében. Burzan miniszterhelyettes erős rendőri kísérettel azonnal a helyszínre érkezik, hogy ellenőrizze a felgyorsuló eseményeket. A hadsereg mozgolódni kezdett a hegyekben, úgy tűnik, a Koszovóból érkezett szerb paramilitáris egységekkel teljes összhangban. A határok elfoglalásával megsértették Montenegro szuverenitását. Talán egy újabb és még radikálisabb etnikai tisztogatásra készülnek. Ki akarják hajtani a muzulmánokat a hegyekből, a tengerhez. Talán ez lesz a „végső megoldás”.

Hatalmas dörrenés hallatszik a hegyek felől, de ez sem repülőgép zaja: vihar tombol a vidéken. Lassan felfogod, mit jelent Jugoszláviában a háború. Ezek itt őrültek! Egy terület birtoklásáért bármire képesek. Itt nincsenek szabályok, semmiféle szabály nem létezik. A Balkánnak van egy ilyen olvasata is, amiből sok minden kiderül. Például az, hogy a „megtisztulásért” kiontott annyi, de annyi vér ellenére miért van ma mégis valamennyi népcsoport sokkal rosszabb helyzetben, mint korábban volt, sőt az egyes etnikumok is két részre szakadtak. A koszovói albánok az albániai albánokkal, a montenegrói szerbek a szerbiai szerbekkel állnak szemben. Még a dalmáciai horvátok és a szárazföldi horvátok között is éles ellentét van.

Lea Lonza: Kotor

Lea Lonza: Kotor

Az innen északnyugatra, a Cattarói-öböl fölé magasodó kétezer méteres hegyek láttán tovább erősödik bennem az érzés, hogy az Adriai-tenger keleti partján, Epirosztól Isztriáig a nemzeteket megosztó történelmi szakadékot még egy további évezredes konfliktus is mélyíti: a tengerpart és a kontinens konfliktusa. Montenegró havasi legelőin ma is megszelídíthetetlen pásztor-harcosok, az ősi „Homo Balcanicus” leszármazottai élnek. A tengerparton ezzel szemben máig fellelhetők az ősi mediterrán kultúra nyomai. Velence évszázadokon keresztül tizenkét cattarói nemes alabárdosra bízta hadilobogója őrzését. És az Adria mentén ugyancsak Cattaro vonta le utolsóként, 1797-ben, az oroszlános zászlót.

Budvárnál, immár a dalmát szigetek védelme nélkül tárul eléd az Illír-tenger: a meredek part szinte kihívást jelent a szélnek — és a NATO-rakétáknak. A hatalmas, fehér, természetes erődítmény az Adriai-tengernek mindent — a háborúkat is — felszívó képességéről beszél. Az ősi fővárosban, Cetinjében a két világ közötti összeütközés a levegőben van, szinte tapintható. A feszültség azóta növekszik, mióta Montenegró elhatározta, hogy kivonja magát a koszovói háborúból. A város tele van Belgrád-ellenes feliratokkal, az emberek nem hajlandók tudomást venni a nyakukra ült szövetségesekről, az állig felfegyverzett újoncokról és a folyton kötekedő tartalékosokról, akiknek szemében „a pusztítás szenvedélyének lángja” lobog. A két csapat szemmel tartja egymást, csak a jelre várnak. Mit sem törődnek Clinton bombáival.

Az elvadult Dalmácia fölött szél süvít, az utakon sehol egy lélek. Azt tapasztalod, hogy Horvátországtól a háború sokkal messzebb van, mint Olaszországtól. A „Szabad Dalmácia” című újságban az egész világot megrendítő tragédia a hatodik oldalra szorult. Nálunk különkiadások tömkelege és a jetek szakadatlan robaja, itt lezárt repülőterek, néma ég és néma emberek: teljes távolságtartás vagy közöny. A bolognai taxisofőrnek jugoszláv zászlója volt, most a kompon észreveszek egy horvát kamionost, akinek ülése mögött, a vezetőfülkében amerikai zászló leng. A „szövetségesek hadműveletének” szurkol, pontosan úgy, ahogy valaha a venetóiak Szicíliával szemben az Etnának drukkoltak.
teljesen kirabolták
Horvátország úgy tesz, mintha a háború nem létezne, az újságok belső oldalaira száműzi, a turizmus azonban szinte teljesen eltűnt. Az az ágazat, amelynek a felszabadulás után a legvirágzóbbá kellett volna válnia, csődbe jutott. És emögött nemcsak Koszovó és a NATO áll, hanem az a tény is, hogy a mediterrán térség legszebb tengerpartját saját hinterlandjának különböző törzsei teljesen kirabolták. Előbb a szerb lázadók, majd az új horvát tulajdonosok döntötték romba. Mindkettő hegyvidéki, mindkettő nacionalista.

Split a legbeszédesebb példája ennek az immár kilenc éve, Tudjman hatalomra kerülése óta tartó kettős ostromnak. 1990-ben, a helyi választásokon, az elnök pártja egyetlen spliti születésű jelöltet sem indított. Listájukon kizárólag a hátországból emigráltak szerepeltek. Már akkor minden világos volt: a nacionalisták számára a tenger megbízhatatlan hely, túlságosan kozmopolita, túlságosan összetett és világi; mindenekelőtt azonban túl okos ahhoz, hogy bevegye a faji hazugságokat. Mint tudjuk, a halaknak nincs nemzetiségük. És a tenger, ahogy errefelé mondják, „mindenütt egyformán sós”.

Viktor Ivancic, az éles hangú Feral Tribüne főszerkesztője meséli, hogy amikor az újonnan érkezettek elkezdték a kormányzást, halvány dunsztjuk sem volt arról, milyen is Split. „Sokszor egyenesen gyűlölték a várost: abban a pillanatban ugyanis, amikor a nemzet vált az egyetlen értékké, a másság bármilyen megjelenési formája erőforrásból halálos veszedelemmé vált.” És Dalmácia túl sokféle sajátossággal rendelkezett. Olyannyira sokkal, hogy kezdetben még a nevét sem ejtették ki, „Dél-Horvátországként” emlegették.

Az eredmény: a belgrádi centralizmus helyére a zágrábi lépett, és a kommunista középkorban már lepusztított tengerpart most végérvényesen leromlott. Ma Split — amely a háborút csak távolról szemlélte — gazdaságilag, társadalmilag és mentálisan egyaránt romokban heverő város. Valaha itt voltak Horvátország legjobb újságjai, színházai és legjobb focicsapata. Ma semmije sincs. Tíz év leforgása alatt kétszeresére emelkedett a drogfogyasztás és a munkanélküliség. Az egykori Jugoplastikának tízezer alkalmazottja volt, ma kétezernél kevesebb. A dokkok sem biztosítanak többé megélhetést az embereknek, legfeljebb feketén dolgozhatnak.

A Neretva folyó deltája az Ezeregyéjszaka meséibe illő oázis, telis-tele narancs- és citromligetekkel, üvegházakkal, csatornákkal és öntözőberendezésekkel. Miután azonban ez a földi paradicsom is a „jugonosztalgikus szocializmus egyik maradványa” volt, hát gyorsan privatizálták, és felosztották Tudjman testőrei között. De mint tudjuk, az öntözéses gazdálkodás nagy szakértelmet kíván. Az új tulajdonosok között azonban egy sem akadt, amelyik képes lett volna a víz megfelelő elosztására, az öntözés és a vetésforgó pontos megtervezésére. Az eredmény: ez az áldott föld teljesen elvadul, lassan megadja magát a tenger ostromának.

Dalmáciában mindenütt azt tapasztalja az ember, hogy a háború kolosszális üzlet volt — de csak nagyon kevés ember számára. Tegnap lehetővé tette a kisajátításokat, ma pedig politikailag irányítja a privatizációt. A zűrzavarnak köszönhetően néhány ember kezébe vándorolt minden, a százezer rászedett kisrészvényes hiába kiabálja, hogy ideje lenne már Horvátországban befejezni az intézményes lopást. Spliti képviselőjük, Jakov Juretic szerint: „Egykor virágzó cégek ma romokban hevernek. Skrupulusok nélküli emberek csak azért vásárolták meg őket, hogy aztán túladjanak rajtuk, vagy mások nyakába varrják az adósságokat. Demokratikus piacgazdaságot követelünk: ez lenne az egyetlen módja annak, hogy kiaknázhassuk a környékben rejlő lehetőségeket.”

Michael Panse: Budva

Michael Panse: Budva

Egy évvel ezelőtt, az utolsó választásokon Tudjman pártja kisebbségben maradt Splitben a szocialisták, liberálisok és néhány kisebb párt koalíciójával szemben. Gorán Vesic újságíró szerint „olyan modellről van itt szó, amelyik a következő választásokon egész Horvátországban győzhet. Mert a háború után minden ezen a tengeren megy majd keresztül.” Aztán megosztja velem legnagyobb álmát: a tenger mellett élő valamennyi nép részvételével szeretne egy igazi adriai folyóiratot alapítani.

Vajon miért kell annyit szenvednie ennek a tengernek, hogy felhívja magára a figyelmet? Talán a történész Fernand Braudelnek van igaza: a Földközi-tenger valóban „a partvidékiek tengere”. A szárazföld belsejében élők — ha csak a közelébe emigrálva nem „adoptálják” a tengert — örökre gőgösen ellenségesek maradnak vele szemben. Lehet, hogy az Adria, a Földközi-tenger szíve is állandó ostromra vagy meg nem értettségre ítéltetett. Tirana, Belgrád, Zágráb és Ljubjana kulturálisan ugyanolyan távol állnak tőle, mint Róma. Egy lombard-venetói nehezen érti meg Velencét. Európa pedig nem hajlandó tudomást venni erről a tengerről, holott az kontinensünk szíve is egyben.

kép | flickr.com
felső kép | Laura Tomás Avellana: Koper, flickr.com