ÚJRAGONDOLT OKTATÁS

Ha fel akarjuk készíteni a jövő állampolgárait a mában gyökerező veszélyekre és lehetőségekre, a nyugati oktatási rendszer komoly reformra szorul. A most nevelkedő generációra sok elengedhetetlenül fontos feladat hárul, amelyet a mi generációnk vonakodik elvégezni: megakadályozni az éghajlatváltozást, megóvni a biológiai sokszínűséget, megállítani az esőerdőirtást, stabilizálni a világ népesség-számát, csökkenteni a fogyasztást. Újjá kell majd építeniük a gazdasági rendszert, hogy képesek legyenek megbirkózni az óriásvállalatok és a választások nélkül létrehozott világméretű intézmények erejével. S mindeközben fel kell készülniük az egyre fokozódó szociális és faji egyenlőtlenségre. Soha még egyetlen nemzedék nem szembesült csüggesztőbb programmal.
csak tovább ront
Mindezek ellenére többnyire még mindig úgy neveljük ezt a generációt, mintha szó sem volna az egész bolygót érintő vészhelyzetről — noha nyilvánvaló, hogy ugyanaz az oktatási modell, amely képessé tett minket a vészhelyzet előidézésére, csak tovább rontja a helyzetet. A jelenlegi krízist jórészt a „tanult” emberek hozták létre; Gary Snyder szavaival: a „kifogástalanul nevelt, a legjobb egyetemeken tökéletesen képzett emberek… akik finom ételeket esznek, klasszikus irodalmat olvasnak, miközben vezénylik a földünket elpusztító beruházásokat és a törvénykezést.”

A lényeg, hogy a Föld iparosításához nem ugyanarra a szakértelemre és magatartásmódra van szükség, mint a meggyógyításához vagy a tartós gazdaságok és jól működő társadalmak létrehozásához. Előretekintve a huszonegyedik századba, látható, hogy fenntartható világrendet nem lehet megalkotni anélkül, hogy lebontanánk a modern tananyagot alkotó fogalmak, filozófiák és ideológiák állványzatát. Ehhez a következő öt intézkedést kell végrehajtanunk.

EGY: Az „igazság” újradefiniálása

A modern világkép felépítői, kivált Galilei és Descartes, úgy gondolták, hogy a mérhető és megszámlálható dolgok igazabbak a többinél. Más szóval, amit nem lehetett megszámolni, az nem számított. A karteziánus filozófia az emberi világot elkülönítette a természettől, utóbbit megfosztotta a benne rejlő értékektől, és az elmét elválasztotta a testtől. Descartes örökségéből következik a hálátlan feladat, hogy a világot az emberi érdekeknek megfelelően úgy alakítsuk, mintha gépet szerelnénk. Az érzelmeket és az intuíciót száműzték, akárcsak a valóság olyan homályos, minőségi összetevőit, mint az esztétikai értékelés, a lojalitás, barátság, érzékenység, a jótékonyság és a szeretet.
miért harcolnánk
Ezek az előfeltevések ma már nem olyan egyszerűek vagy következmény nélküliek, mint amilyennek Descartes életében (1596—1650) látszhattak. Egyre több tudós, például Stephen Jay Gould gondolja, hogy „nem nyerhetjük meg a háborút és óvhatjuk meg az (objektíven mérhető) fajokat és a környezetet anélkül, hogy egy (tökéletesen szubjektív) érzelmi viszonyt alakítanánk ki önmagunk és környezetünk között — hiszen miért harcolnánk olyasmiért, amit nem szeretünk.’’ Ha a fajok és a természet védelme a célunk, átfogóbb tudományfogalomra lesz szükségünk, továbbá nem kirekesztő jellegű racionalitásra, mely az empirikus tudást összekapcsolja az érzelmekkel, melyek szeretetre ösztönöznek bennünket, és néha arra is, hogy harcoljunk. Alfred North Whitehead így fogalmazta meg a különbséget: „Ha mindent tudsz a Napról, az atmoszféráról és a Föld keringéséről, lehet, hogy elmulasztod a naplemente ragyogását… Konkrét tényeket akarunk, és fényt deríteni arra, hogy mitől lesz számunkra értékes.”

Descartes és örökösei egyszerűen tévedtek: az érzelmeket nem lehet elválasztani a tudástól, sem a tárgyat az alanytól; és nem lehet sem az észt, sem a testet elkülöníteni természeti és érzelmi kontextusától. A szenvedély és szeretet nélküli tudás nem képes megindokolni, miért csodáljuk a naplementét, és arra sem tud tisztán objektív magyarázatot adni, hogy miért értékeljük az életet.

KETTŐ: Az alapvető előfeltevések megkérdőjelezése

Vissza kell utasítanunk a jelenlegi, rejtett tananyagban megbúvó hübriszt, hogy az ember természet feletti uralma helyénvaló, a gazdasági növekedés természetes, mindenfajta tudás a következményeitől függetlenül egyformán értékes, és jogunk van az anyagi fejlődésre. Fenti meggyőződéseink miatt egyfajta kulturális AIDS-ben, immunhiányos szindrómában szenvedünk, képtelenek vagyunk ellenállni a technológia, a kényelem és a rövid távú nyereség csábításának. Ebből a szempontból nézve az ökológiai vészhelyzet, ahogy a Deuteronómium írója mondja, „élet és halál, áldás és átok” közti különbségtevés kérdése, és hogy megtanuljuk-e az életet választani.

HÁROM: Állampolgárokat nevelni

A modern tananyag rengeteget tanít az individualizmusról és az egyén jogairól, de keveset az állampolgári felelősségekről. Az ökológiai krízist csak úgy lehet megoldani, ha elég embernek támad átfogó elképzelése arról, mit jelent polgárnak lenni. És ez nem csupán szociális vagy politikai probléma. Az ökológiai krízis arról is szól, hogy nem vagyunk képesek felfogni, milyen végletesen függünk az élet tágabb értelemben vett közösségétől. Politikai nyelvünk alig utal erre a függőségre. A „patriotizmus” szót például megfosztották ökológiai kontextusától; a jövőben a föld, erdő, levegő, víz és állatállomány felhasználására is vonatkoznia kell majd. A visszaélésre a természet forrásaival, a tájpusztulásra, a természetben uralkodó különbözőségek kiirtására, a pazarlásra, a jogos részen felüli fogyasztásra vagy a felhasználtak pótlásának elmulasztására egyszer majd úgy tekintünk, mint ami méltatlan egy hazafihoz. És a „politika” újra — ahogy Vaclav Havel mondja — „a társadalom szolgálata és azoké, akik utánunk jönnek.”

NÉGY: A technikai „fejlődés” megkérdőjelezése

A technológiába vetett hit mint a fejlődés eszméjének elvakult üdvözlése a tananyag jóformán minden részletébe beépült. Viszont ha rákényszerülnek, még a hívők sem úgy jellemzik a „fejlődést”, mint önként választott utat, sokkal inkább, mint egy javarészt irányíthatatlan, pusztító, a történelmet végigkísérő technikai erőt. Ezek az előfeltevések egyre nagyobb mértékben épülnek be pedagógiai módszereinkbe anélkül, hogy komolyabban megkérdőjeleznénk őket. A számítógéphasználat például sok országban nemzeti céllá vált, és többnyire azok erőltetik, akik szeretnének valamit eladni. Ezt a technológiai fundamentalizmust érdemes megkérdőjelezni: vajon a technikai fejlődés révén oda jutunk, ahová szeretnénk? Milyen hatással van a technika a képzeletünkre, és főként szociális, etikai és politikai fogalmainkra? És mi a tulajdonképpeni hatása az ökológiai kilátásainkra?
valós szükségleteink
George Orwell egyszer már figyelmeztetett, hogy a technikai fejlődés „logikus vége az emberi lényt valami olyasmire redukálni, ami a palackba zárt agyra hasonlít.” És íme, ötven év elteltével vannak, akik a szükséges technológiát addig akarják fejleszteni, míg az elme tartalmát „betölthetik” egy robotszerű géptestbe (Moravic). Az effajta kutatások ellentétesek valós szükségleteinkkel. Elviselhető közösségek kellenek, jó munkavégzési lehetőségek, szeretetteljes kapcsolatok, szilárd családok, és így ösztönös önzésünk meghaladása. Röviden: vannak lelki szükségleteink, noha képzeletünk és kreativitásunk túlnyomórészt dolgokra irányul.

ÖT: Az „oktatási intézmények” fogalmának megkérdőjelezése

Feldereng a horizonton még egy ötödik kérdés is, amely a legősibb és legkényelmesebb előfeltevésünket kezdi ki, hogy oktatni csak „oktatási” intézményekben lehet. Egy nemrégiben tartott társadalmi gyűlésen vezető beosztású tisztviselő mondta, hogy a nagyvállalatok, amelyek már most foglalkoznak azzal, amit oktatásnak gondolnak, a következő két évtized során megszüntetnek számtalan amerikai iskolát és főiskolát. Erre a figyelmeztetésre a tanároknak és tisztviselőknek figyelniük kellene, ahogyan a General Motorsnak is fel kellett volna figyelnie, mikor a Toyota ügyvezetője mondott valami hasonlót, mondjuk 1970 körül. A főiskolák és az egyetemek drágák, nehézkesek, gyakran fantáziátlanok, és lehúzza őket az önimádat és a tradíció súlya. Olyan tananyagot kínálnak, amely a fegyelemre épül, és alig van köze a valósághoz. De amint a fiatalok felfedezik a sokkal olcsóbb, gyorsabb és a gazdaság — tehát a vállalatok — valóságához jobban alkalmazkodó lehetőségeket, az „oktatás” kiszabadul az egyetemek és főiskolák markából. És a vállalati oktatás nem lesz liberális; ehelyett olyasmit kínál, ami inkább a hightech gyakorlati képzéséhez áll közel. Ez persze nem sokat számít majd azok egyre növekvő körében, akik nem engedhetik meg maguknak a liberális bölcsészképzés költségeit; az azonban igenis számít távolabbi kilátásaink szempontjából, hogy szűk keretek között idomítjuk vagy szabad szellemben oktatjuk-e az embereket.

*

Az ökológiai oktatás — a jövőbe vezető út — megköveteli majd, hogy a tapasztalatot ismét az oktatás részévé tegyük, mert a tapasztalat a helyes gondolkodás nélkülözhetetlen feltétele. Ennek egyik módja, ha az egyetemet laboratóriumként használva tanulmányozzuk annak élelem-, energia-, nyersanyag-, víz- és hulladékáramlását. Ha egy bizonyos intézmény ökológiai hatásait kutatjuk, sikerül a komplex témakör absztraktságát átlátható dimenziókig egyszerűsíteni, olyan mértékben, amely már alkalmas a megoldásra — mintegy ellenszerként a diák kétségbeesésére, aki megérti a problémát, de nincs ereje változtatni.
méretbeli problémák
Bármiféle új tantervnek az úgynevezett „ökológiai formatervezés” köré kell szerveződnie — hogy fejlessze analizálóképességünket, környezeti ismereteinket és gyakorlatiasságunkat, amelyek elengedhetetlenek, ha a tárgyakat a mikrobák, növények, állatok és az entrópia világához akarjuk igazítani. Az ökológiai problémák sok tekintetben méretbeli problémák: városaink, autóink, házaink és technológiáink gyakran nem illeszkednek a bioszférába. A tananyagon keresztül kell elsajátítanunk, miképpen működik a természet.

Ám még ennél is tovább kell mennünk. Nem tudom, ki javasolta elsőként, hogy a világot tantárgyakra osszuk fel, de itt az ideje elgondolkozni azon, hogyan lehetne minden szinten újra összekapcsolni a tárgyakat, amelyeket a tananyag részének tekintünk, a környezetünkben levő dolgok vagy helyek tanulmányozásával — legyen az egy folyó, egy hegy, egy völgy, egy tó, a talaj, egy mocsár, egyes állatfajok, madarak, az ég, a tengerpart, vagy éppen egy egész kis város. Az olyan dolgok, mint a folyók, valóságosak, a tantárgyak viszont elvontak. A valós dolgok az összes érzékre hatnak, nem csak az értelemre. Ahhoz például, hogy jól ismerjünk egy folyót, éreznünk kell, megízlelnünk, megszagolnunk, úszni benne, látni, ahogy változik, és beszélni másokkal, akik szintén ismerik.

A hagyományos tananyag védelmezői hisznek abban, hogy egy tárgykör beható ismerete, amely a specializált tudáshoz vezet, önmagában nyugvó cél. Javaslom, hogy vonjuk vissza ezt az előjogot annak érdekében, hogy a tudást ökológiai kontextusba helyezzük, hogy a hallgató minden érzékére hassunk, ne csak az értelmére — hogy romantikus viszonyt kezdjünk a természettel, és persze, hogy megtaníthassuk, hol a tudás határa. Ha a hallgatók megtanulják, hogyan működik a világ mint fizikai rendszer, és hogy ez a tudás miért fontos a saját életük szempontjából, azt is tudni fogják, hogyan hozzanak létre működő gazdaságot.
hivatás
És végül szeretnék szólni néhány szót az ökológiai oktatás céljairól. Legtöbbször azt említik, hogy az oktatással nő a hallgató potenciális jövedelme. Ennek megfelelően a célunk felkészíteni a fiatalokat arra, amit a pályaválasztási tanácsadók „karriernek” hívnak, és alig ejtünk szót arról, amit régebben „hivatásnak” neveztek. A tanulókat buzdítani kellene, hogy először a hivatásukat találják meg: azt a bizonyos dolgot, ami iránt szenvedélyt éreznek, amit mindennél jobban szeretnének csinálni. A hivatás maga az ember, akivé válni szeretnénk; a karrier kiszámított terv, hogy elérjük az anyagi biztonságot, és gyakran a kielégületlenség forrása is, függetlenül a fizetéstől. A hivatáson belül mindig rá lehet találni a karrierre, de az életünk során később már összehasonlíthatatlanul nehezebb a karrierben meglelni a hivatást.

Írásomat E. F. Schumacher szavaival zárom: „Az az oktatás, amely elmulasztja legfontosabb meggyőződéseink tisztázását, puszta idomítás vagy élvezkedés. Hiszen éppen ezek a központi meggyőződéseink zavarodtak össze, és mindaddig, amíg a jelenlegi metafizika-ellenes hangulat fennáll, a zűrzavar csak nő. Az oktatás pedig, amely már messze nem a legnagyobb erőforrásunk, a pusztítás eszközévé válik.”

felső kép| Pawstruck.com