TRÉFA A FEKETÉVEL ÉS A FEHÉRREL
1999 szeptember
Hajnalban bejöttek a kutyák
a városba, ugatásukra fölébredtünk,
és fiam kérte, hogy csukjam be az
ablakot. Aludtunk tovább.
De hová tűntek reggelre?
Vagy itt se voltak? Csak a hangjuk
száz év előttről, mikor itt még
földszintes házak álltak és
kicsit odébb a veteményeskertek
kezdődtek. Az éjszakai zajok közé,
mint a hamiskártyás paklijába,
idegen lapok is keverednek, idegen
idők síkjai, pengeként szálló
cigifüst a szoba levegőjében,
térdig érő köd, mikor
még volt, Leningrádban.
Ültem húszévesen, egyedül
felejtve egy szerkesztőségi szobában
– és rám kopogtak. Hasonszőrű
érdeklődő a versei sorsát
tudakolta tőlem. Leültettem.
Dicsértem dolgait, csak, mondtam
és megálltam, mert nem tudtam,
hogy tréfa-e a tréfa, csak néhány
Lenin-idézetet kellene még be-
léjük írni. De aztán már
borítottam is fel a díszleteket,
a cinkelt lapot is az asztalra
tettem. Pár nap múlva összefutottunk
az utcán. A versét visszaadták,
a főiskolára se vették föl. Szerencsére
aztán engem se, legalább ennyi
elégtételt érezhettem. És most én
csempésztem ide, immár kétszer,
azt a nevet. Azóta különben is ki-
tépték a térképekről, mint rosszul
diagnosztizált emberből az orvos
fél méter belet. És dobja egy vödörbe.
Közben a kutyája otthon a kerítés
közelében kapar, kapar, üregi
nyulat vagy vakondot gyanít,
de beesik a voltba, zuhantában
lába átszalad a leszbe.
Mi nem látjuk. Kutyák ugatják.
Hajnali köd gomolyog a Duna
felől. Jaj, jó a kutyáknak,
mert ők még láthatnak olyasmit,
amit az épeszű sose lát.
Reggelig tart az éjszaka beszéde.
De árnyékban később se
halkul egészen el.