ÚJ ÉVEZRED (MI AZ?) FELÉ (MI AZ?)

Felét nem ismerek. A lelket ölni, testet menteni…

(cca Hamlet) (cca Lord Byron)

,,A dal madárrá avat.”

(Weöres Sándor)

Kann nicht umhin, can’t help it – mely idegen nyelven kellene kifejeznem, mennyire idegenkedem a megszólalástól? E csodás század (1. fentebb) 1957-es évében anyám napi tíz forintot adott nekem napra nap: ebédpénzt. Ezen vásároltam én könyveket, Camus „Meursault”-ja volt az egyik első, később jött Ottliktól a „Hajnali”, és valóban csodás volt az a forró február, 1958… de hagyjuk. Graham Greene „Amerikai”-jának csendesen legjobb része a két mottó volt, Lord Byrontól „a testet ölni lelket menteni”, és az akkor oly szupernívósnak vallott kiadó parányi félrefogásával elnézett, sután fordított hexameter, mely azonban… de álljunk meg. Boldog, nagy-szerencséjű ifjúkorom volt. 16 évesen ismerhettem Nemes Nagy Ágnest, révén Ottlikot, akiről eleinte fogalmam sem volt, kicsoda, „a kalózképű úriember”, N. N. Á. szerint a világ legkisképűbb embere, és ő magyarázott Greene-ről, Evelyn Waugh-ról, tanárnőmék lakásán, és később ő ismertette meg velem az angol és az amerikai irodalmat, de a kiadó nem tartotta őt eszményi válogató-munkatársnak, mostanság sokat javít ezen, művei kiadásával. Vagy Kálnoky, Jékely, Mészöly Miklós, Pilinszky, távolabbról Rónay György, Weöres, Mándy… Igen, az voltam, szerencsés. Mit számítanak ehhez „képest” a mai zagyva könyvkiadás buktatói: „rövidíts”, „mit nyúztad meg ilyen önkényesen a könyvet”, „sajnos, csak 3/4 év múlva tudunk fizetni”. Vissza a Greene-mottóhoz. Nem voltam még húszéves se, és már abban az időben szállóigévé tettük ezt a kis tételt, persze, szűk körben: „Nem szeretem, ha megindítanak: az akarat izgalomba jön; s a tett / Nagyon veszedelmes dolog; remegek valami mesterkéltért, / A szív sérelméért s valami törvénytelen processzusért; / Hajlunk az ilyesmire a mi szörnyű kötelesség-fogalmainkkal.” A. HG. CLOUGH. Vagy hát, talán (de nekem a szörnyszülemény eredeti-magyar az igazi már!), kapásból itt: „Nem szeretem, ha megindítasz. feldúlsz, hogy akarjak; / És a cselekvés vészes: mesterkélt dologért kell / Reszketnem, szív sérelméért, bűnös erényért: / Hajlunk rá! szörnyű kötelességes-tudatunkkal.”

Gyenge, de megvan az áramvonalas versláb. A homéroszi beprogramozás szerint, kiszámíthatóan.

Manapság sok minden áramvonalas, kiszámítható, beprogramozható v. beprogramozott, de gyenge, s a versláb sincs meg. 2000 körül, később: ez mindinkább így lesz. Emberek szűk, leleményes, nem tehetségtelen csapata ráerőszakolta a technizált fejlődésre hajlamos emberiségre, már az éhező milliárdokat kivéve, ezt a mintázatot. Mint Kafka fegyenctelepén, komputerek etc. vannak agyunkba itatva, nyomva, az „ő” mintázatuk, mondom.
kiirthatatlan hagyomány
A másik versmottó Lord Byrontól van: „E pompás korban mennyi új találmány / A testet ölni s lelket menteni, / S mind csupa tiszta szándék, semmi ármány.” A test ölése megmaradt, kiirthatatlan hagyomány az irtás, én Bergman filmjét agyalmánynak véltem anno, a polgárháború, itt, Európa szigetén…! de tessék. Ám a test ölésénél is alapvetőbb ma a lélek ölése, s ha a hajdani „lélek” fogalom, már idézőjelbe teszem, valós érték, sőt, velünk-járó volt, hát egy szót megérdemel a sorsa. Rossznál egyre rosszabb lesz, őskeresztény stb. kommunákba szorul.

(Félreértés ne: nekem a – később vak, óránként kézből etetett – széncinegénkkel pontosan azonos időben került a házhoz 1983-ban az akkori II. legmodernebb japán szintetizátor, tehát nem voltak, nincsenek lenézéseim, előítéleteim végképp, bár számítógépem sincs, villanyírógépeim is elkoptak, én egy Royal 200, nem 2000 táskagépen írok, tehát 2000-től messze járok. Veréb-royalistának vallom magam, és röstelkedem, ha évekre megfeledkezem olyan festők szelleméről, mint Paul Klee, Morris Graves, ki is élete egyik felében madarakat festett csupán, mert az élet „isteni elemét” szárnyakon vélte fölfedezni, s ha él, fél évszázada él kanadai-amerikai esőerdőkben, kis birtokán, japánosan. Szavaimat kénytelen vagyok felszínesen használni. Ilyenkor eszembe jut – emez éves szünetek után –: „hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket” stb. Lassan kihalok, és annyi mindenben fel sem fedeztek, nem jutottam semmire, nem kellettem – e dolgokban – senkinek.

1914, siessünk, űz Kosztolányi szava. A világháború éve. Utána írta, már rezonálva? Akkor? Előtte tényleg?

Szép Ernő nagy életműve Kafkáéval, Eliotéval egyidejűleg bomlott ki, akkor – és ki tudja ezt, hol van ma Szép Ernő? Valahol azért van, persze. A század legnagyobbja volt, nekem. A 2000 utáni évek sem változtatnak ezen. Borzalmas a szellemnek az az állaga, hogy erre valaki rám kérdez: „Hát Kosztolányiról meg akarsz feledkezni? Csak Szép Ernő?” Aki rászorul, én azt próbáltam emlegetni, gyúrni.

Szándékkal írom ezt darabosan, császármorzsásan. Könnyebb olvasni, mondani hozzá valamit.
lenézek bármit
Jegyzeteim, egy héten át, ehhez itt: „Egy tarka figura lettem mostanságra. Tudásom, ha van, használása? Kis pénzekért nagy rangú feladatok: Shakespeare, Artaud, Kantáta, Schubert, Nobel-díjas költő. Egyszerűen nevetséges a lélekölés, ahogy a feladatok rangja és a megélhetés, belőlük, ellentétben áll. L. itt egy fát kivágnak jogtalanul, 10 ezer forint bírság, s hallom: Ausztriában akár 1 millió schilling és/vagy börtön. Csak a kenyér ára emelkedik majd, a sör és a csokoládé etc. után „ausztriaira”. Mérhetetlen a sugárkárosodás a szellemben, a közfelfogásban, közérzületben. Egyenest ezért mentem ki, tarka figura, a minap a Magyar Ügetőversenyre, derby, ne legyen az, hogy lenézek bármit, külhon után. De hát… de hát… de hát… ezt „testőröm” mondta. Tíz éve akkor itt is kint voltunk kétszer, először és…

Ez nem fog változni.

Magam még, jóllehet a Rákosi-Gerő korszakban, így nőttem fel – egy tarthatatlan, mert a Kádáré is tarthatatlan volt, nem létképes, csak… világban –: „Lehetőségek nyűge, hogy ki kell használni őket.” A tizenöt éves fiú feljegyzése. Megtanultam a verselést, jött is, mint természetes zenész adottsága. Érdekes, hogy ezzel nem lettem a magyar irodalom teljes jogú tagja. Engem külön „el kellett fogadni”, összehasonlítási alap Erdély Miklós, akit „máig se fogadott be a magyar irodalom”. Nem értem, a fogalmakat itt eleve nem értem. Mégis csak itt tudok élni, fogalmazni, fogalmasodni.

A közigényt kielégítő sablon művek, emberekre erőszakolt jel-képek: denevérember, csillagháború etc. terjedése, uralma mellett a lélek valódibb terepein a kiszolgáló, reflektáló, másodlagos feladatok élvezik a messze nagyobb becsülést, az író helyett a félig író, félig tudós, az ismeretterjesztő stb., az esszé és lejjebb.

A madarak, az isteni elem – hol beszél ma 1000 emberből csak 1 is így! –: az emberközi hazugság kiiktatódása. Hogy olyan nagyon egymásra találhatnánk. Kosztolányiék, Ottlikék igazságai nekem 2000-ben is azok lesznek. Lélektől lélekig. Egy madár ül a vállamon… most már eldőlnék nélküle. Az emberközi hazugság helyett a madarakkal, kikben még az általam nem minden formájukban kedvelt hüllők lényege is ott van, csak forrón és tollas an, a madarakkal elválaszt minket sok évmillió. Nem tőlük. Velük. Marad egy lemérhetetlenül kicsiny és végtelen távolság a legnagyobb ember-madár „összeforrásban” is.

Szpéróék a század – ostoba osztás – utolsó negyedének elején kezdtek jönni hozzánk. Embernek én, talán ezért nem lett végül gyermekem, nem tudtam volna mit mondani oly fontossággal, ahogy a lányomnak vagy fiamnak kellett volna. Nem olyanok voltak a tapasztalataim. A madárnak semmit sem kell mondanom. Megteszek érte minden lehetőt, teszem érte lehetőmet.
folyamatos ügyeskedés
A kiszolgálóbb személyzet mai és jövendőbeli prioritását a lélek valódi emberének, az írónak stb. a folyamatos ügyeskedése ellensúlyozhatja. A madarak „ballasztja” az én ügyetlenkedésemet határozta meg, most már egy életre. (Lukratív ösztöndíjak, utazások stb. elutasítása; ami mostanság így jut, tudott jutni nekem: morzsák. Áldozatok. De nem hiába.)

Ahogy 1979-ben, mondjuk, „ellenem döntöttek”, és ez azután érezhető is volt, ilyen határozottsággal, sőt, döntöttem én 1978-ban már Szpéró és Samu mellett: nincs DAAD ösztöndíj-megpályázás etc. A „rendszer” kulturális politikájának egyetlen felajánlott „külföldezését” sem fogadtam el. Életünk itthon akkoriban sokkal zártabb volt ily szempontból. Hogy „az utazásokkal”, Szpéró halála után – Szpéró volt első megmaradt madarunk, a „jelkép” sokáig, másoknak – feleségem józansága döntött: megy el az élet, így soha semmiből semmi nem lesz, nekivágni. Ezt, az utazósdit, csak külön csinálhattuk. Gyereket lehet nagymamára bízni, így tartott madarakat, mint a mieink, senkire.

A kilencvenes évek elején, hogy Samu is meghalt, Alíz maradt a karizmatikus madár, a sántácska kalitkaveréb, az én nagy barátném. Halála után most, pár hónapja, két új madarunk adódott, egyikük szabadon repked. Új Szpéró. Az utazósdi kifáradt nálam. Feleségem öreg kutyánk miatt csak vidékre jár, persze, a kutyával. Én jószerén csak – szerény, rövid – meghívásokat fogadok el. Bár a madarakkal is „kijjebb fáradt” a dolog.

Megy el az élet. Ez nekem 2000 és utóvidéke.

Értékelésekről volt szó. Mi ér többet. Kik járnak jobban. Mely emberkategóriája a szellemnek, hogy: eleve biztosíthatja magának azokat a kiindulásokat, melyekért nekem egy mind nehezebb piacon kell megküzdenem, keserves gépmunkát kell végeznem. Mik az értéktényezők? A tarkaságot honoráló jónép nem. A szavakat mind idézőjelben értsük. Az „echtli értelmiség”? Nem tudom. Divatszavaik – mánia, destruktivitás, valahol, amúgy stb., hogy jól keverjem – távoliak tőlem. Ők több Derridát, Habermas-t stb. olvastak, mint én de Staëlt, Beuyst, Michaux-t, Dubuffet-t, Wols-t, Artaud-t, talán Wittgensteinnél találkozunk.

Egyoldalúságok.

Az ilyesmiből eredeztetett érdekszempont is hozza: ma már nem kell egymást szeretni. Az ember alig is küldöz könyveket, mint rég. A könyvek emelkedő árait is felpanaszolják íróbarátaim. Nem tudnak megvenni engem, én se őket, küldözgetünk rossz lelkiismerettel „azért”…
szerencsés alkatok
Azt a szót, hogy „szervesség”, ne kerüljük. A jelentését ne, 2000 után sem. Azt jelenti, egyebek között: nem divatot, ráérzést, udvartartásokat etc. követ az irály, az írói mű, művek sora. Belülről alakul. Tőlem messze eltérő, szerencsés alkatok életművében is látom ezt, jó. Nálam az évek, túl hevesen is olykor? – változásokat hoznak, látványosakat. Aki négy éve olvasott tőlem valamit, nem tud rólam. Mégis: a legközelebbieket is „figyelmeztetnem” kell: nem muszáj! de ha rólam akarsz tudni, kérlek, kérlek, olvasd el a Balkon, aztán a Liget, a Holmi, az ÉS, a 2000 ilyen és ilyen számát. Legalább 3-at. Ott vagyok én. A te nagybecsű barátod, aki helyetted akkor – és versa – érintkezhetne egy kocsmai ürgével is, mint Ottlik a kései éveiben, ha igazak e beszámolók; mélyek – – –

A te állítólagosan nagybecsű barátod neked már csak egy hallomás stb. Ez mind a lélek ölődése. Pénz és idő hiánya, átszokások. Információ az élmény helyett. Ez be lett adva a világnak.(4) Csekély horizontú techno slágerszerző feltalálók világműve. Persze, hogy előny „közben” a centralizált technika.

Tehát: a centralizáció elvont elemeinek elfogadása – hitelkártya, fax, Európa-szerte sportfogadás. égi csatornák – elfogadása, mint csapból a vízé, de nem jelentősebbként. Örök vita, persze: a biciklis veszélyeztesse-é terrénumán a gyalogost, vagy a biciklis féltse életét az autóstól.(5)

A lélek és a technika kérdéseire ez igen egyszerűen fordítható le.

Az „abszolút szellem” az abszolút gyalogos. A technizált szellem a biciklista. Az autós – – –

Nem az „autó” ellen mondtam. Semmi „ellen” nem lehet, nem érdemes, nincs erő beszélni a szellem, a lélek oldaláról. Úgy le vagyunk nyúzva – szellem, lélek – az épp hogy fennmaradás kívánalmaival.
Működnek beleim
Egészség. 2000-re 62 éves leszek. Minden alkalommal „utána nézek”: hát kijött. Működnek beleim. L. József Attila nagy verse. De az egészség mire jó? 58 éve őrzöm, pár kis műtéttel, főleg fogak, némi romlással, az egészségemet. A halálra.

Antonin Artaud 52 évet élt, 47-et húzott le egy fertőző agyhártyagyulladás csontkiszárító, idegroncsoló, köztörvényesnek nevezett őrültséget is rá-ráhozó következményeivel. A hamar árvaságra jutott, Leninék elől menekült balti báró, a kolorista géniusz, a tetszetősnek is tetszetős művű de Staël 4 gyerek, szép új feleség, Amerika festői meghódítása „mellől”, ebből ugrott ki egy ködös márciusi napon, nagy álmatlanságok és ki tudja, mik után az antibes-i műterem teraszáról a halálba. 40 éves alig múlt. Van a nagy és kis számok szórása is, nemcsak a kategorizálás, a várhatóság.

Őrződik v. elmúlik egészségem a 2000-es években, feleségemmel 32. éve élünk együtt, egyikünk előbb fog meghalni, ez nem távolabbi, ez közelebbi dolog.

Pénzt fogok keresni, ha tudok, számolgatni fogom, mikor mennyit kell, mennyi elég, vagy nagystílű leszek, el-elengedem magam.

Kiderítettem, hogy megírtam könyveimet, megírtam azt, amit az életanyagommal összehoztam, ami a dolgom volt. Egyre-másra kiderül (majd), mi mindent kell még. Ez halálig megy. Vagy a kassákos, krúdys megrokkanásig. Csak pár nevet. Ottlik. Pilinszky. Nemes Nagy. Az én mestereim közül.

Hogy új madár van, a Totyi: lehet nélküle, madár nélkül, ha madaras lettél, de minek? Valami fénytörést ad, ködöt a dolgok köré, ahogy azokat érdemesebb akkor csinálni, elfogadni. Miért csak én tegyek eleget mindig mindenféléknek, mi az ellenjátékom, miért élek? A madárért, az együttlétért.

Játékmedvéink könyvekké is váltak, ismerősei az emberek kis részének. A madarak meghalnak, a medvék, Dömiék, Főmedvémék: kire maradnak? Ezt 1978 óta értékelem, nincs megoldása. Van, aki nevet ezen, legyint rajta, de ha nem is: más a gondja. Nem egészségesebb-é, latolgattuk még 1960 táján, a „nyugati modell”, ahol az írók alig is ismerik egymást (ma is így van? vagy összekényszerítőlegesek az anyagiak miatt szükséges, médiák miatt evidens találkozók, fesztiválok stb.?). Mint hogy én azt várjam, kit mi szólít meg a mondókámból etc. Engem viszont érdekel, „ők” mit mondanak. Hátha őket is érdekli, irritálja stb. ez? De ha egyszer nem szeretem, ha megindítanak, mert valami mesterkéltért kezdek remegni… A madár nem az? Az irodalom, hm? De ha nincs semmi ilyen, mi marad? Lángos?
a szellem emberei
Folytatni? Abbahagyni? Másolom céduláimról. A kerékpárosok 30-valahány évesen abbahagyják. Labdarúgókapusok 40-42… mezőnyjátékosok fiatalabban fejezik be. S így tovább. A szellem emberei viszont… na ja, a szellem. Tanítani, ez nekem kimaradt aztán. Mennyi előnnyel jár. De a kötöttség. Már nem. 1971 óta vagyok „szabad, mint a rab”. Most már akkor ez.

Válthat azonban egy kardvívó, egy sportriporter: ügyvéd lesz belőle, szórakoztató osztály vezetője; válthat a lovas: edző lesz, sőt, autóversenyző. A nyomorult irodalmi abszolútum, igen, az abszolútum mellett én az újságba-írásnak sem látom ma már több lehetőségét a magam számára, mint amit – viszonylag bőséggel – gyakorlok. Nem látok semmiféle gyakorlati helyet, lehetőséget, amit ki ne pipáltam volna, amit lehetetlennek ne találtam volna már.

A lehetőségek köre, ha így maradna, még elegendő. De sokszor majdnem a nullára csappant. Ez megint elkövetkezhet.

Lesz-e új értékrend? Igaz-e, hogy „töménytelen új arc” van, új értékjelleg, és ezeknek nem támadott több hely, gyorsan kijjebb kell szorítani hát a régebbieket? A halottakat. L. Ottlik lejjebb-értékelése, Kálnokyé, Weöres feledés-felé taszítása… harmadlagos tehetségek javára.

Miért volt eleve nehéz nekem ez a század-harmad, az utolsó? 1938-as születésű ember, számolunk kicsit? – egy ilyen ember telibe kapta a Rákosi-dolgot, a Kádár-ügye kezdő legvadabbját, holott akkor pompás könyvek is jelentek meg, de már „régebbiektől”. Jött a szorgalom, bármi szívtelen szorgalom lehetőségének korszaka. Jött a szabadulás, 1989, mondjuk, egy durvuló, finomtalanabb kor szabad-szabados teljuralmával, hajszálcsöves áthatásával.

A régi rossz korszakban megvoltak a beltenyészet-lehetőségek. Ma nincs tőkeerős, ízléserős polgárság, mely a művészet hordozója lehetne. Ugyanakkor a művész-túltermelődés előző-rendbéli bajai is itt vannak. Kinek kéne abbahagynia? A java hagyna abba, kedvetlenül. Nem tudom, a javába tartozom-e, de igen sok publikálási „fórumom” engem kér, nyomorultat, maradnék: helyemre olyanok jönnének, akik helyett jobb vagyok „én”. Hát furcsa.
nem itteni szülött
Helyzetemet eleve nehezítette, hogy én nem itteni szülött vagyok. Most ha azt az „X-aktaságot”, a felszínes bulvár-alját elhagyjuk is, hogy talán madár voltam „egykor”, vagy „arra készít valami erő”, az ilyesmi kívülem esik… de akkor is: a 45 utáni világ a kettősségre tanított meg sokunkat, és az 56 utáni „világnak” sem volt személyes, korrespondáló mondandónk. Az a – szűk? – réteg, melyhez tartozom, még ellenállni sem akart, mert szarba nem nyúlunk, nem létezővel nem hadakozunk, a szellem élése rengeteg energiát visz el… a politikát ösztönösen az arra termettekre hagytuk, hagytam. Kialakult így, nem jeltelen – jeles! – erőkből is, egy politizáló irodalmosdi, irodalom, s ez a másmilyenek esélyeit túlsúlyával eleve rontotta, rontja. Kár erről több szót. Nehézség még, hogy amit írok, állítólag „nehéz”. Szerintem a közeg színvonala süllyedt. Azután: nem tartozom szorosabban sehova, lazán is alig. Továbbá: változik a kor, „az emberek keveset olvasnak” etc.

Az 1989-es „felszabadulás” – brr! – nekem nagyon sokat adott. Végre én is kijjebb nyitottam, a magam módján, a szám. Természetesebben érzem magam. Maradjon így.

Könyveim, az eltervezettek, a mostanság elkészültek – érdekes! – mind csak 1999-ig mutatnak. Ám ahogy „újságos felőlem éhen halhatna”, azért közben mégis veszek lapot néha, fogok húzni nyilván írói „lapot” is a pakliból, tovább. Van pár kötetnyi matéria, 1985-től 1988-ig írt dolgok: sorsuk mi lesz? Nem is mind olyan reménytelenül vastag. 200-200-200 oldalas Nat Roidok. Talán eljön neo-érdekességük ideje. Rendezni kellene rajzos ügyeimet is, az „amatőr” munkákat. De ezek itt kisszerű fontolgatásnak hatnak, gondolom.

Mi lesz a világból a 2000-es években? Attól, hogy „2000” – semmi. S ahogy ma Veres Péter nem lehetne hadügyminiszter, az idevágó szakirodalomból és állandó (bulvár) folytatásából jobban megtudja a Kegyes.

Totyival, a szabadon élő verébbel minden nap külön megoldandó. Életveszélyesen él, mert bizalmas együttesben velünk. Sőt, kutyánkkal. A kutyára ő a veszélyes, a kutya csak aztán lehet őrá. Csutora, Rudi él-e három évtizedben is? Mint Samu. Itt említendő: „a 2000-es év” még nem a harmadik évezred. Jóllehet az a nevezetesebb, a kerek számú. Ott valami számolás csak véget ér. Semmi kétség, parányi poénje, érdekessége van az életnek, hogy mi írjuk majd az új évezred „rendszámát”. Több aligha. Folytatódik Magyarországon egy – szélesedő – réteg természetes, egészséges, jómódú életvitele. Fokozódik más rétegek lecsúszása, sok millió ember mélyrepülés-féléje. Gondoljuk meg, mit tehet „a vezetés”, az elit? A Nyugat határoz meg bennünket ezután, ez ellen tenni nem lehet. Ha nem Harbangyunszki Szaniszló a vezetés feje, de Kis Pál, avagy Gurbach Guidó, netán Prucs Barangó, Csudy Ludomír… ma ez mindegy. S miért adná fel, vezető, előnyös pozícióját az elit, a nyomoroncokért, netán a lélekért, a szellemért. Nem bűn az… Fel se adhatná. Objektív folyamatokba kerültünk. Kit válassz? Ugyan.
amíg hagyják, amíg lehet
Csak bámultam, mikor Ottlik Gyöngyi 1970 körül azt mondta: „szabadfoglalkozásúnak lenni… amíg ez lehetséges”. Vagy feleségem a 80-as évek elején: „amíg hagyják, amíg lehet”- könyveket kiadnom, pénzt keresnem. Keszthelyi Rezső szerkesztőm sem mondott mást. Hallgatom a rádiót, ahogy az értékes kiadványok helyét elfoglalják a silányok. Az író, ha több könyvet ad ki, a magyar könyvpiacon, hallom épp, kell, hogy megjelenjen, ahol, hallom, a tudományos ismeretterjesztő kategóriában 90% a silány! De még az értékes munkák is csicsás címekkel kénytelenek hivalkodni. Hogy „odafigyeljenek” rájuk egyáltalán. Az író, folytatom az abbahagyott mondatot – ideges ne legyek! –, önmaga esélyét rontja egy kiműveltnek nem mondható közegben, ahol ugyanaz az emberiség vásárolná őt, de unja is szegény a szegényt, nem szélesedik a réteg… önmagad ellensége vagy, író, ha szaporázod, és ha természeted ilyen lenne, hogy többet írsz, nem mindig kristályosan …

A könyvpiac, a könyvpiac, hallom. Abba kell hagynom. Ezt más is elmondhatja helyettem. Másutt viszont elsóztam valamit, ami ide is kívánkozna. Ha most 60 éves leszek, hátra lehet, mondjuk, 15 évem. Mondjuk. Akkor az életem 1/5 része van hátra. Ha madárkáinkkal hajnali 5-kor kelek, fenn vagyok este 9-ig, az 16 óra. Ennek ötöde: 3 óra 12 perc. Ekképp: ez nem fogható fel, nem érzékelhető, mi az ,,1/5”, a ,,15 év”. De hogy egy napra átültetve: ekképp, mondom: hajnali 5 után 18 óra 12 percig élek. Vagy este 9 előtt most 5 óra 48 percnél tartok, 9-kor meghalok. Vicc még, a rádióból, amit állítólag nem hallgatok: 1914-ben jelent meg, hallom, a magyar füvészkertről az utolsó könyv, helyette idegen tájak „huszonhatodrangú növényritkaságairól” sok mű. Így kell élnünk. Kell próbálni mégis és mégis és egyre. Nincs más ma se. (Mándy)

*

„A madár nem is tudja, hiszen ő a természet, mily természetfölöttien szereted – vagy tudja? Vagy mindegy?”

Ismeretlen

* *

Tehát többismeretlenes egyenletek, de mindig x az ismeretlen. IGZAKTA, ahogy írni próbáltam, hogy ti. madár lettem volna valaha, vagy majd leszek. De: hogy a Totyi most a vállamra töppen, röppen, tottyan: és nem az van, hogy elrepül a kis cimboráihoz, mert a Royal 200-hoz ültem, ez jó. Ez válasz tőle, bár nem így adja, válasz arra, hogy a tollat fújtam a tarkóján, ide-oda száguldott két kezem közt, száguldhatott, rághatta most miatta újra mosott hajamat, nem a mosatlant, és hogy 1956 februárja, a nagymamám temetése óta, amikor rádöbbentem, 17 évesen, kopaszodni fogok, még mindig van annyi hajam, haha, hogy ő fürdik benne. Mit hoz ehhez képest a harmadik évezred?

Valamint: guggolok a hallban, régi folyóiratok közt, hagyom őt kis cimboráival, azaz „közt” strabancolni, és egy jambikus sort olvasok a Holdról, Figaró… és feldúl, miért nem fordították jambusban, hiszen oly egyszerű, mi sem „-bb”: Ezüst fáklyát nem lobbant még a Hold; netán: A Hold ezüst fáklyája nem lobog még etc. Gyógyíthatatlanul költő vagyok, a próza laza dolog, ki tudja, mi az, lásd Ottlik, Próza. Mondom barátomnak-ottlikságban-is, az, hogy valakinek a prózájára vevők vagyunk, tisztára véletlen. Azok a bridzsfeladványok, melyeken Ottlik dolgozott, már messzebbi csillagok, vagy társnéddal 27 évig játszani egy pontosan könyvelt Koala Kártyabajnokságot, vagy hét évig kb. vesztés nélkül lovizni idegenben. De a vers: érthető abszolútum. Csak az emberek nem is akarnak rápontosulni. A harmadik évezred vissza fogja hozni a jobb igényt; ha valamiért, hát a madarakért és ezért akarok soká, nagyon soká élni. És amit az ember nyüstöl, nem destruktivitásból teszi, hanem „ember az igazi konstruktív”, nihilizmusát azonnal félreröppenti egy pár madárszárny, és nem mánia, ami valakire rá lett róva, költészetként (prózaként). Társaim legnagyobb része nem olyan idegen nekem, mint vagyok nekik. Látni vélem, megtették dolgukat, én a mennyországuk vagyok ezzel.

Ők sem poklaim, lásd „a pokol- mások”.

Mások, egyszerűen: a mások.

Pokolért a mások a rendszerek kölcsönzőibe járnak.
eléggé átmeneti
Nekem pedig ez úgy van, mint akinek ez eléggé átmeneti, ehhez képest részletre legyötört lét volt, ember-alakomban a Földön: hogy ha egy hülyeségbe beletörtek már, ne akarnák, hogy egy másikba is.

De a pokol mások által az egyik embernek épp az, hogy a másiknak ez a megvalósult, földre szállt mennyország.

Ehhez képest csak végig lehet dőlni egy rézsűn, szádban fűszállal, el lehet aludni. Ha valaki közben bizton őriz.

Ezt már erre mifelénk nem lehet Istenre bízni.

Ez a hit ekképp joggal kihal.

De szintén vissza fog térni.

Két-háromszáz év múlva a Vész Angyala perzselve, pusztítva, fosztva jár. S „én” mint szárnyon madár, hullákat „rablok”.

Vagy kendermagos vadlúd leszel, mondja józan barátom, akinek ez utóbbi vadszamárságot mesélem.

S milyen furcsa, napok óta képtelen vagyok húst enni. Csak almát, szilvát, sajtot, krumplit, csibehúrt, taposófüvet, hársfalevelet. Szép kilátások! Éljek inkább soká.

A VISSZASZÁMLÁLÁS című beszélgetőkönyvbe készült írás

felső kép | Stuart Ash, flickr.com