Bíró Zsuzsa

TÜNDÉRVÁROS

2013 január

TÜNDÉRVÁROS

1.

Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet, írja Jókai A jövő század regénye előszavában. Huszonöt évvel később, a millennium évében a képzelem teremtményei valósággal elárasztják az országot. A Városligetben megnyílik a káprázatos ezredévi kiállítás, elindul a földalatti, a Royal Szálló kávéházában naponta többször megtekinthető a Lumière fivérek félórás műsora, feltűnik Pest utcáin az első Benz autó, működőképesnek nyilvánítják Schwarz Dávid léghajóját, amellyel majd Ferdinand Zeppelin ismerteti meg a világot, a tizenkilenc éves Ady neve először olvasható nyomtatásban egy Kossuthra emlékező vers alatt, Vikár Béla vezetésével megkezdődik a honi népzenekutatás, az athéni olimpián egy magyar diák, Hajós Alfréd nyeri el a világ legjobb úszójának címét, Pestet és Budát már az ötödik híd köti össze, majdnem teljesen felépült az Országház, és a Nagymező utcai Orfeum legendás tulajdonosának (aki Krúdy szerint megtanította a budapestieket mulatni), Somossy Károlynak vakmerő álma is valósággá válik: ha a Városligetben Ős-Budavár néven az eltörökösödött tizenhetedik századi Budát mutatják be − okoskodott Somossy −, akkor miért ne lehetne emelni a tétet? És bankkölcsönökből meg magánhitelekből − óriási összegből − a legkiválóbb szakemberek bevonásával, alig két hónap alatt a lágymányosi Déli Kikötő helyén felépíttette Európa legnagyobb vigalmi negyedét, egy mű-várost, Konstantinápolyi, az egykori Sztambul azaz Bizánc mását. Vagy ahogy egy mai költő, Kovács András Ferenc írja: „Kezdetben vala három város / Büzantion, Sztambul, Konstantinápoly − / Annak utána pediglen több történelmek…”.

műdervisek imádkoznak gázsiért

Az újságok lelkesen reklámozzák a nagyratörő tervet: „A mesék és a történetem varázsa elevenedik itt meg…” − írja például a Fővárosi Lapok riportere − egy tündérváros! Arról azonban elfelejtkezik, hogy a tündérváros falai főleg fából, gipszből és papundekli elemekből készültek, és a falak között műdervisek imádkoznak, gázsiért…

A siker kezdetben minden képzeletet felülmúl. Van olyan nap, amikor negyvenezer látogató kíváncsi erre a tizenkilencedik század végi Disneylandre, és a vizitelők közt ott van a magyar arisztokrácia színe-java, a látványosság szárazon és vízen egyformán könnyen elérhető, a Lánchíd és az összekötő híd éppen úgy odavezetnek, mint a félóránként induló hajók. Belépődíj harminc krajcár.

fortepan.hu, adományozó: Jurányi Attila

Ebben a dús millenniumi évben nagyjából béke uralkodik. Tucatnyi rebellis diák ugyan házilag gyártott röpcédulákat szór szét, amelyeken tustintával Petőfi jól ismert szavai olvashatók arról, „hogyan mulat a nép”, a veretes szavak azonban el sem jutnak a többség tudatához, a rendőrség rálegyint, később a diákok is belátják, hogy az akciónak semmi értelme.

A világban persze vannak turbulenciák. A távoli Zanzibár és Anglia között például háború tör ki, szerencsére csak negyven percig tart. Több mint egy éven át harcol azonban egymással Olaszország és Etiópia, ez utóbbi a függetlenségét védi, végül az etióp erők győznek, örömükben nyolcszáz árulónak bélyegzett eritreainak levágják a jobb karját és a bal lábát. Mussolini − akkor tizenhárom éves, verekedős, sőt, bicskázó kamasz − negyven év múlva majd benyújtja Etiópiának a számlát.

2.

A millenniumi ünnepségeket megelőző tíz hónapban a tizenkilenc éves Brunsvick Vincén már nem segít ismeret, hit és képzelem, a közfoglalkoztató intézet sem segít rajta, a közjótékonysági egyesület sem, inkább a kis műhelyek tulajdonosai szánják meg néha, meg Stefán atya a Mária utcai Jézus Szíve templomból − Vince így jut néha szálláshoz vagy ételhez, néha meg fél pénzért, vagy akár ingyen is kiadja neki az ágya felét az öreg Tófalvi úr, aki azt állítja magáról, hogy vándorszínész volt és negyvenkettőben Fehérváron együtt lépett fel Petőfivel a Párizsi naplopóban. Amikor eljön a hétfő reggel, Vince mindig beáll a munkaközvetítő elé a sorba, apokaliptikus reggelek ezek, a várakozók tömege félelmetesre dagad, veszekedések, szitkozódások és panaszszavak keverednek a kisgyerekek sírásával, a felügyelő üvöltve osztogatja parancsait, nem csoda, ha törzsvendégei „földi pokolnak” nevezik ezt a József körúti irodát, Vince azonban csak mosolyog, mert aki nem töltött el egy évtizedet pesti árvaházban (ő nyolcéves korától tizenhét éves koráig), annak fogalma sem lehet e szavak értelméről.

a hátán cipelte

Vince azonban azt is tudja, hogy a legrosszabb is bármikor jóra fordulhat, a semmi is átalakulhat valamivé, vele ez már megtörtént egyszer; állt a Kissalétrom utcai ház előtt, ahol munkát remélt, kőzúzásról volt szó egy kőbányai telken, de a megbízást kiadták már másoknak, „ne búsulj, amilyen széllel-bélelt vagy, az első félórában összerogynál…” − vigasztalta az egyik szerencsés, akit viszont felfogadtak. Szóval állt ott a zuhogó esőben annak a Kissalétrom utcai háznak a kapujában, a zsebében huszonöt krajcár, ez volt minden vagyona, egy éjszakai fekhely vagy egy ebéd ára, mire költse, létkérdés! Egy ilyen szédelgő, mint Vince, örökké választásra kényszerült, a hátán cipelte a semmi felé irányuló lét súlyát, megszokta, nem zúgolódott, ha nehéz volt a döntés, versekkel számolta ki a megoldást, sok verset tudott kívülről, az árvaházban általában olvasással múlatta az időt, egy gazdag ember hagyta az intézményre egykori könyvtárát, amelynek talán egyetlen haszonélvezője ő volt. Ezúttal Reviczky Gyula egyik opuszából választott két verssort: „Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó, se ferde…”, a betűk összegéből kellett kiolvasni a választ, a páros szám az ételt jelentette, a páratlan Tófalvi úr fél ágyát.

fortepan.hu, adományozó: Németh Tamás

Korunk egyik csodája, hogy a jelenségek nagy részét immár nevükön tudjuk nevezni, mondogatta az öreg színész, ha némely viharos éjszakán rejtélyekről vagy borzongató dolgokról diskuráltak. Ő maga nem hitt sem vallásban, sem babonákban, meggyőződése volt, hogy a közelgő huszadik században minden megoldatlan megoldódik majd, lélek és test rejtelmeire fény derül, technika és társadalom tökéletesedik, „és körtánc lesz, üveggolyó és lépesméz…”, mondogatta átszellemült arccal. Vince boldogan hallgatta ezeket az ábrándos szavakat az eljövendő boldog korról (ami már csak egy kőhajításnyira van), és amihez képest az éhgyomor, a hideg és egy fél ágy csak átmeneti kellemetlenség volt, mint egy hűvös fuvallat.

az öröm völgye

Állt tehát a Kissalétrom utcai ház kapujában, magában mormolta a verset, az ajka mozgott, és Mózer Fülöp, üvegfújó mester éppen kijött a házból, és megkérdezte, volna-e kedve egy néhány órás munkához, óránként hét krajcárért? És ez volt a pillanat, amikor Vince sorsa nagyot fordult, ahogy azt az Ókori istenek és titánok című könyvben olvasta egykor, ez volt a pillanat, amikor Tükhé, a szerencsés fordulatok nagy hatalmú istennője hátra arcot vezényelt a balsorsnak, amely addig őt üldözte; a feladata egyszerű volt, el kellett kísérnie egy lovaskocsit, amely mészkövet és homokot szállított egy kőbányai raktárból Mózer úr Lajos utcai műhelyébe, ügyelnie kellett arra, hogy a ládák és óriás vasedények ne billenjenek meg. Az akció sikeresen végrehajtatott, Mózer úr másnapra is ajánlott munkát, s aztán újra, Vince immár úgy vélte, az élet az öröm völgye, és a négyezer fokra hevített kemencéről sem jutott eszébe a gyehenna tüze… Két évet és két hónapot töltött el Mózer úrnál, és ez élete legboldogabb korszaka volt.

A reneszánszban, mondjuk Muranóban, az üvegfúvás egyik hazájában, ha egy segéd elnyerte a mester címet, máris nemesember tett belőle… − mondogatta azzal a palócos kiejtésével Mózer úr, ha éppen nagyon elégedett volt Vince munkájával, ha azonban dühös volt rá, felpofozta, sőt, az is előfordult, hogy belerúgott. Ám akár így, akár úgy, nem tagadta, hogy soha még igyekvőbb segéddel nem hozta össze a sors. Arról persze fogalma sem volt, hogy a fiú számára milyen felforgató élményt jelent a tanulás. Mintha a megszokott és ismert világ mellett most bebocsáttatást nyerne egy párhuzamos, rejtélyekkel és csodákkal teli világba is, amivel nem lehetett betelni. Képes volt egy-egy gyártási folyamatot, mint egy hosszú verset szóról szóra megtanulni, az addig ismeretlen jelentéseket, a kémiai kifejezéseket olyan gyönyörűséggel ejtette ki, mint a legköltőibb szavakat. (A gyártást a kvarchomokkal kezdjük, a homokhoz nikkel-oxidot adunk, a keveréket ólom-oxiddal, kálium-oxiddal, kálium-nitráttal és antimonnal dúsítjuk, a keverékből gömböket formázunk és így tovább… az eljárás vége felé az üvegfúvó egy mély, egyenletes fúvással elkészíti a pohár alapját… kész csoda!)

fortepan.hu, adományozó: Németh Tamás

Vince lelkesen teljesítette Mózer úr minden parancsát, bármilyen alantas munkát is elvégzett, a mester mégsem vitte őt magával, mikor valami rejtélyes megbízatás miatt ezernyolcszázkilencvenöt őszén Palermóba távozott, ráadásul a fiú várva várt segédvizsgája is elmaradt. Mózer úr akkor lezárta a műhelyét és mindenkit elbocsátott, Vincének azonban a szavát adta, hogy márciusban visszajön és befejezi a kiképzését, feltéve, hogy a fiú nem szegődik el egy másik üvegfúvóhoz. „Noblesse oblige…” − mondta elegánsan a világlátott mester. Az egyezség megköttetett. „Ne félj, gondoskodom rólad, amíg elleszek…” − veregette meg Mózer úr a fiú hátát és még pálinkával is megkínálta, emlékezetes pillanat volt, néhány ilyen emlékezetes pillanat már régebben is adódott köztük, akkor egy-egy napig Vince arról képzelődött, hogy Mózer Fülöp akár az apja vagy a nagyapja is lehetne, a képzelem sokszor játszott vele ilyen csalfa játékot, egész történeteket színezett ki magában, meghamisított végrendeletről, ügyvédi ármányról, olyanféle bonyodalmakról, mint amelyekről az általa annyira kedvelt Dickens regényeiben olvasott.

az idő sürget

Az idő múlik, és Mózer hallgat, nem beszél az ígéretéről, sürgetni vagy faggatni azonban nem tanácsos, roppant módon felbőszíti, ha felróják valamilyen mulasztását. Eljön az utolsó nap is, a mester a tükör előtt áll, kedvtelve szemléli magát, floppy csokornyakkendő, szürke zakó, fedett gombok a megfelelő mellénnyel, sötét nadrág, rövid haj és hegyes szakáll, hohó, csak nem valami hölgyike vár rá Palermóban? Vince máskor elmélázna ezen, valami frappáns történetet eszelne ki, de lenn az utcán a kocsis már csilingel, az idő sürget, így hát nagy lélegzetet vesz, és végre megkérdezi, hogy vajon mi lesz az a gondoskodás, amiben majd az ő szerény személye részesül Mózer úr nagylelkűsége által, és amire még koccintottak is?

Szó bennszakad, Mózer mintha nem hallaná meg a kérdést, vagy csak úgy tesz, a kocsis türelmetlenebbül csilingel, és most már nincs is más, csak a kapkodás és az a szórakozott hátba veregetés, ami az öreg szokása: „Aztán minden hónap elején látogasd meg a Károlyt!” Ó istenem, a Károly! Az öreg mester Károlynak nevezte el a kutyáját. Vince szállította el a pulit új helyére, egy kertes házba, egy kedves családhoz, jó dolga lesz itt, gondolta a fiú irigyen, és amikor a kutya rácsimpaszkodva kérlelte, hogy ne hagyja őt ezekkel az idegenekkel, Vince valami olyasmit tett, amit még soha életében: durván belerúgott, Károly megbántottan meredt rá, annyira megdöbbent, hogy ugatni is elfelejtett.

fortepan.hu, adományozó: Kurutz Márton

 „Becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve…” − idézi Shakespeare-t az öreg Tófalvi, amikor megtudja, hogy a Bükkből üzente Vincének egy üvegfúvó mester, hogy alkalmazná, de ő nem megy, nem mehet, megígérte Mózernek, hogy vár rá, noha a mester nem tartja be az ígéretét, nem gondoskodik róla, még csak életjelet sem küld magáról. És már a tél is elmúlt és Vince már hónapok óta szédeleg és éhezik a városban, még szerencse, hogy az öreg színész hitelbe is befogadja a fél ágyába. Vince elalvás előtt képzeletben gyerekkori kedvenc meséjét hallja, édesanyja mesélte, az ágya szélén ülve, egy kisfiúról szólt, akit pajtásai egy fa mögé állítanak azzal, hogy csak akkor jöhet elő, ha majd a nevén szólítják, ám ez nem történik meg, senki sem szólítja, és telik az idő, már régen véget ért a játék, a kisfiú azonban még a hívó szóra várakozik, hónapok, évek, évtizedek telnek el így, a fa hatalmasra nő, és a kisfiú már hétszer tudja ősz szakállát köré tekerni, de mert senki sem szólította, még mindig tartja adott szavát… Befejezés nem volt, mert ennél a pontnál Vince mindig elaludt.

3.

„…De hová lőn hát e tündérváros, mit a Bosphorusról csodáltunk?… Annyi bizonyos, hogy itt bent semmi nyoma.”

Egressy Gábor törökországi naplójából idézek (1850).

„A hajóról szárazra lépve szűk sikátorban találod magadat; s mit látsz itt?… Fent eget, alant szemetet, oldalt pedig roskadozó fabódékat s a különféle szatócsok ocsmány ketreceit. Ez aztán sajátszerű zsibvásár, hol nem tudod, hová nézz, és mit ne nézz; merre menj, és mit kerülj; mit nevess vagy mit utálj; mit gyűlölj, vagy mit szánj…”

kéjmámora paradicsomából

Egressy elmeséli, hogy egy angol, aki Londonból csupán azért kelt útra, hogy Konstantinápoly szépségeit élvezhesse, „gőzösével mindaddig hordoztatta magát a Bosphoruson, míg e tájkép gyönyöreivel egészen eltelt. Akkor, a partra ki sem téve lábát, egyenesen visszament Londonba. A költői élvet, a város külső képének elragadó hatását, a benső valóság förtelmei által utálattá változtatni nem akarta, és igaza volt. Mert amint az ember a partra kilépett, egyszerre minden költői csalódásának vége van: kéjmámora paradicsomából az undor posványába bukott.”

fortepan.hu, adományozó: Magyar Bálint

Tófalvi úr ajándékozza Vincének a forradalmi tevékenységéért halálra ítélt, törökországi emigrációban élő színész naplóját, amikor a fiú közli vele, hogy megkísérti a sorsot, a lágymányosi új vigalmi negyedben fog munkát keresni. „Legyen Egressy könyve a mérce, amikor abban az új városrészben sétálgatsz, segítsen szétválasztani az ocsút a búzától, a hamisat a valóditól…” − mondja patetikusan az öreg, aki sorsszerű módon kompetensnek érzi magát, ha Konstantinápolyról van szó, mivel egykor a fehérvári színtársulat direktora által írott drámában (ó, dicső évek voltak!), XI. Konsztantinosz császár szerepét játszta. A darab arról a tragikus csatáról szólt, amikor a huszonegy éves II. Mohamed ezernégyszázötvenháromban elfoglalta a „tündérvárost”, és a bizánci birodalom örökre elveszett. Az öreg színész egészen átszellemül, úgy búcsúzkodik, mintha Vince háborúba indulna, in hoc signo vinces, mondja, és császárhoz illő méltóságteljes gesztussal keresztet rajzol a fiú homlokára, aki az öreg szerint − már a keresztneve alapján is − a győzelem jegyében fogant.

hahó, itt vagyok!

Az első nap Vince szó szerint szédelegve járja az ál-várost, regisztrálja a szépet és a kiábrándítót, megtanulja a regényes keleties utcák és terek helyét és nevét (Janicsár tér, Sztambul utca, Galata tér, Fényes Porta tér és a többi), megcsodálja a kényelmes teraszokat, az üzletekben felhalmozott műkincseket vagy azok utánzatát, az egzotikus vendéglőket, a valódi török kávéházakat, a különféle keleties műhelyeket, a híres-nevezetes Hagia Szophia alapkövét (az épület végül lemaradt róla), és persze a török szamarakat, tevéket, a műderviseket és az igaziakat, akik álmatag táncukat lejtik, a félholdas lobogókkal feldíszített minareteket, amelyeknek tetejéről a müezzinek napi ötször, a négy égtáj felé fordulva, magyar fülnek misztikusan hangzó szöveggel imára szólítják a híveket, tanúsítva, hogy Allah a legnagyobb, nincs más isten, csak Allah, akinek Mohamed a prófétája: „Allahü ekber, / Eshedü enláh illahe illallá. / Eshedü enneh Muhammedür reszüllüláh…” Munkát találni nagyon nehéz, mindenfelé tolonganak a jelentkezők. Estére Vince mégis révbe ér, egy Piláf nevű, kétes rendeltetésű fogadó udvarán egy rogyadozó deszkabódét kell összekalapálnia, a tulajdonos nagylelkű, megengedi, hogy Vince a bódéban töltse az éjszakát, és a konyhai maradékokból jóllakjon, a mindenféle házimunka végzése fejében még huszonöt krajcárt is ad hozzá, lám, a szerencse máris mellé szegődött, tető van a feje fölött, meleg ételt evett és holnap is jut kenyérre, Allahü ekber… Az a nagyravágyó szultán, II. Mohamed huszonegy éves volt, amikor elfoglalta Konstantinápolyt, már Vince is huszonegy éves, de ő kevesebbel is beéri, éppen csak valamivel, ameddig Mózer úr majd megérkezik. Mélyeket lélegzik a friss levegőből, amely a hegyek és a Duna felől árad feléje, fiatal és erős és bizakodó, és ha tehetné, ő is kiabálna a négy égtáj felé: „hahó, itt vagyok!”

 (Ezekben a napokban új folyóirat jelenik meg Münchenben, Jugend címmel. Jelmondata: „Az ifjúság életöröm, az ifjúság a dolgok élvezete, tudás, remény és szeretet, az ifjúság az emberekbe vetett hit − élet, szín, forma és fény.”)

Vince már két hete dolgozik a Piláfban, a bódét rendbe hozta és birtokba vette, a tulajdonosnak egyelőre nincs szüksége rá. Szerzett egy szalmazsákot, összekalapált egy kiselejtezett asztalt, ládát, széket, pokrócot is talált, a padláson még könyveket is, az élet szép, immár háza van, csak Mózer úr jönne meg, csak állna el az eső, csak volna napi száz krajcárja, szerény vágyak.

fortepan.hu, adományozó: Németh Tamás

Július hetedikén gyalogol be Pestre, hogy érdeklődjön Mózer felől. Különös várakozást érez, némileg bizonyosságot, hogy aznap meghatározó esemény, jelentős fordulat vár rá. A fogadó padlásán talált Kincses kalendáriumban olvasta, hogy e jeles napnak egy testvérpár a védőszentje, Willibald és Wunibald, egyházi méltóságok, akik az időszámítás utáni nyolcadik évszázadban éltek német földön, szent életű férfiak. A Salétrom utcai ház előtt Vince megáll, és mindkettőjükhöz fohászkodik, egyengessék útját, áldják meg a napját, kapjon végre hírt az eltávozott Mózer úrtól, vagy ami még pompásabb volna, maga az üvegfúvó nyisson ajtót, amikor ő majd bekopog. Ezt a pillanatot nagyon jó elképzelni, Vince maga előtt látja az öreget, amint elégedetten bólint, és így szól, már vártalak…, ő meg csak annyit mond, hogy nehéz idők voltak, de most itt vagyok… Mózer úr elnézést kér, amiért megszegte ígéretét, és nem gondoskodott róla, lelketlen vénember vagyok, mondaná bűnbánóan, ő nagylelkűen azt válaszolná, spongyát rá, Mester úr… Csak hát álmodozás az ördög kedvenc sétaútja. Mózer úr ajtaja zárva van, az ismerősök semmit sem tudnak róla.

4.

Willibald (és Wunibald) nem hagyja magára, aki segítséget kér. Aznap este Vince síró lánnyal találkozik a Duna-parton, elég lesz egy kérdés, egy válasz, még egy kérdés és egy hallgatás, és Vince számára új értelmet nyernek az olyan mindennapi szavak, mint a szép, a jó, az öröm, a könnyek, a bánat, a nevetés, a titok, a felfedezés, az álom és az ébredés.

a fénybe bámul

Ahogy általában vasárnap este, ha a Piláfban nincs már szükség rá, új helyeket kutat fel. Ezúttal a Gellérthegy és az összekötő híd között elterülő tóhoz sétál le, az oszlopokon nyugvó fahídra kíváncsi, ahol harminc darab toronyszerű faépítményen ívlámpák sugározzák részegítő fényüket, a tó vize csillog-villog, csónakok és hajók borítják, a közepén fákkal borított kis sziget látszik, a közeli vendéglőből pattogó tánczene szűrődik ki, Vince képzeletben úgy látja, mintha a hölgyek és urak kalapja is ritmusra billegne, szalmakalapok, lapos és csúcsos és emeletes és széles karimájú kalapok, virágokkal, madártollal, szalagokkal ékesítve, sehol egy kisasszony, aki hajadonfőtt merészelne megjelenni? Vince leül egy padra, a fénybe bámul, és még káprázik a szeme, amikor észreveszi a lányt, aki mellette ül a padon (kalap nélkül), és magába roskadva hangtalanul zokog, szinte fuldokol a bánatban, segíteni kéne rajta, de vajon ildomos-e, hogy megszólítsa? A lány megérzi, hogy figyelik, felkapja a fejét, Vince most meglátja az arcát, a szemét, és minden eldőlt, teljes bizonyossággal tudja, hogy már régóta ezt az arcot kereste, ebbe a szembe akart nézni.

„Szerelem első látásra? A Romeo ocsmány hazugság, amivel századok óta szédítik az embereket. Akkor beszéljetek szerelemről, ha már tízezredszer láttátok a kiválasztottat, és még mindig azt hiszitek, hogy ő a legszebb…” Vince nemegyszer hallotta Tófalvi úr dohogását, hitt is a bölcs szavaknak, de mostantól csak önmagában és ebben a pillanatban hisz, és akár esküszóval is kijelentené, hogy egész életében erről a lányról ábrándozott, erről a kócos, vörös hajú, zöld szemű lányról, akitől ő immár soha többé nem fog megválni. „Ez itt a hölgyem! Itt az én szerelmem!” A neve Adél.

fortepan.hu, adományozó: Németh Tamás

Azokban a napokban sokat esik az eső, a tündérváros látogatóinak száma megcsappan, a papundekli elemek megrongálódnak, a bódé azonban biztos menedéket nyújt mindkettőjüknek. A Piláfban úgy tudják, a lány Vince húga, aki néhány napi látogatásra jött a fővárosba, néha valami konyhai munkára is befogják. Pünkösdi királyság, mondja kajánul a csapos, aki rosszul tűri, hogy Adél levegőnek nézi őt, jövő héten lebontják a bódét, nyári konyhát építenek a helyére, és adieu, az ágrólszakadt testvérpár szépen elkotródik majd… Addig azonban öt nap van még, egy örökkévalóság.

Az első napon csend van és hallgatás, a második a töredezett mondatok napja, akkor Adél, mint szétgurult gyöngyöket, lassan összeszedi története elemeit és összefűzi, ismerős sztori, nemegyszer írtak már hasonlót, és a következő évszázadban még gyakrabban fogják megírni cselédlányok magányos délutánját egy vasárnap, gazdáik üres lakásában…

Csak egy pillanatra akarta felpróbálni azt a ruhát, amit előző nap szállítottak ki a kisasszonynak, egyszer az életben, egyetlen pillanatra, puha bársonyból volt, mályvaszínű… Adél ámulva nézte magát a tükörben, „Szűzanyám, ez én vagyok?”, csak ennyi volna a különbség, közte és a kisasszony közt, csak egy ruha? Csak ez a micsoda a vörös hajában, amit ők „diadémnak” hívnak? Csend volt, Adél fejében azonban vígan szólt a tánczene, két lépés jobbra, egy lépés balra és pörgés, és nem hallotta, amikor a gazdái beléptek a szobába… A cselédkönyvnek nevezett kis füzetkéjét mutatja, íme, itt ált, „alattomos, tolvaj természet…”, zöld tintával írták be a könyvbe.

fortepan.hu, adományozó: Németh Tamás

A második nap éjszakáján Adél álomba sírja magát. A harmadik napon néha már mosolyog, a negyediken már csak szerelemről van szó, a nappal és az éjszaka egybeolvad, az ötödik nap mindkettőjük életének legboldogabb napja, sajnos, a következőn kiűzik őket a Paradicsomból. Jön egy mogorva óriás, és néhány perc alatt szétrombolja a bódét, amit Vince nemrégiben annyi gonddal rendbe hozott, a Piláf tulajdonosa zavartan motyog valamit, sok szerencsét kíván, és búcsúzóul egy fényes ezüst egykoronást nyom Vince markába.

kegyetlen befejezés

Hatéves kora óta, amióta bekerült az árvaházba, Vince többször adott sanszot az Istennek, hogy jóvátegye az igazságtalanságot, amivel őt sújtotta, amikor megfosztotta az édesanyjától, ám minden ilyen alkalomkor csalódnia kellett. Kamaszkorában azonban, amikor az égi hatalom iránti mindent elborító súlyos harag életében először eluralta, nem is önmagára és a saját sorsára gondolt, mert egy irodalmi mű élményének hatása alatt állt; szavakkal képtelen lett volna kifejezni azt a feltétel nélküli együttérzést, amit A chilei földrengés című elbeszélés váltott ki belőle, újra és újra elolvasta, végül már egy csomó részletét kívülről tudta, és még végig sem olvasta a bevezető mondatot, máris mély megrendülés kerítette hatalmába: „Santiagóban, a chilei királyság fővárosában, éppen az 1647. évi nagy földrengés pillanatában, amikor is sok ezer ember lelte pusztulását, egy Jeronimo Rugera nevű, fiatal, bűntettel vádolt spanyol férfi állt az egyik pillér mellett a börtönben, ahol fogva tartották…” Ezt az elementáris haragot, amit Kleist elbeszélése ébresztett Vincében a Gondviselés iránt, semmiféle prédikáció vagy intelem nem tudta enyhíteni. Az igazságtalanul halálra ítélt szerelmesek a földrengés zűrzavarában váratlanul megmenekülnek, jámboran meg akarják köszönni az Istennek az életüket, elmennek az egyetlen épen maradt templomban tartott hálaadásra, és ott, az Úr házában, egyszerre csak elszabadul a pokoli gonoszság, és a jelenlévők egy része vérszomjasan követeli, hogy a szerelmes párra kimondott halálos ítélet végrehajtassék. Felkavaró, kegyetlen befejezés, olyan kegyetlen, mint maga az Úristen, vélte Vince. Később, a Mózer úrnál töltött csodálatos időszak, már-már megbékítette őt a Mindenhatóval, de aztán a csalódások sorozata miatt a hit kérdéseit illetően egyre nagyobb lett fejében a zűrzavar. Most meg itt van Adél, aki mindenekelőtt valamilyen katolikus templomba vágyik, hálát rebegni, amiért az égiek jóvoltából Vince és ő találkoztak. Új korszak kezdődik, gondolja Vince, félre kell tenni haragot és gyanakvást, szerelmese kedvéért békejobbot kell nyújtani az egész világnak, földi és égi hatalmaknak egyaránt, Adél elhozta az örök tavaszt és a boldogságot a legkisebb élőlény számára is.

„Semmi sem ér többet a mai napnál…”, Tófalvi úr gyakran emlegette a nagy Goethe szavait. Ha ők ketten akkor nem abba a kis duna-parti kápolnába tartanak, amelyben Adél néhányszor már járt, ha útközben nem állnak meg, hogy egy utcára hajló dús almafa egyik ágát megdézsmálják, ha tíz lépéssel arrébb nem állnak meg ismét, mert Vince lenyelt egy almacsutkát és fuldokló köhögés jött rá, akkor minden másképp történik, minden bizonnyal összeházasodnak, gyerekeik, unokáik születnek, az unokáiknak is unokáik születnek, mind itt élne, ebben a mi szép és igazságos világunkban… Már csillapodik a köhögése, Vince indulni akar, de észreveszi a szemközti kertben azt az újnak tetsző kemencét, a pontos mását annak, amit egyszer Mózer úr mutatott neki egy képen. „A Koh-i-Noor gyémántjával felér egy ilyen modern kemence…” − mondta akkor sóváran Mózer úr, Vince meg a Koh-i-Noor név hallatára furcsa szorongást érzett, mert olvasta valahol, hogy súlyos átok sújtja azokat, akik birtokolják, minden lehetséges szerencsétlenség rájuk zúdul.

fortepan.hu, adományozó: Németh Tamás

A kerítésnél áll, nézi, nézi megbabonázva az álom-kemencét, „mi van veted?” − kérdi Adél, de erre nem kap választ, mert akkor a kerti úton Vince meglátja Mózer urat.

5.

A Gellérthegy oldalán fekszik a fűben, ébredezik, és egy Petőfi-vers néhány sora jár a fejében, újra és újra ugyanaz a néhány sor: „Álmodtam szépet, gyönyörűt, álmodtam és fölébredék, mért keltettél föl oly korán? mért nem hagytál aludni még?” Kinyitja a szemét, a nap már lemenőben, de a színek bántóan erősek, mennyi színes virág! Az árvaházban volt egy könyv a virágokról, néha jobb híján azt olvasgatta, sajnos, sok lapja hiányzott. A csatavirág halványlila, a kakukkszegfű vörös, a kutyatej sárga, az árvalányhaj fehéres, mi van még? Suttogás: „Vince, alszol?” Szeretne felülni, de nem tud, a mozdulat fájdalmas, a háta fáj, a feje fáj, a jobb csuklója fáj, a lány, aki suttog, a fűben kuporog, a haja göndör és vörös, a szeme óriási és zöld, a neve, a neve, a neve…, hangosan kimondja, a nevét: „Adél.” Adél fölé hajol: „Itt vagyok. Elmondod most, hogy mi történt?” Vince behunyja a szemét, jó volna még aludni, de már nem sikerül. A szentek elfordultak tőle. Az utolsó néhány óra eseményei kitörlődtek a fejéből, de most már érzi azt a rettenetes terhet a lelkén, amitől soha többé nem fog megszabadulni.

ennyi a boldogság

Mentek az úton, meglátták egy utcára hajló fa ágát, tele kerek, piros almával, „nézd, mi csábosán néz e gyümölcs ránk” (Vince valami ilyesmit mondott), „szakítok egyet”, válaszolta Adél, felváltva ették, hersent a gyümölcs húsa a foguk alatt, néha csak ennyi a boldogság. Azután Vince lenyelte az almacsutkát, köhögött, köhögött, és a szemközti kertben egyszerre csak megjelent Mózer úr.

Hogy a Mester ezen az isten háta mögötti helyen bukkanjon fel, az eléggé különös volt, de Vince megtanulta, hogy Mózer úr dolgait illetően ne tegyen fel kérdéseket. Most úgy döntött, illedelmesen ráköszön a főnökére, megbeszéli vele, mikor kezdik újra a munkát, és ennyi. Ki tudja, talán most megadja az öregúr, amit elutazásakor ígért, a vigaszdíjat, ami mostanra már tekintélyes összeggé növekedhetett. Vince örömében fütyörészni kezdett, megfésülködött, leporolta a cipőjét, megölelte Adélt, addigra azonban Mózer úr visszament a házba.

A kapu nyitva volt. Most merre?

fortepan.hu, adományozó: Saly Noémi

Vasárnapi béke, egymásba nyíló, félig-meddig üres szobák, látható, hogy itt egy hatalmas műhelyt rendeznek be, Vince szíve nagyot dobban, „a munkahelyem! Az ismerős eszközök némelyikét már elhelyezték. Hőálló pad, szerszámok, forgóasztal, csiszológép, öntőformák, meghittek, tiszták, csillogók, a kezem nyoma…. Büszkeség. Hopp, ez az én vésőm, diófából faragtam a nyelét…

− Ne mozduljon! Pisztoly van nálam!

Mózer úr hangja.

Vince nem mozdult. „Ez jó mulatság. Majd nagyot néz, ha rám ismer.”

− Tegye le a vésőt!

Vince letette.

− Forduljon meg!

„Most jön a nevetés…” − gondolta Vince, és megfordult.

Csakhogy nevetésről nem volt szó, Mózer úr némán meredt a jövevényre, ijesztő volt ez a némaság, nem ismer meg a főnök úr? − hebegte Vince. És nem voltak jelek, nem voltak szemvillanások, fintorok és szavak, amelyek arról szóltak volna, hogy az öregúr netán viccel, de legalábbis barátsággal fogadja, annyi történt csak, hogy a pisztolyt tartó kar leereszkedett, és Mózer mogorván megkérdezte, hogy Vince mi az ördögöt keres itt nála?

Innentől jött a vörös köd.

az ítélet végleges

Vince ugyan még mondott valamit arról, hogy már régóta várja, hogy Mózer úr üzenjen érte, és hogy akár ma is munkába állna, a segédvizsgát is szóba hozta valahogy, ám a köd egyre sűrűbbé vált, az öregúr arca már nem is látszott, a hangja azonban recsegett, amit mondott, kaotikus volt, a hangok zűrzavarában azonban tisztán kivehetően felhangzott Károly neve, és Vince akkor megértette, hogy mindez miért, egy kutyáért, és az ítélet végleges: mivel egyszer sem látogatta meg Károlyt, Mózer úr kutyáját, és a magára hagyott eb lassú sorvadásáról nem szerzett tudomást, gyászba borult gazdájától nem számíthat bocsánatra… tőlem akár éhen dögölhetsz…, recsegte a ködből az öregember, és most végre nevetett, megsemmisítő nevetés volt, és Vincét akkor, mint egy óriás hullám, rettentő, fojtogató düh borította el. Hogy azután mi történt, azt csak a gellérthegyi lejtőn, alvás után tudta felidézni: a pillanatot, ahogy kicsavarta az öregember kezéből a pisztolyt, meghúzta a ravaszt, villanás és dörrenés, ahogy a golyó egyenesen Mózer úr szívébe hatolt.

fortepan.hu, adományozó: Hentaller Eszter

A késő délutáni napsütésben körülöttük minden néptelen volt, mintha ők ketten, itt a Gellérthegy lejtőjén, egy katasztrófa túlélői lettek volna. Cselekvésre képtelenül ültek, fogták egymás kezét, a pisztoly Vince lábánál hevert. „Imádkozni kéne”, mormolta Adél, de csak néhány odaillő szó jutott eszébe, azokat ismételgette: „Megborzad a lelkem, Uram, ha visszagondolok mindarra, amit a Te kegyelmednél fogva be kell vallanom…” − Mondd velem… − kérte Vincét, de a fiú már végleg elfordult az égiektől, sem megbánást, sem félelmet nem érzett, csak fájdalmat, mert el kell szakadniuk egymástól. A szerelem bezárta őket egy bűvös körbe, és most vége, fel kell törni a zárat, elküldeni Adélt……Az az öreg színész, Tófalvi, majd segít, hogy munkát és szállást találj… csak amíg érted jövök…” − hazudta a fiú, de Adél csak mosolygott.

Aztán minden eldőlt.

És már könnyű volt a szívük.

nem intettek búcsút

Semmit sem kellett elrendezni, mert nem volt elrendezni valójuk. Még megvolt az ezüst egykoronás, amit a Piláf tulajdonosától kapott, ezt Vince most gondosan becsomagolta egy darabka fehér papírba, ráírta Tófalvi nevét és címét. Levelet senkinek sem kellett írniuk. Egyéb tennivalójuk nem volt. Még megvárták, amíg lemegy a nap. Úgy nézték, mint egy távolodó jó ismerőst, éppen csak nem intettek búcsút neki.

A rendőrség szűkszavúan adta ki a hírt, nemcsak azért, mert túl sok volt benne a bizonytalansági tényező: történt-e rablás, ki lőtt le kit, és így tovább, hanem azért is bagatellizálták az esetet, mert féltették a vigalmi negyed jó hírét. Én véletlenül olvastam a tudósítást a bűnügyről, száz évvel később.

A lágymányosi Konstantinápoly egyébként a nyár végére megszűnt, a fenntartókat hatalmas adósságok fojtogatták, a látogatók meg rosszul tűrték a szúnyogok rohamait.

felső kép | fortepan.hu, adományozó: Hunyady József