TÜSZŐS MANDULAGYULLADÁS

Moziban volt a barátnőjével. Mussolini csatlakozott Hitlerhez, ez meghosszabbítja a háborút. Otthon levél várta, hogy az öccse nagyon beteg, a „nagyon” aláhúzva. „Nem lehet – gondolta –, hiszen tegnapelőtt még semmi baja sem volt.” A lépcsőházban barátságosan köszönt egy ismerősének, de az utcán már szaladt. Laci nem messze lakott, az utcáról látta szobája ablakát, halvány fény szűrődött ki. Magda, Laci felesége szorosan az ágy fejénél ült, és intett Évának, hogy ne jöjjön közelebb: „Ragályos”. Laci egy percre ráemelte láztól zavaros szemét, az arca nagyon keskeny volt. A balkonon ült Magda nővére, Ila. Éva kiment hozzá. Ila sírt. „Kerestelek délután, de nem voltál otthon” – mondta szipogva. „Háromszor is kerestelek.” „A hivatalban voltam” – felelte Éva, és kirobbant belőle: „Megmondanátok végre, hogy miről van szó?!” „Szepszis… Mandulagyulladástól.” Megkapaszkodott a balkon rácsában. Néhány hete, hogy meghalt egy kolléganője mandulagyulladásból eredő szepszisben. Meghűlt a strandon, és három nap alatt vége volt. Ezt mondták. „Hívtatok orvost?” „Hát mit gondolsz?” Ila sértődötten méregette. „A vőlegényem kezeli.” Éva nem ismerte Ila vőlegényét. Más orvost sem ismert. Kikeresett a telefonkönyvből egy címet és tárcsázta. Az orvos tíz perc múlva ott volt. Megvizsgálta Laci torkát, a szemreflexeit, és azt mondta, hogy a szepszist ilyen stádiumban még nem lehet konstatálni. „Ne vigyük kórházba?”, kérdezte Éva, amikor kikísérte a lépcsőhöz. „Egyelőre nem szükséges”. S mert ő hallgatott: „Ha szükségét látnám, én lennék az első, aki rábeszélné magukat.” „És az édesanyját se hívjuk Pestre?” „Ugyan kérem! Ez egyelőre szimpla mandulagyulladás, minek az anyját megijeszteni?”

Az orvos megnyugtatta. Valami gyógyszert írt fel, s Éva elment a patikába. A gyógyszerész nem tudott visszaadni. A közeli kávéházba sietett, és hívatta a főpincért, hogy felváltsa a bankjegyet. Volt már itt néhányszor. Otthonosnak és kellemesnek találta a helyet, de most, ahogy álldogált ott, a biliárdasztalok között, a számkivetettség érzése fogta el. Úgy elbátortalanodott, mintha kéregetni jött volna. A gyógyszerész derűs volt, szinte vidám. Éva úgy érezte, ha komoly volna Laci betegsége, a patikus nem lehetne ilyen. Laci engedelmesen bevette a porokat, később kihányta. Nyugtalanul forgolódott. Magda lefeküdt, már előző éjszaka is virrasztott. Azt mondta, úgy kezdődött, hogy Laci éjféltájban felébresztette. Nagyon rosszul volt, 41 fok lázat mértek, s ő felhívta Nándort, Ila vőlegényét, Nándor taxival jött, és injekciókkal lenyomta Laci lázát, a nap folyamán még kétszer itt volt, holnap délelőtt megint eljön, de azért jó, hogy Éva ezt a másik orvost is elhívta, Nándor csak injekciókat használ, bevennivaló porokat sohasem ír fel, és úgy látszik, igaza van, Laci gyomra nem bírja a porokat. De az injekcióktól is szenved. Nagy lázában kérte, ne engedje, hogy Nándor „szurkálja”, Nándor pedig azt mondta, ha nem ad injekciót, Laci meghal, mire Magda akkorát sikoltott, hogy összefutott a ház. „Ez rávall – gondolta Éva –, fontosabb neki, hogy a maga nagyjelenetét végigcsinálja, mint hogy kímélje Lacit. Hogy megijeszthette szegényt!”

látszólagos gondtalanság

Leült egy székre az asztal mellett. Az éjszaka lassan telt. Laci néha vizet kért, öblögette a torkát, és amikor kihajolt az ágyból, Éva megtámasztotta a homlokát. Laci egyszer így el is aludt, és Éva hősiesen tartotta a homlokát. Tíz percig? Egy óra hosszat? – nem tudta. Végül mégiscsak megmozdult. Laci felébredt. „Óh te szegény” – mondta Évának, és visszafeküdt. Világosodott. Megkongattak egy vaskorongot – szemben ház épült. Néhány lassú ütés, aztán szaporább, végül egyetlen hanggá folyt a kongatás, majd hirtelen abbamaradt, de ráadásul még egy súlyos, befejező ütés. „Most kezdik a munkát” – gondolta Éva, és nem tudta, 6-kor vagy 7-kor kezdenek-e az építőmunkások. Magda felébredt, reggelit főzött, leküldte Évát vajért és kenyérért. Éva telefonált a hivatalba, hogy nem mehet be, és ezzel teljesen szabaddá tette magát, nem volt más kötelessége, mint Laci egészsége. Megérkezett Nándor, injekciókat adott. Éva tőle is megkérdezte, nem kellene-e Lacit kórházba vinni. „Nem – mondta Nándor. – Itt úgy ápolják, mint egy különszobást, de a mélyen tisztelt hölgykoszorú azért lepihenhetne felváltva, mert nem néznek ki valami rózsásan.” Éva lekísérte Nándort a sarokig. Szeretett volna valami biztosat tudni. „Hát, nem valami rózsás a helyzet” – ismételgette Nándor. Szerette ezt a rózsásat. „Gyenge a szíve, folyton injekciózni kell, de hogy az injekció használ, még aránylag jó jel. Majd vérsejtszámlálást is csinálunk.” Éva elment az orvosságokért. Magdának eszébe jutott, hogy ebédelniük kellene, Éva csodálkozott, hogy ennyire kiestek a napirendből. Nagyon fáradt volt. A balkonon járt fel-alá, a munkásokat nézte, akik déli pihenőjüket tartották. Egyikük a táskájából zöldpaprikát vett elő és kenyeret, jóízűen falatozott, aztán végigterült a homokrakáson a meszesgödör mellett, és a táskát vánkosnak a feje alá tette. Éva is szeretett volna gondtalanul heverni a naptól meleg homokon. Nagyon szeretett volna. Hiába mondta magának, a látszólagos gondtalanság talán súlyos fáradtság, és ki tudja, talán beteg a felesége, vagy éhesek a gyerekei, vagy mindez együtt. Vagy más, akármi más, az élet elképzelhetetlen nyomorúságokat tud felhalmozni egyetlen ember életében, de hiába győzködte magát, a munkás irigyelnivalóan, egyszerűen és gondtalanul hevert a meleg homokon. Magda felvágottat adott ebédre és kakaót. Ütötték a vasat az építkezésen. Laci elszundított, Éva könyvvel a kezében kiült a balkonra. A címet és az írót nem nézte meg. Egy háborúból hazatért férfiról szólt a mű, akinek semmihez sem volt többé kedve, az éjszakáit átrészegeskedte és átcsavarogta valami nagyváros utcáin – mintha Berlinben történt volna. Egyszer egy züllött társaságban találkozott egy nővel, aki még várt valamit az élettől, és amikor a férfi hazakísérte, kiderült, hogy egy házban, egy emeleten, majdnem egy lakásban laknak. Nagyon szerették egymást, és nagyon boldogok voltak együtt, de a nő színésznő akart lenni, és viszonyt kezdett egy színházigazgatóval. A szerelmesétől levélben búcsúzott, és a férfi alkonyatkor egy karosszékben ült a szobájában; csak a fehér levél világított a sötétben. –

Eddig jutott Éva, amikor Nándor megérkezett, és újabb szíverősítő injekciókat adott Lacinak. Magda elment valamit intézni, Nándor is elment, és Éva egyedül maradt az öccsével. Laci jól érezte magát, vidám volt, először, mióta ez a szörnyű betegség körülötte ólálkodott, hátát megtámasztva ült az ágyában, és Magdáról beszélt. Azt mondta, türelmesnek kell lenni vele, mert nagyon különös családban nőtt fel, az apja iszákos, a verekedések otthon napirenden voltak. Ila is hisztériás, talán még hisztériásabb, mint Magda, de hát ezen sem lehet csodálkozni. Mekkorát sikított Magda reggel! Tisztában volt persze ennek a sikoltozásnak az értelmével, hiszen Magda a fülük hallatára faggatta Nándort, túléli-e Laci a betegséget. Nándor azt mondta: „Legjobb, ha mindjárt elmégy megrendelni a koporsót”. Lacinak ez nagyon tetszett. Megnyugtatta Nándor tréfálkozása. Nem is a haláltól félt, hanem hogy megmerevedik a keze vagy a lába. Az ízületei fájtak azon az éjszakán, amikor a 41 fok lázzal felébredt, és eszébe jutott a nagybátyja, aki egy izületi gyulladás után egész életére béna maradt. Éva közben úgy-ahogy rendbehozta a szobát, aztán széket tett Laci ágya mellé, és megvarrta Magda szakadt szoknyáját, amit a szék támláján talált. Mindezt anélkül, hogy igazán odafigyelt volna, mit tesz, maga is elcsodálkozott, amikor a szoknyát megfoltozva a szekrénybe akasztotta. Nem szeretett varrni, mások holmija különben sem érdekelte, de most nem tudott nyugodtan ülni, foglalkoznia kellett valamivel, amíg beszélgettek. Jobbára csak Laci beszélt, Éva félmondatokkal felelgetett, annyira értették egymást, hogy nem is kellett teljesen kimondaniok, amit gondoltak. Sötétedett. Megszólalt a gong. „Hazamennek a munkások” – gondolta Éva, és most nem irigyelte őket, mert nyugodt és tiszta volt a lelke, úgy érezte, mint egy tó vihar után. Magda hazajött, és Laci ki akart ülni a balkonra friss levegőt szívni. Jobbról-balról a vállukra támaszkodott, mindkettőjüknél jóval magasabb volt. Teljes súlyával rájuk nehezedett. Semmi erő nem volt benne. Pár percig ült csak a párnák között a nagy karosszékben, nézte az alkony aranyos felhőit, azután visszakéredzkedett az ágyba. Magda közben kisimította a lepedőt, és felverte a párnákat. Laci olyan kimerülten hanyatlott hátra, mintha rettenetesen hosszú és fárasztó útról jött volna meg. Behunyt szemmel feküdt sokáig, Nándor jött és elment, beesteledett, Éva és Magda megették a maradék felvágottat, azt hitték, Laci alszik, és akkor Laci a félhomályban világosan és egyszerűen, naivul és akaratosan, mint egy gyerek, kijelentette: „Mamát akarom!” Évának összeszorult a szíve, és a kusza, súlyos, szörnyű előérzet megint elhatalmasodott rajta. A balkonon járt fel-alá, mint egy bezárt vadállat, csakugyan, és irigyelte a munkásokat, akik békén alszanak odahaza, és időről időre eszébe jutott a férfi is, aki a sötétedő szobában egyedül maradt a fehér búcsúlevéllel. „Meg kellene tudni, mi lett vele” – gondolta, de nem volt lelke lámpát gyújtani, és a könyv keresésével zavarni Lacit, aki megint aludni látszott. Magda felöltözve feküdt az ágyon, Éva később melléje feküdt, megbeszélték, hogy éjfélig az egyik, azután a másik lesz szolgálatban, de ha Laci megmozdult, mindketten felugrottak.

tehetetlenség

Reggel felé Laci már nem tudott elaludni. „Eddig csak rosszul voltam, de most lokálisan fáj itt” – és mutatta a mája tájékát. Magda Nándorért akart menni, de Laci azt mondta, várjon még, s kezét az alacsony ágyról belelógatta a mosdótálba, hosszú, hajlékony, finom ujjaival kavargatta a vizet. „Hívjátok mégis” – mondta öt perc múlva. Nándor a szokottnál komolyabb volt. „Jó, hogy hívtak – mondta –, figyeljék, nem vértelenedik-e el az ajka, mint most; tíz óra tájban újra eljövök.” Éva táviratot fogalmazott az anyjának: jöjjön azonnal Pestre. Laci vizet kért, Magda felugrott az ágyról. „Te csak aludj!” – szólt rá Éva szigorúan, mert azt akarta, hogy Magda még pihenjen. Magda azonban félretolta, és ő adta a vizet, Laci bocsánatkérő mosollyal nézett Évára, elnéző és elnézést kérő volt a szomorú, szegény, elkínzott arca, és a szemében mintha felcsillant volna a tegnapi beszélgetés visszfénye. „Jobb, ha egyedül hagyom őket” – gondolta Éva, és elindult a postára. Közben azon tépelődött, ne menjen-e azonnal Nándorért. Megállt egy akácfa alatt, és hol a kórház, hol a posta felé fordult. Elhatározta, hogy józan lesz, és azt mondta magának, Nándor most volt fent, és 10-kor megint eljön, egy orvos csak tudja, mit tesz, de rögtön felülkerekedett benne az aggodalom: „Hiába vagyok józan, ha közben meghal az öcsém!” Nándort nem találta a munkahelyén, a gyomra reszketett, és főként az kínozta, hogy nem tudja magát elhatározni, egyáltalán nem érzi, mit kell tennie. A táviratot a főpostára vitte, nem a legközelebbi postahivatalba, talán mert csak a főposta felelt meg a hívás fontosságának. Gyalog ment, pedig felszállhatott volna egy villamosra, de amint arra gondolt, hogy hányasra is szálljon, hirtelen olyan fáradtságot, tehetetlenséget érzett, hogy nem is próbálta megfejteni az amúgy is megoldhatatlannak látszó problémát. Éva ezen a délelőttön temette el az öccsét.

Ment az utcán és könnyezett, de nem volt nála zsebkendő, csak az ujjaival törölgette a könnyeit. Érezte a járókelők kérdő pillantásait, és megbánta, hogy eddig maga is igazságtalan volt azokkal, akik az utcán sírtak. Egy nőre emlékezett, aki zokogva ette ebédjét a vendéglőben, több évvel ezelőtt történt, a nő fiatal volt és csinos, de elhanyagolt, a haja zsíros. „Biztosan szerelmi bánata van. Rólam is ezt hiszik most.” Igyekezett uralkodni magán. Miután feladta a táviratot, pánik tört rá, beült az első taxiba, és visszavitette magát. A liftet sem várta meg, hanyatt-homlok rohant fel a lépcsőn. Laci arca olyan volt, mint az apjáé, közvetlenül a halála előtt. A szeme kifordulva. „Biztosan a morfiumtól van, amit Nándor reggel adott” – mondta Magdának, és félig maga is elhitte. Apját az utolsó napokban állandóan injekciózták. Laci szobája tele volt üvegekkel; málnaszörpöt, bort hoztak neki, mert az orvos azt mondta, sok folyadékot kell innia. A mosdótálban jég olvadozott, mert Laci hideget kívánt. Éva most már nem ért rá a munkásokat nézegetni, Lacinak folyton kellett valami, és amikor Magda egy percre kiment, fátyolos hangon, de teljes öntudattal azt kérdezte: „Éva, ugye én nem fogok meghalni?” „Ugyan, Laci, hogy mondhatsz ilyen butaságokat?” – felelte, és megrémült attól, mennyire meggyőződés nélküli a hangja. Laci mintha mégis lecsillapodott volna. „Sohasem hittem, hogy ilyen beteg lehet az ember.” Később citromfagylaltot kért, és Éva örült, hogy megint tehet valami hasznosat, de citromfagylaltot nem kapott sehol, pedig bement vagy tíz cukrászdába. Tudta ugyan, hogy Lacinak semmi sem ízlik, amit a szájába vesz, majdnem mindegy, hogy mit visz neki, beteg gyomra és ízlelőszervei csalóka vágya ez. Mégis szomorú volt, hogy mást kellett hazavinnie. Magda szemrehányó arccal fogadta: „Hol voltál ilyen sokáig?” Az öccse ráemelte fáradt szemét, aztán megint visszamerült, valahova le. „Te, a lába egészen hideg” – mondta Magda. „Orvost hozok” – szólt vissza Éva már az ajtóból, és megint lerohant az öt emeleten, úgy rémlett neki, hetek óta egyebet sem tesz, csak a lépcsőt járja, nem volt türelme a liftre várni.

A környékbeli házakban lakó orvosok nem voltak otthon, telefonhívásra egyik sem felelt. Betegnél voltak vagy szabadságon, Éva végül a trafikos tanácsára felhívta a mentőket, aztán a ház előtt járt, hosszú léptekkel. Egy kollégája ment arra színes táskával, bizonyára a strandra tartott. „Hivatal, víkend” – ködlött fel Évában egy elmerült világ. „Persze, hiszen szombat dél van.” „Hát maga meg mit csinál itt?” – kérdezte a kolléga. „A mentőket várom, mert nagyon rosszul van az öcsém.” A férfi megijedt, látszott rajta a sajnálkozás, hogy vidámkodva kérdezte, gyorsan elbúcsúzott, már ment is, vissza sem fordult, csak a fejét csóválta. Éva utánanézett, és mintha pótolni akarta volna, amit mulasztott, kiverte a veríték a türelmetlenségtől. Bement a trafikba, hogy még egyszer telefonáljon, közben megjöttek a mentők, az emberek összecsődültek, Éva futott, hogy mutassa az utat. A liftben elmondta az orvosnak, miről van szó. „Ki kezelte a beteget?” – kérdezte a mentős. Nándor nevére azt felelte: „Ismerem” – és semmi többet. Évának minden Nándorral kapcsolatos kétsége feltámadt. Az orvos megnézte, milyen injekciókat kapott Laci, aztán azt mondta, az orvosi szolidaritás tiltja ugyan, hogy kezelés alatt álló beteget kórházba vigyenek, de itt nagy szükség van rá, már korábban be kellett volna szállítani. Ezt csak Évának mondta, félig súgva, mint valami borzasztó titkot. Aztán azt kérdezte, vállalják-e a felelősséget a kórházba szállításért. Éva vállalta, nagyon is vállalta. Az orvos előbbi szavai mintha gyilkossággal vádolnák. A szoba megtelt a szomszéd lakókkal, mindenkinek volt észrevétele. Éva egy percre rájuk csodálkozott, és úgy érezte, soha még olyan könnyű nem volt, mint most, hogy Laci kórházba kerül. „Mivel tartozom?” – kérdezte a mentőorvostól. „Semmivel” – felelte az, és elmagyarázta, hogy ők ugyan lakásba nem jönnek, de ez vis maior. Éva jól megjegyezte a latin kifejezést, de nem figyelt a mentőkre. Lacit nézte, amint felemelték a hordággyal, és Laci vízért nyöszörgött, az emberek megálltak, hogy megvárják, amíg vizet kap, torlódás támadt. „Menjünk már!” – szólt az orvos, és erre megindultak a lépcsőn. A hordágy nem fért be a liftbe. Éva utánuk nézett, ahogy elkanyarodtak a lépcsőfordulóban, küszködtek a hordággyal, és Magda féltő pózban megállt mögöttük. „Úgy mozog, mint egy rossz színész” – gondolta Éva. Rendbe rakta a szobát, aztán ő is bement a kórházba. A lépcsőn találkozott a professzorral. „Maga a beteg nővére?” Bólintott. „A különszobáért előre kell fizetni.” „Igen” – felete Éva. – „Azonnal hozom a pénzt. Milyennek találja az öcsém állapotát?” „Hát, istenem!” – mondta a professzor, és felhúzta a vállát – „Még csoda is történhet.” Éva különös zavartságában szinte bátorítónak találta ezt a választ, és sürgősen tisztázni akarta a felelősség kérdését. „Nem lehet szó elhanyagolt állapotról?” – kérdezte, és nem volt benne biztos, megérti-e a professzor szavainak a kezelőorvos ellen irányuló élét. Úgy látszott, megértette: „Hiszen csak három napja beteg, nem?” – kérdezte, és Éva megzavarodott, mert ebben a percben Nándor lépett melléjük. Megérezte, hogy őróla van szó? Vagy hallotta is a kérdést? Éva aztán fizetett, és megkereste az öccsét a különszobában. Közös kórterembe akarták vinni, de Magda kijelentette, hogy akkor inkább visszaviteti. „Jó néha a hisztéria” – gondolta Éva, és tudta, neki sohasem lett volna ereje kiharcolni a különszobát.

terhes gyengédségek

Most nagy sürgés-forgás volt Laci körül, konzílium a sebészekkel, mint mondták. Éva és Magda a folyosón ült egy padon. Két orvosnő sétált el előttük, és Éva úgy érezte, ellenséges csodálkozással nézegetik őket. „Biztosan azért, mert esztelenül viselkedünk” – gondolta. „De hiszen én nem csinálok semmit, csak Magda szenved ilyen tüntetően.” És igyekezett a kettejük viselkedése közötti különbséget hangsúlyozni, de azért lojális is maradt Magdával, most éppen megbocsátotta és elnézte a mozdulatait és a szavait, és rá akarta beszélni, hogy menjen ebédelni. Magda hallani sem akart róla, szemét görcsösen az ajtóra függesztette, és mihelyt lehetett, berohant és leült az ágy szélére, felesleges és bizonyára terhes gyengédségekkel halmozta el Lacit, az önfeláldozásnak azzal a hazug pózával, ami a rossz filmekben megmenti a beteg életét. Éva tisztán látta a helyzet reménytelenségét és a saját tehetetlenségét, ugrott, ha szükség volt rá, vizes ruhát hozott, és jégért szaladt egy közeli boltba. Lavórban hozta a jeget, és végül citromfagylaltot is sikerült szereznie, amit csak megkóstolt Laci, aztán otthagyta. A műtétet várta folyton, talán a sebészek beszéltek neki műtétről. „Valami snájdig operációra volna szükség” – mondta Laci, és Éva fülét megütötte a „snájdig” szó, amit az öccse sohasem használt, de ide most nagyon illett. Fel-alá járt Éva a szobában, rá-ránézett Lacira, igyekezett megérteni, mi történik, valami végleges álláspontot szeretett volna kialakítani. Elfutotta szemét a könny, elfordult, kibámult az ablakon. Felfedezte, hogy a szemben lévő ház peremén szobrok állnak, ezt eddig nem tudta, pedig eleget járt a ház tövében, de onnan lentről nem látszanak a szobrok. Elmélázott a távlatok közötti differencián, azután hűtlenségen kapta magát és visszafordult az ágy felé. Most megint a történés értelmét kereste, de nem találta, az öccse nyilvánvalóan rettenetes szenvedésébe azonban nem lehetett belenyugodni, nem lehetett megérteni és megmagyarázni, csak menekülni lehetett előle – percekre, másodpercekre – ostoba, jelentéktelen és hétköznapi dolgokhoz, amelyek a maguk súlytalanságában és mindennapiságában megnyugtatóan ismerősek voltak, míg csak egy sóhaj, egy nyöszörgés, mint valami hirtelen tűszúrás a lelkiismeretébe, vissza nem kergette a borzalmas valóságba.

Lacinak nem tetszett az új környezet. „Az otthoni jobb volt” – mondta a hőmérőre gyermekes komolysággal, amikor a lázát mérték. Az injekciókat sem szerette. „Hogy van, mérnök úr?” – kérdezte az inspekciós orvos, és Laci mutatta, hol fáj. „De általában jobban van, ugye?” – mondta az orvos biztatóan. „Általában” – felelte Laci, és lemondóan legyintett. Éva hideg rémületet érzett erre a súlytalan mozdulatra, mintha az apjáé lett volna élete utolsó napjaiban. Laci áttetsző, finom ujjai, a keze, az arca, a szeme, minden egyre jobban emlékeztette az apjára. Pedig mindmáig Éva semmi hasonlóságot nem fedezett fel köztük, sem a külsejükben, sem a lelkialkatukban. De a halál kihozta a közös vonásokat, és a többit, a mellékest, ami eddig előtérben volt, elsöpörte.

Megjött Nándor, megjött Ila, és csak álltak az ágy körül. Álltak, ültek, ténferegtek és vártak. Magda valamit suttogott Ilával, és aztán Ila nagy robajjal becsukta az ablakot. Laci odafordította fáradt szemét. „De hiszen friss levegőre van szüksége” – gondolta Éva, és megkérdezte, mi van az ablakkal. „Magda ki akar ugrani” – mondta Ila azzal a megértő és tüntető aggodalommal, amivel a hisztériások respektálják egymás szerepeit. „Majd együtt ugrunk” – mondta Magda Évának kedves mosollyal. „Semmi majd” – válaszolt Éva visszafojtott dühvel, és próbált halkan beszélni. „Most nem rólad van szó, és nem rólam, hanem Laciról, neki pedig levegő kell” – és kinyitotta az ablakot. „Tőlem ugyan kiugorhat, akár mindjárt – gondolta dühösen –, csak ne itt.” És biztos volt benne, hogy a sógornője nem akar öngyilkos lenni. Magda magába szállt és visszakuporodott Laci ágyára.

Aztán megkezdődött a harc az apácával az utolsó kenet körül. „Ne hozzanak papot neki!” – kiáltozta Magda a folyosón. „Egész életében ateista volt!” Éva szégyellte magát, szégyellte Magda kiáltozását, és szégyellte, hogy ateista volt az öccse. Tényleg ateista lett volna? Hát bizony, nemigen hitt az Isten létezésében. Ha ez ateizmus, akkor az volt. De azért ez a kemény, merev, konok, lázadó szó valahogy semmiképpen sem illett az öccséhez, aki olyan lágy szívű, megértő, szomorú, szelíd és sebzett, és olyan mindenekfelett szeretetreméltó volt ebben a bizonytalan, kusza és kegyetlen földi világban. „Mondja csak – szólt Nándorhoz –, nem lehetne valahogy megvédeni a betegeket az apácák erőszakosságától?” Nándor megvonta a vállát. És amikor Éva bement a szobába, az apáca már az utolsó kenetről beszélt Lacinak. „Az anyja hoz egy papot, apámnak jó barátja volt” – hazudta Éva gyengén és tehetetlenül. „Csak ne beszélj most az apjáról, mert megijed!” – szólt rá Magda, és az apáca gúnyosan megismételte: „Az anyja hoz papot!” „Majd az operáció után” – szólt most Laci váratlanul és értelmesen. Az apáca kiment, és akkor megint újabb küzdelem kezdődött. Az orvosok azt mondták, hogy éjszakára a hozzátartozók nem maradhatnak benn a kórházban. Magda viszont kijelentette: ő marad. Próbálták lebeszélni – eredménytelenül. „Itt fog maradni – vélte Nándor –, és ha megpróbáljuk elvinni, betöri az ablakokat.” És elment, hogy kijárja Magdának az engedélyt a bennmaradásra. El is intézte. Magda a nyakába borult, Ila meg Lacinak újságolta az örömhírt. „Nekem mindegy” – mondta Laci döbbenetes őszinteséggel, és azzal a súlytalan kézlegyintéssel, ami megint belenyilallt Éva szívébe. De nem állhatta meg, hogy valami kis elégtétel, vagy kárörömfélét is ne érezzen Magdával szemben. „Olyan gyenge vagyok!” – panaszkodott aztán mindjárt Laci. A hasa tája kemény volt, mint a kő. Felhúzta az inget, és jeget kért. Magda és Éva hideg ruhával borogatták, és Laci folyton itta a jeges vizet, de látszott, hogy nem ízlik neki, ki is hányta mindjárt. „Csak egy pohár vizet tudnék jóízűen meginni!”

lehetetlent kíván

„Ne hűtsék ki nagyon” – óvta az orvos őket, és azt sem látta jónak, hogy Laci fel-alá dobálja magát, felül, hasra fekszik, és megint hanyatt fekszik kínjában. „Fárasztja magát, amikor úgyis gyenge a szíve.” „Feküdj nyugodtan!” – mondta Éva azzal a csöndes reménységgel, amellyel az orvos a jeget kifogásolta. Tudta, hogy lehetetlent kíván. És amikor az orvos kiment, utánaszaladt, és megkérdezte, nem kaphatna-e Laci valami fájdalomcsillapítót. „Nem, ha meg akarjuk menteni az életét. De azért majd hozok valamit.” „Mennyi idő múlva hat?” – kérdezte Laci. „Fél óra.” Laci félreértette: „Két óra!” – mondta kétségbeesve. „Fél óra” – ismételte az orvos, és Laci egy kissé megnyugodott.

Éva elment az anyja elé az állomásra. Mama látszólag nyugodt volt, de azért gyanakodott. „Folyton téged kíván” – mondta Éva, és ez szemmel láthatóan jólesett az anyjának. Törékeny, szívós alakján meglátszott, hogy teli van önbizalommal; majd ő, az anyja, majd ha ő fogja ápolni, úgy, ahogy senki sem tudja. Sejtelme sem volt a helyzet reménytelenségéről. Éva egy percig sem gondolt arra, hogy felvilágosítsa. Azt mondta magának, Lacinak szüksége van arra, hogy az anyját erősnek és magabiztosnak lássa. Felültek a villamosra. Mikor már elindultak, kiderült, hogy Mama taxival szeretett volna menni, hogy minél előbb ott legyenek. ,,Ó, elég korán odaérünk” – mondta Éva könnyelműen, és akkor az anyja gyanút fogott. „Te” – mondta Évának, és tréfásan megfenyegette az ujjával. De ez igen szomorú tréfa volt, a Mamának is, aki sejtette, bár még nem tudta, hogy baj van a fiával, és Évának is, aki már semmit sem remélt. „Óh nem, nincs semmi baj” – most meggyőző volt a hangja. Most, hogy itt volt az anyja, megint erősnek érezte magát. „Csak nagy fájdalmai vannak. És nagyon rosszul néz ki. Ne ijedj majd meg tőle, mert igazán borzasztó rosszul néz ki. De ez nem jelent semmit.” Nem, az anyja nem fog megijedni. Látott már néhány súlyos beteget, és mindig megállta a helyét. És most befőttet is hozott. Lacinak biztosan ízleni fog.

Mama azért mégis megrémült, amikor meglátta, hogy Laci hogy dobálja magát az ágyban, és néha kifeszül, mint egy íj. Segélyt kérően nézett Évára. „Igen – mondta Éva – ezt csinálja.”

És persze Mama is benn akart maradni éjszakára. Éva kiment, hogy megbeszélje a dolgot az apácával. „Maradhat, persze, hogy maradhat. Hiszen meg fog halni” – mondta az apáca halkan, hogy minél kisebb fájdalmat okozzon. Éva nem reagált, fel is szedelődzködött, hiszen csak Magdának és a mamának volt engedélye az ittmaradásra. Az, hogy ő is maradhatna, eszébe sem jutott. Kissé idegenül nézte már az öccse fokozódó dobálózását, már nem tartozott annyira rá, átadta a súlyát Mamának és Magdának. Laci most éppen egy folyóról beszélt, ami keresztülfolyna a testén, és kimosná a nem odavaló dolgokat, és a hideg kőpadlóra akart feküdni, hogy enyhítse a kínjait. Aztán kimerülten visszahanyatlott. Mikor Éva az ajtóból visszanézett, egyik karjával Mama, a másikkal Magda nyakát fogta át, és azt mondta: „Titeket szeretlek”, azzal a különös felmagasztaltsággal a hangjában, amit csak a boldogság vagy a nagy fájdalom adhat az embernek. Éva becsukta az ajtót. Amint a lakásához közeledett, a nyugtalansága egyre nőtt. Egyre fáradtabb is volt. Megállt egy újság kiadóhivatala előtt, és olvasni kezdte a híreket, de nem tudott odafigyelni, és hirtelen azt érezte, semmi óhaja sincs többé, csak hogy mindennek vége legyen, hogy az öccse ne kínlódjék többé. Megijedt ettől a szentségtörő érzéstől, elfordult a hírektől és hazasietett. A szobájában aztán rettenetes erővel tört rá a kétségbeesés. „Miért ülök itt?” – kérdezte magától. – „Azt várom, hogy meghaljon az öcsém.” Nem volt ereje visszamenni a kórházba, nem bírta volna tovább nézni az öccse fetrengését. „Fetreng” – mondogatta magában önkínzóan. „És a mamám, a mamámat csak úgy odalöktem az ágyhoz, és otthagytam, otthagytam Magdával és azokkal a szörnyűségekkel, amit látni fog.” Érezte, hogy vissza kell mennie. De aztán megint eszébe jutott az öccse „fetrengése”, és zokogva borult az ágyára. Hirtelen abbahagyta a zokogást. Meggyanúsította magát, hogy színészkedik magának, és eltúlozza a konfliktust, amit a kórházbamenetel vagy az itthonmaradás jelent. Úgy rémlett neki, hogy az apáca valami célzást tett arra, hogy ő is benn maradhat, ha akar. De ő ezt nem hallotta, nem értette, nem akarta megérteni, mert jobbnak találta, hogy nem szabad bennmaradnia. Hűtlen és gyáva. Egy percre elaludt a kimerültségtől, és azt álmodta, hogy Laci egy befagyott tó jege alatt lebeg a vízben. Felriadt.

nem kuszálja össze

„Letusolok és bemegyek” – határozta el, és már a törülközője után nyúlt, amikor halk zokogást hallott a lépcsőházból. Valami különös, nem emberi nyöszörgés volt, és Éva érezte, hogy ez csak Lacival lehet kapcsolatban. Magda jött érte, Mama küldte, hogy hívja be Évát a kórházba. A házmester riadtan nyitotta a kaput, szaladtak mind a ketten, Éva túlzott buzgalommal is, szinte felszabadulva, mert az események gyászosságán túl megnyugtató is volt, hogy most már nem kellett gondolkoznia, mit csináljon. Mikor a kórterembe értek, a pap éppen Laci homlokára írta a keresztet. Laci még egyet-kettőt pihegett, egész halkan, talán csak káprázott Éva szeme. Letérdelt az ágy mellé, és a pap mormogását hallgatta, a latin szavak, mint valami olaj, folytak a szívére, amit nyitott sebnek érzett. Ez az egyszerű szertartás, amit lélekkel és áhítattal végzett a pap, de minden felindulás nélkül, a gyakorlottság sima mozdulataival, szinte elvette a valóság drámaiságát. A pap viselkedése azt sugallta, hogy itt most valami nagyon komoly, nagyon súlyos dolog történik, amit azonban bánatos és tiszta lélekkel el lehet viselni, mert hozzátartozik a mindennapi valósághoz, nem zavarja meg és nem kuszálja össze az ember életét.

A pap elment, és az apáca lefogta Laci szemét. Ebben a percben, nem előbb és nem később, Magda összeesett, jobban mondva rádőlt Évára. Éva átfogta a karjával, és az apáca sötét arccal nézett Magdára. „Tegye le a földre!” –, és amikor Éva habozott, megismételte: „Tegye csak le nyugodtan!”. Éva óvatosan lefektette, Magda feje koppant a kövön. – Szegény Mama csak zokogott, halkan, szinte szégyenlősen, kezébe vette a fia fejét, és látszott, nem tud elszakadni tőle. Éva az apáca mellett állt. „Nem tudom, miért nem maradtam benn én is” – szólt, de az apáca nem mondott felmentő szavakat. Laci lába furcsán kiállt a takaró alól. „Kilógatja szegény a lábát” – mondta Éva, megfogta kedvesen a hideg bokát, és rámosolygott az apácára. De az apáca csodálkozó és elnéző részvéttel tekintett vissza, mintha egy őrültre nézne. Magda felkelt, megállt az ágy végén, kinyújtotta karját Laci felé, és elragadtatott arccal bámult rá.

Aztán elmentek. Éva a lavórt vitte és a befőtteket, Magda Laci pizsamáját szorongatta, és kést kért, hogy megölje magát. „Te tudtad” – mondta Mama Évának szigorúan, egy kicsit kérdően, de inkább megállapítóan. „Igen, de már nem bírtam nézni a kínlódását” – felelte Éva, és nagyon szégyellte magát, mert úgy érezte, immár teljesen lelepleződött a hűtlensége. Aztán ott álltak a kapu alatt, hárman, Mama, a feleség és a nővér, a lavórral, a pizsamával és a befőttesüvegekkel, és várták, hogy a házmester beengedje őket.

kép | adobe.com