Korunk társadalma „tudás alapú társadalom” – állítja a közhely, amelyet olykor tényként, olykor követendő célként fogalmaznak meg. Életünket olyan intézmények irányítják és szervezik, amelyek érvényre juttatják a tudás legmegbízhatóbb formáját, a tudományos tudást. Oktatásunk a főbb tudományágak alapismereteinek elsajátítását célozza, az egészségügyi intézmények a tudományos biomedicina ismeretrendszerén alapulnak, az igazságszolgáltatás tudományos szakértők egyre növekvő arányú bevonásával hozza döntéseit, a pénzintézetek közgazdasági elméletek alapján alakítják a gazdasági viszonyokat. Életünk egyre inkább olyan játéktérben zajlik, amely nemcsak tudás alapú, hanem egyenesen tudományos. „Sorsunk a tudás” – szögezi le Carl Sagan, a nemrégiben elhunyt világhírű tudományos ismeretterjesztő.
ádáz harc
Ugyanez a Sagan az áltudományok elleni küzdelem élharcosaként sokat tett azért, hogy felhívja a nagyközönség figyelmét a korunkban elharapódzó sarlatánság és a tudomány köpenyébe bújtatott szemfényvesztés veszélyeire. Ahogy Mund Katalin is hangsúlyozza írásában[1]: „Nem csodálkozhatunk tehát, ha ebben a közegben gyorsan terjednek a különféle ezoterikus, áltudományos eszmék, amelyek azonban előszeretettel öltik magukra a tudományosság álruháját.” Amekkora közhely a „tudás alapú társadalom” fogalma, legalább annyira elterjedt nézet, hogy ma tudomány és áltudomány, tudás és áltudás ádáz harcot vív a laikusok lelkéért, és ennek a küzdelemnek a kimenetele meghatározó lesz kultúránk sikere vagy sikertelensége szempontjából. A felvilágosodás hagyománya arra tanít, hogy az emberiség jövőjének kulcsa a határvonal felismerésén és következetes kiaknázásán múlik, amely elválasztja a helyes, „pozitív” ismereteket és tudásformákat a puszta vélekedésektől, a téveszméktől és a látszattudástól.
Az episztémikus demarkáció igénye azonban komoly nehézségekkel szembesíti azokat, akik tudományosan, alapos körültekintéssel közelítenek a kérdéshez. A tudomány vizsgálatának szentelt diszciplínák súlyos tanulságokkal szolgálnak az áltudományok elleni harc képviselői számára. A tudománytörténet művelői feladták a kezdetben elterjedt elköteleződésüket, hogy beszámolóikban elkülönítsék egymástól a tudomány szempontjából „belső” és „külső” tényezőket, és a tudományos és tudománytalan közti határvonalat kor- és kultúrafüggőként, a mindenkor adott társadalom kulturális gyakorlatának esetleges produktumaként ismerték fel. A tudományfilozófusok mára jórészt levetették pozitivista indíttatásukat, és felhagytak a tudományt kitüntető szükséges és elégséges feltételek azonosítására irányuló, időközben kivitelezhetetlennek talált törekvésükkel. A tudományszociológia képviselői pedig már régóta foglalkoznak inkább a társadalmi tevékenységek egyikeként (és nem eleve legkülönbjeként) tekintett tudományos gyakorlattal, semmint a tudomány sajátos éthoszának leírásával. A közös tanulság: a tudományt és egyéb ismeretformákat elválasztó határvonalat nem eleve készen találjuk, hanem mi magunk hozzuk létre és folyamatosan alakítjuk egy emberi, túlságosan is emberi játéktérben.
Az életünket és kultúránkat szervező tudás társas-társadalmi mechanizmusok által termelődik, fogadtatik el és kerül alkalmazásra. Nincs tehát egyértelmű határvonal a különböző tudásformák között, és a tudomány vizsgálatának szentelt szakmák világosan felismerték, hogy az „igazolt, igaz vélekedés”-ként felfogott tudás filozófiai fogalma csak akkor tartható, ha az igazolás, az igazság és a vélekedés fogalmait is szociális dimenzióban értelmezzük újra. A tudományban eleve közösségi konstrukciós folyamatok során születik és változik az ismeretek hálózata, és ez folyamatos kölcsönhatásban áll a gyakran „externálisként” tekintett társadalommal, amelynek a tudomány valójában csupán egyik alrendszere. Hogy ennek milyen tanulságai vannak tudomány-fogalmunkra nézve, azt a Mund Katalin által is említett szerzők részletesen kidolgozták, ám hogy ez miképpen érinti a tudás és társadalom kapcsolatára vonatkozó elképzeléseket, az ma is gyakori viták tárgya.
szánalmasan kevés
Amit a világról tudunk, gyakorlatilag teljes egészében „közlés alapon” sajátítjuk el, a nyelv fogalomrendszerének megtanulásától a tudományos kutatásban felhasznált ismeretekig. Sok mindent tudunk kultúránk történelméről, holott nem voltunk ott a régmúlt eseményeinél, nem tapasztaltuk meg azokat, és arra sincs elég alapunk, hogy magunk kikövetkeztessük a történelem menetét. Tudunk olyan helyekről, ahol sosem voltunk, olyan emberekről, akikkel sosem találkoztunk. Kisebb vagy nagyobb mértékben rendelkezünk tudományos műveltséggel is, pedig hányan láttunk már élő dinoszauruszt, DNS-molekulát, elektront vagy fekete lyukat? Elhisszük, amit mondanak róluk a szülők, a tanárok, a tankönyvek, az újságok, a televíziós szakértők, az orvosok, a fogorvosok, a gyógyszerészek és a fitnesz-edzők. Ha kivonnánk a tudáskészletünkből mindazt, amit nem személyesen tapasztaltunk meg vagy következtettünk ki – mint ahogy néhány újkori gondolkodó biztatott erre –, szánalmasan kevés maradna: nagyjából annyi, mint azoknál a fejlettebb állatfajoknál, amelyeknél a kommunikáció alapú tanulás nem játszik komoly szerepet.
A közlés alapú ismereteket, szakszóval „testimóniumokat” vizsgáló filozófusok szerint két fontos feltétele van, hogy elfogadjunk egy közlést. Az egyik, hogy összhangban legyen eddigi tudásunkkal, azaz ne mondjon ellent korábbi ismereteinknek. Ez azonban kedvezőtlen a tudományra nézve, hiszen a tudomány időnként furcsa, hétköznapi tudásunknak ellentmondó megállapításokat tesz: a Föld kering a Nap körül, a világegyetem tágul, az anyag apró építőkövekből áll, melyeknek helyét és sebességét lehetetlen egyszerre pontosan megállapítani. Ugyanakkor hozzászoktunk, hogy elfogadjuk ezeket a kijelentéseket, mert szinte mindenki, aki a hétköznapjainkban hiteles információforrásnak számít, azt mondja nekünk, hogy fogadjuk el. Arra lettünk szocializálva, hogy higgyünk a tudománynak.
A másik feltétele, hogy higgyünk egy közlés hitelességében, éppen az, hogy megbízhatónak tartsuk a közlőt. Kevésbé hiszünk annak, aki gyakran füllent, szokása megviccelni másokat, vagy csak figyelmetlen és kevéssé körültekintő. Emellett jobban megbízunk abban, akit szakértőnek tartunk az adott területen, főleg ha megbízhatóságára intézményes garanciát látunk. A tudományban is intézményként bízunk meg. Nem kell azt gondolnunk, hogy az egyes tudósok okosabbak vagy őszintébbek másoknál (bár van, aki így gondolja, és van olyan tudós is, aki szeretné, hogy a „laikusok” így gondolják), elég feltételeznünk, hogy ami „kijön” a tudományból, az megbízható. Megtörténhet, hogy megrendül a bizalmunk bizonyos intézményekben, például egy ország egészségügyi, oktatási vagy rendfenntartó rendszerében, a tudomány azonban manapság közkeletű bizalomnak örvend, ahogy azt a publikus tudományfelfogás szakértői által készített felmérések rendre kimutatják.
kihez forduljunk
Olyan korban, amikor senkinek sem adott a lehetőség, hogy a tudományos ismeretrendszer egészét elsajátítsa, elengedhetetlen a szakértőkre hagyatkozás. Így a tudományos tudás alkalmazása nem tudományos műveltség kérdése („oktassunk az iskolában több tudományt, hogy megszabadítsuk az embereket az irracionális babonától”), hanem a szociális műveltségé: tudnunk kell, kihez forduljunk kérdéseinkkel, kinek az ismereteit tartsuk megbízhatónak és milyen körülmények között. Nem ismeretek között, hanem szakértők között válogatunk, és megtanuljuk, hogy eligazodjunk az ellentétes álláspontok tengerében. Hiszen a tudomány is gyakran ellentmond önmagának, és leginkább éppen azokban a kérdésekben, amelyekre a legjobban szeretnénk választ kapni (rákot okoz-e a mobiltelefon? Egészségesek-e a génmódosított élelmiszerek? Milyen lesz az idő a jövő héten?) – mégis megtanultuk, hogy bízzunk a tudományban.
A tudás fogalma tehát szorosan összekapcsolódik a bizalom fogalmával. Mégis, ebben a korban, amikor a tudomány képviseli a tudás legmegbízhatóbb formáját, és életünket át- meg átszövi a tudományos tudás ideologikus és gyakorlati tekintélye, éppen a „tudományos gondolkodás” zászlaja alatt hangsúlyozzák a szkepszis és a bizalmatlanság szerepét. Paradox módon a tudomány bizalmatlanságra nevel. Erre utalt Nietzsche a következő mondataival: „’Hogy bebizonyítsam önöknek, hogy az ember alapjában véve a jóindulatú állatok fajához tartozik, emlékeztetném önöket arra a tényre, hogy mennyire hiszékeny volt nagyon sokáig. Csak mostanára, tehát nagyon későn, lett bizalmatlan állat, önmaga hallatlanul nehéz leküzdése révén – igen! az ember most gonoszabb, mint valaha.’ – Nem értem a következőt: Miért lenne most bizalmatlanabb és gonoszabb az ember? – ‘Mert most már egy tudomány birtokában van – tudományra van szüksége!’”