DIÓFA, NYÁRON

Tudom már, amikor a tavaszi szellők érkeznek, és a bokrok, fák, mintha vezényszóra, kipattintják rügyeiket, a diófa még vár. Engedi, hogy ágait lóbálja a szél – minden szórakozottan, mellékesen történik vele, és aztán egyik napról a másikra kivirágzik. A virágok néhány centiméteres, hosszúkás, sötétzöld, lecsüngő barkák. Illatuk betölti a kertet. De a barkák hamar fonnyadnak, zöldesfeketén potyognak, a hernyószerű tetemek beborítják az udvart, naponta kétszer kell söpörni, ám ennek is egykettőre vége: a diófa, már látható, termő. A hirtelen nőtt, napsütötte levelek meg repülnének fel, fel, egyre feljebb.

komoly könnyűség

Az Európa fáit bemutató könyv szerint a mintegy hatvan diófajt „magába foglaló család tagjainak közös jellemzője, hogy leveleik nagyok, szárnyaltak”, és – nem mindegyik fajé – „aromás illatúak”. A fényes, világoszöld lombozatnak ezek az összetett levelei egy-egy száron elhelyezkedve „7–9 levélkéből állnak, páratlanul szárnyaltak; 6–15 cm hosszúak”. Könnyen belátható, gondolom tovább az olvasottakat, hogy a levelek felépítése, formája nagymértékben meghatározza az egész fa karakterét. A viselkedését is: hogyan mozog, hogyan tűri a szelet, esőt, napsütést, a madarakat, a harangszót, bármit. A diófa levelei egymásra, egymás fölé hajolnak és szélesek, tehát takarják a réseket, sokáig tartják az esővizet; gyanítom, hogy cellulóztartalmuk is magas. Komoly könnyűség – ezt sugallják a levelek, a lombozat súlya meg a törzs erezettsége, az egész fa formája, színe, tartása.

A csönd, ami szinte fölötte lebeg, mintha a fából áradna. Különös hatású ez a csönd. Persze a hatvan faj nem mindegyike viselkedik így. Az észak-amerikai, hatalmasra növő hikoridió hosszúkás levelei például jóval mozgékonyabbak, idegesek, nem beszélve az ugyancsak észak-amerikai fekete dióról, aminek meg kisebbek, vékonyak, hegyesek – s legalábbis itt, a könyvben lévő fotón, összekuszáltak, a törzs pedig sötét, valóban szinte fekete.

Egyszer télen éjszaka jöttem haza, jócskán fagyott és sűrű hó esett. A diófánknak mintha légszomja lett volna, mintha kapaszkodót keresne, kis ágai a Hold felé nyúltak. Most nyáron nem találom azokat az ágacskákat. Minden külön, rendben van: a fa, a levelek, az ég, a Hold is, kicsit mintha távolabb és északabbra, és úgy tűnik, semmi földi el nem érheti.

Amikor délfelé a Nap a legmagasabbra emelkedik, a fehérre meszelt falon, a zöld ablakkeretek körül a fénynek és árnyéknak csak nyári mintázatú szőnyege látszik. Valami riogatásban hol fény, hol árnyék ugyanaz, hol égi, hol földi – a fa is, de elegendő egy kis szellő, egy felhő, hogy ezernyi elemre essen a látvány, aztán szempillanat, és újra összeáll, s mintha éppen elkezdődne valami, eddig sohasem volt, még meg nem történt dolog.

Ha napsütéses az idő, semmi sem zavarja az udvar megszokott rendjét, még váratlan esemény, például egy harkály feltűnése is ritkaság. A harkály különben sem szereti a várost, s talán hosszabb, hullámvonalú röptében véletlenül téved a falakkal határolt, zárt térbe. Gondolom, a fiatal diófában sem talál sok táplálékot. De azért egyszer-egyszer mégis megjelenik, végigkopogtat néhány ágat, és élénken cserregve elhullámzik. A macskák gyakoribbak, bár a magas tetők és a tűzfalak áthághatatlan akadályt jelentenek: az udvarra nem jutnak, csak a falak peremén sétálnak, lenéznek a mélységbe – riadalommal töltik el a madarakat. Egyszer kora délután a déli tűzfal végéről nagy, fekete macska közeledett a fához. Az udvaron szemezgető galamb azonnal csavargatni kezdte a fejét, és felszállt az egyik alsó ágra. A galamb körül szöszmötölő rigó is felneszelt, riadtan cserrent, fölszállt, még feljebb, letelepedett nem messze a galambtól. A macska a madarak felé fordult, kicsit várt, aztán puhán osont végig a falon. Amikor a végére ért, jobbra fordult, nem az udvart széles galériaként kerítő tetők felé, hanem a másik irányba, ahol inkább lehet alkalmas terep a leereszkedésre.

ezüstté változik

Nyári záporok idején előfordul, hogy mintha zavartalanul sütne a nap, és minden csepp víz, meg amire ráhullik, az is, nyomban ezüstté változik. A piros cserepekre ezüst szálak ereszkednek, ezüstösen szikrázva ugrál minden. Ezüstös zöld a fa is, és a szárítókötélen felejtett sárga törülközőből ezüst csöppök potyognak. Ahogy a zápornak vége, a felhők eltűnnek, elszáll a pára is, és minden újra karcsú, zöld meg kék, olyan, mint akármely nyári napon.

Kétségtelen, hogy az udvarban a diófa a középpont, de nem úgy, hogy a térnek, a körülötte lévő házaknak, fáknak, vagy bárminek a középpontja volna. Hanem önmagában, önmagának a közepe. Nem is azért, mert a legszebb lombozatú vagy a legnagyobb-terebélyesebb, mert valamivel felhívja magára a figyelmet. Nem. A fa attól középpont, hogy körülötte kel életre és rendeződik el minden. Mert valahogy egy egész.

Bármilyen határolt is a tér ebben az udvarban, és bármennyire beborítja ezt a teret a fa lombja, az ég azért látszik, és a csillagok is meg a felhők. A gomolyfelhők, a cumulusok különösen szépek. Kivált a nyári hónapokban – mint magasra tornyozódó, fehéren izzó katedrálisok. A meteorológusok szerint létrejöttükhöz állandósult, egyenletesen melegedő légtömeg, és persze megfelelő mennyiségű pára szükséges. A felfelé áramló, a felhőben kicsapódó vízgőz, miután hőt szabadít fel, lehetővé teszi a levegő további emelkedését. Bizonyára az ilyen, úgynevezett konvektív felhőképződés során épülnek fel az égi világ egyetemei. Nekem úgy tűnik, innen alulról nézve, hogy a hegy felől közeledő, a levelek sűrűjét árnyékoló felhőkhöz főként fény kell. A cumulusok a fény teremtményei, még akkor is, ha hirtelen összeszaladnak, pillanat alatt túlvilági sötétséget és özönvízszerű esőt hoznak. A gomolyfelhők augusztusban már megritkulnak, különben is, ami eddig izzott, enyhül, lassul, kiegyensúlyozódik.

A diószüret még messze van, de egy-egy dió már lepottyan, a madarak felriadnak. A leesett dió gurul, és úgy áll meg, mintha végleges helyet talált volna magának a földön.

kép | unsplash.com