Kállay Géza

„TSZLAA”

2002 január

„TSZLAA”

Kratülosz – Platón egyik dialógusának címszereplője – Hérakleitosz tanítványa volt, és őt is szenvedélyesen érdekelte, lehetséges-e bármiről elméletet alkotni. És az elméleti gondolkodás, mely természeténél fogva időtlen igazságok feltárására esküdött fel, szemben találja magát a világ az érzékszervek előtt eltagadhatatlan tényével: minden mozog, és ha már mozog, változik is. És ha változik, akkor változásról beszélni csak úgy van értelme, ha különbséget tudunk tenni régi és új, más és ugyanaz, rendíthetetlen és bomladozó, kimozdíthatatlan és épülő, különböző és azonos, állandó és változó között. De akkor úgy tűnik, „kezdetben” nem az azonosság, hanem a különbség volt, hiszen az azonosság helyett először a különbségre van szükségünk különbség és azonosság között. Mintha a különbség – épp amit többek között megtalálni szeretnénk – már jóval előbb a színen lenne, mint az azonosság; mintha kutató-lámpásunk előre elhatározta volna, hogy előbb mindig a különbségekre gyújt fényt.

relatív állandóság

Kratülosz olyan végletesen értelmezte (odáig fejlesztette? úgy megváltoztatta?) mesterének a pantha rei-re vonatkozó tanítását, hogy öreg korában állítólag már csak mutogatott, azon az alapon, hogy mire a szó megformálódik a szájában, és a hang elér a másik füléig, a megnevezett dolog – sőt önmaga és a másik is – annyit változik, hogy a név relatív állandósága már nem illeti meg, ennélfogva a név hamis, következésképpen nem méltó a filozófus használatára. Kratülosznak persze tudnia kellett, hogy a rámutatás is jelölés, de talán úgy gondolta, hogy minden új gesztusban, minden ismét kinyújtott karban és mutató ujjban a megjelölt dolog éppen az adott állapotának megfelelő jelet (nevet) kapja, még ha csupán úgy marad is „igaz”, hogy sohasem ölt hangzó testet. Nem is ölthet, hiszen ennek memóriánk természetes határt látszik szabni. Mert Kratülösz megoldhatta volna a feladatot úgy is, hogy mutogatás helyett minden alkalommal új nevet talál ki a szerinte szüntelenül változó dolognak, esetleg olyan módon, hogy a megszokott, de számára hamis nevet mintegy a változásnak tükröt tartva, csupán egy-egy hanggal csavarítja el, azaz ha Kratülosz magyar lett volna, „asztal” helyett egy megnevezés alkalmával „asztel”-t, majd „osztal”-t, majd „osztel”-t mond, és így tovább. De így Kratülosznak nemcsak egy konvencionális név – bár egyre jobban elhangolt – használatával kellett volna megalkudnia, ami mégiscsak magán viselte volna az állandóság lenyomatát, hanem az idők során az „asztal” hangjainak kombinációiból is kifogyott volna, arról nem is beszélve, hogy mondjuk az „tszlaa” hangsor már annyira elüt az „eredetitől”, hogy beszélgető partnerének éppen azt kell tudnia: amit hall, az az „asztal” helyett szerepel.

André Derain: Parkra néző ablak, wikipedia.org

És akkor már Kratülosz akár „asztal”-t is mondhatna. És ha Kratülosz felhagy az eredeti szó elhangolásával, és újabb és újabb hangsorokkal rukkol elő (mondjuk „modu”-nak mondja az „asztal”-t, ami kifogástalan magyar hangsor, csak épp – legalábbis konvencionálisán – nem használjuk épp semmire) akkor még nehezebb – s végül lehetetlen – a szüntelenül bővülő kratüloszi szótár megjegyzése. Kratülosz – és Hérakleitosz – bölcs belátása szánalmas, érthetetlen makogásba – vagy, mint látjuk: némaságba – torkollik…

Akkor hát a nyelv – itt és most: egymás megértésének vágya és az ezt hordozó emlékezőtehetség – szab valóban természetesnek mondható határt a változásnak? Akkor Platón híres ideatana, ami épp azért merevíti ki a dolgok valóságát az érinthetetlen – és jobbára megismerhetetlen – állandóság régiójában, hogy a változás eltagadhatatlan hérakleitoszi-kratüloszi elvével dacoljon, sem alapulna máson, mint hogy szavainkat a megértés érdekében – kénytelen-kelletlen – következetesen használjuk? Lehet, hogy a „mi változott?” kérdésre a nyelvi használat állandósága már részben válaszolt is? Ha nincs két egyforma asztal, és mi mégis mindegyikre azt mondjuk: „asztal”, akkor miért érdekelhet (változatlanul) az – éppen „eredendőbbnek” tűnő – különbség? Honnan ered, hogy mégis az európai gondolkodás egyik kulcskérdése lett: „Mi változott?”

A MI VÁLTOZOTT című összeállításból
felső kép | André Derain: Az asztal, wikipedia.org