AZ EURÓPAI MATRÓZ

„Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépett
s követték társai, az ittas tengerészek,
szagos szél támadt és lábához hullt egy fészek,
s egy zöld majom szaladt feléje s rázta öklét:
érezte már, hogyan kezdődik az öröklét.”
(Radnóti Miklós: Ifjúság)

Az eredendő bűnt az európai matróz követte el, aki több hónapos tengeri utazás undorával teste minden zugában végre szárazföldre lépett, és megrészegült a föld illatától, a lombok zöldjétől, a csapatokban repülő madarak színpompájától. A hordóból ivott poshadt víz után tenyeréből kortyolta a mellette rohanó patak vizét, időnként nagyokat kurjantott, lábával dobbantott a szilárd, érzékelhetetlenül forgó földön. Egyszerű lélek volt és nagyon szegény, minden vagyona az ősei génjeivel örökített erős testalkat, széles mellkas, izmos kar, rövid, oszlopszilárdságú lábszár. Az utcai rablás, ami után jobbnak látta hajóra szállni, időben és térben már messze volt.
tobzódó természet
Azon az estén korán sötétedett, a kikötővároska sört mérő csapszékeiből kitántorgó alakok nem sokat törődtek a földön fekvő, nyöszörgő emberrel. Az európai matrózt nem csupán a tobzódó természet kényszerítette térdre, hanem egy korhadt fatörzs is útját állta, odújában az éppen tollasodó, rémült fiókákkal, háncskosarat fonni nekik egy, a kötelek csomózásában mester matróznak semmiség.

Volt röhögés és durva tréfa a dajkaságba vett madarakon, de utánzóra is talált az európai matróz, mert elgondolkodva az úti népség hóbortos szokásain, az egyszerű agyvelőkben fészket vert a gondolat, mint a papagájpár a reves fatörzsben: hazatérve fényes pénzekre váltható a cifra tollú madár.

Persze az első papagáj sorsa már i. e. 330-ban megpecsételődött, amikor Onesikritos, Nagy Sándor hadihajójának parancsnoka Elő-Indiában befogta, s a hódító dicsőségére és szórakoztatására Európába szállította a később róla elnevezett Sándor-papagájt. A Psittacula nemzetségbe nemespapagájok tartoznak, ezek egyike a Psittacula eupatria. Karcsú, színpompás madár, eredeti életteréhez illik fűzöld tollazata, feje rózsaszínű és égszínkék, csőre alól finoman keskenyedő sáv indul ki, mint egy bájos szakállka. Csőre fényes, röpte impozáns. Szereti a madártársaságot, s képzelhetni, mennyire szenvedhetett a magánytól a macedóniai Nagy Sándor udvarában. Azt sem tudjuk, hogyan tarthatta az uralkodó. Szabadon röpdösött-e a palotában, annak díszes fogadótermében, vagy lánccal oszlophoz kötözték a lábát, hogy verdesésével ne ijesszen a követekre, udvaroncokra, ne sikongassanak a hölgyek, ha feléjük közelít, vagy ha lepottyantja őket. Gondozója kitalálta-e, mi a Sándor-papagáj kedvenc elesége, tanította-e beszélni, s tudott-e arról, hogy egy beszélő papagáj értékesebb nála, a közönséges rabszolgánál? Találkozott-e ez a papagáj Arisztotelésszel, akit i. e. 342-ben Nagy Sándor tanítójává neveztek ki, hallott-e az okos madár a causa efficiensről, a causa materialisról, a causa finalisról és a causa formalisról? Beleszólt-e a hódító és a filozófus eszmecseréjébe, elpanaszolta-e rabtartójának szomorú és méltatlan sorsát?

i. e. 330-ban Nagy Sándor 26 éves volt, apja hat éve halott, az ifjú uralkodó már meghódította a görögöket, készen állt a perzsák ellen, átvágta a gordiuszi csomót, s elindult Ázsia belseje felé. Meghódította Szíriát, Damaszkuszt, Alexandriát, összehívta Babilonba a leigázott népek követeit, hogy velük újabb terveiről értekezzen: Afrika körülhajózásáról, Itália lerohanásáról, hadiflotta építéséről. Korlátokat nem ismerő szellemének teste parancsolt megálljt. 33 évesen i. e. 323-ban ragadta el a halál.
genocídium
A papagájok genocídiumának csak kezdete volt a hellenisztikus kor. A teremtés kifürkészhetetlen akarata következtében Európa az egyetlen földrész, ahol ezek a csodálatos madarak nem őshonosak. Az európai ember pedig nem viselte el a hiányukat. A papagájok európai jelenléte az ókorban még kivételes csuda. Királyi udvarok ritka ékei ők, mint a púpos teve, az afrikai oroszlán, metaforái a hatalomnak, az isteni származásnak, szimbólumai a lélek szárnyalásának. Távoli országok követei hozzák hódolattal a becses, élő ajándékokat, s rabságuk is fejedelmi. Bájuk, intelligenciájuk s tollazatuk elragadó színvilága végzetes. Sorsuk beteljesedése a középkor nagy felfedezéseivel gyorsul. Az európai embert elbűvöli önnön ereje, leleményessége, erőszakossága. Az európai matróz nem elégszik meg az új földrészek szemrevételezésével, haszonra tör, aranyra, ezüstre, emberi életre. Nem tud belesimulni a természetbe, nem is akar. Erőszakossága nem hagy semmit változatlanul a meghódított földrészeken. Kifosztja az őslakókat és a természetet, az európai eidosz magához idomítja az őshonos hülét, és terjed az európai civilizáció megállíthatatlanul.

Hogyne estek volna áldozatul a papagájok, akik a kúszómadarak, tudományosabban a papagájalakúak rendjébe (Psittaciformes) tartoznak, s az európia matróz betolakodása előtti paradicsomi időkben a déli féltekét lakták háborítatlanul. Csapatosan élnek, szeretik a társaságot, ragaszkodnak a párjukhoz, monogámok. Az ember féltékeny érdeklődése bájuk és intelligenciájuk iránt végzetessé vált, számos egyedüket rabszolgasorba kényszerítette, a szabadon élőket pedig egyre kisebb területekre, úgynevezett rezervátumokba szorította vissza.
rézdrótból készült kis börtönök
A 15. század végétől tünedeznek fel az első papagájok az európai festményeken. Enteriőrök és csendéletek kedvelt díszítőelemei, s nem csak királyi udvarok egzotikumai többé. Az európai matróz az egyes példányokat gazdag hajótulajdonosok feleségeinek, leányainak adja el. Élelmes kufárok előleget fizetnek a szállítandó, deportálandó példányokért, s a spanyol, holland, portugál kikötővárosokban megjelennek az első kereskedők, akik élőlényeket adnak-vesznek. Míg az ókori Rómában az ezüst vagy elefántcsont kalitkában gubbasztó papagáj a fényűzés szimbóluma, a 16-17. századtól behurcolt madarak tömege a jómódú polgár számára is elérhetővé teszi egzóták vásárlását. Kalitkájuk sem ezüst már, fából, rézdrótból készült kis börtönöket aggatnak a németalföldi otthonok gerendájára.

A takács pihenője című festményen faágakból készített, kosár formájú kalitka függ a gerendáról, s oldalt egy kisebb, drótból hajlított a kevésbé értékes madarak otthonául szolgál. A köpölyözés című kép módosabb enteriőrt tár elénk, a bútorok jobb minőségűek, igényesebbek, fényezettek, nem ácsoltak. A mennyezetre erősített, lánccal szabályozható magasságú kalitka anyaga sárgaréz vagy bronz, formája kerek, négy kis pogácsaláb biztosítja az asztalra helyezést s négy míves oszlopocska magasodik körbe, olyasféle, mint a flamand csillároké. Lakója a szárnyát sem igen terjesztheti ki, a madár túl nagy e csillárszerű műremekhez képest.

A holland matrózok kiegészítő tevékenységéről árulkodik Willem Buytewech: Mulató társaság című képe 1620-ból, amelyen a falat ékesítő világtérkép előtt jól öltözött urak csevegnek egy hölggyel, mögöttük, a szék karfáján kis majom sétál. A polgári élet idilljét kiegészítő kedvencek, a gyermekeket szórakoztató, pitiző kutyácska vagy a jól táplált, nyakán piros szalagon csengőt viselő macska még mindig gyakori témái az életképeknek, gondoljunk csak Jan Steen munkáira. Egyre gyakrabban figyelhetjük meg azonban a távoli országokból behurcolt állatokat a meghitt németalföldi, holland, német vagy angol szobákban.

Georg Flegel: Csendélet papagájjal című képének „főszereplője” egy kékhomlokú amazon: gazdagon terített asztal kancsójának szélén üldögél, bár bizonyára szívesebben üldögélne a brazíliai őserdőben. Az európai matróz már felderítette a glóbuszt. Eszközei — térkép, tájolók, földgömbök — ott vannak a holland enteriőrökön mint szobadíszek. A térképek falra feszítésére esztergált rudak szolgálnak.

Barátságos fickó ez az európai matróz, nemzetiségére nézve főleg holland, kicsit bugris ugyan, testi ereje hallatlan, hallal, darakásával, sajttal táplálkozik, és sörrel öblíti le. Ha nagyon kiéhezetten jön meg egy hosszú, keleti útról, a kikötőnegyedek nyomorult prostituáltjainak maroknyi tealevelet ad, pipázik, hiszen a dohányt gyógynövényként már a 16. század végén ismerték Németalföldön, s a dohány volt a legolcsóbb élvezet. Az európai matróz durva, az állandó tengerjárás során nem volt ideje és alkalma elsajátítani a finomabb viselkedést. Többnyire a part menti kis falvakban lakik, saját házában, francia és angol kollégái között viszont sok a bűnöző, a lét peremén tengődő alak, aki önnön élete elől menekül a tengerre. A 16. századi tengerészek beszámolói, naplói bátorságról, kíváncsiságról tanúskodnak. A feljegyzések pontosak, megemlítik az időjárás viszontagságait, a legénységet sújtó betegségeket, a partvidék alakzatait, az áramlatokat, az észlelt madárrajokat. A holland flotta kiválóságát a legénység olcsósága, szorgalma meg a kapitányok hozzáértése garantálta. A 16. századig ragaszkodtak 80-100 tonnás kis hajóikhoz, nem akarták utánozni a Spanyol Armadát. A 17. században a hajók fedélzetszáma, súlya, befogadóképessége növekszik, technikailag fejlettebb vitorlázattal rendelkeznek, s alkalmasak a távol-keleti tengeri utakra. A holland szorgalom, a szerény életvitel és fogyasztás a tengeren is érvényes marad: de Ruyter admirális maga sepri a kabinját s eteti tyúkjait. El lehet képzelni de Ruytert, amint vállán egy pompás madárral a naplementét csodálja, esetleg megkínálja az egzotikus tyúkfélét egy kis kendermaggal. Az admirális idején a Kelet-indiai Társaság már réges-régen működik, 1602-ben alapították a hollandok a távol-keleti kereskedelem monopóliumának megőrzésére.

Az indonéz szigetvilág meleg, nedves éghajlata a papagájok paradicsoma. Az eosz-nemzetség, vagyis a hajnal vörös színéről elnevezett ecsetnyelvű lórik csak virágmézet, gyümölcsök nedveit fogyasztják. Lakóhelyükön élnek az ékes lórik is, a vöröstarkójú lórik, az arakakaduk s a kis sárgabóbitás kakaduk. Minden alfaj ott nyüzsög az indonéz szigetvilág párás őserdeiben.
esztelen fosztogatás
Míg a hollandok az elő-indiai, az indonéziai szigetvilág őserdeit fosztogatták, vagy őslakóit bírták rá az erdők kincseinek eladására, az angolok Ausztráliából szállították a kalitkamadarakat. Egy J. Gould nevű férfi 1840-ben hozott két, fészekből kiszedett és felnevelt hullámospapagáj fiókát Londonba. A hajósok rájöttek, hogy ez a bájos, kicsi, a rabságot jól tűrő madárka igen kelendő Európában. Kezdetét vette az esztelen fosztogatás. Londoni kereskedők adták le rendeléseiket a matrózoknál, s 1840-től 1879-ig csaknem nyolcvanezer pár hullámospapagáj tette meg a gyötrelmes utat Ausztráliától Európáig. Ezt már az ausztrál kormány is megelégelte, és 1894-ben kiviteli tilalmat rendelt el a madarakra. Az Európába került, az utazást átvészelt madárkákat, kihasználva élniakarásukat, tenyésztették a rabságban. Így történhetett, hogy Shaw, angol természetkutató 1805-ös észlelése nyomán leírt, Dél-Ausztrália sztyeppéin szabadon, hatalmas rajokban repülő, szabadsághoz szokott hullámospapagájt az európai rabság kalitkamadárrá silányította.

Az ausztráliai mezők illata helyett madárkereskedések fülledt levegőjét szívják. Zsúfolt röpdékben ülnek egymás mellett, édes fűmagvak helyett vegyszerekkel kezelt kölest esznek. Hatalmas eukaliptusz-erdőségek odúi helyett szűk és szennyes dobozokban költenek. Kikelt, zsenge fiókáikat eladják, s még szerencséjük van, ha szerető, gondoskodó gazdához kerülnek. Életük 8-12 évét kalitkában élik le, gyakran egyedül.
a kalitka rácsa
A kis madár ragaszkodó is. Kopogtatja csőrével a kalitka rácsát, ha a reggeliző család újságot olvas. Ajtónyitás zajára, kulcscsomó csörgésére hangosan üdvözli a hazatérőt. Tenyérből eszik, fekete szeme nevet.

Tekintete olykor emberszerű. Halála előtt keresi kalitkáján a kijáratot. Egyedül, szabadon szeretne meghalni. Nem fogadja el megszokott eleségét, egyre kisebb és gyengébb lesz. Végül leszáll a kalitka aljára. Még egyszer kiterjeszti a szárnyát, fel akar röppenni.

kép | flickr.com