nem szabadulok ettől az álomtól,
itt karistolja csikorogva a koponyámat belülről,
persze, hogy belülről, ha egyszer álom,
bár semmi álomszerű nem volt benne,
úgy pergett le, ahogy talán a valóságban is,
leszámítva, hogy esélyt sem látok
a dolog változására a valóságban,
nem azért, mert akkora a vétkem,
hanem mert nem ugyanakkorának látjuk,
ami nekem ujjaim botlása volt a billentyűzeten, egy, mondjuk így,
kommunikációs vadhajtás,
az neked ordas nagy belerondítás,
nem harag vagy feloldozás kérdése,
egyszerűen kiiratkoztam a barátságodból,
de az álom akkor is szép volt,
valami irodalmi összejövetelen, ahol sokan voltak,
futottunk össze, és én megkérdeztem, „Feri, nem akarsz megbocsátani?”,
te meg elkaptad a pillantásodat rólam,
de láttam egy villanást a tekintetedben, hogy átgondolod,
és persze, mindegy, elengedhetném már
a vétkemet, a megbánásomat,
és végre felnőttként viselkedhetnék,
de miért éppen most legyek felnőtt,
ha ötven évig nem sikerült.