TRANZIT
- fiatalkori töredék - [2004 május]
Az alábbi feljegyzésben felbukkanó hősünk rajongása valójában nevetségesnek és gyerekesnek is mondható, habár miért kellene annak nevezni és ilyennek elismerni egy tulajdonképpen nemes, mert hát mégiscsak ismeretszerzési szándékkal áthatott passziót, amely gazdag ingerfelvevő folyamataival, s a megfelelő agyi területek közti átkapcsolásokkal lehetővé teszi az olyan ósdi és elfeledett minőségek megélését, mint a mámor, szépség, félelem, kaland… Mert ezeket bizony megtapasztalhatta Siegfried Lebegy Roskijev, amint egy hermetikusan záródó alumíniumgépre bízta magát. A könnyebbség, egyszersmind a szemléletesség kedvéért úgy is fogalmazhatnánk, hogy a polgári repülés volt második apja – mert polgári repülés csak egy van. De Roskijev nem is a fémmadarakban bízott elsősorban, inkább a Leonardo óta felhalmozódott és nagyszerű alkotásokban testet öltött tudásanyag hitelességében. Vagyis bíznia és hinnie kellett többek között W. és O. Wrightban, Andrej Nyikolajevics Tupoljevben – ő benne aztán nagyon, mert leggyakrabban az ő szerkezeteivel emelkedett cumulusok, stratusok birodalmán s bolondos cirrusok kertjein át kilenc kilométeres magasságokba –, hinnie kellett továbbá Szergej Vlagyimirovics Iljusinban, Antonovban, Kuznyecovban, Jakovlevben, később William Edward Boeingben, Anton H. G. Fokkerben, a földi kiszolgáló-személyzetben (a vámosokat szigorúan kivéve), a toronybeli, a közel- és távolkörzeti radarirányítók másodperces felbontású éberségében, a téliszalámis és lazacos szendvicseket légrekeltő catering-szervíz szorgos leányaiban, a karbantartó műszerészek figyelmességében, az utaskísérő bombázók hosszúlábú nyugalmában, nem utolsósorban a pilóták körültekintő precizitásában s a fekete-sárga kockás „follow me” kiskocsiban.
turbulens áramlásokban
Ha tehát Lebegy Roskijev egy közel egy és negyedórás repülőutat képzelt maga elé – amely a mindenkori késések miatt persze általában és sajnálatosan 55 percre apadt a pilóták behozási műveleteivel –, akkor nemcsak a repülés élményétől mámorosodott meg (mely élmény már a jegyirodában bontogatta erőterét s hatalmát), hanem az azt övező, ha nem is misztikus, de mindenképpen valamiféle emelkedettséget árasztó, sürgő-forgó összmunkától, összehangoltságtól, minek köszönhetően egy gép biztonságban szállhat fel és érhet földet. Márpedig amíg egy gép földet nem ér – s ezt Lebegy jól tudta, és mindig nagyon intenzíven gondolt is rá, ha már elfoglalta a többnyire ablak melletti ülőhelyét –, bármi megtörténhet. Ebből a szemszögből nézve valójában az élet is repülés, csakhogy a „bármi” lezajlásának s lehetséges következményeinek dimenzióival jóval kiélezettebben foglalkozik az ember, ha szendvicsét nem lakótelepi konyhájában, hanem egy turbulens áramlásokban 970 km/h-s sebességgel repülő, túlnyomásos kabinban adatik elfogyasztania. Lebegy azért is kedvelte annyira a repülést, mert tudta – ahogy a pilóták is –, hogy közben nem történik, történhet akármi, mégis sohasem zárhatta ki a lehetőséget, hogy bármikor bekövetkezhet a bármi. Rajongó hősünk amúgy nyugodt természetű volt, de ha valami lázba, izgalomba hozta, akkor ez a teljességgel kiszámítható és a teljességgel kiszámíthatatlan közötti örök és nagyvonalú feszültség, amit a felszállás előtt felszolgált pezsgő szájpadlására verődött buborékai és az arcára szorított, előgőzölt kendő még inkább szítottak.
Fulvio Raniero Mariani: Légi turbinák, wikipedia.org
Roskijev sokat repült fiatal korában, mivel édesapjának, Lonylikin Tolarskij Roskijev harmad-, másod-, majd elsőosztályú tanácsos hivatalos elfoglaltságai miatt a család külhonban telepedett le – a repülőutak, így az első is, amit Lebegy édesanyja hasában abszolvált egy légcsavaros kávédarálóban, többnyire a külhon–belhon útvonalon zajlottak.
finitista görcsösség
Ó, a külhon vargányás erdői, áfonyás hegyvidékei; tágas, szürke városainak gördülő, málnaszörp-szirénás üdítőital-csapszékei; a salátákon, tejtermékeken és hajdinakásán előnevelt fiatalságának laza és természetes nyíltsága; öregjeinek vodkában pácolt bölcsessége s diktatúrában kiérlelt fanyar, húsjegyekkel kártyázó humora; a húgy- és gázolajszagú talpfáin elömlő rozsdabarna rendezetlensége; na és a szent Krakkó… És ó, a belhon pörköltszaftos egének finitista görcsössége, tudatzavaros kicsinyessége; szent balkáni infantilizmusának édes barackjai, muskotályos mosolyai; vasárnapi ebédjeinek rántott csirkés korlátoltsága; a monarchia előkapart díszleteinek kispolgári hamissága; na és a szent Bor és a szent Balaton, felvidékével.
Lebegy nagyon kötődött e honokhoz, s megadó, elnéző szeretettel járt-kelt tartományaiban; ha külhonban volt, a belhon után vágyakozott, ha a beltartományban tartózkodott, a külhon hiányzott neki – így aztán sokat utazott, az említett útvonalon, a tartományok fölé emelkedve. Idővel azon kapta magát, hogy az átmenet, a köztes-lét nagyobb élvezetet és tapasztalatot jelent számára, mint a honbéli jelenlétek bármelyike. Így lett belőle lassan örök, hontalan átutazó, aki a troposzférában, a repülőtéren, annak teraszain és tranzitváróiban lelte meg, íme, hazáját.
Bruno Tano: A szárny Madonnája, wikipedia.org
Siegfried Lebegy a repülőteret kultikus helyként tisztelte, olyannak, mely különös színpadával, a végletek és feszültségek eksztázisában mindig egyfajta számvetést kényszerít ki a repülés előtt álló báránykákból, akik vagy lezuhannak vagy nem; akik tehát eme izgató kiélezettségben óhatatlanul szembesülnek a végső emberi kérdésekkel: ki vagyok, milyen tartományból jövök, hova tartok, miért utazom éppen oda, ahova utazom, s valójában mit veszítek, mit hagyok hátra egy esetleges végleges felszámolódással, illetve földet érésem milyen lehetséges sikereket és kudarcokat vetít elém, ki búcsúztatott, s ki vár majd rám, ha földet érek. A szembesülés, a túlnyomásos elmélkedés a fedélzeten persze fokozódik, füldugulások, nagyot nyelések, italozások, falatozások, laptop-püffölések, újságsuhogtatások s cirrus-nézők közepette, s egészen a földet érésig tart. A Dedalon-tabletta és a különféle repülősók enyhíthetik ugyan a számvetést, de a bármi tartományában beálló végső ítéletet, mely, ki tudja, honnan érkezik majd, nem odázhatják el.
illatos hölgyek
Lebegy Roskijev nagyon szerette elnézni az utolsó váró vámmentes övezetében őgyelgő utasokat, akik többnyire drága öltönyökbe öltözött, márkás órájukat sűrűn elővillantó üzletemberek voltak, s kik a fedélzetre feljutás előtt komplett ebédet fogyasztottak el az utolsó váró olcsónak nem mondható éttermében, majd whiskyzés, konyakozás és kávézás után nem felejtették el meglátogatni a vámmentes boltot sem, ahol alkoholt, cigarettát, parfümöt és ékszert vásároltak jelentős mennyiségben. A szerényebben öltözött utazók csak a boltot keresték fel; ők a parfümöket nem üvegcsékben, hanem magukon vitték ki. Az egészen szerényen öltözött közutazók is a boltot környékezték meg, de csak kívülről. A kötelezően illatos hölgyek többnyire a kávézókban üldögéltek, sűrűn jártak a mellékhelyiségekbe, s közben nagyon aggódtak székeken hagyott kézipoggyászaik vagy remegő kéziállatkáik miatt. A végső beszólítások előtt az utasok nyugodtan és kiegyensúlyozottan próbáltak viselkedni, de az, aki eddig csak gyümölcslevet ivott, a legtermészetesebb módon rendelt magának négycentes adagokban Martellt vagy Courvoisier-t; a gyerekek harmincdekás csokoládétáblákat és puha szőrállatkákat kaptak, mert az utazás távlatai sejtelmes módon növelik a fejadagokat és tágítják a lehetőségeket; a rendszertelenül dohányzó utasok is megadták a módját az utazásnak egy-két előkelőbb doboz cigaretta vagy drágább dominikai szivar vásárlásával, s a kezdő utazók idegen nyelvű napilapokkal az ölükben üldögéltek a fotelokban, mert ehhez hasonló jeleneteket láttak a Nagy Vízen túli filmekben is. Lebegy így üldögélt a kávé-, dohány- és parfümillattal telített tranzitvárók szentélyeiben, s hol a biztos talajtól elszakadást gyakorló, izgatott báránykákat figyelte, hol a könnyed léptekkel tovasuhanó égi kisasszonyokat s a vastag termoplánüveg mögötti pályákon le- s felszálló csodamadarakat, miközben különféle légi-aforizmákon töprengett („Mutasd meg a bőröndödet, s megmondom, ki vagy…”).
Fedele Azari: Futurista légi színház, wikimedia.org
Pár évvel később, egy nyári napon, a család végleg hazatelepült a belhoni tartományba; az utat autóval tették meg. Lebegy tudta, hogy nem sűrűn adatik majd meg neki a repülés gyönyöre, s mivel már 26 éves is elmúlt, a jegyvásárlásnál nem számíthatott többé ifjúsági kedvezményre se. A belhoni légitársaság egy, a logójával díszített, nagyalakú törölközővel s egy nemzeti színű strandlabdával jutalmazta Lebegy lerepült kilométereit.
Kezdetben a repülés kieső élményét s kielégítetlen vágyát Roskijev úgy csillapította, hogy uzsonnával, termosszal és teleobjektíves fényképezőgéppel felszerelkezve a fővárosi repülőtér teraszán töltött el napokat és estéket. Később már ide se járt ki, s elfogadta, hogy az eksztatikus, mámoros hontalanságból – bármennyire volt is szép és kalandos – földet kell érnie.
A báránykákkal azóta a földön foglalkozik, néha megáll egy makett-bolt kirakata előtt, s nem bánja már, hogy megsárgult beszállókártyái bizonyára majd túlélik őt.