ÚJSZÁSZI LEVÉL

A Zagyva nyáron szelíden csordogál a medrében. Olyan, mint egy jól nevelt diák. Kiszámítható és unalmas. Ha nem borzolja fel a szél, iszapszínű vize szinte mozdulatlannak látszik. Az ember nem sejti, hogy a Jászság fő folyójának a partján ácsorog. Az agyagos, meredek partfalon szederbokrok csimpaszkodnak — mélyükön csetteg az örökszem —, s ha a bámészkodó alátekint a tejeskávé színű, szelíd folyócskára, attól tart, ez a vigasztalan víz mindjárt elszivárog, a medre pedig szikesre szárad. Esetleg eltűnődik azon, honnan a szakadó, meredek partoldal, s vajon mi célt is szolgál az a hatalmas, a környező rétséget bekerítő gátrendszer, ami a távolban látszik.

levegőben buckázva

A legelőn, ami a folyót kerítő „első gát” meg a távolban alig észrevehető töltésoldal közt terül el, marhacsorda legelészik. A messzi töltésen olykor elhúz a „jászvonat”, ami Újszászt Vámosgyörkkel összeköti. A Zagyva partjáról játékvonatnak látszik, ahogy három kocsijával ott pöfékel a gát magasában, s olykor füttyent egy éleset. A legelőn, amit az újszásziak Kutyinának mondanak — a szó alighanem arra utal, hogy ez a táj mocsaras süppedék, „kotyogó” —, kiégett fű, néhány aranysárga cserje. Élet alig mozdul. Néha feltűnik a fűcsomók közt egy-egy ösztövér mezei nyúl, amint valami zöldet keresgél. A gémeskút ostorának hegyében egy egerészölyv kucorog. Odafönn meg sivalkodva, levegőben buckázva szállong egy bíbicmadár.

Ha ezt a nyári képet rögzíti magában a folyó partján ácsorgó, és a tavaszelő — valami véletlen folytán — újra idehozza, ugyancsak zavarba jön. A két tájat aligha sikerül egymásra vetítenie. A környéket víz borítja. A folyópart közelében összefüggő víztükör. Odébb —foltokban — mocsaras süppedék, amiből kiáll egy-egy szelíd halom.

A Cserhát meg a Mátra olvadó hava tölti föl a Zagyva medrét. Erek és patakok hozzák az előbbiét a Galgába, az utóbbiét a Tárnába. A két folyó aztán a Zagyvába csobban. Amerre a szem ellát, örvénylik és kavarog a táj. A fák úszni látszanak az áradatban. A hullám szalmatetőket, fatörzseket és kutyatetemeket sodor. Egy mezei nyúl, fülét lelapítva úszik a nekibőszült habokban, valami szárazföldet keres. A nyáron kiégett, szelíd Kutyina most olyan, mint egy ősmocsár.

A kétféle táj annyira különbözik egymástól, hogy kell némi képzelőerő ahhoz, hogy az ember felismerje, a kettő valójában ugyanaz. És ha ezt némi csodálkozással tudomásul vette, azt is megérti, mit jelent a folyó túlpartján az a széles, ártéri erdő, ami nyáron eltakarja zöldjével a mélyén húzódó holt ágat. Akkor a mederben alig csillant valami kevéske víz. A cserjék szinte belepték a morotvát. Itt-ott egészen puszta volt a meder mélye. Szikes és kopogós. Csak néhol, ahol kiszélesedett és szinte tóvá öblösödött, látszott némi szabad víztükör. Ha rásütött a nap, s az ember hosszan fürkészte a rónavizet, feltűnt egy-egy meredten napfürdőző csuka. Ám néhány méterrel odébb a hátráló, elkásásodott vizet ellepték a szederindák meg a kákacsomók.

Tavasszal ez a holt ág is megtelik éltető vízzel. Ez az ártér középpontja. Gátja sincsen, ami óvná a vízáradattól. Sőt, a célja épp az volna, hogy némiképp enyhítse a zöldár veszekedett dühét, felfogjon valamit a Mátra meg a Cserhát felől zúduló özönvízből. Tudnivaló persze az is, hogy a gátak sem mindenhatóak errefelé. Tartani ugyan kitartanak, de a nekihevesedett vizek itt is, ott is átszivárognak rajtuk. Nem az aggályosán megépített töltésoldal a bűnös ebben, hanem egy állat, nevezetesen a nálunk nem őshonos, de betelepített s ma szép számmal tenyésző pézsmapocok, aminek furcsa szokása, hogy épp a gátak meredélyét tünteti ki figyelmével: ide fúrja be járatait, keresztül-kasul indázva ezekkel a szilárd földhalmot. A vízár ezeken a pocokvájta földalatti járatokon vígan átcsörgedezik — nyomja a megduzzadt folyó feszítő ereje, aztán — a baj nem jár egyedül — a járatok iszappal eltömődnek, s ahogy a folyó szintje leapad, visszafelé a pocok- alagutak vízáteresztő funkciója már nem működik — ami vadvíz a mezőkre került, az ott marad, s a föld dolga lesz felkortyolni.

kiterebélyesedik

A Tápió, ami a Kutyina alatt csobban bele a Zagyvába, szintén megtelik vízzel. Nyáron akár egy gumicsizmában is meglábalható. Most hozza a Gödöllői-dombság megáradó vizeit, jócskán kiterebélyesedik, aztán eljön a pillanat, amikor a Zagyva már áttekinthetetlen méretűvé duzzad, eléri a beléje ömlő Tápió vizének szintjét: ekkor a kisebbik folyó megalázkodik, előbb a két irányból ömlő ár összecsobban benne, aztán óvatosan visszafelé csordogál, ám mivel onnan is feszítik a közeledő hullámok, nincs mit tennie, tóvá terebélyesedik, s ugyancsak hozzájárul a Kutyina vízszintjének megemeléséhez.

És élő víz lepi el a környék többi holt ágát is, melyek nyáron egészen kiszáradtak. Esetleg valami halványka vízér csordogált a mélyükön, olyan karcsú, hogy a maga-építette zátonyokat is kerülgetni volt kénytelen…

Közel harminc esztendeje már, hogy először ballagtam át Újszász felől gyalogszerrel a Zagyva kőhídján. Némi megvetéssel néztem le az apadt vízre. Őszutó volt, s Szászberekre igyekeztem, a szomszédos — és számomra ismeretlen — falucskába, ahol tanítóként ténykedtem a kis község részben-osztott iskolájában. Hétvégeken felkerekedtem, és hol a jászvonattal, hol gyalogszerrel becaplattam Újszászra, s innen — átszállással — tovább Budapestre.

Visszafelé aztán gyakran megesett, hogy lekéstem az utolsó jászvonatot, és gyalog kellett megtennem az utat. Emlékezetes éjszakai séták voltak. Végigballagtam

Újszászon, aztán — az országút kanyarulatait követve — át a kihalt mezőn. Mint valami középkori vándorlegény vonultam a csillagok alatt. A Zagyva kőhídján átérve összezárult fölöttem az ártéri erdő. Ha pedig vándorlegénynek éreztem magam, innen inkább berekjáró remetének. Egy őzbak ugatott valahol a facsoportok mélyén — itt tanultam meg felismerni az őzek buffanásszerű hangját, amit megriasztva hallatnak. Sün zörgött az avarban. Odébb fátyolosán huhogott egy fülesbagoly. Az erdőből kiérve aztán már láttam távolban a falu szélső lámpáit.

Az iskolában laktam, egy számomra kiürített korábbi kémiai szertárban — vaságy, vaskályha, hokkerlin mosakodólavór. Vécé az udvaron, vízcsap az utcán. Némi vigaszul szolgált, hogy Bartók Béla sem tartotta méltatlannak ebben a házban lakni. Itt szállt meg egy jászsági népdalgyűjtő útja során. Akkor a kis kastély még nem iskola volt, hanem a művészetet-művészeket pártoló Kohner báró rezidenciája. A nevezetes eseményt — Bartók itt-tartózkodását — szájhagyomány őrizte.

Ez így ment tavaszig. Egyszer aztán arra ébredtem, hogy a falucskát körülzárta a tavaszi zöldár. A közlekedés megszűnt. Leballagtam a Zagyva-partra. A víz az országúiig ért. Ám Új szász felé, ahol a műút szintje megsüllyed, összefüggő víztükör látszott. A Zagyva kőhídja — amit persze innen az erdő miatt nem láthattam — szintén víz alá került, ahogy a csónakon érkezők mesélték. Eszembe jutott, hogy e hídról fitymáltam le először arra járva a kis folyócskát.

a megfeneklés veszélye

Két hétig tartott a tavaszi karantén, amíg a zöldár némiképp visszavonult és — iszapszőnyeget hagyva maga után — megszelídült a Zagyva. Ez a két hét emlékezetes számomra. Sikerült egy ladikot kerítenem s délutánonként kievezni a Kutyinára. Kemény munka volt a megvadult hullámokat kanalazni. Még keményebb a ladikot átemelni a gátakon, amik teljesen fölösleges „útakadálynak” látszottak. Az ár innen is, túl is a maga életét élte, tán csak annyi volt a különbség, hogy a folyó főmedrében — amit az ár fokozott sodra írt ki a víztenger tetejére — még veszettebbül kellett evezni. Még figyelmesebben kellett kerülgetni a sodródó rönkfákat meg a disznó- és kutyakadávereket. A bokrokat, melyeket az ár kimosott, s most gyökerestől maga előtt görgetett. A medren — és a soros gáton — túl inkább a megfeneklés veszélye fenyegetett. Gyakran ki kellett szállnom, s gumicsizmában meglábalnom a vizet. Húztam-vontam a ladikot. A gumicsizma persze nem sokat ért, pillanatok alatt megtelt a hideg, sáros lével.

A Kutyina olyan volt, mint egy terebélyes ősmocsár az Alföld régi évszázadaiból. Mintha egy pillanatra újra életre támadtak volna megregulázott vadvizei. Némi ízelítőt kaptam abból, milyen is lehetett a hajdani Ecsedi-láp, meg a Szernye-mocsár. Vadmadarak tízezrei lepték el a tocsogókat. Sürögtek-forogtak, pillanatnyi szünet nélkül hemzsegtek. Meg-megálltak a vizek körülcsobogta halmokon. Csapataik hol felkerekedtek — ilyenkor különváltak a korábban összekeveredett fajok —, leírtak egy kört a levegőben nagy sivalkodással, aztán újra bele- toccsantak a rónavizekbe. Ott aztán megint megszűnt mindenféle rend, összevegyültek a nagyobbak meg az aprók, az úszók meg a vizet meglábalók, a méltóságteljesek és az örökké nyughatatlanok. Folyamatosan kiegészültek a dél felől újra meg újra érkező vonuló szárnyasnépek rajaival.

Kimagaslottak a hófehér kócsagok, a szürke- és vörösgémek magányosan, meredten álltak a víztükörben. Tempósan lépegetett a szélvizekben egy-egy gólya. Köztük ott futkosott fel-alá az apróbb szárnyasok tömege: pajzsoscankók és sárszalonkák, godák és szélkiáltók, lilék és szerkők. Mindenféle réce, apróbb és termetesebb — böjti és csörgő, kendermagos és kanalas — lubickolt az árban. Sebes nyilallással szálltak a „kalánorrúak”, pergő hangot hallatva a csörgőrécék. Felcsillant a tőkéskacsák lila szárnya-tükre. A szárcsák fekete gömbjei közt egy-egy barátréce szorgoskodott. Kígyózó nyakkal lejtették a víztükrön nászi táncukat a búbosvöcskök, járták azt a furcsa, összetéveszthetetlen vízi koreográfiát, amit tán még a közelükben lubickoló cigányrécék is ámulattal figyeltek.

Nem sikerült mindegyiküket azonosítanom. Időnként eltűnődtem, ugyan miféle „nem idevalósi” szárnyasok tüsténkednek előttem, összekeveredve a vízityúkokkal és csérekkel, sivalkodó godákkal és bíbicekkel. Mind élte a maga vízi és légi életét, látszólag önfeledten, ám ami igaz, igaz, nemigen engedtek közel magukhoz. Ha ügyetlenül kibukkantam a töltés takarásából, vagy épp — csalafintán — megpróbáltam egy ágat magam elé emelve hozzájuk araszolni, azonnal felharsant a vészjel, a szemfülesebbje felkapott a levegőbe ágyudörgésre emlékeztető robaj- lással, hogy száz méterrel odébb újra beletoccsanjon a sáros lébe. Csak néhány gyanútlanabb példány futkosott még egy darabig a tocsogóban, ám nemigen tetszhetett neki a távoli sivalkodás, mert hamarosan odébb röppent.

ingoványos világ

Mielőtt az Alföld vadvizeit szabályozták, a mocsarakat lecsapolták s levágták a folyamok szeszélyes kanyarulatait, ilyesféle láposok-mocsarasok boríthatták a tájat, a Duna-Tisza közét, a Felső-Tisza vidékét meg a Körösök környékét. A hajdani Pannónia és Dácia közötti ingoványos világot, ahová a latin hódítók is fölöslegesnek tartották betenni a lábukat, nem érte meg nekik a fáradság, hogy e lápos-vadmadaras vidék megszerzésével összekössék a két tartományt. Jóval később, a tatár meg a török portyázásainak idején itt talált menedéket a környék lakossága, az ingoványos-morotvás süppedékek közt rejtőzött el a hódítók elől.

Az ősmocsár képe, ami újra megelevenedett a szemem előtt, lassan aztán elenyészett. Tán két hétig tartott, amíg az áradó vizek — iszapszőnyeget hagyva maguk után — levonultak. Nyomukban felcsapott a zöld tenyészet, a sás meg a káka, a réteken burjánzott a vadvirágok tömege — a káka meg a réti iszalag. Aztán ahogy az aszály erőre kapott, lassan minden üdezöld növény felperzselődött. Nyár közepére csak a sziki sóvirág meg itt-ott a szalmavirág maradt hátra hírmondóul. A talajt kiverte a sziksó. És a visszavonuló árral tovatűnt a madarak sokezres tömege is. A mező felett egy-egy bíbic sivalkodott, itt-ott fácánok és pitypalattyok futkostak az aranysárgára száradt növénycsomók között. A Zagyva alig csordogált a medre mélyén. Fölötte, a kopár ágakon meredten ült egy-egy bakcsó. A hullámok felett pedig, amik lomhán sodorták a hatvani cukorgyár szennyét, olykor megvillant a vizek magányos vándora, a jégmadár.

kép | Matt B, flickr.com