Az író leadta a kéziratot. Személyesen vitte el a kiadóhoz, „kézbe adta”. Ez volt az egyetlen kézbesítési mód, ami megnyugtatta, és azt gondolta, a teljes hónapnyi bizonytalankodás, a kínzó tépelődések után megérdemli a fesztelen imbolygást az utcán, lötyögést a kényelmesre taposott, fekete cipőjében. Nem kell másik cipő! Miért kellene?
A padon elpilledt, el is bóbiskolt, de a padka egyre szűkebb lett, kiszálkásodott, nyújtózkodott alatta, mintha le akarná vetni magáról. Erre aztán ripsz-ropsz kieresztette a csápjait, hogy új témát keressen, ami majd kedves lesz hozzá, melléje ül a téren, ölébe kuporodik, sétál és hallgat vele. Két antennaszerű tapogatószerv nyúlt ki az orrából, kettő a füléből, és a földet is pásztázta már valami tapintyú, ami láthatatlan fonállal valahogy a gyomra köré tekeredett, hogy szükség esetén könnyedén húzhassa maga után.
nem novellába való
Megtorpant. A felszerelés kis híján beleakadt egy tolókocsiba… Egy koldusba. Az alsó fele hiányzott ugyan, de gurult, gurult tovább. Már meg volt írva. Ekkor megsúrolta egy öreg néni arcát, aki egyetlen zsemlével jött ki a boltból, pedig kettőt szeretett volna enni, ám azonnal látta, hogy az idős hölgy újságcikkbe, és nem novellába való. Engedte, araszoljon csak tovább. Végül is hiába van jó felszerelésed, ha nincs szerencséd. Hazament. Mára ennyi.
A bérház földszintjén lévő egyetlen lakás világoskékre mázolt ajtaján, annak is a kilincsén rózsacsokor lógott. A kókadt, sárga virágok a hamvasztó melegben nem tudták fenntartani fejüket, szirmaikat a koszos lábtörlőre ejtették. Meghalt a kisasszony.
„Lehetetlen”, mondogatták a ház lakói. Túl fiatal volt a halálhoz. Túl magas, szálfa-egyenes. Úgy gondolták, hogy az elmúlás előtt, ha kicsit is, de meg kell görnyedni, mintegy beleegyezésként a dologba. „Hihetetlen”, rémült meg az író. Mindig futott a kisasszony után. A sétáit úgy alakította, hogy véletlenül szembekerüljön vele az utcán, és széles, meghajlásos köszönéseket táncolt el színe előtt, hogy a járókelők felfigyeltek, de a hölgynek szeme se rebbent, bár a szemét senki se látta, mert óriási, fekete napszemüvegek mögé rejtette. Ezeket a különös, sokszor szívalakú, néha kövecskékkel kirakott napszemüvegeket álarc helyett hordta, mintha az egész világ óriási maszkabál volna, ahol nem tudhatjuk meg, ki kicsoda. Hát az ő kilétéről aztán igazán senki nem sejthetett semmit. Hangtalanul járt-kelt, gőgösen és szomorúan, mint egy elkeveredett germán istennő, aki kipottyant a Nibelung-gyűrűből.
„Most aztán utolértelek”, fújtatott az író, és úgy érezte, hosszú futásból érkezett. Hozzám tartozol majd, mert én leszek az, aki megírlak; semmi más módod nem lehet a további létezésre. Magamon kívül nem ismerek olyan barmot, aki csak egyetlen percet is szánna rád, amilyen részvétlenül és utálatosan viszonyultál az emberekhez, az utcához, és a mellettünk lévő, gyönyörű parkhoz is, ahol több fát megbántottál… Te nem tudnál átölelni egy kétszáz éves fát, ugye? Több lehetsz magad is, mint kétszáz esztendős! Hány éves vagy? A macskák hétszer élnek. Macska volnál? Matildnak hívnak. A nevedet a postaládádról olvastam le. Ez az igazi neved?
Durva mozdulattal kirántotta a csatot, ami Matild haját a fejtetőn kontyba fogta. Régi ábrándja volt ez, már-már fantazmagória. Látni akarta, ahogy a fekete hajzuhatag elszabadul. Végre! A haj hullámokat vetett, ahogy sötéten lezuhant. Fényes, koromfekete függönyként fedte el a képet a szeme elől. Eltakarta a kisasszony arcát, aztán lassan-lassan eltörölte egész alakját, belemosta a semmibe. „Hát így nem lehet dolgozni!” Ebbe a rettenetes feketeségbe burkolózott. Ezt ő át nem viszi, ezen nem tud áttörni. Ráadásul nem is rendes sötétség, nem erdő mélyi, nem a csillagtalan, nyári égről való, hanem különleges állagú, mint az örök világosság, csak ellenkezőleg. Feladja. Hiába talál rád a szerencse, ha még egy órára sem marad veled.
ki tehette oda?
A kisasszony édesanyja leoldotta a hervadt csokrot a kilincsről – ki tehette oda? –, kiment a folyosó udvarra nyíló ajtaján, és a szemétbe dobta, ami közvetlenül a kisasszony ablaka előtti gyűjtőben volt. Találgatták a házban, vajon miért vásárolt Matild szemétre néző lakást, mikor a szóbeszéd szerint az apja igen gazdag volt, vezérigazgató-helyettes. Ő maga a társtulajdonosok utolsó gyűlésén azt kérte, fessék újjá a szeméttároló házikó ajtaját. És kékre. Világoskékre. Ezt feljegyezték. „A festést most már meg kell oldani, ha kell, ki kell harcolni” – gondolta az író –, mert a kérés utolsó kívánság lett. Szóval kékre.
Mikor az anya bement az ajtón, Leó – mert baráti körben, ha létezett volna ilyen kör, így hívták az írót – elrohant a sarki virágüzletbe, és újabb, most már friss rózsacsokorral csengetett be.
– Mi történik itt? Sírt csinálnak a lakásból? – hápogott az asszony. – Ha érdekelné, hát most már én lakom itt. A lányomat rendesen eltemettük.
– Gondoltuk… – bólogatott az író. – Azt is gondoltuk, hogy elhamvasztották. De a legutolsó divat szerint a hamvakat szétfújják a levegőbe, és őt, aki mindig olyan divatos volt, már biztosan szétfújták. A ház lakóival együtt azt gondoltuk tehát, hogy talán itt állítunk emléket neki, a kilincsen, mármint a rózsákkal. Ugye, az előző csokor elhervadt?…
– Nem szokásunk szélbe szórni a családtagokat! – húzta ki magát az anya. – Családi kriptánk van Val d’ Oise-ban. Ott nyugszik az édesapja mellett. Ha ugyan nyugszik, és nem a saját sötét lelkében kóborol. Megölte a testvérét. Lelőtte. Attól kezdve belső féreg rágta éjjel is, nappal is. Az orvosok ráknak mondták a megveszekedett pondrót, ami végül is villámgyorsan átrohant rajta, mint a tűz, és elégette belsejét. Isten irgalmazzon az én szegény gyermekeimnek…
Sírt.
Az író azt hitte, megbolondul. Feszült a feje. Ilyen hatalmas témával még életében nem találkozott! És éppen ma, amikor a szerkesztő kezébe adhatta a kéziratot! Azonnal felajánlotta az anyának, hogy megírja az egész történetet.
– Mennyi?
– Mi mennyi?
– Mennyiért írná meg? Ugyanis nem lennék ellene, mert a gyermekekről nincs fényképünk. Rettenetesen szerették egymást. Szerelemmel. Persze, ezt életük árán is titkolták. Közös képet nem akartak, pedig az apjuk könyörgött érte. Úgy érezték, mindent megtud róluk, ha a fotóra néz. De az nem az ő képmása, állította mindkettő, amiről hiányzik a másik… Egy kikötésem azonban volna… Hogy nagyon szépek legyenek a festményen. Mert nagyon szépek voltak.
– Nem lesz itt festmény – nyögte Leó, és egészen lesoványodott az arca. – Nem vagyok festő, csak egyszerű író.
– Tudom. Festőt nem is kérnék, mert annak munka közben állandóan bámulnia kell az anyagot, s az lehetetlen. Csak író tud látatlanban festeni.
Ez tetszett. Szóval látatlanban. Az anya meg haladt tovább.
– Legjobb volna, ha az imádott provinsi várkastélyukban, mégpedig lovon ábrázolná őket. A lovaglás volt a lételemük. Matild alá fekete patást kellene adni, csak vigyázzon, hogy a szőre vakítóan fényes legyen. Andreas meg kecses, fehér paripát kapjon, az se baj, ha szárnyakat rak rá, mint a Pegazusra, s nem zavaró, ha kicsit fölemelkedik a levegőbe.
Az író gyorsan megírta a lovat. Fényes, arany szemeket rakott bele. Jól eltalálta. Ha pislogott, letörölte, ha csipázott, kitörölte, aztán az anya agyszüleményét követve egyenesen a provinsi várhoz utazott. Másfél órás vonatút Párizstól. Kibámult a tájra, és a történetre gondolt. A 13. században vagyunk, a híres-nevezetes IV. Thibaud visszatért a keresztes hadjáratból, de még le kell győznie Tvorakot és seregét, hogy teljes legyen a diadalmas herce-hurca. A játékban, amely ezt a kalandot idézte, Andreas az egyik, Matild a másik csapatban alakította a harcost, és amikor a lány a testvérére lőtt, a fiú összeesett, lezuhant a lóról, és kiömlő, piros vérével összevissza pirosította a hófehér kancát. Ki cserélhette ki a vaktöltényt valódi golyóra? Talán a fiú, hogy véget vessen szégyenteljes kalandjuknak, és a nővére kezétől pusztuljon? Ez túl romantikus, sőt limonádé! Giccs! Ezt akkor sem lehet megírni, ha netán így történt. Minden kornak megvan a maga ízlése. Ha a várban megtudja, hogy így történt, az írásból akkor is kihúzza… Be se írja! De mi legyen helyette? Ki ölte meg? Egy őrült vetélytárs?
pár morzsányi magyarázat
A provinsi vár pontosan úgy festett, ahogy az anya leírta. Sötétedett. Kő kövön. Leó keringett körülötte, remélve, hogy legalább egy lőrést talál valahol, ahova beveheti magát, és legalább pár morzsányi magyarázatot kap a történetről, amelyet cipelt. Az ötödik kör közepén ágyúlék méretű ablakféléből fény vetődött rá. Ezt a sárgás fényt célozta és dobta meg egy kővel.
Előtűnt a mester, lövészmester vagy házmester, és az író kérésére elmondta, hogy itt rendszeresen lovasjátékokat rendeznek korhű díszletekben, vértekkel és nyilakkal és pajzsokkal, és soha semmiféle haláleset nem történt és nem is történhetett, hiszen életlen kardokkal és tompa lándzsákkal megy a játék. Nem értette, miféle revolverről és töltényekről beszélnek, hiszen az előadások hűen tükrözik a középkori viadalokat. Hol volt akkor még a revolver? Emlékezett Matildra és Andreasra, gyönyörű párnak nevezte őket, de nem tudta, hogy testvérek voltak-e vagy partnerek. Kétségtelen, egyszer a fiú rosszul ugratott, és leesett a pejről, de mindössze könnyű ínrándulást szenvedett. A biztonság kedvéért elvitték kivizsgálásra… Igaz, azóta nem iratkozott fel versenyre… Ez csak most jut eszébe, hirtelen… Igen, valaki azt mesélte, de csak később, hogy valami vérmérgezésfélét kapott. Azt pedig nem itt kapta, gondolhatja az író úr. Húsz éve működünk, de itt még soha senki nem kapott vérmérgezést. Itt mindenki mindig csak boldog volt… Aranykönyvünk is van! Ha az író úr kívánja, ma este megnézhet egy viadalt. Szerencséje van, mert épp tűzvágta lesz, amelyet csak kétszer rendezünk évente, kizárólag augusztusban… A csillagháló miatt! Az augusztusi csillagok úgy sziporkáznak az égen, hogy meghatározó szerepük van a fénykavalkád kialakításában, mert mi ugye, csak a földet tudjuk bevilágítani, még akkor is, ha bevetjük az óriásgyertyáinkat.
Leó az első sorban kapott helyet, egy fapad közepén. Körülötte csendben várakozó nézők, felette a megnyugtatóan pislogó bársonyos ég.
A tűzbokréták hirtelen gyúltak ki előtte, mintha a földből törtek volna fel, mintha a pokol tüze fröcskölődne szét és föl, föl az égig. Tűzcsóvák. S akkor berontottak a lovak, fáklyák és szikrázó tűzkarikák közt nyerítve-táncolva, dictum-factum. Feldübörgött a zene. Leót elragadták a hangok és fények, úgy érezte, felemelkedik a helyéről. Görcsösen szorította a pad alsó lécét. Látta Matildot, amint nyargal fényes szőrű, fekete lován. Kibontott hajában fehér virágkoszorú a 13. század divatja szerint… Szédült. Megjelent előtte két férfi. Egy alacsony műtősapkás, és egy köznapian öltözött ember, talán rendőrféle, de karszalag nélkül. Baleset történt.
Az író ekkor felugrott – vagy leugrott – a padról, berohant a porondra, letépte a lóról Matildot, lerántotta a földre, ráfeküdt, és azt lihegte: „Megvagy, megtaláltalak, megvédelek.”
nem tapostak agyon senkit
A ló gyengéden fejberúgta, aztán ügyesen hátrált. Cirkuszi lovak voltak ezek, nem tapostak agyon senkit. A rendezők kihámozták a lovásznőt az író teste alól és betámogatták a kulisszák mögé. „És miért hívott engem Matildnak?!” – ismételgette a nő, hogy már mindenki majd’ megőrült a kérdéstől, de senki sem tudott válaszolni.
Leo a várban ébredt, a házmester vagy lovászmester szobájában. A helyzethez illően lópokróccal volt betakarva. Levest kapott, krumplival és tésztával, pedig reggel volt. Azt mondták, egy-két napig pihennie kell, aztán hazamehet.
– Mi a fenének jött ide maga, író úr? – kérdezte a vármester. – Talán a lovakról akart írni?
– Igen – rebegte Leó.
– Nem való magának a ló… Fogjon inkább békát! Balra van a kút, a Saint Jacques torony mellett. Pihenjen, sétálgasson a parkban, és fogjon békát.
A gyönyörűen megmunkált gótikus torony oldalán agyondíszített, ici-pici emberkék csúsztak lefelé, kapaszkodtak fölfelé. A több évszázados erőlködés közepette lassan belepte őket a moha és békákhoz hasonlítottak. „Hát igen” – gondolta az író.
A békák a kút káváján napoztak. Tudta, hogy gúnyból tanácsolták neki, fogjon békákat, de megtetszett az ötlet. Szép volna, ha élő emléket vinne az anyának arról a helyről, ahol a gyermekek boldogok voltak. Ez volt az egyetlen pont, ami a történetben igaznak bizonyult. A párizsi kisállatkereskedésben majd szépen becsomagolják, fényes tasakba teszik, masnit kötnek rá.
A fehéregér ketrecet ajánlgatták, de ő a papagájkalitkát vette meg, mert abban csengő is volt. A béka akkor csengethetett, amikor akart.
– Jó egy ilyen élő emlék – mondta az anya. – Magány ellen is hasznos.
Az író munkáját betették a családi fényképalbumba.
– Nem sikerült valami jól – szabadkozott Leó.
– Dehát csak jobb, mint a semmi.
– Azt nem tudom.
Amikor becsukta az ajtót, a béka már az anya vállán ült. Majd meglátogatom őket néha, gondolta.