TÜNDÉRMESE HABBAL

Egyik elmúlt évben a sok közül, Bébivel ültünk vacsoránál. Viola s jómagam. Bébi Amerikába szakadt jó barátom, Ottó neje. Ezúttal egyedül jött Pestre, Ottót otthon marasztották üzleti teendői. Ottó (jobb szerette, ha Karcsinak szólítják) újpesti fiú volt, bőrdíszműves tanuló. Éppen szabadult volna, mikor a marhavagonba tessékelték. Háború múltán egy bajorországi ispotályban találkoztunk s barátkoztunk össze. Visszanyertük elvesztett kilóinkat, s haza is egyszerre jöttünk. Ő senki túlélőt nem talált családjából. Úgy döntött, visszafordul, s a tengeren túl kezd új életet. Bébi és családja is az Államokba készült. Németföldön akkoriban számos volt deportált várta beutazási engedélyét. Az elbírálás körültekintést kívánt, lassan haladt. Egyik közös ismerősük mutatta be a lánynak Karcsit, ő pedig tüstént végzetesen beleszeretett. Bébi azonban kicsit sem szeretett bele Karcsiba. Van ez így. Barátom esetében a „végzetes” jelző nem szóvirág. Meghitt beszélgetéseinkből tudtam: ő ájulásra képes, oly végletesen éli meg szerelmét. Kivált, ha az viszonzatlan. Amikor a hetvenes évek elején Bébit megismertem, s ő hűvös, fürkész pillantását futtatta rajtam, rögtön tudtam: inkább féli, mintsem kívánja a végleteket.

imádott anyja ukázai

Bébi nyolcadik kerületi, Teleki téri lány volt. Csakhogy rózsadombi elvárású, rátarti, kényes. Az ilyen jellegű Böskéket szokták Bébizni egy életen át. Karcsi jólelkű, jóhumorú, önfeláldozó lény, Bébi azonban kevesli, és csak anyai nyomásnak engedve megy hozzá feleségül. A házasságtól függetlenséget remél – ne kelljen egész nap imádott anyja ukázait követnie. A lehető leggyorsabb egymásutánban két fiút és egy leányt szül. Oly szépek és harmonikusak ők a már Amerikából érkező fotókon, képeslapba kívánkoznának családmodellnek. S hogy ez az irigylésreméltó harmónia csupán látszat, mert Bébi erős ellenkezéssel s egy képtelen föltétellel él Karcsi mellett? Csak mostanában, s elég szokatlan módon tudtam meg. Maga Bébi fecsegte ki.

A sorsfordító vacsora! Ez a jelző is pontos, mert e köznapi étkezés valóban sorsot fordított. Ha nem is a miénket, de a Bébiét. Azt viszont alaposan. Épp a desszertnél tartottunk (csokis galuska, habbal a tetején), amikor Bébi fölneszelt. Beszélgetésünk addig a szokványos mederben csörgedezett. Ő dicsekedett, mi elismerően hüledeztünk s ellen-dicsekvéssel próbálkoztunk. Sosem ér fel hozzá. Vagy ha igen, kicsinyli. Nekünk dicsekvésből is csak kicsinyre futja. Az ő családjában mindenki tehetséges, szép és híres. Legnagyobb fia, akit már-már Jancsinak neveztek el, rólam, aztán valahogy mégis Bobby lett, Bábi, mint ők ejtik, s váltig hajtogatják, hogy Bábi és Jancsi az majdnem ugyanaz. Szóval Bábi híres stand up komikus. Ez a fajta viccmondó a keresztény mártírok elszántságával áll ki a kocsma, mulató vagy más nyilvános hely közönsége elé, s a félhülye, beseggelt társaságnak vicceket mond. Ha röhögnek neki, másnap is próbálkozhat. Ha nem, esetleg a vészkijáraton át kell pucolnia. Bábi azonban őrült jó, sose pucol és nemsokára Las Vegasban is odaállhat rekeszizombirizgálni.

Bébi tehát fölneszel. Elhallgatunk, követjük a tekintetét. Egy nyakra mered. Egy férfi nyakára. Ő e nyakkal meghitt viszonyban volt – suttogja bűvölten –, mert ez nagy ifjúkori szerelmének, bizonyos Kovács Ricsinek, senkiével össze nem téveszthető nyaka. Az elveszettnek hitt szerelmes ropogtatja itt, ha jól látom, az idei kacsát. S ezenkívül is számos jel utal arra, hogy a régen látott, holtnak hitt személy oly eleven, akár mi magunk.

jókora adag pimaszság

Az első tapogatózást Bébi a pincérre bízza: kérdezze meg attól az úrtól, igen, attól, aki épp törli kacsazsíros száját, nem Kovács Ricsi-e történetesen? A pincér, búsás borravaló reményében, jelzett asztalhoz vitorláz. A szólított meglepődik, fejét rázza, határozottan tagad. Bennem alantas indulatok kergetőznek: „Nem lesz sok a jóból? Hispán stílusban tartott, nagymedencés villád, gyönyörű és híres családod mellé még az ifjúkori szerelmedet is föl akarnád lelni?” A pincér már vissza is tért, s közli, amit úgyis észleltünk: illető úr azt mondja, ő nem Kovács Ricsi, Bébi szeme villan (szép a szeme, mandula vágású), maga indul rohamra. Ehhez már jókora adag pimaszság kell, hiszen Ricsi, ha ugyan ő, egy szőke hölgy társaságában vacsorál. Barátnőnk puma udvariassággal odalépdel s betámaszkodik közéjük az asztalra. Szorongunk, hátha a szőke majd a fenébe sziszegi, tán meg is kontyolja. Semmi hasonló: magába fordul, kettejükre bízza a döntést. Most hosszan tárgyalnak. Mit lehet erről? Hát hogy ő az vagy nem ő? Lehetséges valakit e téren meggyőzni? Szerintem nem. Mire véljük hát e hosszas tárgyalást?

Állítólagos Richárd aranykeretes szemüveget visel. Így is világos, vizeskék szemébe látok. Szerelem abban egy micurka sem. Viszont jó adag a zargatott ember bosszúságából. Bébi, úgy tűnik, egy vadidegen embernek próbálja beadni, hogy nem az, akinek önmagát véli. Türelmes, halk szavú, hajthatatlan. Ajkán – az is milyen széprajzú – kicsit fancsali, könyörtelen mosoly. Már a szomszédos asztaloknál is kezdenek felfigyelni. Bébi bocsánatkérő mozdulattal, jó, átmenetileg, elhátrál asztaluktól.

– Ő az! – mondja visszaülve. – Naná, hogy ő!

– Akkor miért tagadja? Mi oka lehet rá? Talán a nőci…

– Üzletfél neje. Ma ismerte meg. Ő nem érdekes.

– Mégis… mit mond?

– Az sem érdekes.

Állítólagos Richárd most fölemelkedik, s alighanem vécézni indul. Mondhatnám finomabban is, de minek? A jelenetsorban már rég nincs semmi finomság. Bébi fölpattan s ott van, ni – a vizelde ajtajában … hát nem elkapja megint? És puhítja, gyötri. Jobb lesz lassan hazamennünk.

Hazaérve sokáig latolgatjuk az esélyeket. Bébi éles szimatára, csalhatatlan tekintetére tesszük tétjeinket. Csak miért titkolja a kilétét Ricsi? Hátha az idők során egyoldalúvá lappadt ez a szerelem, s Ricsinek esze ágában sincs azt életre pumpálni?

ennyi macerától

Szégyellhetném magam! Levélből, majd hónapok múltán, újabb látogatás alkalmával, értesülünk: Bébi bizony bevárta, nőt elküldette, taxin elragadta, meghitt helyekre körbefuvarozta, addig-addig lantolt neki az éjszakában, mígnem Richárd megadta magát. Hogy ennyi macerától egy szabómarci is elvállalta volna a kovácsricsiséget? Nem erről volt szó. Ricsi üzleti okból őrizte az inkognitóját, ő tudta miért, már nem fontos.

És hajnalig sétálnak, gerjednek s gerjesztik magukat, hogy e valóban fatális véletlent még fatálisabbá fényezzék. A történetnek erről a szakaszáról már nem sok igazat fogunk megtudni. S az a különös, hogy ők maguk sem. Felajzott állapotában az ember mindenfele szándékot tulajdonít a sorsnak, holott – esküdni persze én se mernék rá – csak a vakvéletlen működik. Elzarándokolnak oda, ahol nem is fába, de kőbe vésték összetartozásukat. S mit tesz a szerelem, meg egy erős késpenge? Még ott a szív, látszanak a betűk. Kéz a kézben bóklásznak, s minden második mondatot azzal kezdenek: „Emlékszel még, amikor…” Ó hány ismételhetetlen pillanat, eltávozott barát… elfolyt folyóvíz, amelybe lépni többé nem lehet! Bébi hevül, mindenben Isten ujját akarja látni, még az elbolyongás képsora is kirajzolódik benne: átlépni egy másik életbe, tenyerét bármikor e páratlan nyakon nyugtathatni! Ám jő a törvényszerű reggeli lehűlés. „Megőrült a nagyi!” – mondanák a híres és gyönyörű családtagok. Bébi beleborzad. Nem! Folytatnia kell eddigi életét. Minden egyéb döntés botorság volna, bűnös érzelgés.

Csöng a telefon. Karcsiék. Ismét együtt ülünk. Kávé, sütemény. Bábi (a sikeres majdnem Jancsi) egyik nagy tévé-társaság chaneljén ostromolja a nézettségi csúcsot. A szokásos hencegésben új elem: e bámulatos összebotlásból Bébi könyvet, sőt, filmet tervez! Mit szólnánk, ha magunk alakíthatnánk önmagunkat a vacsorajelenetben? Guszta lenne, mi? Reménykedő pofát vágok, de kétségeim a bibliai Tamásénál erősebbek. Bébi, mintha belém látna (jelzem, belém is lát), azt mondja: „várj csak, nem ismersz te még engem! Majd meglátod!” – „Nem én, hanem te – gondolom nekidühödve – válogathatsz majd a nemleges válaszokban! Fatális találkozások történetével tele a pince, a padlás. Ahhoz, hogy a tiéteket kellő szintre hozza, egy Albee vagy tudom én ki kéne. Hisz te egy ép mondatot nem tudsz leírni, Bébikém!”

lompos tollforgató

Nem is ő írja. Hol van az írva, hogy neki muszáj írnia, amit pedig ő ír? Csöng a telefon. Újra megjöttek. Velük van Joyce, középkorú, lompos tollforgató. Igen, ő a Bébi tolla, ő az árnyékbébi. Benyomásokat gyűjt, hogy a pennája hitelesebben fogjon. Mindez Kiadó költségén. (Már kiadó is került!) Képmutatóan gratulálok s örömet mímelek. (Pfuj!) Joyce az éttermi jelenet részleteiről faggat, buzgón jegyzetel, de az a benyomásom: mondjunk bármit, az ő változata kész.

Figyelem Karcsit: hogyan érinti őt ez a hamvából támadt akármi, s az, ahogyan Bébi szítja? Fütyül rá. Neki mindig az volt csupán fontos, hogy egyetlen szerelme tárgyát birtokolja. Tekintete most is Bébit cirógatja. Úgy nézi, mint juhászbojtár a királylányt, akit furfangosan szerzett meg koronás őseitől. És szeszélyeskedhet a princesszin, vághat fanyar képeket legjobb bemondásaira, őt ez az érzelem megszállta s nem bocsájtja. Kiadó költségén habos galuskát ozsonnázunk. Karcsi ragyog. Kivirágzik a Bébi sikerétől. Bosszant. Ó te vén irodalmi strici! Hajdan testvéremnek neveztelek. Így írtuk alá leveleinket, s így is éreztünk. No ezt nem kedvelte a Bébi. Ismerte Karcsi jó szívét, tartott tőle: előbb-utóbb pénzükbe kerül ez a szoros férfibarátság. Összefogott az Idővel, s együtt lazították. A „testvérem” aláírás közös szótárunkban emlékké kopott.

– Mondd már! – fölényeskedem otthon. – Megjelenik majd valami csicsás paperback, amilyen náluk naponta több száz. Feltűn és eltűn, megy bele a Nagy Zsákba, zsupsz! Hivatkozni persze lehet rá, előkelő helyre kerül a hencegések sorában.

Nem paperback. Könyv könyv. Postán érkezik. Elég ízléses. A címlapon emberpár. Padon ülnek, háttal. Férfi karja gyöngéden fogja át nő vállát. Elnéznek valamerre. Ők ketten csak Bébi és Ricsi lehetnek, egymásra találva, elmerengve. Karcsi meg robotol valahol.

egymás karjába szédülnek

A vacsorához lapozok. Majd később olvasom a többit. Szinte a kötet végén találom, de sebaj. Valódi nevünkön szerepelünk, és különösen Janos nagyon jelentős. Mese nincs, muszáj jelentősnek lennünk, regényhős csak jelentősekkel vacsorálhat. Joyce, akinek neve ott sápadozik a címlapon a Bébié alatt, mindent kigyomlál a megélt jelenetsorból, ami érdekes volt: a merész tolakodást, a pofátlan rajtaütést a vizelde előterében, a hosszas feszültséget, hogy a Ricsinek hitt személy valójában nem egy finnlandiai úr-é? Az ostromlott férfiú, e költött változatban, már ott az étteremben beadja a derekát. „Kispofa, kispofa!” – rikkantja (hajdan szólította így Bébit), és már ott, előttünk egymás karjába szédülnek. Bemutatkozások (szó sem lehetett róla), közös utazás (nekik) szűk autómon (soha semmi hasonló), minden gyökeresen másként történt. Joyce-ot elbűvöli a „kis-pofázás”. Honnan is érezné, hogy ez inkább fölényes, mintsem forrón szerelmes megszólítás. Márpedig e lapokon csupán a forró, nem múló szerelem ecsetelése folyik, s a siránkozás, hogy az nem tudott beteljesedni. Gondolnánk: a háború miatt. De csudát! Karcsi a bűnös! Ricsi felbukkan a háború végén, Bébit kutatja, s akkor az én bölcs, jó szándékú barátom lelöki őt brooklyni lakásuk lépcsőjén. „Itt nincs és nem is volt semmiféle Bébi!” – ordítja a hempergő után. És az elhiszi. Nem érzi a másik férfi érintettségét, nem fekszik keresztbe a küszöbön, elkotródik. S ha vissza is jár még Bébit lesni, mindig elkerülik egymást.

Ha mindez nem csupán kitaláció volna, Karcsi talán csakugyan lehajítaná őt a lépcsőn, minthogy hites neje kikötötte: amennyiben Ricsi megjelenik, ő nyomban szárnyra kél s elhúz vele. Ez aztán a regényes feltétel! A szó szoros értelmében. El nem hiszem, hogy a barátom valaha is belement. És micsoda csökkentett értékű figura ő a könyvben! Hol szexuálisan, hol intellektuálisan kevés. Csak bőrről lehet vele beszélni, soha Michelangelóról. A két meseszövésbe részegült spiné azt a skatulyát is kinyitja, amelyiken a „Gyönge szex – orgazmusig jut” címke virít. Hogy aszongya: barátom, kit asszonya Arizonából – válságának hírével – idelármáz, Párizsig elébe repül. Ott egy fincsi, naná majd nem first class szladiban, annyi év színtelen, szagtalan szex után, ha nem is Michelangelo, de szerelmük végre összecsobban. Válság enyhül, belenyugvás könnyül, háromszög egyenessé lapul. S hogy mindez elhihetőbb legyen, hölgyeink hősnőt negyvenhat évessé fiatalítják, holott a valóságban már hatvan felé battyogott, s ebben a korban már – úgy sejtem – orvosilag sem javallt orgazmusba és sárkányrepülésbe kezdeni.

Minderre magamtól sose jöttem volna rá. A könyvbe kötött Bébi fecsegte ki.

Mit is povedáltam össze kellő szintről, meg Albee-ról? Mi az, hogy „kellő szint?” És kinek kell? És ki az az Albee? Bután röhögtem magamban, mikor Bébi arról beszélt: élete történetéből mozi készül! Pedig az egyik Álomgyár már be is szippantotta a sztorit. Suhog a zöld hasú, készül az interjú, egy földtekét körülnyálazó magazinban találom. Bébi nyerésben! A tombolán, ha szalag, ha plüss-maci, ha hízott liba a főnyeremény – ő nyeri! Esküdnék, hogy Ricsit, legkevesebb, Brad Pitt alakítja majd.

szaftos kudarcok

Karcsi telefonja Arizonából. Diadaljelentés: a könyv eddig tizennégy országban jelent meg. Néhányat, megszokásból, levonok, de bármennyi is, hát nem rengeteg? Istenem! Hány évtizede körmölök, verem a gépet, viszek-hozok, szerény sikereket és szaftos kudarcokat zsebelek be. Belém javítanak, átszabnak, rosszul olvasnak, ha egyáltalán… de hagyjunk engem. A könyv állítólag Kínában is piacra kerül! Kínai legyen a talpán, aki ebből megérti, hogyan is történt ez a dolog mifelénk.

Karcsi hangjában picit préselt boldogság. Nem annyira hencegni akar, mint inkább végre szólni valakihez.

Irigységtől támadt érzékcsalódás? Megőrültem én? A SKY NEWS adón, abban a műsorban, amelyben nemrég Eli Wiesel, most Bébi nyilatkozik. Angolsága meglepően gyatra, kiejtése rút. Ő viszont gyönyörű. Haja habfehér, mandulavágású szeme öntudatosan pillog. Ám még ilyen sorsafordultan is ügyel, hogy ne tévessze össze magát Graham Greene-nel, sem Selma Lagerlöf asszonnyal. Ő csak élete sorát, deportálásának történetét beszélte el, s ha a könyv ekkora érdeklődést kelt, annál jobb. Üdvös, ha az emberek emlékeznek. A riporter, aki Hamptont, Günther Grasst szokta faggatni, láthatóan felkészült. Richie-ről kérdez. Ricsi helyett a ,,Richie” különösen hangzik, de semmi sem olyan különös, mint az, hogy Bébi már mindenről szentül hiszi: úgy történt, ahogy azt a könyvben összelötybölték. És ez még csak a kezdet. Fogadni mernék: egész agytröszt bütyköli már a valótlant valótlanabbá. A végső változatban Jelentős Janos revolvert szorongat majd a vacsoraasztal alatt és, a blikkfang kedvéért, Violet sírógörcsöt kap az izgalomtól.

És még mindig nem tudom elhinni! Nem én. A három kívánságot teljesítő medve, a herceggé változó béka, Csipkerózsika száz évig tartó álma az ébresztő csókkal – számomra valószínűbb tündérmesék.

Cinizmusom büntetése nem maradhat el. A tizennégy éves időcsippentés kicsippentett bennünket a szereposztásból. A filmben más lesz Janos és Violet. Két megfelelő korú, ami középszínész. A nevünk azonban, feltehetően, marad. Tövit törtük, s a gallya jut. Sebaj. Azzal is be lehet gyújtani.

felső kép | pexels.com