ÚJ IDŐ

Nézem az órát, a fekete mutatókat. Hegyes szög, tompa szög, köztük az idő, mi eltelik.

Hát megtörtént a csoda. Sakálcombot rágcsáltam az este, a kivilágított díszkapu tövében.

Annyi minden ide tartozik.

Hogy akkor most már Európa kebelében, nem mintha eddig nem, ott dobogunk, mint egy új szívkinövés, dobogok a lábammal. Bámulok egy arcot, öregember kifeszült bőrű, sima arca. Amikor megfordul, a nyakán mély, barázdaszerű ráncok, vörösek, ahová lőni szoktak, a tarkóján.

Nézem, és arra gondolok, mi mindennek volt háttal az évtizedek alatt ez a tarkó. Míg az arc szemben.

És az arcban a szem.

Felszaladok a ház második emeletére. Aki itt lakott, az üldözött festő, mondta: Nem tudok annyit zabálni, amennyit okádnom kell. Elkergették, aztán elfogták, aztán megmérgezte magát, satöbbi.

A szivárványszínű disznó megnyalja a forró vasalót. Nem ez a festmény címe, én adtam neki, ezt látom a képen. Kicsit később mondom is egy mufurc alaknak, hogy megnyalod még a forró vasalót, haver. Röhög rajta.

Nem sokkal később találkozunk azzal a férfival, aki bicikliláncot szokott ropogtatni. Lengyel sört iszunk, mindenki állítja, hogy örül, hiszen mióta vártunk erre a szent napra. Megy a Beethoven, szügyig örömben, üvegcsörömpölés, akinek elveszett a fekete pulóvere, az is felhagy a kereséssel, mostantól minden más lesz.

A végére mégiscsak marad az álom, csak az ne fogyjon el hirtelen: egy román herceg üget szembe, pezsgőt kínál, szája mindkét sarkában fogpiszkáló. Koccintunk, iszunk, s mintegy ellenőrzésképpen megkérdezi, ki készítette a rajzokat a Svejkhez. Lada, felelem, koccintunk, iszunk, sőt, volt olyan autóm is öt éven át. Hatalmasat nevet, a poharat elhajítja. Tovavágtat fekete paripán, fekete pulóverben.

Félálomban még ez jön: Kit megérint a halál ujja, sikoltson, hogy halleluja.

kép | adobe.com