ÚJRAFELISMER, MEGÉRT; ELMENEKÍT

A művészetben, túl a szövegen tényleg nincsen semmi. A műalkotás létmódja: játék, tiszta alakulás, melynek célja önmagában van. Értelmes, de céltalan. Azért nem egészen öncélú; de önmagában van a játéka – benne átváltozik a világ. A kapreállal^[1] szemben tehát annyit is jelent, hogy – parafrazálva Heidegger késői mondását a menekítésről – már csak a művészet menthet meg bennünket.

A művészetben, műalkotásban (bármit értsünk is most ezen) mindaz, ami túlinak, kívülinek látszik, belül van a szövegben. Ott jön létre, ott alakul, történik, létesül, képződik. Nem mégis és nem ennek ellenére látunk valóságot odabent, hanem éppen ezért. Igenis ábrázol, „utánoz” (valami ismeretlent), történik, újrafelismer, megért és megismertet – de „nem úgy”.

értelmetlenül észszerű

A szöveg és műalkotás közötti viszony ugyanis semmivel sem helyettesíthető. Valósága nem másodlagos, nem is kitüntetett, hanem elementárisan más, ezért pótolhatatlan. Igenis arcokat látunk, figurákat (beleértve a non-figurákat), dolgokat – de ezek mindig szavak és mondatok. Látunk, hallunk mindent – de „nem úgy”. Minden nagyon van, itt van – de „nem úgy”: már csak a művészet menthet meg bennünket. A kapreál viszont az egyetemes hontalanság, mely értelmetlenül észszerű és céltalan. Örökösen elinal, nincs éppen itt, ezért menekülni sem lehet általa és belőle: a folytonos szökés foglyai leszünk.

Mi az a menekítő másvalami, ami a szövegben, a műben jelen van? Mi ez a menekítő valóság, mely azáltal az, hogy „égi más”? Igaza van-e a műalkotásnak, vagy csupán az igaznak a látszata, s volna-e harmadik lehetőség?

Kerényi Károly írja A Symposion nagy daimonionja című tanulmányában: „… Menón azt a nehézséget igyekszik pontosan megragadni, ami abban áll, hogy ismeretlen igazság után kell nyomoznunk. (80 d) Ámde hogyan kereshetjük azt, ha egyszer egyáltalán nem ismerjük? Vagy, ha mondjuk, rátaláltunk volna: honnan tudnánk, hogy ez éppen az, amit mégsem ismertünk korábban?… mindkét nehézség csak ahhoz az erisztikus tételhez vezetett, hogy az igazság keresése lehetetlenség… Feltétlenül szükséges tehát kiutat találni. Létezik legalábbis egyetlen egy, ha különös is, de mégis önmagát megálló lehetőség a továbbgondolkodásra. Sókratés talált egy ilyen kiutat. (81 a) Bölcs asszonyoktól, férfiaktól és azoktól a költőktől tanulta el, akik az emberi lélek halhatatlanságáról, újjászületéseiről és preexistentiájáról beszéltek. Ebben rejlik egy lehetőség az említett dilemmából való kijutásra. Mivel a lélek már előzőleg látta és ezáltal megtalálta az e világi és túlvilági dolgokat…, képes a visszaemlékezésre, s ezt nevezik általában keresésnek és megismerésnek. Ez az anamnésis az egész physis, a világmindenség belső rokonságán alapul (81 c): mindent, ami csak létezik, a rokonság kötelékei tartanak össze. S lehetséges ismét fölismerni azt, amit egykor a túlvilágon, vagy valahol máshol láttunk.”

Minden műalkotásban van valami mimézis, imitáció, bármennyire lejáratódott is a 20. században ez a szó azáltal, hogy „vissza-tükröződésnek” fordították félre. A mimézis ugyanis nem azt jelenti, hogy valami már ismertet utánozunk vagy leképezünk, hanem hogy valamit ábrázolunk, és ez a valami az ábrázolásban (nem túl, nem kívül) érzéki teljességében válik jelenvalóvá. Ez az ábrázolt valami más módon nem felfogható és nincsen jelen, hanem csakis az ábrázolásnak ezen a beszédes módján.

színtiszta igazság

A mimézis tehát: újrafelismerés, emlékezés egy lehetséges volt-ra, kezdet-re. A halhatatlanság, az újjászületés és a preexistentia esélyére, amit a világmindenség játék és alkotás által érzékelt belső rokonsága mutat meg. Ismét fölismerni az egykor-t az itt van-ban: a történet vég-telenségéről tanúskodik. Gyülekezet-szerű. A művészi ábrázolás belsőleg értelmes, külsőleg céltalan játéka: tanúskodás a harmadik lehetőségről, mely a színtiszta igazság (lásd modern) és a totális látszatszerűség (lásd posztmodern) között megnyílik, mint az el-mentés, az el-menekítés útja. Nem ki, nem túl, hanem el. Már csak a művészet menthet meg bennünket, ha így vesszük.

A szövegben, a műalkotásban egy többoldalú játék lefolyásában veszünk részt, akár alkotóként, akár újjáalkotó befogadóként. Benne, de a mi cselekményünk által megváltozik a világ: feltárul vég nélküli rokonsága, együtt-léte. Ezért nincsen túl a szövegen semmi. Felnyílik, hogy: lám, így van ez csakugyan. Az átváltozás révén, mely tehát a művészetet a misztériummal rokonítja, megértjük (közben), hogy az úgynevezett valóság a művészetben a mű igazságtörténésébe történő átalakítás – a látszat valósága. Se nem végső igazság, se nem tiszta szimulakrum. Pontosabban: a művészet mindig valamennyire megőrzött látszatszerűségében van az átalakított, felnyitott, újrafelismert valóság. Nem kívül, hanem belül. A művészetben mindig benne vagyunk. Hely. Oda-menekít. Az oda: csend és hallgatás illetheti csupán.

A megmutatott most itt van – ez a mimikus alapviszony. Hogy a műalkotás mennyire igaz, az éppen csillámló, látszatszerű játékában, az átváltozásban válik értelmessé. De ez az igazságértelem a szövegen belül marad, mintegy céltalanul. Mennyire tudjuk magunkat és valami mást újrafelismerni – ennyiben és csak ennyiben „tanít, nevel”. Magára a visszaemlékezésre mint kezdetre és paradox módon örökös kezdetre tanít, nevel, nem lefordítható. A művészet igaz látszataival nem tudunk mit kezdeni, mindenesetre „nem úgy”.

ellenmozgás
Mert nem egyszerűen a már ismert újrafelismerése zajlik, hanem a többet, a többletet ismerjük meg általa: a vissza-emlékezés az ismeretlenre történik, amit újra felismerünk. A mű által, amely mindig többet tud minálunk, alkotóknál, befogadóknál. A lét gyarapodik, nem az ismereteink (a tudományunk). Nietzsche a művet egyenesen egyfajta ellenmozgásnak nevezi – mi el-mentésnek, el-menekítésnek –, amely az igazság metafizikai tételezésével szemben nélkülözi az igaz álszent állítását.

Állítások helyett történik, megköltetik, elképzeltetik, lezajlik valami, amiben megmutatkozik az, ami nem szorítható fogalmi állítások sorába. Ennyiben, innen a művészet nem nevel, nem tanít. Csak magára a művészetre mint cselekményre tanít, nevel. Az újrafelismerés ünnepe ez; a művészet mindig meg fog őrizni valamit az ünnepiből éppúgy, mint a szakrálisból. Ez nem „ideológiai maradvány”, hanem a természete, a mibenléte. Ha a világ örökös belső rokonságára tanít visszaemlékezni, a rokonság kötelékeire, azaz a halhatatlanságra, mely a műben újjászületik s mi ezt újrafelismerjük, akkor valami ismételten itt van – van jelenlét, még ha csak rendkívüli, azaz ünnepi formában is. Ez a valami – gyülekezetszerű. A folytonos szökés egy pillanatra megtörik. Ceterum censeo már csak a művészet menthet EL bennünket.

kép | René Magritte: A kőműves felesége, cea+, flickr.com

1. A szocreál mintájára kreált szó. A KAPREÁL-t rovatcímként használta a szerző. ↑