MADAME PRETERITE ÉS A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA

1913. február 1-i keltezéssel jelenik meg Ady Endrének Madame Prétérite-höz írt levele a Nyugatban. Ezt a levelet még négy követi; az utolsó 1915. március 1-i keltezésű. Az ebben az időben írt prózai műveinek – újságcikkek, tanulmányok, levelek – csak kis töredékét teszi ki ez az öt levél, de bennük az Adyt foglalkoztató kérdések sűrítetten jelennek meg, s a nála amúgy is szinte állandóan jelen lévő vallomásos jelleg szempontjából is különös figyelmet érdemelnek. Az évszámok is jelzik: kivételesen jelentős helyzetről, időszakról van szó. A világháború előtt, illetve annak kezdetén vagyunk, s ez már önmagában a reménytelenségnek és megcsalattatásnak végletes lehetőségeit hordozza magában.

nacionalista érdekek

Ady ekkor nagy figyelmet szentel a nemzetiségiekkel, a románokkal való kapcsolatnak. A polémia Octavian Gogával most zárul – az eredmény kiábrándító. A korábbi személyes rokonszenv, nézetrokonság szakítószilárdsága gyengének bizonyul, az összekötő szálak szétfoszlanak. Gogának a magyar kultúra nemzeti jellegét kétségbe vonó állításai a magyar hivatalosság részéről kinyilvánított viszontválaszok csak alkalmat adtak, hogy a kisiklás lehetőségét úgyis minden pillanatában magában hordozó vita szinte természetéből következően teljes egészében politikai jellegűvé, a nacionalista érdekek hordozójává váljék. Ady tanúságot tesz: ,,Gyönyörű lehet az a hivatásérzés, amely Romániáé és a románságé lehet, de a mienk se kutya.” Látnia kell azonban, hogy az események menete a legkevésbé sem igazolja reményeit.

1913-ban jelentős esemény a Galilei Kör fennállásának ötéves évfordulója. Ady személyesen először vesz részt a Kör jubileumi ünnepségén. Beszédében az ország társadalmát fenyegető milliónyi „baj és veszélyre” hívja fel a figyelmet, s e veszélytudat birtokában arra, hogy az új magyar ifjúság előtt ott van a „száz szép életlehetőség”, de (csak) mint lehetőség, és a „száz letiport szabadság” mint tény. (Lehetetlen nem idehallani több mint tíz év távolából egy korábbi írás gondolatát, hogy ti. „kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan szabad”, amely a mostani beszéd lelkesítő szavaival együtt több mint buzdítás: sorsot megvilágító életprogram.)

A kétségekkel teli időszak megragadásának szándéka feszíti a vallásos, felekezeti kérdésekkel foglalkozó írásokat is. Szabó Dezsővel a magyar protestantizmus szerepéről vitázik Ady. A magyar protestantizmus legjelesebb, de végeredményben kényszerűségszülte erényének a tiltakozást, a védekező ellenállást látja, de hangsúlyozza a negatív, csakazértis jelleget, s hogy célja, mércéje és igazolója mindennek a magyarság. Mert ez a protestantizmus jelenti az ,,örökös tiltakozást és lázadást tudniillik minden bilincsek ellen, és mindazoknak összetartozását, akik nem akarnak tartozni sehova, ahol nem a nyáj, hanem a karám fontos”.

életszükséglet

Nem kevésbé jelentős és jellemző ebben az időszakban az alkotói, tehát jobbára a személyes vagy személyesnek tekinthető gondok jelentkezése – bár Adynál mindig minden át- meg átitatott személyességgel. 1913 első felében zajlott le a nevezetes disputa Hatvany és Ady között, amely Ady részéről a költészete értelmét megvilágító verssel, a Hunn, új legendával zárul. De a költőnek az alkotást érintő sokféle kérdést legalábbis vizsgáló szemmel végig kellett követnie és újragondolnia. Számára a politikával foglalkozni: életszükséglet. Az életnek egyetlen igazolása van, maga az élet. Öncélúan, önmagáért, mert kívüle és nélküle nem létezik semmi. Igaz, hogy Egy bűnös vers című cikkének írása összefügg azzal, hogy a Rohanunk a forradalomba megjelenése után csaknem pert akasztottak a költő nyakába, de Ady felhasználja az eseményt, és a politika–költészet–élet viszonyt vizsgálja. Gondolkodása konzekvens, és érezhető, hogy a tudatosság az alkotás folyamatában szakadatlanul megoldandó feladatot jelent: „Furcsa az én dolgom ezekkel a politikás versekkel, melyeket sok dühvel-kedvvel írogatok néha, s melyekért mindig lehordanak esztéta barátaim… Az effajta részvevést a ma politikai harcaiban legjobb erőnkkel s mindig a fölszabadulni vágyók mellett olyan nobilis, de muszáj adónak tartom, mint a milliomosok jótékonyságát”.

(Csak jelzésként említem, hogy az alkotással kapcsolatos problémák újragondolása saját élethelyzete fokozott tisztázásának kényszerével-vágyával együtt korábbra, 1910-re tehető, s kifejezését legvilágosabban A föltámadás szomorúsága című versben nyerte el.)

Az addig is állandóan jelen lévő feszültségek, ellentmondások erősödnek, halmozódnak, és már sejtetik a fordulat értékű változások bekövetkeztét. A magánélet eseményei is ebbe az irányba lökik. A Léda-szerelemnek vége, gyors örömök, futó liezonok, egyensúlyt kereső szenvelgések, mélyen megszenvedett kapcsolatok váltogatják egymást.

A költő és a körülötte lévő világ helyzete (kihívóan) válságos. Választ találni és adni az eddigieknél is bizonytalanabb kimenetelű, nehezebb és kétségesebb vállalkozás. Mélyebbre kell nyúlni, hogy szólni tudjon. És amit mond, annak feltétlennek kell lennie: vallania kell. Ez vezet a megnyilatkozás vallomásos jellegéhez.

*

Akár bűn-, szerelmi, írói vagy más vallomásról van szó, a közös jellemző, hogy a megnyilatkozásnak létre kell jönnie, és létrejöttéhez semmiféle feltétel sem állítható.

A vallomást megelőzi, illetve végigkíséri a meditáció. A latin meditari ige pedig összefügg a medicina, medikus eredetijével; a medicus szó orvoslót jelent, az orvoslás mesterségére utal. És a gondolkodási folyamatban is ott van az egészt megbontó részlegesből a felépülés, az egész-ségre jutás szándéka, és az, hogy a vallomástévő elsősorban önmaga követelményének feleljen meg.

*

Az európai irodalom két legnagyobb vallomását másfélezer év választja el egymástól. Mindkét vallomástevő az európai történelem és kultúra fordulópontjain él. Különösen Ágostonra jellemző a ,,kelj föl és járj!” helyzete, amikor az ellentmondásos körülmények között, a folytonosan keresett és tévesztett szellemi vonzódásainak, lelki hányattatásainak ideje után meg kell formálnia önmagát, az esetlegességből kiemelkedve bizonyosságot teremteni, az iránytalanságban irányt találni. A dinamikus-pluralisztikus világ és ,,abban a maga útját kiválasztani kész egyéniség” (Heller Ágnes) találkozásáról van szó. A lélek tárul fel, a maga elemi mivoltában: története, végtelenje, őszinteség és exhibicionizmus. Ezzel hat például Petrarcára, aki éppen a Monte Ventosón, a „világ tetején”, a magával vitt könyvet felütve tesz hitet, hogy a lélek mindennél fontosabb. A hegymászás fáradalmai után öntudatlanul vagy tudatosan adja fel magának a leckét a belső és a külső világ viszonyáról.

Rousseau-nál, a 18. század végén a korszakváltás nem kevésbé földrengető. Őt is, mint Ágostont, a határtalan kitárulkozás, az őszinteség-kényszer, illetve mánia keríti hatalmába. Elemi őszinteség, „ami kitör a lélekből, mert ki kell törnie” (Babits Mihály), amit nem lehet visszafojtani.

sokszoros krízisek

Ha a vallomások közé magyar példát választunk, elsősorban Rákóczira gondolhatunk. Rákóczi is sokszoros krízisek metszéspontjában írja a maga vallomását; a bukott szabadságharc után, a franciaországi tartózkodás idején, amikor már látható, hogy el kell hagyniuk az országot. Szándéka, hogy mindenfajta mulasztásával, testi-lelki bűnével, önszeretetével szembenézzen. Hogy ezek láttán lelke „elborzad”, nem meglepő. Az viszont meggondolkodtató, hogy a szabadságharc éveiről mennyire másképp nyilatkozik az Emlékiratokban és a Vallomásokban. Előbb a szigorú tárgyilagosság szándékával, a Vallomásokban bűntudattal, és úgy tér vissza „bűneihez”, ahogy „kutya a hányásához”.

*

A vázlatos áttekintés után felvetődik a kérdés: miben jelölhetnénk meg a vallomásosság, pontosabban a vallomásos élethelyzet jellemzőit? Elsősorban a meghasonlottságban. Ez a meghasonlottság olyan válságokkal terhes időszak következménye, amely az egyén elé már-már megoldhatatlannak tetsző nehézségeket állít. Amikor a világ helyett önmaga felé fordul, és vonatkoztatási ponttá lesz. Ugyanakkor a vallomást tevő mindig valakinek nyilatkozik meg, valaki másnak, aki nem ő maga. Ez a valaki Ágostonnál (Rákóczinál is) az Isten, Rousseau-nál az emberek. Úgy tűnik fel (figyelmen kívül hagyva itt egy világiasodási folyamatot), hogy a vallomáshoz mindenképpen kell egy, az egyént, a személyt jelentőségében lényegesen meghaladó szimbolikus értelmű (ha ember is az) lény, akinek elmondható, amit nem elmondani lehetetlen. Ilyen értelemben a vallomás egyben teremtő aktus, „teremti” Istent, vagy azt, akinek létezése szükséges ahhoz, hogy az elmondhatatlan elmondható legyen.

Elképzelhetetlen, hogy a megnyilatkozás számára bárki is csak „kijelöltessék”: a vallomást tevő ilyen értelemben abszolút szuverén. Igaz, hogy a megfelelő (válság)helyzetben megteremtődik az, aki a vallomást meghallgatja, a folyamat mögött azonban látszólag másodlagos, kísérőjelenségként, de a legmélyebb rétegekben megy végbe az előbbinél valódibb, érvényesebb „teremtő aktus”: az egyén önmagát is megteremti. Ez az előbbit nem érvényteleníti, hanem jelentőségében meghaladja. Ennek során az alany kimondhatóvá válik, tisztázódik, fokozatosan épül fel. Igazi értelme, célszerűsége ebben van. A vallomásos élethelyzetben egyúttal benne van annak elfogadása, belátása is, hogy az élet eredendően konfliktusos természetű. Minden más önbecsapás és hazugság. Az ellentmondások összetöréssel fenyegetnek, létezésük mégis szükségszerű, és ezt vállalni kell.

*

A megnyilatkozásnak ez a feltétlensége a gyónásban, a keresztség után elkövetett bűnök bevallásában is fellelhető. A gyónás annak a tapasztalatnak a rögzítése, hogy az embernek megtisztulási időszakai vannak, azaz időről időre kritikus periódusokat él meg. A bűnös vívódás után jut el bűnének bevallásáig. Szent Jeromos szerint a bűnöket annak kell előadni, aki a bűnök vádolója s előidézője egy személyben. Ennek a rendkívül kényes, de tulajdonképpen hallatlanul érett helyzetnek a bonyolultságát hangsúlyozzák, akik a „maguk kinyilvánításának terhe alól” menekülőket marasztalják el.

Végül is a vallomás élethelyzete az öntudat megteremtését, illetve helyreállítását teszi lehetővé.

*

Madame Prétérite-től a megértést kéri a „valló sereges levelek” féktelen rajának írója, akit, „félelem, ragaszkodás, rontás” ösztökél, s aki azért fogott az íráshoz, mert, „önmaga és mások híján” van. Amit el akar mondani, azt csak a címzett értheti meg, mert más előtt szégyellni és titkolni való, hogy valakit még érdekelhetnek ,,a földi és az égi dolgok”. Madame Prétérite különös, mindenkinél jelentősebb lény. Neve is egy – és számtalan. Az egyetlen, ami bizonyos, hogy nő. Az eredeti nevén kívül – Prétérite összegező nevet, szent Szimbólumságod, mondhat magáénak. Az egyéb megnevezések, megszólítások sok esetben kifejezetten nőhöz szólóak, hódolók vagy udvarlók, mint a Drágám, Gyöngyöm, Drága Asszonyom, Szépséged, Csókolandóságod, Egyetlenséged. Máskor inkább játékos-komoly, praktikus jelentésük van: Játsziságod, Ragaszkodóságod, Kíváncsiságod – illetve érzelmi-szellemi vonatkozásúak, mint Óhajtottságod, Zavartságod, Képzettséged, Örökösséged.

lehetetlen meghatározni

Madame Prétérite sokszínű, sokféléből épül fel. De a mindennapitól elszakíthatatlan. Folyton teremtődik, egyszerre meghatározható – és lehetetlen meghatározni. Megnevezései által mintegy alakot nyer – és egyidejűleg eltűnővé válik. Az jelentene veszélyt, ha pontosan meghatározható lenne: „Üzenje meg, drága volt-barátnőm, aki folyton változik alakjával bennem, hogy már néha az a veszedelem is fenyeget: ismerem polgári nevét és postacímét is”.

Madame Prétérite egyszerre zárt és nyitott. Hiszen személyes viszony teremthető vele. Meghatározottá teszik azok az életmozzanatok is, amelyeket a levélíró múltjából – közös múltjukból – emleget. S bár sok mindenkire emlékeztet, ki is emelkedik a „mások” közül. („Válogassa ki jól magát Asszonyságod, az asszonyok közül”.) Zártsága, meghatározhatósága mellett Madame Prétérite nyitott és végtelen is, mert szakadatlanul valakivé válik, hogy létezhessen. Őrző és mindent megengedő: a szellem számára teremtődött ideális partner. Mindent magába fogad, minden átláthatóvá és kezelhetővé válik benne.

*

A levélíró alaphelyzete ez: „most kívül repessek az Időn, s e tébolyult helytelenségben s időtlen nincsében az alaknak: Képzeltségedet keressem babonásan”.

Ez azt jelenti, hogy ,,Voltam garabonciása Tegnapoknak s Holnapoknak, kiknek története összefutott… számomra az jelöltetett ki: keressem a Múltat. És hogy keressem Tegnapi, félhalott magam”, és: „mit csináljak az emlékekkel?”, hogy „szaporodnak a tegnapok”, hogy „Élet voltunk volt”, a „Múltat leginkább fosztogatják s éktelenítik”, és hogy „Madame: segítsen most nekem az igaz Múlt megvédésében”, hogy „a Múlt nem Múlt, de azért mégiscsak védjük meg a Múltat”, hogy „Kezdek még erősebben barátkozni a Múlttal: a Múltnak regulái vannak, s a Múlt nem kacérkodik”. Jelen, jövő és/mert múlthiány: ez a kívüllétnek, az időtlen nincsnek az állapota. Ebben a helyzetben jelenik meg Madame Prétérite, s ezzel lehetővé válik, hogy a nincsbe beáramoljék a múlt, és az üresség telítődjék. Pontosabban: lehetővé válik, hogy mindaz, ami még és már elszámolnivaló, amivel szembe kell nézni, alakot kapjon. A döntő lépés az időn való kívüllét állapotának megszüntetése, s hogy ne kelljen szégyellni és titkolni: a levélírót „érdeklik a földi és az égi dolgok”.

A levelek főszereplője a múlt, s a megvallás során újból találkozni azokkal az életproblémákkal, amelyeknek valaha már rendkívüli jelentőségük volt. Valójában a már egyszer lezárult élethelyzetek és problémák jelennek meg és válnak ismét élővé, lezáratlanokká.

*

A levélírónak ismét tisztáznia kell önmaga helyzetét, szerepét; mert mára minden mássá lett. Híveivel, illetve a belőle hasznot húzókkal való viaskodás a félelmet keltő gondolatig viszi: „a jó Magyarország nem is olyan fontos”. Magyarság, szerelem, az élet felejthetetlen pillanatainak képei ragyognak föl, hogy aztán az elboruló kétség ereszkedjen rájuk, és az állításokból kérdés váljék. Az emberiség, állítja, elsajátította az önmagának megbocsátás képességét, s ennek nevében bármilyen bűnt – s csak ez a „női az örök” – újból és újból elkövethet. Az utolsó levél megrendült hangú meditációval zárul, a vígan csörgedező vérfolyóban hányódó nehéz vérfagy-darabok képével.

A kérdés-csomók – magyarság, szerelem, élet, önértékelés – egymást át- meg átjárva jelennek meg, mintha koncentrikus körök formájában fogadná be egyik a másikat. Ez azt is jelenti, hogy összegzőn, intenzíven, egymás kifejeződését erősítve kapnak hangot. Ismételjük meg: a lezárt múlt újrahívásával, a tisztázás érdekében. Megszüntetheti-e a kívülállást, betöltheti-e a nincset a számvetés ezzel az „előhívott”, újjáteremtett múlttal?

megcsalattatás

Joggal gondolhatnánk, hogy igen, és a jelenbe hívott múlt nyomában megjelenik a jövő, valamilyen új cél. Ez azonban nem, vagy csak nagyon sajátságosan történik meg. A második levél szerint például a tavaszban, az életben eredendően ott van a megcsalattatás. A jövő elhomályosult – a múltbéli jövő is kétségessé vált! –, a hangsúly most nem a célt kitűző tevékenységen van, hanem azon, hogy a múlt fölidézhető, hogy valahol, valahonnan végiggondolható, hogy vannak tartalmak, amelyek az Időtlen nincs-állapotát megszüntethetik. Mégis: mert a létezővel törődik, a lezártat ismét folyamatossá teszi. Döntően tehát nem a kibontakozó cél-szerűre, hanem magának a folyamatnak a szemlélésére és a felidéző akaratától független alakulására figyelmeztet.

Nem a világ kibontakozni kész tágassága, hanem súlya, mélysége és hitele nő ezzel. Minden mozzanatában megszenvedettebbé válik: ez a „másodlagos megismerés” a szenvedés megismerése is, azé a szenvedésé, amely a lezárult, illetőleg a lelzárulásra hajlandónak látszó világra való rádöbbenésből adódik.

Az utolsó levél azzal záródik, hogy ez a vágy, amely tavaly tavasszal hajtotta volna meghalni, illetve száz év múlva élni, gyalázatos hedonista vallomás, „fikarcnyi” jót és igazat sem tartalmaz. Mert: „szép élni akkor, amikorra élni elhivattunk, s ki tudja azt, hogy mi szép, mi jó, mi célos és mi érdemes?” A harmadik levél lezárása szerint a „sok akármi történhetik még” bizalmára Madame Prétérite hideg kacajú választ ad. De ha igaz, hogy ki tudja, mi szép, és hogy nem történhetik semmi, akkor igaz az is, illetve akkor is igaz, hogy csak ember tud „történtetni”. Most amikor „nagyon sokan csordállottunk össze, irtóztatjuk és reméltetjük egymást”, meg kell teremtenünk önmagunkat. És talán nincs fontosabb és nehezebb és jelentősebb, mert távolabbra sugárzó, mint hogy egy emberként megtörténtessünk.

*

Történtetni: ki és ki által? Az elszenvedés és a cselekvés irányai találkoznak. A koncentrálódás és a kiáradás csak együttesen válhat élővé. Paradoxon feltűnő gyakorisággal fogalmazódik meg a levelekben: ,,Azóta már századszor újból nem hiszem már azt sem, természetesen, amit hiszek”. ,,Az ember olykor kénytelen, hogy nemesebb, több legyen, mint amilyen, vagy sokkal gonoszabbnak látszó”. Vagy ahogy a 3. levélben elhangzik: „… az új nem új, a Múlt nem Múlt, de azért mégiscsak védjük meg a Múltat”.

Mindez kifejezi, hogy a létezés konfliktusos, önellentmondó, hogy minden ismétlődik, de minden változatosság által jut kifejezésre. Az embert szabadító erők kötik meg, és megkötő erők szabadítják föl.

1914-ben jelent meg a Ki látott engem? kötet. Földessy Gyula emlékezése szerint ennek a kötetnek az eredeti címe A kényszerűség fája lett volna. A költő éppen Földessy javaslatára változtatta meg; A kényszerűség fája maradt ciklus- és verscím.

szinkronitás

A verset 1913 tavaszán írta Ady. Az első Prétérite-levél is 1913 tavaszán jelent meg. Véletlen-e az „egybeesés”, s ha mégsem, érdemes-e ennek jelentőséget tulajdonítani? A kérdés fölvethető, s érvek az egyik és a másik állítás mellett is felhozhatók. Az viszont bizonyos, hogy ha lehet kulcsversről, s hozzá hasonló jelentőségű prózai szövegekről beszélnünk, akkor A kényszerűség fája és a Madame Prétérite-höz írt levelek ilyenek. Mindenekelőtt azért, mert a gondolkodásmód egységét, próza és vers szinkronitását bizonyítják. Pályája elején Ady a prózában, a publicisztikában fogalmazta meg azokat a tartalmakat, amelyek a versekben később kaptak formát. 1913 körül úgy látszik, a különböző műfajokban megfogalmazott kérdések egy időben jelennek meg. Ami pedig a szóban forgó verset – más versekben előforduló hasonló motívumokkal együtt – és a prózát, a leveleket illeti, mindkettőben az újjáteremtődés, az önmeghatározás fokozott igénye fogalmazódik meg.

A mottóként szereplő, Máté-evangéliumból származó kérdésre – „Vajon szednek-é a tövisről szőlőt, vagy a bojtorjánról figét?” – a válasz: nem. A vers alapjául szolgáló parabola a költő önképét tükrözi.

Szőlő-termő tövis,
Fügélő bojtorján:
Teremni lázadón
Nem lehet, nem lehet
S mint békés jobbágy-fa
Fizetem az adóm.

S mintha önmaga örök-egy, végtelen metamorfózisát élné át:

Nem tudtam, mi vagyok,
Vád akartam lenni,
Vád, nem: ijjedelem
S mint szép példaadás
Virágzik, gyümölcslik,
Szegény, szelíd fejem.

Változó tűz helyett kicsi lángnak lenni, megadón és békésen csak teremni… Bezáró elrendelés, kényszerű Rend és végtelenség felé merészkedő mindent másító erő (vagy emléke) együtt? Az utolsó levélből visszhangzik: „Tehát szép élni akkor, amikorra élni elhivattunk, s ki tudja azt, hogy mi szép, mi jó, mi célos és mi érdemes?” Lehet ennél több, és elég lehet ez? Mindenesetre a kényszerűség fájának legszebb gyümölcseit a legméltóbb kézzel – és nem lehetetlen: egyetlenként – Madame Prétérite tépheti le.

kép | Jené Stephaniuk, unsplash.com