ÚJ FELVILÁGOSODÁS FELÉ

A gazdaság diszfunkciója és ennek ökológiai vonzatai

ENSZ fennállása óta a legnagyobb szabású összejövetelre került sor Rio de Janeiróban, azzal a céllal, hogy a konferencia az emberi környezetet „a gazdaságpolitika és döntéshozatal középpontjába fogja helyezni” – ahogy Maurice F. Strong, a konferencia főtitkára előzetesen megfogalmazta. Ezek a szavak túlzott optimizmusról, elméletileg is indokolatlan jóhiszeműségről tanúskodnak. A környezet ugyanis sohasem lehet a gazdaságpolitika középpontjában, mert ott az emberi fejlődésnek, a társadalmi haladásnak van a helye, amelynek viszont a környezet nélkülözhetetlen előfeltétele, pótolhatatlan színtere és szakadatlanul változó produktuma. Elegendő, ha a gazdaságpolitika és döntéshozatal környezettudatos, tehát komolyan veszi a környezeti feltételeket, reálisan számol a fejlődés és a környezet kölcsönös függésével, de ez a követelmény elkerülhetetlenül szükséges.

A túlzott igény nem is vonult végig következetesen a konferencia előkészítő dokumentumain sem. Megfogalmazódott, hogy a piacgazdaság elveit nem a környezet rovására, hanem javára kell érvényesíteni, s hogy a jog és szabályozás keretei között hatékonyabb és szélesebb körű gazdasági és piac-orientált közelítés alkalmazása szükséges az egymást kölcsönösen erősítő gazdaság- és környezetpolitikára való áttéréshez.

új társadalmi kihívás

Amennyire túlzó a korábban említett, annyira elégtelen az utóbbiakban tükröződő igény. A húsz évvel korábbi stockholmi konferencia előkészítése során határozottan körvonalazódott az új társadalmi kihívás: az emberi környezet romlásának feltartóztatásához, pusztulásának megakadályozásához nélkülözhetetlenül szükség van új közgazdasági gondolkodásra, új jogi eszközökre, új közigazgatási rendszabályokra, új kormányzati intézkedésekre.

Új jogi eszközök kialakítására többé-kevésbé eredményes kísérletek folynak, új közigazgatási rendszabályok terén is tapasztalhatunk jószándékú törekvéseket, a kormányzati intézkedések körében ugyancsak találunk precedenst a környezeti problémák – többnyire részleges és időleges – megoldására. Ezek azonban távolról sem alkotnak a hatékonysághoz szükséges konzisztens rendszert, inkább az esetlegesség, a kényszeredettség, a tétova kiútkeresés jegyeit viselik magukon. A közgazdasági gondolkodás megújulása azonban várat magára, pedig ez a kulcsprobléma, nélküle minden más törekvés, intézkedés nélkülözi a reális, szilárd alapokat.

A két konferencia közötti félidőben jelent meg A Világ 2000-ben című jelentés, amelynek előrejelzése szerint a világ lényegesen sűrűbben lakott, szennyezettebb, ökológiailag kevésbé stabil és az összeomlás szempontjából sérülékenyebb lesz. Hasonló megállapításra jutott az ENSZ Fejlesztési Programnak (UNDP) a nyolcvanas évek közepén közzétett jelentése. Eszerint olyan világban élünk, amelyben a népesség kétharmada képtelen kielégíteni szükségleteit és megvalósítani önmagát, az országok hétnyolcada nem tud élni gazdasági potenciáljával, még kevésbé tudja saját javára hasznosítani környezeti adottságait. Azóta ez az ép etikai érzéket irritáló aránytalanság nőtt.

E vészterhes helyzetből szabadulás érdekében a gazdaság sem praktikusan, sem teoretikusan nem tesz eleget a társadalom teljes mértékben indokolt, a környezettel kapcsolatos igényeinek, szükségleteinek. Ha mégis találkozunk ilyen elméleti törekvésekkel, ezek inkább arra irányulnak, hogy a környezetet tegyék piackonformmá, mintsem arra, hogy a piacgazdaságot alakítsák a környezettel kompatibilissá. Itt alapvető logikai tévedésről, fordított nagyságrendi viszonyról van szó. A piac – az egész gazdasággal, a társadalommal együtt – beágyazott a környezetbe, így a környezetet nem lehet a piac Prokrusztész-ágyába erőszakolni. A környezet sokkal fontosabb annál, hogy a piaci erők szeszélyes játékára lehetne bízni. Az utóbbi néhány évtized tapasztalatai nem hagynak kétséget afelől, hogy a piac mai modelljének működése összeegyeztethetetlen a környezeti problémák tartós, érdemi megoldásával, a piacot korszerűsíteni kell az emberi fejlődés és társadalmi haladás támasztotta környezeti követelményekkel összhangban. A mai konfliktushelyzet azt mutatja, hogy nem átmeneti funkcionális zavarról, hanem strukturális fogyatékosságból eredő permanens diszfunkcióról van szó.

A társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszában már axiómának tekinthető, hogy a gazdaság önmagában nem, csak társadalmi és környezeti összefüggéseivel, kölcsönhatásaival együtt érthető és értékelhető. John Stuart Mill a közgazdaságtanról azt tartja, hogy ,,nem önmagáért létező, hanem egy nagyobb egész töredéke; a társadalomfilozófia egyik ága, amely oly szorosan függ össze ennek más ágaival, hogy konklúziói még jellegzetesen saját tartományában is csak feltételesen igazak, alárendeltek olyan behatásoknak és ellenvetéseknek, amelyek nem tartoznak közvetlenül saját körébe”. (A szerző kiemelése.) Kenneth E. Boulding a mai viszonyoknak megfelelően nem elégszik meg ezzel, tovább szélesíti a kört: „Amikor a környezeti problémákról beszélünk, a világ általános helyzetéről van szó az emberi értékek szempontjából tekintve”. (A szerző kiemelése).

A gazdasági szabályozás tévútja

Tekintsük a globális rendszert két egymástól alapvetően különböző típusú, kölcsönösen összefüggő alrendszerből álló egésznek: az egyik az emberiség, a társadalom mint diszkontinuus alrendszer, amely a környezetben mint a másik, folytonosnak minősülő alrendszerben helyezkedik el. Szükség szerint a társadalom mint alrendszer tovább tagolható gazdaságra, technikára, tudományra, kultúrára stb., míg a környezet ökológiai rendszerekre, természeti erőforrásokra, biogeokémiai ciklusokra, éghajlati tényezőkre stb. bontható.

természeti és társadalmi valóságunk

A tapasztalat azt mutatja, hogy a globális rendszer működése távolról sem minősíthető normálisnak, a normál állapothoz képest mutatkozó deviáció erősödik, az abnormitások egyre nagyobb teret nyernek természeti és társadalmi valóságunknak gyakorlatilag minden területén. Ez előbb-utóbb a rendszer irányíthatatlanságába, szabályozhatatlanságába torkollik, és működőképtelenségéhez, összeroppanásához vezet. Mindez a rendszer egészére kiható – egy vagy több alrendszere által gerjesztett – tévszabályozásnak tudható be. (Ezzel kapcsolatban ki kell térnünk a visszacsatolás fogalmára és szerepére. Ez olyan módszer, amelynél a kimenő jel – output – a bemenő jelre – input – kapcsolt. Ha a kimenő jel erősödésére a bemenő jel olyan impulzust ad, hogy a kimenőjel gyengüljön, a folyamat intenzitása csökkenjen, akkor negatív visszacsatolással van dolgunk. Ha viszont a kimenő jel által a bemenő jelen keresztül adott impulzus a kimenő jel további erősödését, a folyamat intenzitásának fokozódását váltja ki, akkor pozitív visszacsatolás érvényesül. Az automatikus működés sine qua non feltétele a negatív visszacsatolás dominanciája, míg a beépített stabilizátor nélküli pozitív visszacsatolás a rendszer degradációjához vagy teljes pusztulásához vezet.) A globális rendszer egészében olyan szabályozás dominál, amelynek szimptómái pozitív visszacsatolásra vallanak. Pontosabban, a rendszer sokrétű, szofisztikált szabályozását többé-kevésbé összefüggő, számos szabályozási kör végzi, amelyek azonban nincsenek megfelelően koordinálva, vagy manipuláció hatására diszfunkcionálnak, a korrekcióhoz szükséges megbízható stabilizátorok hiányoznak, vagyis nem alkotnak adekvát szabályozási rendszert.

Az emberi fejlődés és társadalmi haladás támasztotta követelményekkel inkompatibilis tévszabályozás többrendbeli válság felé sodorja a globális rendszert. Ennek reális veszélye megfogalmazódott az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1992. januári csúcsértekezletén, amikor is megállapították, hogy a hidegháború korszakának ugyan vége van, de a gazdasági, társadalmi és környezeti válság fenyegetésével komolyan kell számolnunk.

Az ökoszisztémák önszabályozóak, azaz sokszintű, szerteágazó szabályozásuk automatikusan működik. A negatív visszacsatolás dominanciája révén a megzavarás hatására keletkező deviációk csökkennek és megszűnnek, vagy elfogadhatóan szűk intervallumon belül maradnak, az abnormitás küszöbszintje alá süllyednek, így a rendszer visszanyeri normál állapotát, és fenntartja stabilitását a külső zavaró hatások és inherens belső változások ellenére. Az önszabályozó rendszer integráns része a beépített stabilizátorok összessége, amelyek öntisztító, regeneráló, abszorbeáló képessége leküzdi a diszkordáns elemeket, közömbösíti veszélyeztető hatásukat.

A negatív visszacsatolás dominanciája nem zárja ki pozitív visszacsatolású részfolyamatok előfordulását a rendszerben. Ilyenek általában igenis végbemennek (pl. az élő szervezetek növekedése), de ezeket megbízható működésű stabilizátorok kontrollálják, normál keretek között tartják.

makroméretű állandóság

A normál állapottal kapcsolatban tudatosan nem egyensúlyt, hanem hangsúlyozottan stabilitást említettem. Ugyanis a makroméretű állandóság, változatlanság, esetleg a periodikusan (pl. évszakonként) ismétlődő állapot azt a látszatot keltheti a felületes szemlélőben, mintha a rendszer egyensúlyban lenne. Valójában itt nem egyensúlyról, hanem stacionárius vagy kvázistacionárius folyamatok stabilitásáról van szó, minthogy a stabilitás logikailag nemcsak nyugalmi állapotra, hanem mozgásra, változásra, folyamatra is vonatkoztatható. Az egyensúly fogalmilag a folyamat teljes kizárását, kategorikus tagadását jelenti. Nevezetesen a mechanikai egyensúly a mozgás, a kémiai egyensúly a vegyi átalakulás, az ökológiai egyensúly az élőlény és környezete közti anyagcsere hiányával, kizárásával egyértelmű. Minden mozgást, változást, áramlást, folyamatot, fejlődést egyensúlyhiány vált ki és tart fenn. Az egyensúly akkor áll be, amikor a folyamat megszűnik. Közgazdasági vonatkozásban kedvelt formula egyensúlyra törekvésről, az egyensúly javításáról beszélni. Ez nemcsak pongyolaság, hanem fogalmilag is hibás kifejezés. Ugyanis a mérleg egyensúlya esetén nincs se nyereség, se veszteség. Márpedig nincs az a dőre üzletember, aki ne nyereségre, hanem a mérleg egyensúlyára törekedne. Amit javítani lehet, az nem az egyensúly, hanem a mérleg egyenlege: ezt kívánja veszteség esetén csökkenteni, nyereség esetén növelni.

Az élő elemekből álló, élő szervezeteket is magukban foglaló rendszereket a fizikai, kémiai, biológiai folyamatok mérhetetlen sokasága jellemzi, amelyek mikro- és makroméretű változásokat okoznak vagy okozhatnak a struktúrában. Tehát normál állapotként nem a nyugalomban lévő elemek változatlanságát, hanem az ökológiai folyamatok stabilitását kell fenntartani a rendszer normális működése érdekében. A szóban forgó stabilitás azonban korlátozott, szokásos közelebbi megnevezése metastabilitás, amin azt értjük, hogy a rendszer csak akkor képes visszanyerni stabilitását, ha a folyamatainak megzavarása által okozott deviáció nem haladja meg a kritikus mértéket, amelyen túl a rendszer instabillá, irányíthatatlanná, szabályozhatatlanná válik és degenerálódik, degradálódik vagy elpusztul, megsemmisül.

Ez idő szerint az ökoszisztémának – szabályozáselméleti szempontból – szöges ellentéte a gazdaság. Ennek jó vagy rossz működésén áll vagy bukik az emberi fejlődés és társadalmi haladás anyagi alapjainak megteremtése, beleértve a környezeti feltételeket is. A második világháború óta eltelt korszakban a tudomány és technika soha nem látott ütemű haladást ért el, de ennek társadalmi hasznossága nincs bizonyítva, hiszen nem jólétet, hanem növekvő nyomort, éhínséget és minden korábbinál nagyobb eladósodást hozott a társadalom többsége számára, az ember egészségét, sőt létét veszélyeztető, az erőforrások kimerüléséhez, teherbírásának végső határához közeledő környezetben.

Túlnyomórészt a piac korunkban működő modelljének fogyatékosságai vezettek a mai aládúcolt gazdaságra, ez erodálja egész társadalmi valóságunkat, és torzítja el az ember és környezet, a társadalom és természet kölcsönös kapcsolatát. Itt nem általában a piacról mint közgazdaságtani kategóriáról, hanem jelenlegi torz működésű modelljéről van szó.

Evolúciójának kezdeti fázisában sem volt a piac etikailag kifogástalan. Adam Smith, az erkölcsfilozófia professzora világosan látta ezt. „Egyazon szakmához tartozó üzletemberek ugyan ritkán tartanak összejövetelt csupán szórakozás és vigadozás céljából, de a társalgás ilyenkor is a nagyközönség elleni összeesküvéssel vagy áremelés kiagyalásával végződik” – írja a Nemzetek Gazdagságában. Kezdetben talán csak kissé más mentalitásnak, üzleti szellemnek, legfeljebb bocsánatos bűnnek minősült ez a magatartás, de az idők folyamán egyre jobban eluralkodott és intézményesedett a mammonizmus.

kommersz észjárás

Manapság „eladó az egész világ”. Nemcsak a gazdaság, hanem egész természeti-társadalmi valóságunk túlkommercializálódott. Hatására az emberi fejlődés és társadalmi haladás tovább denaturálódik, torzul: kommersz technika és informatika, kommersz reklám és propaganda, kommersz művészet, film, színház, zene, szórakozás és bűnözés, általában kommersz észjárás és moralitás önti el a civilizált világot, és túlcsordul a perifériák felé.

Kérdés, hogy a piacorientáció túlburjánzása mellett a tudomány megőrizheti-e – és ha igen, meddig és milyen mértékben – a társadalmi, etikai és környezeti szempontból létfontosságú autonómiáját, minthogy kommersz irányú elmozdulásától nem várható semmi jó. Hasonlóképpen a tudománynak a haditechnika és a közvetlenül vagy közvetve katonai célú programok, kísérletek szolgálatába állítása az emberi fejlődés és társadalmi haladás szempontjából antiracionálisan köti le az erőforrásokat, és sokkal inkább a potenciális tömegpusztítást, mint a társadalmi jólétet szolgálja, bár a modern haditechnika antihumánus fejlesztésének egyes eredményei ambivalens melléktermékként elérhetik a polgári lakosságot is.

A piac fogalmilag az a mechanizmus, amely elvileg az erőforrások elosztásával szolgálja a gazdaságot, ezáltal a társadalmat. E funkciója kétségtelenül szükséges és hasznos, de a piac mai modellje nem a gazdaság szerves fejlődésének eredménye, normál funkcióján messze – kórosan – túlnőtt, szinte az okkultizmussal határosan misztifikálódott, és az abszolutizálódás felé tart. A jelek arra mutatnak, hogy szereptévesztéssel van dolgunk, a piac – különösen a pénzpiac – eszköz helyett egyre inkább cél lesz, és hegemóniára tör. A napjainkban működő piacmodell nemcsak az emberi fejlődést és társadalmi haladást akadályozza, hanem valóságos Gólemmé növekedve — szó szerint a korabeli legendának megfelelően — már-már pusztulással fenyegeti az egész világot.

Bizonyos értelemben a cui prodest? analógiájára, a végletekig egyszerűsítve az az alapkérdés, hogy a piac van-e az emberért, vagy az ember a piacért. Aligha lehet az előbbire igenlő választ adni, és épp oly kevéssé hárítható a piaci helyzet alakulásáért viselt felelősség a titokzatos „láthatatlan kéz” működésére. A piac nem transzcendens, hanem antropogén kategória.

Mindezek alapján a szabályozáselméleti diagnózis arra enged következtetni, hogy a piacgazdaság nem önszabályozó, ellentétben azzal, amit számos teoretikus, köztük Polányi Károly is vall. A gazdaság mai modellje nem az emberi fejlődés és társadalmi haladás anyagi alapjainak környezettudatos megteremtését szolgálja, szabályozásából hiányzik a negatív visszacsatolás dominanciája, a reverzibilitás, a normál állapotba visszatérés tendenciája. Ehelyett tévszabályozás megy végbe, amely a pozitív visszacsatolás dominanciájának szimptómáit mutatja, a káros folyamatok megfékezésére beépített stabilizátorok nélkül.

Ennek közismert bizonyítéka, hogy az emberi társadalom zömét alkotó szegények tovább szegényednek, számuk nemcsak a természetes szaporodás, hanem további tömegek elnyomorodása következtében is szakadatlanul nő, az emberi fejlődés nem tud kibontakozni a tudomány és technika vívmányai ellenére, a környezeti feltételek gyorsuló ütemben romlanak, annál is inkább, hogy a környezetkárosodás egyik legfőbb forrása az ínség, a nyomor. A szegénység végeláthatatlan, és helyenkint mérhetetlen mélységű tengeréből kis terjedelmű szigetekként emelkedik ki a gazdagok világa.

enigmatikus helyzet

Semmiféle ördögi kör, circulus viciosus feltételezése nem visz közelebb az enigmatikus helyzet feltárásához. A szabályozáselmélet megvilágításában itt arról van szó, hogy egymáshoz kapcsolódó pozitív visszacsatolású hurkok, körök gerjesztik egymást láncolatosan vagy kölcsönösen, ami a destruktív folyamatok irreverzibilitásához vezet.

A globális rendszer tarthatatlan helyzete a gazdaság – ezen belül a piac mai modelljének – torz működésében gyökerezik, amelynek hátrányos következményei áttevődnek a társadalom egészére és a környezetre is. Valahogy így alakult ki a globális rendszer szabályozásában a pozitív visszacsatolás dominanciája.

Az ökoszisztémák és a gazdaság szabályozáselméleti összehasonlítása azt mutatja, hogy a piacgazdaság makroszintű szabályozási stratégiájának bőven van mit tanulnia az ökológiai rendszerek szupraindividuális szintű szerveződéseitől.

A közgazdasági gondolkodás elitre orientált egyoldalúsága

A klasszikus és a modern közgazdaságtani elméletek is egyoldalúak, kirekesztő jellegűek. Ez abban nyilvánul meg, hogy az utóbbi kétszáz év folyamán a gazdasági tevékenység központi kérdése változatlan volt és maradt: hogyan növelhetik tovább saját gazdagságukat azok, akik már amúgy is gazdagok. Minden intézmény, módszer és eszköz ennek a fő célnak volt és van alárendelve.

Meggyőződhetünk erről azon tény ismeretében, hogy a nyomorgó Dél és a bővelkedő Észak közötti tőkeáramlás mérlege ez utóbbi javára igen jelentős többletet, nettó hozamot mutat, 1984 óta exponenciálisan növekvő állománya 1989-ben 50 milliárd dollár volt, és további meredeken emelkedő tendenciát mutat. Afrika kontinentális összterméke gyakorlatilag megegyezik adósságállományával. Ez az enyhén szólva visszás helyzet nem feketepiaci zugügyletek következménye, hanem tekintélyes nyugati bankok és egyéb pénzintézetek – köztük a Nemzetközi Valutaalap, illetőleg a Világbank – legitim tranzakciói révén jött létre. Lehetséges, hogy ez elsődlegesen nem a modern piacgazdaság terméke, hanem Shylock szellemi hagyatéka?

Ilyen körülmények között érthető a gazdasági elit vagyonának szüntelen gyarapodása. A társadalom nagy többségét érintő sorskérdés, a szegénységből kiemelkedés lehetősége, a gazdasági biztonság előmozdítása kimaradt a mammonista gondolatvilágból. Nemcsak a lakosság elenyészően csekély hányadáról, az elesettek, magatehetetlenek rétegéről való gondoskodás vált szociálpolitikai vagy karitatív feladattá, hanem a társadalom nagy többsége is kiszolgáltatott a gazdasági viszonyok esetlegességének, a piac érdekeinek vagy pillanatnyi szeszélyeinek, a tömegek gazdasági biztonsága veszélybe kerül, ellehetetlenül. Félő, hogy ez az állapot a politikai demokrácia mellett – vagy ellenére? – gazdasági apartheid kialakulására és fennmaradására vezet.

Ezek megfontolása során ne korlátozódjunk a követendő példának tartott néhány nyugati országban fennálló viszonyokra – ahol egyébként szintén korszerűsítésre, azaz humanizálásra és ökologizálásra szorul a piac intézménye –, hanem tekintsük a helyzetet világméretekben. Mindinkább túlnépesedő Földünkön a teljes értékű demokrácia felé haladást az jelentené, a demokrácia evolúciójának soron következő szakaszát az jellemezné, hogy gazdasági ökumenizmus alakul ki, amelyben a politikai és gazdasági demokrácia szerves egységet, konzisztens rendszert alkot.

S hogy mi tartozik vagy nem tartozik a közgazdaságtan körébe? Művelői nagyon kényelmes helyzetben vannak. Ugyanis a közgazdaságtannak — az összes többi tudományágtól eltérően – nincs általánosan elfogadott definíciója. Így nem lehet megállapítani, hogy hol húzódnak szűkebb értelemben vett szakmai tevékenységéért, társadalmi és környezeti következményeiért viselt felelősségének határai. Minősítésében viszont egyetértés van: zord, komor, lehangoló tudományként (dismal science) említik sokan, amibe talán keserű, de passzív önirónia is keveredik.

Ahogyan John Stuart Mill körülírta a közgazdaságtant és kijelölte helyét a tudományok rendszerében, az semmit sem veszített aktualitásából. Ellenkezőleg, véleményének társadalmi fontossága ma nagyobb, mint korábban bármikor. A közgazdaságtan teoretikusai azonban ezt nem tartották tiszteletben. Szélsőséges példája ennek a Nobel-díjas P. A. Samuelson, aki azt vallja, hogy a mai világnak semmi köze a klasszikus közgazdaságtanhoz. A történelmi szemléletnek ez a hiánya lényegében a tradicionális tudományos értékek elvetését, a szellemi evolúció létének és fontosságának tagadását tükrözi.

apologizálja a helyzet alakulását

A mai világgazdasági helyzet nem valami tudományos elmélet tudatos megvalósításának eredménye, hanem különféle politikai és társadalmi változások, folyamatok – nem kívánatos – mellékterméke. A gazdaság fejlődését az elmélet nem vezeti, irányítja érdemlegesen, hanem követi, regisztrálja, magyarázza, apologizálja a helyzet alakulását. Jól illenek erre Madách szavai: ,,A tudomány sántán követi csak a meglévő ifjú tapasztalást”. Kérdés, hogy képes-e többre, ha a napjaink – és a küszöbön álló 21. század – követelményeinek megfelelő elmélet nem veszi át a vezető szerepet, mint a tudomány más területein. A gazdaság ugyanis adósa maradt az emberiség többségének a létéhez és szerves fejlődéséhez szükséges anyagi alapok megteremtésével, fenntartásával.

A közgazdaságtan evolúciója utilitarista endogámiában ment végbe, steril maradt az univerzális tudomány haladásától, nem vett át megtermékenyítő ideákat a tudományos ismeretek más területeiről. Kivételnek csak a matematika és számítógépes technika tekinthető, tehát nem a tartalomra vonatkozik, hanem a módszertanra szorítkozik. A közgazdasági gondolkodás klasszikus és modern iskolái a maguk összességében tartalmilag olyan lemaradást mutatnak John Stuart Mill koncepciójához képest, mint a geocentrikus világkép a heliocentrikushoz viszonyítva.

A matematikai módszer és számítástechnika minden valószínűség szerint kiválóan alkalmas a gazdaság – főként mikroszintű – belső folyamatainak hű leképzésére és elit-orientációjú irányítására. Viszont nincs semmi okunk feltételezni, hogy ez a viszonylagos újdonság nem a gazdagok gazdagságának gyarapítását, hanem a tömegek szegénységből kiemelkedésének lehetőségét szolgálja, vagy számol a társadalom környezeti létfeltételeinek – részben kevesek hedonista életviteléből, részben sokak végletes nyomorúságából eredő – romlásával. Utilitarizmusa, érzéketlensége az emberi fejlődés etikai, szociális és környezeti vonatkozásai, valamint a jövő generációk gondjai, létfeltételei iránt mindvégig megmaradt. E dimenziók hiányának pótlása az az út, amely az univerzális tudomány konzisztens rendszerébe illeszkedéshez, integrálódáshoz vezet.

Efféle vélekedés válthatta ki Lord Káldor Miklósból azt a szarkasztikus megjegyzést, hogy a közgazdaságtan még nem váltott jegyet a 21. századba. Élve a metafora adta lehetőséggel, hozzátehetjük: talán még el sem határozta, hogy elindul a jegyirodába. Tudományközi összehasonlításban nem egykönnyen érthető a közgazdasági Nobel-díj alapításának indoklása sem: ,,A közgazdaságtudomány fokozottan a közgazdasági összefüggések matematikai meghatározásának és statisztikai számszerűsítésének irányában fejlődött”. Nem vall magas szintű igényességre ez a minőségi, tartalmi kritériumokat mellőző, kizárólag a mennyiségre orientált szövegezés; inkább emlékeztet a Newton-féle mechanika számszerűsítő törvényeinek, mint pl. a modern fizika vívmányainak értékelésére.

A klasszikus közgazdaságtan kialakulását egy bő évszázaddal követi a szociológia megjelenése, amikor már a piacgazdaságból, az iparosodásból, az urbanizációból származó társadalmi és egyéb nehézségek leküzdésének vágya, igénye, szükségessége tudatosodott. A szociológia létrejötte annak az elméleti igénynek tudható be, amelynek alapeszméje a nagy többség problematikájának a közgazdaságtanból való kirekesztése révén támadt vákuumban fogant – a kiút keresésére. Ugyanebből az eszmei forrásból fakadtak más társadalmi, politikai stb. áramlatok, amelyek végső kifejlete – részben talán pótcselekvésként – a kommunizmus elérésére törekvés, a szocialista gazdaság megvalósítása lett.

Az erőforrások igénybevételének vészterhes aránytalansága

A közgazdaságtannak a gazdagok gazdagságának gyarapítására orientált, egyoldalú beállítottsága mellett az eredendő úttévesztés másik fontos komponense az erőforrások reális távlati megítélésének hiánya, ezek társadalmilag és környezetileg antiracionális kezelése, hasznosítása.

sok az eszkimó

A termelési tényezőket – föld, munka, tőke – szokás erőforrásoknak is nevezni. Vegyük közülük az előbbi kettőt! Ebben a viszonylatban mai értelmezés szerint a föld a természeti erőforrások összességét reprezentálja, míg a munkát az emberi erőforrás nyújtja a gazdaságnak. Az ipari forradalom idején látni lehetett, tudni kellett (volna?), hogy a természeti és emberi erőforrások – lényegükből fakadó – mennyiségi változása merőben ellentétes, közöttük reciprok összefüggés áll fenn, amennyiben az előbbieknek az egy főre számított fajlagos mennyisége a lakosság számának növekedésével, ennek következtében, folytonosan csökken. Ezen a felismerésen alapult Malthus tanítása, amely nem volt ugyan szabatos, de baljós sejtelme, ominózus előrelátása a mai tények tanúsága szerint lényegében mégis beigazolódott. Még a szépirodalomra is kisugárzott ez a gondolat, Madáchnál úgy fogalmazódik meg, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka.

A reciprok összefüggés a meg nem újuló természeti erőforrások esetén szigorúan érvényes, míg a megújulókra vonatkozóan bizonyos feltételekhez kötött. Ezek közül a legfontosabb, hogy a megújuló erőforrás fajlagos mennyisége nem csökken, ha a bővített újratermeléséből származó relatív növekmény nagyobb, mint a többletfelhasználás. Tapasztalat szerint ez csak kivételesen fordul(hat) elő. A természeti erőforrások térbeli eloszlásáról a reciprok összefüggés semmit sem mond, de értelmezhető globálisnál kisebb méretekben is.

A közgazdaságtan ortodoxiája képtelen megbirkózni a jövő generációk szükségleteinek számbavételével, következésképpen a természeti és emberi erőforrások társadalmilag racionális hasznosításával és a környezeti problémák elhárításával vagy érdemi, tartós megoldásával. A Föld népességének számszerű növekedése, ennek révén az emberi erőforrás szakadatlan bővülése tapasztalati tény volt már a piacgazdaság kialakulása idején. A természeti erőforrások véges, kimeríthető voltával nem számoltak, ez még figyelmen kívül maradt. A technika fejlesztése olyan irányban haladt, amelynek egyik fő célkitűzése nem a természeti, hanem a nagy mértékben újratermelődő emberi erőforrás igénybevételének minimalizálása volt. Ezt gépesítéssel, később automatizálással kívánta elérni, ami viszont a természeti erőforrások – különösen az energia – kihasználásának a társadalmilag szükségesnél lényegesen nagyobb mértékű növekedésével járt együtt, és egyes erőforrások esetében kimerülésük, pusztulásuk veszélyével fenyeget.

A technika fejlesztése nem a természet kínálta lehetőségekkel és a társadalom nagy többségének szükségleteivel összhangban, hanem egyrészt spontán módon, illetőleg öntörvénye szerint, másrészt a politikai és a gazdasági hatalom szolgálatába állítva ment végbe, a technika alkalmazása pedig a piac és a hatalmi politika érdekeinek megfelelően történt. A gépesítés és automatizálás minőségi értékelésének egyik legfontosabb kritériuma az lett, hogy a gép hány ember munkáját helyettesíti, más szóval, hány ember válik feleslegessé a technikai vívmányok alkalmazása folytán. Az emberi erőforrás így feleslegessé vagy szükségtelenné váló része már nem termelési tényező, tehát kívül reked a gazdaság szféráján, a közgazdaságtan nem foglalkozik vele.

Társadalmi szempontból ez a technika fejlesztésének fokozódó dehumanizálását jelenti, ami a technika és a gazdaság egymásrahatása révén a gazdaságnak, a piac jelenleg működő modelljének lényegében véve antiszociális jelleget kölcsönöz. Szolgáljon e tendencia veszélyességének illusztrációjaként az Afrikai Egységszervezet előrejelzése, amely szerint egyedül Nigériának annyi lakosa lesz az előttünk álló negyven-ötven éven belül, mint amennyi egész Afrika lakossága volt a nyolcvanas évek közepén. Méltán vetődik fel a kérdés: hogyan fog annyi ember munkából megélni, és ha nem munkából, akkor miből? Segélyből aligha, hiszen ez a gazdag országok szegényeinek hozzájárulása a szegény országok gazdagjainak gazdagodásához.

A globális ökoszisztéma eltartóképessége egyes vélemények szerint az egész emberiség szükségleteinek kielégítését lehetővé teszi. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a lehetőség napjainkig távolról sem vált valóra, állítólag az elosztás fogyatékosságai miatt. De nemcsak az a kérdés, hogy a globális ökoszisztéma hány embert tud eltartani, hanem az is, hogy mennyi ideig. A Világ 2000-ben című jelentés szerint „a reménytelen nyomorúságban élők százmilliói számára a kilátás élelmiszerrel és egyéb létszükségleti cikkekkel való ellátás terén nem fog javulni; sokuk számára még rosszabb lesz”. Ma már inkább milliárdos nagyságrenddel számolhatunk, nem is beszélve a jövőről.

Az emberi erőforrás munkaerőként való hasznosításának minimumra szorítását célzó törekvés, a termelés, a technika fokozódó dehumanizálása éppoly kevéssé szolgálja az emberiség zömének érdekeit, mint a természeti erőforrások pazarlása, végsőkig vitt kiuzsorázása. John Kenneth Galbraith azzal vádolja az iparilag fejlett társadalmat, hogy túlságosan sok hiábavaló dolgot termel csupán az öncélú gazdasági növekedés által támasztott túlzó igények kielégítése érdekében. Ez a hedonista gyakorlat a természeti erőforrásoknak a tartós emberi fejlődés és társadalmi haladás érdekeivel ellentétes kihasználása mellett a környezet abszorbeáló képességét meghaladó mennyiségű és minőségű hulladék képződésével jár.

tudományos-technikai forradalom

A technománia apologetikája szerint a tudományos-technikai forradalom megoldotta a termelés problémáit. Lehetséges, hogy ez igaz az üzemen belüli viszonyok technológiai felszereltségére és szervezettségére, de ha az üzemen kívüli hatásokat is figyelembe vesszük, ez távolról sem felel meg a valóságnak, hiszen a környezeti válság kialakulásának és fokozódó mélyülésének időszaka egybeesik a tudományos-technikai forradalom korszakával.

Ha a technika fejlettségének, korszerűségének egyik legfőbb kritériumaként az emberi fejlődéssel és a környezettel való kompatibilitást fogadjuk el, látnunk kell, hogy az ilyen követelményeket kielégítő technika ritka kivétel, akár a gyártástechnológia, akár a termékek használata – és elhasználódásuk után hulladékká válásuk – szempontjából.

Széles körben elterjedt az a szólásmondás, hogy a ma tudománya a holnap technikája. Ez csak félig-meddig igaz, mert a tudomány csak részben szolgálja a technikai haladást, és nem az egész technika származik tudományból, pontosabban távolról sem az egész technika területén alkalmazzák többé-kevésbé következetesen az emberi fejlődéssel, az ehhez szükséges környezeti feltételekkel kompatibilis és a jövő generációk szükségleteivel is számoló – ezért korszerű – tudomány társadalmilag racionális vívmányait, illetőleg adekvát eredmények hiányában nem törekszenek kellő eréllyel ezek pótlására, nem ösztönöznek ilyen célú alkotótevékenységre.

A közgazdaságtan nem ad választ arra, hogyan lehet a gazdaságot olyan fejlődési pályára téríteni, amely a természeti és emberi erőforrások hasznosításának a jelenlegi, tarthatatlan, destruktív aránytalanságát korrigálja, a ma élő és a jövő generációk számára emberi léptékűvé és a környezettel kompatibilissá teszi.

Zárógondolatok

A vázlatos diagnózis alapján olyan terápia látszik szükségesnek, amely új pályára téríti a közgazdasági gondolkodást és cselekvést. Ennek eredményeként:

– a gazdasági rendszer szabályozása (főként a mai piacmodell etikai integritásának létrehozása révén) az emberi fejlődés és társadalmi haladás anyagi alapjainak környezettudatos megteremtésére és huzamos fenntartására irányuljon;

– a piacgazdaság szabaduljon meg a gazdagok gazdagodására orientált doktrína hegemóniájától, helyette a szegénységből kiemelkedés problematikája kerüljön a fókuszba;

– a természeti és emberi erőforrások hasznosításának arányai társadalmilag racionális irányban változzanak meg a jövő generációk létfeltételeinek figyelembevételével.

Ezek a gondolatok nemcsak a stockholmi konferencia előkészítése során felszínre került követelményrendszerrel vannak összhangban, hanem közel állnak a Nobel-díjas Jan Tinbergen véleményéhez is. Szerinte a kutatások világviszonylatban legfontosabb területei: a biztonság, a környezet, a ma élő egyének és nemzetek közötti egyenlőtlenségek csökkentése, valamint a jólét egyenlő szintje a jelenben és a jövőben. Ezért nem szabad túl szűken értelmeznünk a közgazdaságtant, mint ez ma történik, ellentétben John Stuart Mill korábban említett nézetével; központi koncepciójaként a jólétet kell tekintenünk, ez pedig nagy mértékben függ a környezetminőségtől és a biztonságtól, az utóbbinak pedig – nyilvánvalóan – integráns része a gazdasági és környezeti biztonság is. Tinbergen szerint a gazdasági egyenlőtlenség csökkentésének szükségességét saját érdekükben kell megérteniük az iparilag fejlett országoknak, a jövő nemzedékek érdekei pedig megkövetelik az alaposan megcsappant természeti erőforrások maximálisan takarékos hasznosítását, ami szintén kapcsolatban van a környezet minőségével. Másrészt a gazdaság nem lehet mentes attól az etikai kötelezettségtől, hogy a közjót szolgálja, hiszen erre csak a gazdasági hatalom birtokában van lehetőség.

a gólem-szindróma

Ha a világrendet a globális gazdasági rendszer, a nemzetközi politikai rendszer, valamint a bolygónk egészét átfogó ökológiai rendszer kölcsönösen összefüggő és konfliktusos összességének manifesztációjaként fogjuk fel, elkerülhetetlenül szükséges a gólem-szindróma leküzdése, a piac demisztifikálása, emberi léptékűvé és a környezettel kompatibilissá tétele.

Az Újvilág ötszáz évvel ezelőtti felfedezését követő gazdasági növekedés és a felvilágosodás kiváltotta szellemi megélénkülés eredményeként az emberiség birtokában volt olyan ismereteknek és egyéb feltételeknek, amelyek révén lehetőség volt, hogy bolygónk ne torz, hanem szerves fejlődési pályára terelődjék. Ezzel nem éltünk, elvétettük az irányt. Legfőbb ideje, hogy az úttévesztést korrigáljuk. Ezt a sorsot tudatosan, vonakodás nélkül kell vállalnunk. Jobb, ha erre nem a végzet kényszerít, hanem saját jószántunkból tesszük. Fata volentem ducunt, nolentem trahunt.

Ez cselekvésre ösztönöz, de szokás arra hivatkozva kitérni előle, hogy a piacgazdaság nem jó, de nincs jobb. Ez üres kifogás a kedvezményezettek részéről. Ugyanis a piacon nem megváltoztathatatlan természeti törvények uralkodnak, hiszen a piac antropogén intézmény, amelyet a társadalom mindenkori igényeinek, szükségleteinek megfelelően lehet módosítani.

Sorsunk alakításáért cselekednünk kell! Olyan szellemóriások buzdítanak erre. mint pl. Francis Bacon és Goethe. Bacon szerint egyrészt ,,maga a tudomány hatalom”, másrészt ,,az embernek tudnia kell, hogy az emberi élet színházában csak istenek és angyalok lehetnek a nézők.” A Faust szerzője pedig mélységesen lenézte az olyan tudást, amely nem vezet cselekvésre.

Új, átfogó világrend megteremtésére van szükség. A világszerte ható káros tendenciák feltartóztatása, az eszmei áramlatok egészséges, tartós társadalmi fejlődéshez vezető mederbe terelése teljes szellemi megújulást, új felvilágosodást követel meg. Markánsan figyelmeztet erre és szükségességét meggyőzően bizonyítja, hogy a Linné-féle homo sapiens emberfogalom bő két évszázaddal később Szent-Györgyi Albert értékelése szerint crazy ape minőségében jelenik meg. Ez a regresszió egybeesik a klasszikus közgazdaságtan kialakulása óta eltelt időszakkal.

A trend megfordításának valószínűleg a legfontosabb komponense a közgazdasági ortodoxia felszámolása, ami nélkül a riói konferencia nem hozott – nem is hozhatott – maradandó eredményt. Főtitkára rövid összefoglalójában annak megállapítására szorítkozott, hogy ,,a jelenlegi gazdasági rendszer nem megfelelő … a folyó évtized hátralévő részében új gazdasági pályára kell térnünk”. A hangzatos retorika, a talmi csillogású reprezentáció által keltett illúzió – a politikai akarat hiánya és a gazdasági hatalom ortodoxiájának túlsúlya miatt – elszállt, a kiábrándulás ahhoz az egyszerű felismeréshez vezetett vissza, amely már a stockholmi konferencia előtt nyilvánvalóvá lett, és előkészítése során axiómává vált, de azóta sem történt érdemi változás – különösképpen haladás – természeti és társadalmi valóságunk e létfontosságú területén.

A közgazdasági gondolkodás radikális megújulása, a mai mammonista piacmodell humanizálása és környezet-kompatibilissá tétele nélkül a környezetügy minden más erőfeszítés ellenére továbbra is menthetetlenül kudarcágazat marad, globális méretűvé terebélyesedő gazdasági apartheid és teljes szociális ellehetetlenülés kíséretében.

kép | Albert Irvin művei, wikiart.org