Báthori Csaba

ÚGY TŰNNEK, TELNEK

2003 május

ÚGY TŰNNEK, TELNEK

Reggel, amikor a kakas a régit
újra mondja, szótlan fellapozom
érzelmeimet: gyarapodik a
feltöltött terület. Lenn, az iszapban,
a viszolygás és felejtés közötti
sávban jeges meddőhányók lapulnak.
Anyám tűárnya örökre kifejlik a
férfiként elszenvedett szenvedélyek

falfirkái alól. Ez a megálló
mindenkor rebbenő szeszélyem
metszéspontja. Arrébb zsúfolt harag
rönkjei hűsölnek sír-mozdulatlan
a napszítta, porlepte partokon:
nem súgnak sem bosszút, sem megbocsátást.
A harag holt teher, majd csak a nemlét
savai oldják szét, a másvilági

össztűz. A fázékony, vattacukor
szösz ködök, a lomhán gomolyodó
örömök egymást takarva vacognak:
még a derű, még ő sem adhat választ
hosszú kérdéseinkre. A boldogság
falanszter-pillanat. Csak virághagyma
és hidegfűtés az emlékezetnek, –
a mámor böjtje és bosszúja a remény.

Zúzalékok, forgácsok, illó törmelékek:
mellőzés ellenanyagai és
árulás ostyába rejtett pora
és egyéb lesben álló tűz tekintet –
egy merő élet fordítva vetíti
fekete-fehérjét eszméletedre,
hogy egy helyben futásra bírjon
és elkeverje sejtjeiddel a

rideg bizakodást a bontatlan
napokban. Elveszti vegyjelét minden
érzés, mire a nagy gázlókhoz érsz:
önpusztításod csak a büszkeségnek
tápláléka, és már álmaid is
bosszút állnak a végső torkolatban.
A törzs nem ott hasad, ahova ütsz,
s épp ahogy tűnnek, úgy telnek az évek.

kép | shutterstock.com