BORÚRA DERŰ
FÉNY ÉS ÁRNYÉK A HOLLAND ARANYKOR FESTMÉNYEIN [2012 október]
„… a művészet határait éppen a melankólia jelöli ki…”
(Földényi F. László)
Felhők rohannak az ember alakította, csatornák tagolta, sík táj felett. Forognak a szélmalmok lapátjai és szivattyúzzák a mindig feltörő vizet. A holland létezés küzdelem a víz ellen, a polderekért. Polder, víz, szélmalom, csatorna, tulipán, földút, kékre égetett, kemény, kicsi téglák. Szabályos városok a grachtok partján. Harangocskák a tornyokban. Állandó szél a Zuiderzee felől. A felhők résein előbújik és eltűnik a nap. Fény, felhőárnyék, újabb fényfolt váltja egymást a legelő tehenek fölött. Vagy gyöngyházfényű derengés takarja a szemérmes napot. Ez a fény árad be az Oude Kerk hatalmas ablakain, ez szűrődik át a zárt fatáblák felett a meghitt szobákba. Ezeket a fényeket örökíti meg festményein Philips Koninck, Albert Cuyp, Jan van Goyen, Johannes Vermeer, Rembrandt, Meindert Hobbema, Jacob és Salomon van Ruisdael, Paulus Potter, és még sokan mások a holland aranykorból.
józan mértékletesség
Ez a világ a vérrel, könnyel, önfeláldozással létrehozott Egyesült Tartományok. A világ alapja pedig a tudósok esze, a felvilágosodás fénye, a vallási türelem, a jog méltányossága, a természetjog mindenkire kiterjedő érvényessége. Orániai Vilmos kopott kabátja, Jan Witt matrózzekéje, Ruyter admirális fedélzeten káricsáló tyúkjainak tollai védik ezt a birodalmat. A szorgalom, a józan mértékletesség, Isten értelmi szeretete, az élet szépségének élvezete, a vállalkozás bátorsága alkotja a holland ethoszt.
Az individuumnak joga van tehetsége kibontakoztatásához, az élet méltóságához, joga van a versenyhez, a küzdelemhez. A festők sem kivételek; inkább mesteremberek, mint fellengzős művészek. Immár nem az egyház vagy az uralkodó, nem a feudális nagyúr ízlésének kell megfelelniük, hanem a piacnak, ahol a paraszt is vásárol képet, nem is kis összegekért. Az élet vására eldönti, kinek a képe kelendő. A szabad szellem által kitalált összes értékesítési lehetőség fölött a piac ítélete dönt: kinek a képét és mennyiért vásárolja meg a vevő. Aki járt Rembrandt jodenbreestraati házában, tudja, hogy a legnemesebb értelemben vett mester műterme volt ez.
A törvények rá is vonatkoztak, élete fényes korszakát a csőd sötétje követte.
Az Egyesült Tartományok fénye és árnyéka ragyog vagy sötétlik a holland aranykor képein. Úgy tűnik, a festők megörökítették az élet minden részletét.
A verseny hamar kialakította a szakmai kategóriákat. Közrejátszott ebben a vágy és a hajlam, de legalább ilyen erősen a piac törvényszerűsége. Valamiben a legjobbnak kellett lenni. Csak a legnagyobb lángelmék engedhették meg, hogy egyszerre fessenek bibliai jeleneteket, tájképeket, portrékat, csendéleteket. A festők többsége egy témára szakosodott, és egész életében templombelsőket, állatportrékat, virágcsokrokat vagy csendéleteket festett.
Tudjuk, nem a kép témája teszi naggyá a művet. Az élet nagyságáról Paulus Potter Bikája éppúgy beszélhet, mint Samuel Hoogstraten egymásba nyíló szobái.
A különböző témájú festmények mozaikjaiból összeáll a holland élet – a köztársaság születésétől hanyatlásáig, Amszterdamtól Batáviáig.
Az emblematikus holland síkság egyik hiteles megjelenítője, Philips Koninck Rembrandt tanítványa volt. A Rijksmuseumban található műve, a Távoli tájkép, az út szélén házakkal a festő jellegzetes, sokszor megfestett témája. A holland táj karakterét a mély föld, az alacsonyra eső horizont, s az ebből fakadóan nyomasztóan hatalmas égbolt adja. A felhős égbolt meghatározó a kép szerkezetében. A nyugatról keletre mozgó felhők dinamikája és a földfelszín nyugalma közötti ellentétből fakad a belső feszültség. A felhők közül előtörő fény világítja meg a komponált tájkép legfontosabb pontjait: a vízfelületeket, a kőhidat, a földutat, a távoli várost.
A választott nézőpont magassága elgondolkodtató. Ekkora horizontot magas templomtoronyból sem lehet befogni; ez a horizont egy táj felett köröző ragadozó madáré vagy egy landoló repülőgépé. Mindenesetre nem emberi természetű.
A tizenhetedik századi holland festészet az újkori gondolkodás jeleit mutatja.
test és lélek kettősségének tételezése
A descartes-i szemlélet jellemzője az újrakezdés, a kétségbevonás, valamint a test és lélek kettősségének tételezése, a következetes és szilárd meggyőződéssel, hogy tudásunk bizonyosságáért egyedül Isten szavatol. Isten nélkül a rendszer nem működik, az újkor emberének feltételeznie kell a feltétlent. Kant gondolati katedrálisa sem járható Isten nélkül.
Koninck tájképén is látható az isteni nézőpont, tehát megfelel az újkori racionális gondolkodás, a modernitás képalkotó eljárásának. Ugyanakkor érvényesíti az enyészpontos perspektíva és a levegőperspektíva reneszánszban kidolgozott módszereit, kiegészítve a Martin Jay által karteziánus perspektívának nevezett látásrendszerrel.
Svetlana Alpers írja, hogy a történetmondásról a leírásra helyeződött a hangsúly. A leíró ábrázolás ugyanakkor érvényesíti a kortárs kutatások és látással kapcsolatos megfigyelések eredményeit, sőt, még a korabeli térképészet tapasztalatait is.
Az égbolt és a föld dinamikus kapcsolata adja a látvány lényegét. Az emberi alakok parányiak, nemigen befolyásolják a földfelszínt. A felhők nyugatról keletre, a szárazföld belseje felé mozognak; szürkén, dagadtan tornyosulnak – a szél majd szétteríti és gyöngyszürkévé halványítja valamennyit, s a napfény utat keres a szakadásokon.
A felhők és az égbolt uralkodik a föld felett; ez utóbbi elterül, lelapul, nyújtózik a roppant erő alatt. Halmai, mélyedései a felhők forma-párjai, fényfoltjai és árnyékai feleselnek az égbolttal. A víztükrök visszaverik az égbolt gyöngyszürkéjét, a föld melegbarna és olajzöld. A földút keréknyomai a kőhíd felé vezetik a szemet, a távoli város tornyait bearanyozza a napfény. A nap állása alapján kora délután lehet. Ha képfolyamatról beszélhetünk Oscar Batschmann vagy Gadamer nyomán, ami az emelkedésben, a kitárulásban, a letekintésben és a zuhanásban valósul meg, a folyamatos mozgás az égboltból indul, és megsemmisítő erejű. Ebből fakad a kép melankóliája.
A város, ami felé a földút és a kőhíd vezet, bármelyik holland város lehetne.
A csatornák partján jól kiégetett téglákból épített házak sorakoznak, előttük a járdát ugyancsak téglák borítják. Az utca ívét a csatorna alakítja, a házak szigorúan felfelé terjeszkednek. Pince nincs, a legkisebb gödörben azonnal víz fakad. A földszinten zárt kis udvar, pumpás kúttal, konyha nyílt kandalló-tűzhellyel, fénylő rézedényekkel. A hatalmas ablakokat alul fatáblák takarják, a felső részen ólomüveg szűri a fényt.
Szűk falépcső tekereg fölfelé a hálószobákhoz, s még feljebb, a padlásszobába, ahol a cselédek laknak. Zárható szekrényágyakban alszanak, ahol állandó a sötét, a tölgyfaasztalokat keleti szőnyegek takarják, a falakon képek és térképek díszlenek. A házak intim belsejében feltárul az élet hétköznapisága. A homlokzatot vaspántok szorítják össze, meg ne billenjen a laza dűnetalajon az épület, persze az évszázadok során úgyis megdől, mint a kis mázsaház a Jodenbreestraaton, vagy a grachtok megannyi polgárháza. A ház zárt kagylóhéján belül tisztaság, csend, finom fényfoltok.
Johannes Vermeer A kis utca Delftben című képe is ezt a világot ábrázolja. Egyenletes, gyöngyszürke fény világít meg mindent, nem lehet megállapítani, milyen napszakban vagyunk. Talán kora délután? Az alakok csendes, elmélyült tevékenysége erre vall. A nyitott bejárati ajtóban ülve fehér főkötős asszony varrogat, a kis udvar kútjánál cselédlány mos, egy kisfiú és egy kislány játszik a ház előtti padnál. Mindenki tevékenysége burkába zárt, hárman hátat fordítanak a kép szemlélőjének, növelve a melankóliát. Csak a felhők mozognak. A fehérre meszelt kaputól balra grafitti: I. V. Meer látta ilyennek a kis delfti utcát 1658-ban.
finom, tompított fény
Mi lehet a házban? A konyhában egy szolgálólány éppen tejet önt a cserépköcsögből a tálba? Hallani, ahogy csurog a tej – a csendben még hangosabb –, s a tej mozgása az egyetlen mozgás a mozdulatlanságban. Vermeer: A konyhalány című képe először méretével döbbent meg. A mű jelentősége, persze, nem centiméterekkel mérhető. Vermeer robusztus testalkatú cselédlánya felülről kapja a finom, tompított fényt. Fehér a fal, a lány főkötője, gallérja, az alkar bőre, szemben az arc pirosával. Figyelmesen követi saját munkáját. Reggel vagy délelőtt lehet, fénylik a westerwaldi korsó, a rézkosárka a falon, a két cserépedény. Egyszerű, csaknem durva a lány öltözete, de a színek pompája finommá teszi. Sárga ujjast visel, ez a szín visszatér a kenyéren és a kalácsdarabokon. Szoknyája mélyvörös, legpompásabb ruhadarabja pedig a kötény. Ennél felségesebb lapis lazuli kéket királynők sem viselnek a palástjukon. Vermeer megismétli a színt az asztalra vetett konyharuhán, eljátszik a drapéria redőivel, fel-alá mozgatja a néző tekintetét a nemes felületen. Csak egyszer érezhetnénk ezt a konyhát betöltő égi békét! A hétköznapinak látszó tárgyak szépsége, a clair-obscur finom dinamikája fokozza a festmény varázsát. Sunt lacrimae rerum, írta Babits – érezte a tárgyak könnyeit. A kép minden eleme közvetíti az elemeket, amelyek a melankolikus emberhez tartoznak: védettség, elszigeteltség, a zavartalan tevékenységhez és gondolkodáshoz szükséges csend, rendezettség és tisztaság. A mű érdekessége éppen kettősségében rejlik, a melankólia mint képteremtő elv működik benne, ugyanakkor a kép tárgya maga a melankólia.
A három kép a holland felvilágosodás alkotása – a történészek szerint ebben a korban a legkisebb a társadalmi különbség, ekkor lett a legtöbb ember írástudóvá, és a legtöbbeknek akadt értelmes, emberhez méltó munkája. A fény és az árnyék fogalmát nemcsak a festészetben alkalmazott vizuális eljárásként, hanem tágabb kontextusba helyezve, az idő és a társadalom fény-árnyék metaforájának tartományában is értelmezhetjük.