ÚJRAHASZNOSÍTÁS
2007 december
A besúgók egyik fajtája, írta a harmincas évek elejéről Nagyezsda Mandelstam, a „műértők” voltak. Többnyire kollégákként jelentkeztek, mindig épp csak „bekukkantottak”, hogy aztán sokáig megüljék a háziakat. Szakmai dolgokról beszéltek, és persze provokáltak. Oszip Mandelstam megkövetelte, hogy az ilyen vendéget teával kínálják, hiszen, úgymond, dolgozik az az ember, kell neki a tea. Az egyik rendszeres látogató, Sz. nemcsak mű-, hanem kelet-szakértőnek állította magát. Elmesélte, hogy Közép-Ázsiából való, medreszében, vagyis mohamedán főiskolán tanult, és tájékozottságát bizonyítandó elővett egy kis bazári Buddha-szobrot. Mandelstamot eleinte mulattatta a figura, akit látszólag pillanatig se zavart, hogy a medreszének kevés köze van Buddhához. Hanem Sz. valahogy alkalmatlanná vált a hatalom számára, s Mandelstaméknál egyszer csak megjelent egy másik keletszakértő, aki a megismerkedést követően hamarosan elővett egy ugyanolyan Buddha-szobrot. A költő akkor dühbe gurult: találjanak ki valami mást!, kiabálta, s tea nélkül elkergette a spiclit.
a képzelet lehetőségei
A képzeletszegény embert szörnyű elviselni szűkebb és tágabb környezetének – márpedig a hatalom képviselői és ügynökei, akár hivatalnokok, akár hóhérfélék, mindig súlyosan képzelethiányosak. A rafinált megalázási és kínzási módok – ne tévesszen meg senkit – éppen nem cáfolják, hanem megerősítik talán túl határozottnak tűnő állításomat, holott eszemben sincs eltüntetni a „képzelet” szó Janus-arcúságát. Csak – nekem legalábbis – másképpen mutatkozik meg kettőssége. Mindenekelőtt szorongatóan. Értelmező sorozatunk indításakor, s az előadásokat követő beszélgetésekben újra meg újra visszatért az „így is-úgy is” nézhetőség, az „ilyennek meg olyannak, gyakran épp ellenkezőnek látszó” fogalom meghatározásának nehézsége, és a külön bonyodalmasság is: hogy nem elegendő levakarni a fogalmakra rakódott és szántszándékkal rájuk kent katyvaszt, azt is látnunk kell, hogy ha jó irányú a restaurálásunk, szinte valamennyi elevenebb, teltebb, villódzóbb lesz – s a kifényesedéssel együtt valahogy virgoncabb is. Ez az életteliség azonban – megint egy szükséges különbségtétel! – nem hasonlít az értelempusztító bizonytalanságra. Az eleven fogalom persze bizonyos szempontból éppúgy nehezebben kezelhető, illetve nehezebben fogható be, mint az eleven szellemű, önálló, erős képzeletű ember. De a képzelet lehetőségeit és veszélyeit most másfelől, inkább a valamilyen fokú képzelettel rendelkező individuum, s kevésbé a környezete szempontjából közelítem, és már-már hagyományosan az értelmező szótárt idézem, hogy a képzelet mindenekelőtt „az a lelki tevékenység, képesség, amellyel a tudatban a valóság ismert elemei alapján új képeket alkotunk”. Tetszik a definíció, könnyű szálazni-elemezni, hiszen nyilvánvalóan benne van, hogy olyan intellektuális készségről, tudati eszközről beszélünk, aminek segítségével képeket, tehát érzéki alakzatokat hozunk létre, ráadásul ez a leginkább összetett, s ezért legsajátosabb emberi adottság csak úgy működhet, ha a „képzelő”, akár meggondolás, szándékosság, felkészültség nélkül, használja a meglévőt, a valóságosat, a felhalmozottat, vagyis ha viseli egész örökségét, a sok évezredes biológiai evolúciót meg a kultúrát is. A „képzelés” a szó szoros értelmében konzervatív, miközben mindig újat terem. Aki képtelen a megújulásra, azt képzelet-szegénynek mondjuk; úgy tűnik, a hatalom megszerzésére és megtartására görcsölt embernek meg a hatalom kiszolgálójának eleve fogyatékos a képzelete. De bármilyen különös, sőt illogikus, tudomásul kell vennünk, hogy az egoizmus és a narcizmus, az önzés és önnézés nem feltétlenül jár együtt a beszűkült, retardált képzelettel. Persze gyakran együtt jár, csak nem törvényszerűen – olyannyira nem, hogy a jelenséghez még érdemes lesz visszatérni. Egyelőre maradjunk a képzelet újdonságánál, a furcsa, megingathatatlan ténynél, hogy a képzelet olyan érzéki és értelmi képesség, ami régi kombinálásával hoz létre újat. Vagy másképpen: olyan teremtő aktus, ami önkéntelenül is újrahasznosít.
Ez a tömény sokféleség azonban szívet-elmét gyönyörködtető – miért volna szorongató?
Azért – s erről semmiféle szótárban nem találtam eligazítást –, mert a képzelet működésének nagy, számomra biztosan a legnagyobb és legdrámaibb ellentmondása, hogy a szabadság elemi eszköze, ugyanakkor semminek sem olyan kiszolgáltatott az ember, mint a tulajdon képzeletének.
nyomor és rettegés
Képzelettel nem csupán valós, éppen adott rabságból, jelen idejű bezártságból lehet kitörni – József Attilát idézve „nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot” –; képzelettel például az idő természetes, mégis nyomasztó korlátai is áthághatók. S ha már induláshoz Nagyezsda Mandelstam emlékeiből merítettem, maradok még nála, de tudjuk, ezerszám kínálkoznak a kulturális-irodalmi példák, börtönviselt vagy különbözőképp száműzött, kirekesztett emberekről szóló anekdoták. Nagyezsda Mandelstam tehát elmeséli, hogy férje meg Anna Ahmatova a húszas-harmincas években, már folyamatos nyomor és rettegés közepette, órákig mondtak egymásnak könyv nélkül verseket – az Isteni Színjátékból mindketten teljes énekeket tudtak betéve, és el-elábrándoztak arról, milyen könnyű „személyes kapcsolatba lépni” hajdanvolt szerzőkkel. Boldoggá tette őket, hogy élhetnek a felfedezett kapcsolatteremtési lehetőséggel. És nekik – olvasom –, különös tehetségük is volt, hogy „kiiktassák maguk közül az elválasztó időt”. Oszip Mandelstam meggyőződéssel állította, hogy például „Dantéban is megvolt ez a képesség, amikor felfedezte, hogyan találkozik a pokolban kedves ókori költőivel… barátok és szövetségesek keresése ez időn és téren át”. Így érintkezhettek ők, huszadik századiak Keats-szel, Shelley-vel, Puskinnal – és elhurcolt, megölt barátaikkal is. Mandelstamnak olyannyira igaza van, hogy szerintem a költészethez nélkülözhetetlen képzelet költészetet teremtve valóban a legjobb eszközt kínálja a képzelet fejlesztésére. Sajátos cirkuláció – mondom: újrahasznosítás.
Csakhogy a gazdag képzelet, különösen, ha edzés-kidolgozás során tovább erősödik, hamar önállósul, és nincs módunk, a szó szoros értelmében nincs semmilyen eszközünk, még a képzeletünk sem alkalmas megfékezni az újabb és újabb valóságkombinációk áradását. Vagyis ez a félig-meddig értelmi adottságunk értelemmel nem szabályozható. Azt hiszem, ez adottságaink körében eleve egyedülálló. Roppant különös. Hiszen azt megszoktuk, egyezményesen elfogadjuk, hogy érzelmeinknek nem vagyunk egészen urai. Kifelé ugyan tompíthatjuk-erősíthetjük – viselkedésünk során szocializáljuk – indulatainkat, de valójában nem elhatározásunktól, nem egészen akaratunktól függ, miért szeretünk vagy éppen miért nem szeretünk valakit. Sőt, ha felidézünk és elsorolunk eseteket, mégiscsak magyarázva, miért bűvöl el egyik-másik íz, illat, vagy miért undorít – ezek az indokok is, mindig kitetszik, csak az értelem álruháját viselik. Olyan nagyon nem szükséges számot adnunk az érzéki és érzelmi mozzanatok geneziséről; vonzódásainkról vagy arról, hogy ez-az miért taszít. „Van, ki a malacpecsenyét utálja / Más megőrül, ha meglát egy cicát – mondja Shylock A velencei kalmárban – S van, ki ha duda szól, vizeletét / Nem tudja tartani, mert csak az ösztön, / A szenvedély ura, az dönti el, / Ki mit szeret, utál.”
Jó, érzelmeink, indulataink tehát nagyrészt érzékelésekre alapozottak, ösztönvezéreltek. Hanem hogy a saját képzeletünk létrehozta képek (hangokkal, illatokkal, ízekkel, érintésekkel dúsítva persze) tudatunktól és akaratunktól függetlenednek, ez néha kétségbeejtő. Nem elég, hogy tehetetlenek vagyunk álmainkkal szemben! De hogy éberen, legnagyszerűbb, teremtő képességünket használva olyasmit is kombinálunk, a szellem terepén mégiscsak létrehozunk, amire talán gondolni sem akarunk – ez megalázó. Pedig gondolunk, hiába nem akarjuk, elképzeljük azt is – helyzeteket, olykor hosszú eseményláncokat, amelyeket nemcsak kiiktatnánk elménkből, de úgy hisszük, képtelenek volnánk átélni. És képzeletben átéljük.
a halál utáni létben
Évtizedekkel ezelőtt hallottam egy mítoszelemről, eszerint a halál utáni létben valóságként kell megélnie az embernek, amit földi életében elképzelt. Azóta is úgy érzem, valamennyi túlvilági ítélkezés- és büntetés-elképzelés közül ez a legfélelmetesebb, ráadásul, miután sehol sem leltem nyomát a gondolatnak, arra is gyanakszom, hogy valamit félrehallottam, félreértettem – hogy rémült képzelettel én magam képzeltem, kreáltam az egészet. Kombináltam – de nem mondhatni, hogy bármit is hasznosítottam.
S hogy mielőbb szabaduljunk a képzelet – kétségtelenül meglévő – sötét oldalától, idézek egy többek képzeletét sűrítő művet, egy nagyon mainak ható, posztmodern eszközöket is villogtató alkotást, aminek kapcsán még arról is szólhatok, miképpen fér meg a nagy terepet pásztázó képzelőerő az egoizmussal. Persze nem az egész művet, csak egy rendkívül érzékletesen leírt jelenetet idézek, képzelek és képzeltetek ide – azt a befejezéshez közeli részt Platón Phaidónjából, amikor a börtönőr behozza és átadja Szókratésznek a méregpoharat. Kerényi Grácia gyönyörű fordításában még szépen is idézhetem, mintegy megerősítve a szövegbeli, Szókratésznek tulajdonított állítást, hogy „amit nem szépen mond az ember, az nem csupán magában véve helytelen, hanem a lelkeknek is árt”.
A szokásosan dialógusba foglalt műben a beszélgetőtárs Ekhekratésznek alig jut szerep, Phaidón viszont oly sokat mesél Szókratész utolsó napjáról, széles mederben hömpölygő gondolatfolyamairól, kinyilatkoztatásairól, ami nyilvánvalóan nem fér bele az utolsó órákba – még akkor sem, ha azon a napon – mint olvassuk – a „lehető legkorábban” érkeztek a tanítványok a börtönhöz. A méreg behozatalának elbeszéléséig a Phaidónban nem is igen találkozunk ábrázolással; a mű képei is szimbólumok – hogy „mi, emberek, valamiféle őrhelyen vagyunk, és nem szabad ebből kivonnunk magunkat” vagy hogy a korábban soha verset nem író Szókratész a börtönben versben fohászkodik Apollónhoz, hisz mint a hattyúk, „mikor észreveszik, hogy meg kell halniok… akkor énekelnek a legtöbbet és leginkább, mert örülnek, hogy elmennek az istenhez, akinek a szolgái”, Szókratész is, Apollónnak hódolva „a hattyúk szolgatársának” tartja magát – mondom, mindez költői elmélkedés, filozófia, s nem elbeszélő-megjelenítő próza. De miért kell Platónnak Phaidónnal meséltetni, miért kell a sokszoros csavar? Elképzelni, hogy mit gondolt és miképpen viselkedett Szókratész, hogy ebből mit látott-hallott Phaidón, és mire emlékezett, mit mesélt később Ekhekratésznek? Azért, mert Platónnak lelkifurdalása volt, hogy nem látogatta meg mesterét, nem búcsúzott el tőle – félt talán? Gyávaságból, önzésből húzódott el akkor? Később viszont bántotta, és úgy érezte, elszámolnivalója van önnön mulasztásával – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy hevenyészett, nagyon is keresetten odavetett katalógust mondat fel címszereplőjével: ki mindenki volt Szókratésznél, az athéni Epigenésztől a thébai Szimmiászig, ott volt Megarából Eukleidész is; „Platón azonban, azt hiszem – mondja hősünk –, beteg volt”.
torz jellemmel
Ezen a ponton – nem kell képzelnem – fizikai feszélyezettséget érzek. Igen, a gyerekkoromban képzelt egyszerű összefüggés nem felel meg a valóságnak. Már régen tudom, hogy nem felel meg, mégse könnyű beletörődnöm. Valaha erősen hittem, hogy jelentékeny művész csak erkölcsös ember lehet, hogy torz jellemmel eleve nem képes valaki nagyszabású alkotásra – rengetegszer szembesültem azzal, hogy ez nem igaz. Nincs így. Tény, hogy nincs így, s mintha böködném magamat, ismételgetem, hogy felfogtam: nincs így, nem igaz; bár most se értem egészen a képességeknek ezt a kuszáltságát. Jobb is visszatérni Szókratész börtönjelenetéhez!
A római számokkal tagolt mű LXVI., utolsó előtti részében bejön a méreggel a szolga, és Platón elmesélteti Phaidónnal, amit én most továbbmesélek, mert európai kultúránk alapját és egyben olyan viselkedési normát érzek benne, ami legalábbis évezredekig hatott. Ebből annyi mindent lehetett képzelni, újrahasznosítani.
Az elbeszélő szerint Szókratész átvette a kelyhet, és nyugodt hangon megkérdezte a szolgától, mit kell csinálnia. A használati utasítás meghallgatása után is derűs maradt, bizonygatja Phaidón, és „anélkül, hogy remegett volna, és arcszíne vagy vonásai elváltoztak volna, csupán a maga szokott módján bikatekintettel alulról felfelé nézve arra az emberre, így szólt: – Mi a véleményed, loccsanthatunk-e ebből az italból áldozatul valakinek?” Nehéz eldönteni, hogy itt a humor legmagasabb rendű képességével, finom ízléssel tartózkodik-e Platón attól, hogy valami külön nyomatékkal, rámutatással elrontsa a fekete humor leggyönyörűségesebb megnyilatkozását, vagy humortalanul csak rögzíteni igyekszik. „Annyit darálunk meg – mondja praktikusan a szolga –, amennyit a kiiváshoz elegendőnek tartunk”.
És ennyi idő után, ennyi áttétellel látjuk Szókratészt bólintani, inni, és utoljára még megszólalni, hogy „egy kakassal tartozunk Aszklépiosznak; adjátok meg, és el ne mulasszátok”.