Bíró Judit

UTÁNKÖVETÉS

UTÁNKÖVETÉS

Levendel László 100. születésnapját készültünk megünnepelni 2020. március 18-án a Barabás-villában. Néhány nappal korábban Magyarországon járványügyi veszélyhelyzetet hirdettek ki, átmeneti szabályok sorát fogalmazták meg állampolgárokra és intézményekre érvényesen, a gazdaság talpon maradását célul tűzve. A szellem színtereit bezárták, s azóta sem nyitották újra.

A vírus a tüdőt roncsolja, s elsődlegesen öregeket, közülük is az idősotthonokban lakókat öli meg – az egész világon mindenütt. A napnál világosabb, hogy a harmadik évezred nem jól bánik a civilizációs vívmányoknak köszönhetően egyre hosszabban életben maradó népességével. Vajon mit mondana erre Levendel László? Hiszen ez volt a szakterülete: tüdőbaj, fertőzés, ellátó rendszer – ezek mind a Levendel-felhőbe tartozó fogalmak.

széttöredezett világ

Levendel László 1920-ban született és 1994-ben halt meg – végigélte tehát a kronológiai számítási szabályokra fittyet hányó „rövid huszadik századot”. Mi, akik éltünk a 20. századi Magyarországon, emlékszünk: az ócska, a vége felé már-már unalmas totalitás, sajátos ellentmondással, széttöredezett világot működtetett, melyet a munkamegosztás prózai rendszere tartott valahogyan egyben.

Levendel László végigdolgozta ezt a huszadik századot: orvosként, addiktológusként, tiszteletbeli szociális munkásként.

Az Egy ország gyógyítása című, év elején megjelent kötete ezzel a mondattal zárul: „Másnap munkába álltam”. Az önéletrajzi jellegű írásnak, ahonnan a mondat származik, Levendel László ezt a címet adta: „A túlélő”. Így, egyes szám harmadik személyben – mintegy eltolva önmagától saját történetét az erőltetett menetben. Az ezeréves izlandi mítoszokban a katarzisnál a hős elnémul vagy szűkszavúvá, látszólag egykedvűvé válik. Az irodalomtörténetírás ezt „sajátos negatív eljárásnak” hívja – amikor a felfokozott érzelmek éppen a mértéktartással, semmint túlfeszített érzelmekkel fejeződnek ki.

Mindezt pozitív eljárásba fordítva, kijelenthető: a túlélés másnapján megtörtént munkába állás – szellemtörténeti értelemben – klasszikus tett, melynek központi eleme az igazság keresése, a jogtalanság és az alávetettség megszüntetése. És miközben Levendel László a pácienseinek, többek között az először Magyarországon általa megnevezett hajléktalan alkoholista tüdőbetegek igazságát kereste – méltó ellátást, érdemleges kezelési protokollt, utánkövetési rendszert –, ezzel a tettével egyben önmagának is igazságot szolgáltatott.

A március 18-ára szervezett konferenciára is a fent említett három szakterületről készültek az előadók.

Engem ért (volna) a megtiszteltetés, hogy a konferenciát megnyissam, majd moderáljam. El tudom-e kerülni az ilyenkor szokásos két csapdahelyzetet: hogy közhelyeket mondok, és hogy magamról beszélek? Írásaiban Levendel László elkerüli mindkettőt. Tud az individuális medicináról, a humanista tüdőgyógyászatról és a nősziromról közhelyek nélkül értekezni, és tud az orvoslétből fakadó mentalitás-jellemzőkről saját személye előre tolása nélkül beszélni.

„Életem sok bajáért kárpótolt a tudat, hogy részese lehettem a hazai tbc-elleni küzdelemnek” – írja a kötet címadó írásában.

Szociálpszichológiai toposz, hogy az egyén önazonosságát a társadalmi szerepe adja, melynek végletes következményeként a modern ember a munkamegosztó társadalom egyik egyede, a Teljességet rég elvesztett töredék csupán, aki kizárólag munkavégzése révén juthat emberi minőséghez.

A gyűjteményes kötetet forgatva nyilvánvaló, hogy szerzője függő volt: írásai nemcsak logikai tartalmukkal hatnak, hanem a minden mondatot átjáró eleven, kitörölhetetlen, mintegy kérlelhetetlen életelvtől, amitől Levendel László egész életében függött. Ezt az életelvet sok fogalommal lehet leírni: előítéletmentesség, emberség, segítségnyújtás, empátia, felelősség. Mindezek nem egy, jelen esetben az orvosi hivatáshoz, hanem az általános emberi működéshez köthetők. (Jó esetben.) Levendel László orvosi minősége emberi minőség volt, és emberi minősége orvosi minőséget biztosított számára.

„… a korai ambuláns ellátás előfeltétele minden előítéletes, stigmatizációs, kényszerítő, a beteg személyiségét, emberi jogait, méltóságát csak felszínesen, mellékesen kezelő attitűd elhagyása – megint csak az orvosi munka humanizálása” – írja a Még egyszer az agyonbeszélt alkoholizmusról című, a halála évében megjelent cikkében.

szenvedélyes diagnózis

Az Egy ország gyógyítása kötet józan s egyben szenvedélyes diagnózist ad a gyógyításra szoruló Magyarországról az 1975 és 1994 közötti időszakban. Orvosként írja a látleletet, de valójában minden egyes írás kultúránk, hagyományunk, eredetünk, önmagunk pusztulását sejteti – ha nem gyógyulunk meg. A járványok, fertőzések orvosi észlelése mögött hol felsejlik, hol pedig karakteresen megfogalmazódik az erőszakos vagy éppen közönyös pusztítás cselekedetsora, amit íróként rögzít az emberről, a társadalomról, a mindenkori hatalmi ágensekről szólva.

„… a jó – a viszonylagosan jó – döntéshez nem elég a tudás. Kell hozzá a szabadság akarása és a függetlenség megőrzése – például a gyógyszer- és műszergyártás szemléleti és kutatás-finanszírozási diktatúrájától.” (46. o.)

Hadd emeljem ki önkényesen a szakmai leírásból: „a szabadság akarása és a függetlenség megőrzése” kifejezést. Levendel László a betegség, a szenvedély- és ösztönvezéreltség, a szegénység és depriváltság terepén dolgozott, ott, ahol az ember általában sem önnön maga, sem önnön sorsa feletti hatalommal nem rendelkezik. A tüdőgyógyász, addiktológus és tiszteletbeli szociális munkás – ahogy ő fogalmazott –, az „egészséghívő”, tudta, hogy az ösztönök kordába terelése kevés a szabadság technikáinak elsajátításához. Mint ahogyan nem vezet sehová az emberiségboldogítás totális gyakorlata sem. Sőt, épp fordítva: egyedül az emberek fizikai létezésének biztosításával teremtődik meg az állam eszmei létezésének alapja, a jó esetben szabadság alapú jogrend.

A születésnapi konferenciával emlékezni kívántunk Levendel Lászlóra, melynek során felavattuk volna a Városmajor utcai lakóház falán elhelyezett emléktábláját.  A felidézés és kőbe vésés a 25 éve eltávozott embernek szóló gesztusok, melyek szeretetünket közvetítik/közvetítették volna.

veszélyes gondolatok

Az előadók felkérése viszont szigorúan szakmai szempontok szerint történt – a cél az (volt), hogy a gyógyászat, az addiktológia és szociális segítés napjainkban tapasztalható jelenségeiről, problémáiról, válságtüneteiről hallhassunk jelentéseket. A humanista pszichoterápia, az ökológiai szemléletű tüdőgyógyászat, a pszichoszomatikus orvoslás, az intézményesített TÁMASZ – és sorolhatnánk az akkor újító, modern és veszélyes gondolatokat, melyek már a 60-as évektől megfogalmazódnak Levendel László munkásságában. És hol tartunk ma? Tartunk-e valamerre egyáltalán?

De a legfontosabb kérdés mégiscsak ez: Meggyógyult-e már az ország?

Nem találkoztam személyesen Levendel Lászlóval. Írásai, elsősorban az addiktológiai és a szociálpolitikai értekezései, tézisei és reformjavaslatai megtalálhatóak a társadalomtudományi kurrikulumaimban. Hogy a szabadság választását, a szabadságvezéreltségre késztetést, az ösztönkísértésektől szabadulást kulturális gyakorlatokkal, ritualizált küzdelmek, az érzelmek finomítása, nemesítése során lehet elsajátítani és elsajáttatni – Levendel Lászlótól tanulhatják ma a szociológus, a kisebbségpolitikus és kriminológus egyetemisták.

És még egyet, örök tanulság gyanánt: Ne hasalj le a pocsolyához, akkor sem, ha szomjas vagy!

A tervezett konferencia-előadások írásos változatait folyamatosan közöljük.

Levendel100 | levendel.xyz

kép | adobe.com